Kis országunkban (amely európai léptékkel mérve inkább közepes méretűnek számít,) az utóbbi időben tömegsporttá vált a szájkarate, ami abból áll, hogy jön egy tuti megmondóember, és lerendez minden ellenvéleményt. Az ilyen viselkedés több mint gyanús, sőt nagy valószínűséggel ártalmas. Jogosan felmerül viszont egy olyan kérdés, hogyan dönthető el, hogy kikre érdemes hallgatni? Eldönthetem úgy is, hogy mi az, ami nekem tetszik és nyugodtan hallgassak rá, ha az a célom, hogy magamat is becsapjam. A közéleti viták eldöntése pedig mostanában úgy működik, hogy ki az, aki a leghangosabban kiabál, bár attól nem lesz semmi jobban igaz, ha többen és hangosabban skandálják. Ha engem az érdekel, hogy kinek van igaza, pontosabban kinek miben van igaza, akkor számomra nem ez lesz a probléma legjobb megközelítése.

Valódi szakértőkre figyeljünk

Álszakértőkből, kéretlen megmondóemberekből annyi van mint a szemét. Nem elég, ha valaki történészként nyilatkozik, mert csak akkor igazi szakértő, ha életéből éveket áldozott egy adott kor vagy probléma megismerésére. A Horthy-vita jó példa erre: ha a kormányzó megítéléséhez szeretnénk egy tisztább képet látni, akkor mondjuk Romsicsot vagy Ungvárit olvassunk. Akkor bele tudunk helyezkedni egy korszak látásmódjába, és megértjük olyan emberek elkeseredettségét, akik ad1 elveszítettek egy borzalmas háborút ad2 országukat megcsonkították ad3 tiszta magyar területek kerültek a határ túloldalára ad4 rengeteg menekült volt az országban. Ha értjük a dolog pszichológiai oldalát, a felfokozott fenyegetettség érzetét, akkor megérthető (ha nem is teljes mértékben elfogadható) az általános antiszemitizmus éppúgy mint az „irredentizmus” (a területek visszaszerzésének igénye), és az is, hogy akkor és ott nem jöhetett más csak egy Horthy Miklós. Akinek neve mellé legalább ugyanannyi pozitívumot is írhatunk mint negatívumot. Azt is megérthetjük, hogy a korszak igazi nagy formátumú politikusa nem ő volt, hanem Bethlen István. Az is kiderül, hogy az idősödő Horthy egyre kevésbé tudta az eseményeket kézben tartani, és minden vezérelvű rendszernek a hibája, hogy amikor a vezérbika kigyengül, akkor az ország már egyre inkább sodródásra van ítélve.

Ésszerű, újszerű, nem beskatulyázható

A független vélemény manapság ritka, de nem tart a „csordával”, nem keresi egyik politikai oldalon sem a népszerűséget. Egy Puzsért például nem lehet beskatulyázni. Akik lényegesen újszerű dolgokat mondanak, ők kicsit olyanok, mint a spanyol szürrealista filmes, Bunuel: akár késsel felvágom a szemhéjadat, hogyha ez az ára, hogy lássál. Még a közhelyeinket is máshogy adják elő, úgy hogy ne legyen nekünk annyira kényelmes. A taxisblokád például akkoriban nem csak egy ellenzéki puccskísérlet volt, nem csak a kormány rossz kommunikációja volt a hibás, hanem a jóléti illúzió is benne volt, az hogy a benzin ára fontosabb nekünk mint a jól megalapozott demokratikus intézmények.

Ellenben egy Bogár László hiába egyetemi oktató, nem mond semmi újat, semmi olyat, ami előrevivő, nincsenek használható ötletei (vagy pedig titkolja). Ha valaki pszichológus, annak lehet ugyan véleménye a migránsokról, de ez nem jogosítja fel, hogy szakértőként nyilatkozzon. És nem mondhat olyan marhaságokat, amely legalább 99%-ban nem igaz, hogy migránsok még nem tudják, de ők előbb vagy utóbb úgyis terroristákká válnak. Egy igazi szakértő beszélne például iszlám népességrobbanásról, a súlyos környezeti és gazdasági problémák között magukkal mit kezdeni nem tudó, munkanélküli suhancok millióról és ami a leglényegesebb – az őket fanatizáló, gonosz ideológiákról és a boszorkánykonyhákról, ahol ezeket kikeverik. Ugyanis mindig az eszmék azok, amelyből dogmák azaz rögeszmék jönnek létre és fokozatosan életidegenné, életellenessé válnak. A baloldali beállítottságúak a kapott nagy pofonok hatására talán sejtik már ezt, a radikális jobboldaliak azonban láthatóan nem tanulták még meg a leckét: időnként szinte teljesen az iszlám fanatizáltak tükörképei, ugyanolyan uszítók tudnak lenni ők is, csak pepitában.

Kiállni mások mellett akkor is, ha nem is áll érdekünkben

A PC kultúráját a túlzásai és képmutatásai ellenére nem lehet mégsem egy szóval elintézni: igenis fontos bizonyos szintű korrektség és kulturáltság. Ha például nem vagyok homoszexuális, de tájékozódva úgy látom, hogy nem ragályos betegségről van szó, akkor lehetnek ugyan ellenérzéseim vagy lehetek közömbös, de mégis úgy korrekt, ha azt mondom, hogy nyugodtan vonuljanak csak fel, ha ez az ő számukra fontos. Léteznek ugyan demográfiai elvek is, de a homoszexualitás lényegében kultúrafüggetlenül konstans mértékű. Vannak olyan országok, ahol a melegeket kivégzik, bebörtönzik vagy megverik – de ha megnézzük, hol történik ilyesmi, hát egyikben sem szeretnénk élni, sem az araboknál sem a Balkánon sem az oroszoknál. Ezek bizonyára mint igen „gazdag” országok, mert megengedhetik a kirekesztést. Mások ellenben úgy gondolkoznak – és hallgatólagosan ez van nálunk is,- hogy a szexuális beállítódás nincs összefüggésben azzal, hogy az illető a társadalom számára mennyire hasznos munkát végez.

Mások mellett kiállni akkor is, ha nem érdekünk, ehhez már kell némi tájékozottság, nyitottság és empátia – manapság sajnos egyik sem része az alapvető társadalmi normáknak.

A folyamatos ítélkezés visszaüt

Nem csak a birodalom az, ami visszavág (sőt a a „birodalomnak” nincs ideje foglalkozni olyasmivel mint a helyi béka-egér harcok), sokkal inkább saját magunkat lőjük lábon azzal a lehúzó, negatív energiával, amit a folyamatos ítélkezés gerjeszt. Jámbor András a Kettős Mérce blogon erre a jelenségre hívja fel a figyelmet: divat lett mindenkit lehúzni és lezúzni, a fogást keresni rajta és nem pedig azt, hogy miben van igaza, vagy miért érdekes amit mond. (A kommentek alacsony száma is mutatja, hogy mennyire széllel szemben megy a cikk.) A kormánypropaganda pedig pontosan rájátszik erre a légkörre, erre a szokásra, amelynek a Kádár-rendszerre visszanyúló gyökerei vannak: a politika úgyis csak „úri huncutság”, és a legjobb, ha mindenki csak a saját (és családja) anyagi boldogulását tartja fontosnak. Egy olyan kultúra ítélkezik igen gyakran, ráadásul könnyen, néhány mondattal, amelyet az utódaink joggal meg fognak vetni az erkölcstelensége miatt. Az elvtelen és gátlástalan pozícióharc miatt, a képmutatásai, a gyávaságai miatt és amiatt mert a pályázatoknál az elsődleges szempont, hogy mennyi pénzt tudunk lenyúlni, nem pedig hogy a forrásokat ésszerűen használjuk fel. Sanszos, hogy az elszalasztott lehetőségek kora leszünk, amely a pillanatnyi nyereségek miatt hülyeségekre szórta el a pénzeket, a jövő megalapozása helyett. És sajnálatos, hogy mivel jelenleg "fut a szekér", van sok pénz, mindez a legtöbbünk számára teljesen természetes, elfogadható magatartás.

Elismerni másokat

A távolságtartó, józan paraszti ész nem keresi az igazságot eszeveszett módon, sőt elfogadja, hogy nem mindig rekonstruálható pontosan, az igazság nem olyan dolog, amiért keresztes háborút kell folytatni (amelynek szükségszerűen több áldozata lesz mint eredménye). Emellett egy komoly és professzionális politikai elemzőt arról lehet megismerni (pl. Tölgyessyt ilyennek tartom), hogy nem rögeszmés és elismeri a különféle oldalak igazságait, pozitív lépéseit, emellett viszont nagyon markáns, saját véleményeket is megfogalmaz. A különféle vélemények pozitívumainak elismerése azért fontos, mert a különféle politikai nézetek között nem csak eltérő érdekek, hanem eltérő ÉRTÉKRENDEK is vannak, és a hangsúly az értéken van. Így például a magyar szélsőjobbhoz köthető emberek jó része a hagyományápolás és az olyan ősi életmódok (lovaglás, íjászat stb.) híve, amely talán egyedülálló Európában. Ennek az életmódnak és életfelfogásnak nyilvánvalóan megvan a maga létjogosultsága, és képviseletének is a helye, valószínűleg nem az EU parlamentjében, de az országgyűlésben és a helyi közösségek szintjén mindenképpen. Egy koalíciós kormányzásban is elképzelhető lenne a Jobbik részvétele akár baloldali pártokkal is, ha mindenkinek megtalálnák a legmegfelelőbb, leginkább testhez álló pozíciót. Az érdekek jelenlegi hazug összemosása népnemzeti összefogás címszó alatt viszont elősegíti a korrupciót és nem szolgálja a tisztánlátásunkat közéleti kérdésekben.

Aki másokat elítél és kirekeszt az nem ismeri fel azt az új igazságot, hogy századunkban a legnagyobb kihasználatlan erőforrás maga az ember, a sokféle és sokrétű emberi tehetség.

A szektás gondolkodás és viselkedés sajnos igen feltűnővé vált a közéletünkben, nem nagyon vagyunk nyitottak egymás gondolatai iránt, ráadásul óriási nálunk a fogalomzavar és a szektásság erősödésének jele az is, hogy bizonyos fogalmak az utóbbi időben megbélyegző értelművé váltak. Egyes körökben a „liberális” mellett a „baloldali” is szitokszóvá vált éppúgy mint a Horthy-rendszerben, ahol „nemzetietlent” jelentett. Emiatt a reformkor mintájára javaslom, hogy inkább újítókról/reformerekről, fontolva haladókról és hagyományápolókról/maradiakról beszéljünk, bár ezek a szavak lényegileg ugyanazt jelentik mint a baloldal, mérsékelt és radikális jobboldal.

A baloldalon sok kisebb-nagyobb virtuális szekta létezik: főként marxisták, liberálisok, szocialisták, zöldek és pragmatikusok, akik éppoly intoleránsak egymással szemben mint a jobboldaliak (vagy a magukat elsősorban nemzeti érzelműként meghatározók) iránt. Mindegyik elítéli a „polkorrektséget”, mert egyik sem hajlandó meglátni benne az empatikus és erőszakmentes kommunikáció gyakorlatának elvét, amelynek elég lenne a túlzásait nyesegetni. A társadalomtudományok is bizonyos értelemben szektássá váltak nálunk, és jellemzően túlbonyolított megfogalmazásokkal bástyázza körül magát a kutatók nagy része a politikai támadások megelőzésének céljával (amely az egzisztenciaféltésnek tulajdonítható), ritkán fogalmazva meg a laikusok számára is jól érthető konklúziókat. A magyar értelmiségiek nagy részére pedig az a jellemző, hogy überkompetensnek érzik magukat mindenben, szeretik az erős, túlzó megfogalmazásokat és sokkal erősebb bennük a kritikai szellem annál, hogy pozitív visszajelzéseket tegyenek mások véleménye iránt. Egy olyan kép rajzolódik ki, hogy a baloldaliak közül a legtöbben alapvetően individualisták és láthatóan jól érzik magukat a saját kis világukban, kis köreikben, nem mutatnak különösebb ambíciókat. Sőt úgy tűnik, hogy sokak titkon imponál a Fidesz vagány szemtelensége, (nemzeti) szocialista jellegű gesztusai és antikapitalista szólamai, ami visszatartja őket a politikai fellépésektől és a szavazástól. A baloldalnak azonban jelen helyzetben akkor van komoly esélye, ha megnyeri magának a politikai középnek számító mérsékelt jobboldaliakat, bár ezt a csoportot bedarálta és jelenleg szinte túszként tartja fogva az orbáni politika.

A jobboldalon a Fidesz-CÖF csoport szektásodása egy jól látható és igen aggasztó folyamat, amely egyrészt egyre merevebb dogmatizmusban nyilvánul meg, másrészt pedig abban, ahogyan az egyedüli helyes hit és az igazság birtokosának szerepében tetszelegnek. A hívőkben ez a meggyőződés mindig fokozatosan alakul ki, hogy ők az igazság egyedüli bajnokai, és egy idő után a szektán kívül nem is létezik élet és - éppúgy mint a kommunisták esetében megfigyelhető volt,- a vezető értelmiségiek is egyre jobban elköteleződnek. Habár egy idő után már kevésbé tetszik nekik a rendszer, a leválás róla mind nehezebbé válik, ezért inkább önigazoló mondatokkal nyugtatják önmagukat. A csoporton belül gyakorolt vagy kódolt kritikák megjelenhetnek ugyan olykor, viszont a nyilvános szakítás nagyon ritka, mert félnek az „árulóknak” járó büntetéstől. Utólag sajnálni fogják ha nem lépnek, mert az ideológiába való belesimulás a szellemi teljesítményeket értékelhetetlenné teszi – ezt világosan megmutatja a jelenlegi tapasztalat éppúgy mint a közelmúlt történelméből vett példák.

A Fidesz nevű szekta egy tankönyvbe illő eset, amelynek mai formája – Lenin bolsevik pártjának mintájára,- kvázi „illegalitásban” jött létre: a Medgyessy-Gyurcsány kormányok alatt szervezte meg a mai önmagát. A 2008-as válság is kapóra jött nekik egy antikapitalista ideológia kifejlesztésében, amely definíciószerűen nem lehet más mint alapvetően destruktív jellegű. A kormányideológia illiberális és unortodox, ezek a szavak azonban önmagukban keveset mondanak. A Matolcsi-féle unortodox közgazdaságtanról leginkább azt tudtuk meg, hogy alapvetően titkolódzó és némileg paranoid vonásokat mutat, - azt kevésbé, hogy milyen tudományos forrásokból merít. Az illiberális állam pedig arról ismerszik meg, hogy az állampolgár életének minden kis részletét igyekszik leszabályozni, a fő cél a kontroll biztosítása paragrafusok százezrein keresztül. (Mindez érdekében áll a vezető köztisztviselőknek, hiszen bürokratikus eszközökkel tudják leginkább védeni saját magukat – emiatt a bürokrácia jelentős csökkentésének szándéka nem vehető komolyan.)

A szektás hierarchiában az előmenetelt nem a szellemi teljesítmény, hanem a vonalasság és a lojalitás kinyilvánítása határozza meg – ezért a janicsárok igyekeznek egymást túllicitálva mennél vadabb dolgokat mondani. Nagyon kényelmes, hogy durva leegyszerűsítéseket lehet tenni minden következmény nélkül a csorda szellemiségének közegében – ez tét nélküli, hiszen lényeges döntéseket úgyis csak a vezérkar hozhat. A leegyszerűsített világkép mellett visszaköszönnek a szektásság további, jól ismert jellemzői mint például az erős érzelmi hatás valamint a harcias, mozgósító hangnem, amely a mai erős ingerekre építő, elbulvárosodott médiában igen jól működik. A radikális jobboldal kevéssé támaszkodik a bal agyfélteke homloklebenyéhez köthető, szigorúan racionális fogalmi logikára, ez a funkció láthatóan alárendelődik ősibb agyterületeknek valamint (inkább malíciával fogalmazva mint szakszerűségre törekedve) a jobb agyfélteke pesszimistább beállítottságának: a jobboldali médiumokban ugyanis öt percenként történik egy nemzethalál.

Valószínűleg elfogult vagyok, de úgy látom, hogy kormányunk nem a mai korra jellemző, hanem inkább egy 20.századi felfogásban irányítja az országot – Horthy és Kádár szellemiségében,- azonban a folyamatok még régebbi századok felé mutatnak – a „munkaalapú társadalom” és hasonló szólamok már egy feudális hűbéri rendszer képét idézik fel. Az orbáni rendszer előnye, hogy a magyar társadalom számára ezek a minták már nagyon ismerősek és kitűnően alkalmazkodik: megjelennek a helyi kis potentátok, kicsiben képezve le a rendszer filozófiáját. Ez a sokaknak nagyon ismerős és kényelmes mintázat lehet az egyik oka annak, hogy a rendszer viszonylag jól működik – legalábbis középtávon. Az orbánizmus (vagy habonyizmus) alapvető hibája viszont, hogy a társadalom felé rossz példákat generál, amely hosszabb távon visszaüt. Habár el tudok képzelni egy olyan logikát is, amely bebizonyítja, hogy ez a fajta rendszer társadalmi szinten nagyon is optimalizál az adott körülmények között, egyelőre mégis úgy tűnik, hogy nincs olyan komolyan vehető tudományos levezetés, amely ezt támasztaná alá.

A rendszer mindenesetre nagyrészt negatívumokra épül és az egyik ilyen a kisebbrendűségi érzés Nyugat-Európával szemben. A nyugati megyékben, ahol az emberek nagy része ingázik különösen erős a Fidesz támogatottsága, hiszen az ottaniakban erős az érzés, hogy mért vagyok én másodrendű állampolgár az osztrákhoz képest – a státusz viszonyításának csalóka perspektívája ugyanígy jellemző a németek közé ékelődött csehekre vagy az északi jólétre vágyó lengyelekre is. (A szerbekre, románokra és ukránokra azonban sokkal kevésbé, hiszen ők még éppen csak kapaszkodnak arra a vonatra, ahol számunkra már csak az első osztály a megfelelő.)

A félreértések elkerülése végett nem célom a Fidesz démonizálása, hiszen a kormányzásuknak egyaránt megvannak a pozitív és negatív vonásai, ami engem leginkább bánt az a kezdettől meglevő és az utóbbi időkben egyre nyilvánvalóbbá váltó értelmiség-ellenesség, amely olykor már kimondott értelem ellenességnek is tűnik. Habár egy központilag irányított, vezérelvű rendszerben nincs szükség gondolkodókra csak a parancsok végrehajtóira, mégis ajánlatos némi távolságtartás mert ha véresen komolyan vesszük, akkor - Illyés Gyulát híres versét értelmezve,- egész életünk túlságosan politika függő lehet és a gondolkodási keretet, az alaptémákat mindig a kormánypárti ideológia primitív szólamai fogják megszabni.

Emiatt a jelenlegi kormányunkat érdemes olyan optikával is nézni, hogy milyen személyiségek alkotják. Számomra ők olyan hatást keltenek mint egy kiöregedőben levő focicsapat, amelynek legfőbb erénye az ellenzékre egyáltalán nem jellemző, fegyelmezett összjátékra való törekvés. Vannak sziklakemény betonhátvédjei (Németh, Kövér), tehetségtelen, de lelkes robotosai (Varga, Szijjártó), még a baloldaliak (mint Balogh és Kósa) is áthúzódnak időnként a jobboldalra, ahol a támadásokat vezetik, a középpályát kisajátította magának Lázár és van, akik már kijátszotta magát a csapatból (Rogán), de mindig bevethető. A legfőbb szabály, hogy minden labdával a cseles játékmestert keressék. Ez a csapat leginkább hazai pályán szeret fellépni, ahol a bíró a durvább belemenéseiket sem fújja le. A finom megoldások helyett a kemény játékot szeretik, legtöbb megmozdulásuk nem szabályos, de ha a bíró figyelmezteti őket a nem fair játékért, akkor a hiba csakis a bíróban lehet. Csupán abban bízhatunk, hogy a nézők számára unalmassá vált már ez az egysíkú játék, jövőre kifütyülik őket és másokat fognak beszavazni a pályára.

A kormányideológia erős negatív töltése, hiteltelensége és cinizmusa hosszabb távon jelentős károkat okozhat a társadalomnak és oda vezethet, hogy a politika újabb fogalmainkat járatja le: mindenekelőtt erre a sorsa juthat a nemzeti függetlenség ideája, amely ha mélyebben belegondolunk, éppúgy nem abszolutizálható mint bármi más.

A halálozási statisztikák alapján számolt várható élettartam számítások alapján a magyarországi helyzet egészen a közelmúltig lehangoló képet mutatott, főként a férfiak esetében: az 1960-as évek közepétől az 1990-es évek elejéig csökkenés volt jellemző (miközben a legtöbb országban ez alatt egyenletesen nőtt), és csak az utóbbi 1-2 évtizedben láthattunk növekedést, 2015-ben a férfiak esetében ez 72, a hölgyeknél pedig 78 év fölött volt.

 A  születéskor várható élettartam alakulása. Forrás: Wikipédia

A jelenség alaposabb elemzést érdemel, de azt sugallja, hogy a Kádár-rendszer iránti nosztalgiák kevéssé megalapozottak, sokkal indokoltabb egy olyan országról beszélni, ahol az iparosítás és az iparszerű termelés terjedése sok százezer ember életét rövidítette meg. Elsősorban a szív, keringési és daganatos betegségek aránya nőtt meg, és nem nehéz következtetni azokra a tényezőkre, amelyek ezeket előidézték, - általában évtizedekkel mérhető időtávban fejtve ki a káros hatásukat, tehát egy adott kor jellemző betegségei igen gyakran húsz vagy harminc évvel ezelőtti állapotokat tükröznek. (Kérdés persze az is, hogy manapság milyen tényezők jelentik a legnagyobb fenyegetést a jövőbeni egészségünkre?)

A nagy visszaesés egyik oka alighanem a légszennyezés lehetett: a régi nehézipari gyárak ontották a füstöt és egyéb szennyező anyagokat (pl. nehézfémeket), az autókban nem volt katalizátor, és az ólommentes benzin sem volt ismert a '90-es évek előtt. A gázfűtés elterjedése előtt sokan szénnel tüzeltek vagy esetleg olajkályhát használtak, a füst és korom pedig köztudottan ártalmas az egészségre. (E szempontból érdemes megnézni a mai fűtési gyakorlatokat is.) A levegő minősége köztudottan javult az utóbbi évtizedekben, amely köszönhető annak, hogy a nehézipar aránya csökkent, a környezetvédelmi előírások szigorúbbak lettek, emellett az erdősítésnek is tulajdonítható. (Ma már országunk területének 20%-át borítja erdő.)

A mezőgazdaságban használt vegyszerek a mainál sokkal mérgezőbbek voltak és lassabban bomlottak le, és manapság is egyre több vegyszer van, amelyet vagy betiltanak vagy forgalomba sem kerülhet, tehát a pozitív tendencia remélhetőleg tovább folytatódik. Nem csak, hogy több vegyszert használtunk, de védőfelszerelések is csak elvétve voltak: a Kádár-érában általánosságban a munkavédelem igen alacsony szintű volt a mai követelményekhez viszonyítva. (Ma viszont már perelhető is a munkáltató a bizonyítható egészségkárosítás esetében.)

Manapság sok szó esik egyes élelmiszeradalékok feltételezhető káros hatásáról, de például régebben nagy mennyiségű nitrátot használtak tartósításra és a '80-as években divatba jöttek a hidrogénezéssel készült margarinok, aminek a szívet károsító hatását csak később vált ismertté, emiatt ezt az eljárást egyre kevésbé alkalmazták (és ma már nagyon korlátozott mértékben engedélyezik). Régebben a városi embert sokkal több ártalom érte, csak nem volt róla információ – manapság fordított a helyzet, az interneten nem ritkán kifejezett rémhírterjesztést látunk. (Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének különféle ártalmak, mint inkább azt, hogy a sok terjengő álhír közül nehéz kiszűrni az értékes információt.)

Az alkoholfogyasztás gyaníthatóan az egyik fő bűnős a korai halálozásban, a Kádár kor egészében meredeken nőtt, és csak a rendszerváltás óta mutat csökkenő tendenciát. A dohányzók számának csökkenése is inkább az utóbbi évtizedekben figyelhető meg, 2000 óta a férfiak körében 38%-ról 32%-ra változott.

Az orvostudomány fejlődésének hatása nyilvánvalóan jelen van: a 2000-es években forradalminak nevezhető áttörés történt a szívbetegségek kezelésében, emellett általánosságban sokat javultak a diagnosztikai eljárások, és számos daganatos betegség is ma már sokkal jobban kezelhetővé vált mint régen, az eljárások nagy mértékben finomodtak. Az egészségügyben az előrelépés gyakorlatilag teljes egészében a technika fejlődésének tulajdonítható, és a kormánynak saját eredményekkel dicsekednie e téren kábé annyira megalapozott, mintha kádárék saját érdemüknek tartották volna azt, hogy „lehetővé tették” a mezőgazdaság gépesítését.

Ezzel szemben igen kicsi, szinte semmi előrelépés nem történt az utóbbi évtizedekben nálunk az egészségtudatosság terén, abban, hogy mit tesz az állampolgár saját egészségének javításáért. Táplálkozásunk nem lett sokkal egészségesebb, legtöbbünk életmódjára is hasonló megállapítás tehető, kivéve azokat a keveseket, akik hobbiszerűen sportolnak, netán jógáznak vagy rendszeresen túráznak.

Egy dologban látok lényeges előrelépést még az egészségvédelem területén, ez pedig az ergonómia – ami régen ismeretlen fogalom volt, ma viszont már itt-ott megfigyelhető. Elég megnézni egy átlagos régi kapát, amely szabályos derékgyilkos volt – ezzel szemben ma már nagyobb a választék az eszközök között. Egy finnországi farmon már a 90-es évek elején csuklóból is kezelhető kis kapákat használtak (magas szintű gépesítés mellett), a palántázó gépen a munka ülve történt, nem kellett görnyedni, a permetezést pedig tetőtől talpig gumiruhába beöltözve, gázálarcban végezték. A svédek úgy húsz évvel ezelőtt előírták nekünk, hogy kevesebb fém alkatrészt tegyünk egy dobozba, mivel annak súlya nem lépheti túl a 12kg-t, ezzel is a dolgozók egészségét védve. Ezek konkrét példák az egészségkímélő munkavégzésre, azért, hogy ne csak tovább éljünk, hanem hogy az idős korban „szokásosnak” tartott egészségügyi problémák jelentős része is kiküszöbölhető legyen.

Milyen tényezők lehetnek, amelyek miatt a várható élettartamunk esetleg mégsem növekszik?

Egészségtelen életmód, elhízás: az elhízottak száma pár évtized alatt megduplázódott. A túl magas cukor- és szénhidrát fogyasztásnak tulajdoníthatóan nálunk majdnem minden harmadik ember elhízott, és még rosszabb az arány a gyerekek körében. Ennek leküzdése talán a legnagyobb népegészségügyi problémánk.

Az ülő életmód a dohányzáshoz hasonlítható, sőt annál is nagyobb kockázatokat jelent.

Mai életmódunk általában stresszesebb mint régebbi generációké, ami szintén káros az egészségre.

Az alkoholfogyasztás még mindig magas európai összehasonlításban, és úgy tűnik, mintha jelenlegi konzervatív kormányunk még propagálná is az ivást, vagy legalábbis „menő” dolognak számít alkoholizálni egyes konzervatív felfogásúak körében (a mérsékelt konzervatív felfogásúaktól eltekintve). Hasonlóak mondhatóak el a dohányzásról, és aggasztó, hogy a fiatalok egyre nagyobb része dohányzik.

A légszennyezés terén jelenleg ott a legrosszabb a helyzet, ahol az emberek anyagi okok miatt vagy tudatlanságból műanyagokat, festékes fát, olajos rongyokat használnak fűtésre, károsítva ezzel saját maguknak és szomszédaik szervezetét. Mivel a hatások nem azonnal jelentkeznek, emiatt nincsenek tudatában, hogy milyen károkat okozhatnak ezzel.

Az egészségügyi ellátás enyhén szólva egyenetlen színvonalú: köztudottan pénz vagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki megfelelő kezelést kapjon, és semmi jele annak, hogy ez a helyzet a jövőben megváltozna.

Kis méretű, tőkehiányos és alacsony termelékenységű cégeknél a munkavédelem és az ergonómia továbbra sem jellemző.

Egészségkárosító vegyi anyagok továbbra is jelen vannak: az ólommentes benzin késedelmes bevezetése mutatja, hogy a háttérben különféle lobbik tevékenysége fedi el időnként azokat a kutatási eredményeket, amelyek egyes anyagok kivonását indokolttá tennék. Nem feltétlenül erős rákkeltő hatású vegyületekről van szó, mint olyanokról, amelyek a hormonháztartásra vagy az idegrendszerre károsak, és helyettesítésük sem mindig jól megoldott. Lehetnek köztük annyira elterjedt anyagok, hogy betiltásuk kártérítési per lavinákat indítana el, a határt pedig nem nagyon lehet meghúzni, mert minden kényelmi eszköz vagy kütyü is lehet valamilyen mértékben káros az egészségre. Emiatt inkább a túlzásoktól mentes, természetközeli életmód nyújthat leginkább védelmet.

A legújabb brit- és amerikai trendek afelé mutatnak, hogy a legtöbb betegség kezelhetővé válik, viszont az időskori elbutulás és általánosságban a pszichés zavarok sokkal nagyobb problémát fognak jelenteni a jövőben.

A ma ismert veszélyek közül még az éghajlatváltozás az, amely a leginkább fenyegeti a ma élők egészségét: pusztító szélviharokkal, elsivatagosodással, élelmiszer és vízhiánnyal fenyeget, ha nem tudjuk a globális felmelegedést korlátok között tartani és emiatt az ökoszisztémák összeomlanak.

Ha lehetne ilyesmire fogadni nagy tétet mernék rátenni arra, hogy pár évtizeden belül számos országban a nagyszülők szerepe felül fogja múlni a szülőkét a gyereknevelésben, legalábbis a gyermekekkel töltött idő tekintetében.

Ennek fő oka a társadalmak elöregedése, amit például az is jelez, hogy 2015 és 2050 között Európa legtöbb országában 20% körüliről 30% fölé emelkedik majd a 65 éven felüliek aránya. A hosszabb várható életkor és még inkább az alacsony (1,5 körüli) termékenységi ráta eltolja a ma megszokott arányokat a fiataloktól az idősebb generációk irányába, ezért kézenfekvő megoldásként adódik, hogy a nagyszülők a jelenleg jellemzőnél nagyobb szerepet vállaljanak a gyermek nevelésében.

Kétféle szokásos sztereotípia él nálunk a nagyszülőkről: az egyik, hogy nehéz velük egy háztartásban lakni, a másik, hogy inkább maguk is ellátásra szorulnak, minthogy aktívan segíteni tudnának a fiataloknak. Habár a házsártos anyósról és a magatehetetlen bácsikáról viccek tömegei szólnak, ez valójában egy olyan társadalomról tart tükröt, amely nem ismeri fel azokat a lehetőségeket, amelyek az idősek generációja nyújthat a fiatalok számára.

Az egyik lehetőség az együttműködés javítására a többgenerációs nagycsalád, amelynek aránya nálunk jelenleg csak kb. 4-5%-ra tehető a népességen belül és elterjedése is meglehetősen valószínűtlen, mivel nagyon sokan külön élnek kis lakásokban, még csak nem is a „polgári korban” kialakult, szülők és gyermekek alkotta családmodellnek megfelelően.

Van viszont másik lehetőség is, hogy az idős emberek segíteni tudjanak, ez pedig igencsak terjedőben van az USA-ban és Angliában,- de feltehetően nálunk is egyes társadalmi rétegekben,- ez pedig az idősek közelköltözése a fiatalokhoz. Ily módon megmarad mindenki saját privát szférája és kevesebb a konfliktusforrás, a nagyszülők azonban gyakorlatilag minden nap be tudnak segíteni a szülői háztartásban és a gyermekek nevelésében.

Mindennek nyilvánvalóan vannak feltételei: egyrészt a nagyszülők nyugdíjasok kell, hogy legyenek – tehát egy végletekig kitolt nyugdíjkorhatár nem tenné ezt lehetővé. A józan ész is azt mondja, hogy a fiatalok lehetőleg dolgozzanak (számos olyan munkakör van, amelyre egy 40 év feletti ember már kevésbé alkalmas, és a kor előrehaladtával az ember energiája csökken), másrészt pedig az időseknek megvan az élettapasztalatuk és a gyereknevelési tapasztalatuk is, amely alkalmassá teszi őket a kisgyermekek felügyeletére és velük való foglalkozásra, a legtöbb 25 év körüli szülőnél valószínűleg nagyobb mértékben. A hölgyek 40 év munkaviszonyt követő nyugdíjazásának egyetlen ésszerű indoka az lehet, hogy a nagymamák segítsék lányuk korábbi visszatérését a munkaerőpiacra. Ilyen szempontból viszont teljes logikai bukfenc, hogy a tanulmányi idő nem számít bele a munkaviszonyba, hiszen ezzel a kevésbé iskolázott rétegeknek segítünk, ami kész demográfiai öngól. Ezért nem biztos, hogy a „Nők 40 program” a legjobb megközelítése ennek a problémának, legalábbis nem a jelenlegi formájában.

Kérdéses, hogy ha az anyuka 1 vagy 2 év GYES/GYED után megy vissza dolgozni és kevesebb időt tölt a gyerekkel, az nincs-e káros hatással a kisgyermek fejlődésére. A válasz egyértelmű nem, ugyanis a 3 éves GYES bevezetése nem hozta magával sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb gyermekek felnövekedését, Európa más országaihoz képest sem, ahol ehhez hasonló kedvezmény csak elvétve fordul elő. Ez amiatt van, amit már jó ideje tudunk és újabb kutatások is megerősítenek, hogy nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem a minősége számít. A szülők kiegyensúlyozottsága vagy annak hiánya az, amit a gyermekek leginkább megéreznek, és mivel a szülők több fronton is helyt kell, hogy álljanak, emiatt főként több gyermek nevelése esetén igencsak rá vannak szorulva külső segítségre, a legkézenfekvőbb pedig a nagyszülők (vagy egyéb felmenő rokonok) bevonása a háztartással kapcsolatos feladatok ellátásába. A szakirodalomban kiterjesztett családokról van szó, amelyek különféle szociális hálózatok, „kinship” egyes formáiként jönnek létre, sokféle variációban.

Van még egy feltétele a nagyszülői segítségnek: egy jó színvonalú egészségügyi ellátás. Számos országban már eljutottak oda, hogy az egészségügyi ellátás javításának (és persze az egészségtudatos életmód elterjedésének) köszönhetően a nagyszülők 80 éves korukig és olykor még afölött is képesek besegíteni a fiataloknak – ily módon a nagycsalád fenntartása sokkal jobban menedzselhető feladat.

Régi társadalmakban gyakori volt, hogy a gyerekek a faluközösségben szabadon futkároztak és csak az idősek felügyeltek rájuk, általában többet foglalkoztak velük mint a szüleik, akik gyakran reggeltől estig kint dolgoztak a földeken. (Manapság zárt lakónegyedben, a forgalomtól távol valósítható meg leginkább, hogy a szomszédok egymás gyermekét is felügyelhessék.) A közeljövőben, amikor az idős generációk aránya megnő, szintén elképzelhetőek ehhez hasonló „kiterjesztett család” verziók, - és a gyerekek fejlődését is bizonyítottan segíti a nagyszülőkkel (esetleg más felmenő rokonokkal való) mindennapos kapcsolat.

A „fasizmus” szó jelentése érzelmileg erősen terhelt, olyannyira, hogy a "fasiszta" a politikában a kommunistához hasonlóan az ördög egyik szinonimája. Vannak páran, akik rehabilitálni szeretnék a nácizmust, ami számomra egyértelmű szerecsenmosdatásnak tűnik, másrészt viszont a 20. században a német mellett léteztek kevésbé brutális olasz, spanyol, portugál és más fasiszta ideológiai alapon álló rendszerek is. Mondjuk ki őszintén, hogy a mai magyar történészek játszi könnyedséggel meg tudnák tenni az összehasonlításokat mondjuk Mussolini és Orbán rendszere között, de ez kényes téma és bizonyos mértékig érhető, hogy a politika világától éppúgy félnek mint a tűztől.

Vesszőnyaláb

A fasizmus a latin fasces, vesszőnyaláb szóból ered, alapgondolata hogyha mind összefogunk, akkor nem lehet minket megtörni: a szélsőséges és erőszakosan fellépő nacionalizmus nem más mint fasizmus. Nagyon nehéz megmondani, hogy hol a határ és mit tekintünk szélsőségesnek, egyrészt érzékeny lelkivilágú művészek hajlamosak egyből „farkast” kiáltani, másrészt a mai modern ún. „illiberális demokráciák” már nem totalitárius rendszerek, hiszen nem törekednek a társadalom és a gazdaság minden területére benyomulni. Ezek már a modern kor követelményeinek megfelelő, táplálékkiegészítőkkel és ízfokozókkal feljavított diktatúrák – a megállapítás persze szubjektív, hiszen például egy szélső balos anarchista szinte mindent diktatúrának lát. A párhuzamok és a tendenciák viszont szembetűnőek és egyértelműek.

Elmordorosodás

Tolkien nagy regényfolyamát, A gyűrűk urát alighanem a fasizmus mozgalma ihlette, ezért nem légből kapott, ha a hasonlatot tőle kölcsönözve azt mondjuk, hogy egy adott országban a társadalom életének különféle területei ki vannak téve annak, hogy elfoglalják az orkok, a trollok, az agresszív sötétség erői. Szemmel láthatóan végbement ez a folyamat nálunk a média jelentős részén, a kultúrában, a sportban, az oktatás nagy részében. (Bár valamilyen mértékig igaz lehet, hogy ez a fajta sötétség másfajta jellegű sötétségeket váltott fel, ez nem jó érv, mert nem lesz Bayer Zsolt vagy Schmidt Mária írásai nyomán sem több világosság.) Mindebből persze a nagy többség semmit sem érez – de ez egyáltalán nem megnyugtató. Nem akarok károgni, csupán egy extrém példa a felszín csalóka voltára, ahogyan a venezuelai bőség országa pár hónap alatt mordorfölddé változott. Legtöbbször szerencsére nem ennyire látványos, ahogyan a harcias magatartás, a háborús logika lassan kiüresedik, amint a destruktív szemléletű primitívség lassan megérleli a maga keserű gyümölcsét. (Lehet, hogy túl pesszimista vagyok? Tessék meggyőzni, hogy a dolgok lényegében rendben vannak, csak szükség van némi szájkaratéra.)

Demokratikus és diktatórikus is, kettő az egyben

A demokrácia vagy diktatúra: mára kiderült, hogy ez a fajta szembeállítás nem igaz, mert ha nyelvtanilag  nem is helyes, mégis van olyan, hogy demokráciább és dikatúrább, tehát léteznek különféle szintek valamint átmenetek is a kettő között. Az orbáni modell valahol a kettő közötti, a legfontosabb mégis a tendencia, hiszen Hitler is szabad választásokkal jutott hatalomra, és – honnan ismerős ez? - rengeteg konzultációt tartott (népszavaztatott), majd kiszorított mindenkit maga mellől. Mussolini és Hitler voltak az elsők, akik a média (a rádió és a sajtó) minden lehetőségét felhasználták a saját demagóg céljaikra. Látunk ehhez hasonlót ma is? A tendenciára visszatérve tudni kell, hogy Ceausescu a hatalomra kerülésekor nagyon felvilágosult vezetőnek számított, a román állampolgár kvázi szabadnak érezte magát és csak fokozatosan épült ki a kommunista diktatúra személyi kultuszon alapuló őrült rendszere. A „vezér” eleinte óvatos, egy idő után azonban belátja, hogy a nagyhatalmak nem tudnak semmit sem tenni, megvannak a maguk saját problémái, és a stabil, kiszámítható rendszereket általában tiszteletben tartják. Orbán is kimondta, hogy ma már nem ijedne meg egy Tavares-jelentéstől és „elmegy a falig” az EU intézkedéseivel szemben, mert rendszerint úgyis az történik a végén nálunk, amit ő szeretne.

Hogyan lehetnek az ilyen rendszerek gazdaságilag viszonylag sikeresek?

Orbán rendszere gazdasági sikereket tud felmutatni, éppúgy mint annak idején Franco, Hitler, Mussolini állama: stabilitást tekintve és gazdasági növekedésben is felülmúlva az őt megelőző kormányokat. Fixa ideám, hogy ennek egyik fő oka a gazdasági protekcionizmus: az Orbán-Matolcsy páros nem szép eszközökkel ugyan, de valahogyan elérte, hogy a pénz nagyobb része bent maradjon az országban. Emellett egy jelentősebb kormányváltás mindig lehetőségeket ad újfajta módszerek bevezetésére, mint annak idején nálunk Gömbös Gyula kormányról is elmondható volt, hogy a fasiszta színezete ellenére a programjai egyáltalán nem voltak sikertelenek. Igaz viszont, hogy jelentős EU támogatások és az itt levő multik nélkül mindez nem ment volna – az ideológia ellenére a gazdaság bizonyos területeit óvatosan kezelik, visszafogva a „bizsergő tenyerüket” és olyan ösztöneiket, hogy levágják az arany tojást tojó tyúkokat. A külföld-ellenesség nagyobb részt inkább verbális marad, ráadásul a nyitott határok is szelepként szolgálnak, mivel a munkavállalók több mint egy tized részét kitevő több százezer agilis ember külföldön dolgozhat, jelentős áldozatok árán elfogadható életszínvonalat biztosítva magának. Ez már tipikusan a lightos, modern változat. Akármennyire is feljavított, mégsem lehet elég sikeres hosszú távon. Hitler állama sem volt olyan sikeres gazdaságilag mint a későbbi NSZK, Franco is lemaradt a demokratikus Olaszországtól és Mussolini állama sem érte el az ottani nagy nemzeti összefogás ellenére még a Horthy-Magyarország szintjét sem. Az ilyen rendszerek egyértelműen nem versenyképesek, sőt hosszabb távon gazdasági elmaradottságot okoznak.

Mért mondhatjuk, hogy hosszabb távon borítékolhatóan kudarcos?

Kristálygömbünk ugyan nincs, de a tapasztalatok és előjelek nem túl biztatóak. Annak ellenére sem, hogy lightos és feltuningolt, így például inkább a pozitív diszkrimináció érvényesül a negatívval szemben, amikor a támogatásokat a célcsoportok kapják. Emellett nem létezik korrupció sem, csak a nemzeti tőke erősítése, bár nemzeti helyett inkább a haveri szó használata a helyes. A „haveri” ebben az összefüggésben egyébként politikailag megbízhatót jelent – róla tudjuk, lecsekkoltuk, hogy nem fog keresztbe tenni és olyat lépni, amely nem illeszkedik teljesen a hatalom elképzeléseihez. Azért lesz borítékolhatóan kudarcos, mert általában nem tud megújulni, az állami vezetés lassan bemerevedik. Kudarcos, amint bürokratákat igyekszik faragni mindenkiből, a katonás fasiszta rendszerekre jellemző a felelősség továbbhárítása a vezérkar felé, a „parancsra tettem” elvének hangoztatása. A legfőbb oka, ha kudarcos lesz az, hogy nem növeli az állampolgári bizalom szintjét, amely a gazdasági fejlettséggel és fejlődéssel bizonyítottan egyenesen arányos (hiszen szélesíti a társadalmi együttműködés formáit). A magyar polgár a kelet-európai társaihoz hasonlóan sok évtizede a bizalmatlanság légkörében él: rendszerek jöttek-mentek a feje fölött, de őt nem érintették meg. A társadalom teljes passzivitása talán a fő oka volt a rendszerváltás utáni gazdasági kudarcoknak. Most viszont végre visszatértünk a régi jó langyoshoz hasonló szisztémába, amely biztonságot nyújt az egyén számára: a túlságos biztonságra törekvés pedig nem más mint gyávaság, a konfliktusok kiküszöbölése (pl. NER) pedig egyértelmű szervilitás.

Ugyanolyan rasszista mint régen

A „rasszizmus” szó használata már megint egy darázsfészek, én is tudom, hogy létezik olyan, hogy csoportos önvédelmi reakció, reflex, ebben a jelentésben inkább a túlreagálást és a túl merev kategorizálást (mindenki gyanús, aki egy adott csoportba tartozik) értem alatta. Mondjuk ki, hogy a régi koncentrációs táborok modern, lightos változata nálunk a menekülttábor, és a muzulmán vallásúak jelenleg azok a zavaró elemek, akiket valahogyan ki kell küszöbölni, távol kell tartani. Ez olyan egyszerű mint a 2x2 (a fenét az), mindenféle kifinomult gondolkodású értelmiségiek csak zavart keltenek. (Nem véletlen, hogy annak idején is Thomas Mann és sokan mások emigráltak, mert a náci légkörben nem tudtak dolgozni.) Ne is nagyon képezzünk humán értelmiségieket, önálló gondolkodásra nincs szükség, a külföldről támogatott civil szervezetek felfogása szintén zavaró számunkra – persona non graták. (Milyen árulkodó szó, hogy elítélem azt, ami „civil”, azaz polgári - hiszen ellentéte a katonai.)

Lehet ugyan a modern fasizmus lightos, gluténmentes, sok mindentől mentes, de biztosan nem „alkoholfrei”: hiszen láthatóan megrészegíti és meghülyíti az embereket, vagy legalábbis azokat, akik beszopják. Az egyetlen megoldás a helyzetre a kijózanodás. Amíg ez be nem következik, addig a "fasces" mint egy csoport jelzője leginkább egy trágár asszociációt idéz.

Donald Trump fellépése eddig példa nélkül álló károkat okoz az eddig is rendkívül lassan haladó és szerény eredményeket felmutató környezetvédelmi törekvéseknek. Egyik első intézkedése az USA-ban a környezetvédelmi célú kiadások lecsökkentése, a második a párizsi klímaegyezmény felrúgása, a harmadik ilyen pedig a szénbányászat felélesztésének terve. A környezetvédelem támogatására több okból is szükség lenne: mivel a szennyezőkre kivetett adók az olajlobbi és ipari lobbik ellenállásán mindig is megbuktak, emiatt a tisztességes verseny érdekében a „tiszta technológiákat” kell támogatásban részesíteni valamint az alapkutatásokat, hiszen ma még nem látható, hogy milyen új technológiák váltják fel majd a fosszilis energiahordozókra épülő energiagazdaságokat, egy technológiai váltás pedig átlagban 50-70 évet vesz igénybe. A párizsi klímaegyezmény felrúgása fölöslegesen provokatív lépés volt, hiszen a nemzetközi egyezmények betartatására nincs mód, leginkább a kormányok jóindulatán múlnak, emellett pedig az USA eddig is hírhedt volt arról, hogy nem ratifikált egyes nemzetközi egyezményeket. Az USA emellett a szennyezések legnagyobb exportőre, mivel a világ legnagyobb környezetszennyezője a kínai ipar a gyártott termékek nagy részét az USA-ban adja el. (Nem mellesleg Kínában rohamtempóban fejlesztik a megújuló energiatermelést.) Harmadrészt pedig a szénbányászat a legszennyezőbb energiaforrás, önmagában már az, hogy az USA-ban a szénerőművek aránya csökkent a gázerőművekkel szemben, évi száz millió tonnával csökkentette a CO2 kibocsátást és a levegő tisztaságát is javította – sejthető tehát, hogy milyen hatása lenne a szénbányászat visszaállításának. Az automatizált gyártás miatt a régi iparágak feltámasztása valószínűleg kevesebb munkahelyet hozna létre mint a megújuló energiák elterjesztése – ez látszólag a Trump kormányzat szakértelmének hiányát mutatja, azonban hozzá kell tenni, hogy azokban az államokban hozna létre munkahelyeket, amelyeket Trump megnyert, nem pedig mondjuk Kaliforniában, amely élen jár a megújuló energiák kutatásában és fejlesztésében.

Trump és a hozzá hasonló jobboldali radikálisak érvelése meglehetősen zavaros környezetvédelmi kérdésekben és valamiért nem képesek értelmesen elmondani a problémáikat. Láthatóan nem értik a gyorsan fejlődő új technológiákat – napelemek, elektromos autók, szélenergia, biodízel, biogáz, olajtermelés algából, stb, az etanol pedig a számukra, a magyar kormányt is beleértve egy olyan folyadék, amit meg kell inni, nem pedig a benzinhez keverve a kőolajigényt csökkentő anyag. A tudomány működése a szélsőjobbos felfogásúk szemében mindig valami gyanús molyolás, ezért nem képesek elfogadni, hogy az ember okozta klímaváltozás, ezen belül a globális felmelegedés nem vitakérdés, hanem tudományos tény (éppúgy mint az evolúció működése), csupán a mértéke és hatásai ami vita tárgyát képezheti. A klímaváltozás és a demográfiai problémák közötti összefüggés is világosan látható és az is, hogy unokáink és az ő utódaik számára katasztrofális hatásokkal fog járni, ha az átlaghőmérséklet emelkedése túllépi a 2,5 fokot, amit már most is csak az üvegházhatású gázok termelésének drasztikus visszafogásával lehetne elérni, holott a kibocsátás évről évre emelkedik. Ha beszélünk radikális jobboldaliakkal, ők láthatóan azt szeretnék látni, hogy az egész politikai és gazdasági rendszer látványosan összeomlik, mert szerintünk a Föld csak a mai népesség kis töredékét képes eltartani (amit tudományosan nem tudnak persze alátámasztani), másrészt utálják a mai globalizált világrendszert – ez utóbbi persze teljesen érthető és méltányolható, de aligha az összeomlasztás erre a legjobb megoldás.

A trumpista és putyinista magyar kormány működéséről e téren hasonlóan nem sok jó nem mondható el, sőt ami a magyar Greenpeace kitűnő elemzéséből is leszűrhető, sok tekintetben alulmúlja a Trump kormányzat tevékenységét is. Ha létezik nálunk környezetvédelmi fejlesztés, az egyrészt a természetvédelmet jelenti, amely még úgy-ahogy rendben van, ezen túlmenően viszont – mondjuk ki nyíltan,- kizárólag az EU és ezen belül is leginkább a környezetvédelem terén fejlett Németország hatásának tulajdonítható.

Kormányunknak láthatóan nincsen részletes koncepciója – egy vezérelvű demokráciában nem is várható el, hogy részletes, hosszabb távú koncepciót dolgozzon ki az apparátus, amely maga is folytonos bizonytalanságban él. Így aztán fanatikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki a megújuló energiák termelésébe ipari méretekben beruházni merészeljen, hiszen a várható megtérülés nehezen kalkulálható.

Nem készülnek elemzések, mert kiderülhetne, hogy például azt elavult technológiára épülő biomasszát hasznosító erőműveink esetleg több CO2 kibocsátását okozzák mint amennyit kiváltanak.

A szélenergia elterjedését éppúgy mint a szélsőjobb kormányozta lengyeleknél, bürokratikus korlátok teszik majdnem lehetetlenné – hogyan lehetséges, hogy ha átlépjük az osztrák határt, akkor rengeteg szélerőművet látunk? A napelemek elterjedése is igen lassú a jelentős potenciál ellenére, az egyik első intézkedés volt törvényileg veszélyes hulladéknak minősíteni a napelemet és adóval sújtani, - annak ellenére, hogy lehetséges az újrahasznosítása és az élettartama a 20 évet is meghaladja. 

A kormányunk köztudottan nem szereti a decentralizációt és mindent kézben akar tartani, ez is a megújulók elterjesztésének akadálya, nehogy már az állampolgárok kis helyi csoportjai képesek legyenek a kormánytól függetlenül saját maguk biztosítani az energiaellátásuk nagy részét. Emellett a rezsicsökkentés mint az „ingyen ebéd” lehetőségének ígérete sem segíti elő a környezetvédelmet.

Kormányunk leginkább centralizált nagyberuházásokban gondolkodik, hiszen ezekből juttathat megbízásokat a saját táborába tartozó csoportoknak, és a felülszámlázások kontrollja meglehetősen hiányos. A legnagyobb falat a Paks II szerződés, amelyre nem mondható, hogy energiafüggetlenséget biztosít, mivel évtizedes távlatban terheli meg jelentősen a magyar költségvetést. Az atomenergia az egyetlen, amelynek költségei a technológia fejlesztéséve nem csökkenő, hanem növekedő tendenciát mutatnak, ennek oka a biztonsági előírások folyamatos szigorítása, ennélfogva gazdaságossága igencsak megkérdőjelezhető. Az atomhulladékok elhelyezésének problémája is megmutatja, hogy a mai technológiai színvonal még nem elégséges, néhány évtized múlva talán eljuthatunk oda, hogy képesek leszünk a sugárzó hulladékokból is energiát termelni.

Pozitív példaként említhetőek azok a támogatások – például szigetelések cseréjére, fűtéskorszerűsítésre, háztartási gépekre vonatkozó pályázatok, amelyeket leginkább a középosztály tud igénybe venni. A középosztály alatti rétegek esetén pedig elsikkad a távfűtések korszerűsítése és a szabályozhatóságának állami támogatása – hiszen a lakótelepekben élők kevésbé képezik a kormány szavazóbázisát, sőt gyakorta ellenzéki választókerületekben élnek - emiatt cél az ott élők számának csökkentése, akár egyes épületek visszabontásával.

A politika keményen beletenyerelt többek között a szemétszállítás és a hulladékgazdálkodás kérdésébe is - meglehetős káoszt hozva létre.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a jobboldali radikalizmus szóösszetétel egy önellentmondást tartalmaz, afféle fából vaskarika a környezetvédelem terén éppúgy mint szinte bármi másban, hiszen szeretné visszaforgatni az idő kerekét. A magyar hagyományban és máshol is voltak mindig reformerek (baloldaliak), fontolva haladók (mérsékelt jobboldaliak) és maradiak. A magyar kormány számos megnyilvánulása leginkább a legutolsó kategóriába sorolható: csak változtatni ne kelljen. Mivel pedig az élet folytonos változás, emiatt a legtöbb tevékenysége nem lehet más mint destruktív. Hihetetlenül ügybuzgó a kormány a tekintetben, hogy Magyarországon lehetőleg semmilyen változás ne történjen – a felszínen minden szép és jó, aztán egy nap felébredünk mint Argentína, Belarusz vagy Venezuela, hogy úristen, mi az e a káosz, és elszaladt mellettünk a világ.

A liberális armageddontól való félelmeket egy bizonyos mértékig nem tartom megalapozatlannak, de ma már a túlsó végletig jutottunk el, a primitívségig. Az egyszerűségnek és az egyszerű módszereknek megvan a maguk helye, - ahol viszont túlnyújtózik a takaróján egy Trump vagy Orbán szintű fazon, ott már primitívséggé válik. Csak remélni lehet, hogy mennél többen felismerik, hogy ez a fajta szélsőségekben gondolkodó politika egyre rosszabbul működik és a leváltása rendben fog megtörténni, nem pedig kaotikus körülmények között.

Régi korok bölcsei szerint mindent túlzásba lehet vinni és mindig az arany középút keresését tanácsolják, ezért gyaníthatóan létezik túlzásba vitt családközpontúság is. Az viszont egész biztos és teljesen nyilvánvaló, hogy a családokról szóló vita nálunk mostanában ideológiai jellegű érvek mentén zajlik és teljesen nélkülöz mindenféle gyakorlatias szempontot.

Akik számára a család szent nekik igazuk van abban, hogy „az egész mindig több mint a részek összessége”, tehát mindig hordoz valami pluszt, amit nem lehet levezetni vagy értelmezni – az emberi kapcsolatoknak ez az alapigazsága egyéni tapasztalatok szintjén mindenképpen érvényesül. Ha így közelítünk a kérdéshez, akkor az érzelmességnek és még az egyéni elfogultságoknak is teljességgel helye van. Másrészt viszont a családokról, a különféle családmodellekről és a demográfiáról nagyon sokat feltártak már különféle kutatások, össztársadalmi szinten egyáltalán nem rejtélyes jelenségekről van szó, lehetséges lenne minderről értelmes eszmecserét is folytatni.

Vajon gyakorlati tapasztalatok alapján kimondható, hogy a manapság olyan gyakori mozaikcsaládokban felnőtt gyerekek generálisan hátrányban lennének azokhoz képest, akik a rendes „polgári” családokban nevelkedtek? Kötve hiszem, hogy így lenne, én legalábbis a környezetemben nem tapasztaltam ilyesmit – ami nem jelenti azt, hogy támogatnám a válást vagy a házasságon kívüli kapcsolatokat, sőt az élethosszig tartom kapcsolatok híve vagyok, egyszerűen csak nem látom a „normális család” hiányát elsődleges problémának a felnövekvő gyermekek szempontjából. A „mi” helyett mindenképpen fontosabb a „hogyan”, a családi légkör maga, hiszen kutatások feltárták, hogy mennyire máshogy fejlődnek egyes agyterületek attól függően, hogy ez a légkör milyen. Az első három év e tekintetben meghatározó lehet, hiszen a családi környezet olyan hátrányokat jelent, amelyet az iskola nagyon nehezen tud bepótolni még akkor is, ha az oktatási rendszer mindent megtesz a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásáért. (L. USA-beli színesbőrű tanulók felzárkóztatásának kudarcai).

A boldogság elérésére azonban többféle út is létezik még akkor is, ha a magyar konzervatív politikusok általában csak egyfajta normát állítanak fel, aminek az állampolgár szigorúan meg kell, hogy feleljen.

Ezek a konzervatív politikusok nem szoktak például arról beszélni, hogy a régebbi korokban teljességgel általános volt, hogy a gyerekekkel a szülők keveset törődtek, szabadon kószáltak és a faluközösség nevelte fel őket. Ez a családmodell merőben eltért a maitól viszont számos hátránya mellett volt egy olyan előnye, hogy a gyerekek szociális közegben mozogtak és a nevelésükben a mindennapi problémák miatt kevésbé feszült, a szülőknél nyugodtabb idősebb embereknek jutott nagyobb szerep. Ma is keveset beszélünk arról, hogy a családhoz hozzátartoznak a nagyszülők is és nagyon fontos szerepet töltenek be a gyermeknevelésben. (A szülők adott esetben éretlenek is lehetnek még a feladatra, és az élettapasztalatuk is kevesebb.)

Arról is kevés szó esik nálunk, bár sokfelé közismert már és a tananyag része, hogy a gyerekek száma a világon szinte mindenhol lecsökken ahol az urbanizáció teret nyert a faluközösségek rovására. A hagyományos földműves családokban a gyerekek nagyon korán munkára voltak foghatóak, be tudtak segíteni például az állatok őrzésében, oktatásukra nem volt különösebb szükség. Ezzel szemben a nagyvárosokban az eltérő igények miatt a gyermeknevelés sokkal költségesebb, a specializáltabb szakmák hosszú képzési időt tesznek szükségessé. A liberalizmus fémjelezte megváltozott értékrendek mellett ez a fő oka annak, hogy mivel a gyermeknevelés ráfordítás igényessége nagyon megnőtt, ezért szinte mindenhol visszaesett a születésszám, ahol a lakosság többsége nagyvárosokban él. Gyakorlatilag vallástól és kultúrától érvényes ez, talán India az egyetlen kivétel. Nem arról van szó tehát, hogy a nyugati kulturális mentalitás okozza a problémákat, mint inkább az, hogy a fejlődő országok demográfiai trendje most jut el oda, ahol Nyugat-Európa volt 50-100 évvel ezelőtt. Ezzel együtt teljesen jogos és üdvözlendő minden olyan törekvés, amely a kormányok részéről a gyermekszám növelését ösztönzi különféle támogatásokkal, főként olyan családokban ahol a feltételek (pl. a szülők iskolázottsága tekintetében) ilyen szempontból kedvezőek.

A három éves GYES-t a Kádár-rendszer vezette be nálunk a '60-as évek végén és tudtommal még senki nem végzett alapos kutatást arról, hogy milyen következményekkel járt ez az Európában szinte példa nélkül álló intézkedés, hiszen az országok nagy része csak egy év vagy még annál is rövidebb fizetett gyermekgondozási szabadságot biztosít. Vekerdy Tamás szerint az újabb kutatások már cáfolják azt, hogy mennél több időt tölt a gyermek az anyjával annál jobb, sokkal fontosabb ennél az együtt töltött idő minősége. Például ha az anya szorongó mert elszigeteltnek, bezártnak érzi magát, az negatív hatással van a gyermek közérzetére is – a három éves GYES pedig idézhetett elő bőven ilyen helyzeteket. Sejtésem szerint ha túlságosan zárt környezetben éli a gyermek az első három évét, akkor nagy valószínűséggel túlságosan család központú lesz, tehát alapból csak azokban fog megbízni akik a családhoz vagy a szűk rokonsághoz tartoznak. Ez a fajta bizalmatlan alapbeállítódás nagyban jellemző sokak felfogására nálunk, és máshol is megfigyelhető, például az USA belső államainak kisvárosaiban gyakori a mai napig, hogy csak az apa kenyérkereső, az anya otthon marad – az emberek pedig arrafelé hasonlóan gyanakvóak mint nálunk, összeesküvés elméletek hívei és radikális jobboldali politikusokat támogatnak.

Ezzel szemben az USA nagyvárosaiban az életmód a gyerekeket nagyon korai szocializációra kényszeríti, mivel a megélhetés drágább és mindkét szülő rákényszerül, hogy dolgozzon. Az eltérő szocializáció miatt mára nagyon eltávolodott egymástól az USA-ban (és máshol is) a két tábor értékrendje és politikai felfogása. Úgy gondolom tehát, bár konkrét adatokkal nem tudom alátámasztani, hogy a Kádár-rendszer által bevezetett három éves GYES (amellett, hogy alig növelte a születésszámot) inkább negatív hatással volt a mai generációk életfelfogására, mert (ha lehet ilyet mondani) túlságosan családközpontúvá tette sokak szemléletét. Nem csak nálunk, hanem a mediterrán országokban is létezik túlságos családközpontúság, egyik kézzelfogható ismérve a „mama-hotel”, a fiatalok nagyon későn tudnak leválni a szülőktől, a szülői háztól. Mindez csökkenti a mobilitást, növeli a munkanélküliséget és a gazdaság tartós stagnálásához vezethet.

A politika azonban „jó érzékkel” még rátesz egy lapáttal minderre, felhasználva azt, hogy a családdal kapcsolatos felfogásunk mint számos alapvető érték, agyunk tudattalan részeiben erősen rögzült. A politikai demagógia sokszor abból áll, hogy sugall dolgokat, ez esetben pedig azért szuggerál minket folyton olyan szavakkal, hogy „család, család, család”, „biztonság, biztonság, biztonság”, mert egy archaikus képződményt idéz fel: ez pedig a régi nemzetségi szerveződés, ahol a családfők privilegizált helyzetben voltak. A családfő vagy nemzetségfő megvédi a közösség tagjait, emiatt olyan kiváltságok illetik meg, amelyek a törzs egyszerű tagjait nem. Például ha úgy tartja kedve, akkor vehet ki a közösből, mindenféle következmény nélkül. Amikor politizálunk, akkor előjön néha ez a motívum, ennek a helyzetnek az elfogadása (l. „ a politikusok mind lopnak”) teljesen függetlenül attól, hogy az illető baloldali vagy jobb oldali felfogású. Egyes politikusok és közéleti szereplők az országot egy nagy családként képzelik el, amelynek tagjai bizalmatlanok mindenkivel szemben, aki „idegen” vagy „más felfogású”. És ez láthatóan nagyon jól működik.

Amíg ilyen túlzásba vitt, negatív értelmű családcentrizmus uralkodik, addig mindig csak azokban fogunk megbízni, akiket ismerünk, normális lesz számunkra, hogy családtagok és rokonok kapják a pozíciókat, elfogadható marad a korrupció, emellett pedig félni fogunk mindentől, ami számunkra új és ismeretlen.

Puzsér Róbert jó példája annak a kelet-európai értelmiséginek, aki „mindenhez egyformán ért”. Vagy legalábbis ezt gondolja. Ezzel nem az a célom, hogy Puzsért támadjam, csak éppen példaként hozom fel arra hogy ő sem tudja átlépni a közép-kelet európai értelmiségiek árnyékát. Nagyon is jó példa arra, hogy hova lesz a kulturális dzsungelharcos, amikor egy számára ismeretlen terepekre tévedve – a szamurájkardja már nem jól használható, és másfajta fegyvert nem visz magával.

Puzsér Sznobjektív című műsorainak többsége számomra teljesen rendben van: nagyon éles szemmel és kíméletlen szarkazmussal tépi ízekre a kulturális igénytelenség legfeltűnőbb példáit, - hozzá lehetne tenni, hogy könnyű dolga van, mert a magasröptű „műalkotások” szerzői, előadói vagy épp az olyan épületes médiaszereplőink mint Harsányi Levi nagyon primitív receptet követnek: végy néhány primitív dallamot, pár tucat olyan szót, amelyeket szeretnek hallani a „zemberek”, jól kutyuld össze majd add el ezt a zagyvalékot jó kapcsolatokkal, közben folyamatosan vigyorogj, - és előáll az „Álomhajó”, a „Szállj el kismadár” vagy az MR2 Petőfi reggeli műsorának nevezett idiotizmus. Másrészt viszont megemelném a kalapomat (ha nem ment volna ki a divatból) Puzsér előtt, amikor más adásaiban az igényes és magasröptű filmes vagy zenei példákat is bemutatja. A politika területére érve viszont gyakran bemegy a sűrű csalitosba és az óvatlan nézőt is viszi magával – nem is értem, hogyan lehetséges ez egy olyan országban, ahol a politikához és a focihoz mindenki ért, mert nem véletlenül mindkettő olyan nagyon sikerágazat mint a kínaiaknál a pingpong és az olaszoknál a bel canto, hogy az egész világ tőlünk tanul.

Puzsér amikor a legrosszabb amcsi elnökökről beszél vagy az EU „halálos” bűneiről, akkor nem az a baj, hogy abszolúte nem ért ezekhez hanem az, hogy egy kulturális antropológust visz magával a stúdióba, akinek a tudása hozzá hasonló szinten van, ezért aztán az ilyen műsorai menthetetlenül süllyednek a kocsmai politizálás színvonalára. Ha megnézzük a szerinte legrosszabb amcsi elnökök listáját, akkor ez nagyon más képet mutat ahhoz képest mint amit maguk az amerikaiak állítanak össze. Hogyan gondoljuk, hogy jobban meg tudunk ítélni több ezer kilométer távolságból vezetőket azoknál az embereknél, akik közvetlenül tapasztalták meg az egyes kormányok hatását? (Ők talán jól meg tudják ítélni a tőlünk elszakított magyarok vagy az itt élő cigányok helyzetét?) Az elnökök megítélésében a belpolitika is számít, ezért a cím akkor lett volna korrekt, ha nem a „legrosszabb”, hanem a „legfájdalmasabb” amcsi elnökökről lenne szó, akik számunkra (vélhetően) a legtöbb kárt okozták - ez nem szőrszálhasogatás, hiszen a pontos szóhasználat szigorúan hozzátartozik egy Puzsér szintű, önmagával szemben igényes értelmiségi önképéhez.

Másrészt nem tudok elmenni amellett, hogy az USA-t szidni baromi könnyű, nagyon messze van tőlünk és nagyon nem érdekli őket, hogy mi mit gondolunk. A nagyságrendekkel azért nem árt tisztában lenni: az USA Kalifornia nevű állama önmagában véve nagyságrendileg Németország szintje, népesség, gazdaság, kultúra vagy a tudományos teljesítmény tekintetében. Az USA szidásakor pedig elkövetjük azt a hibát, amit Puzsér is ostoroz (teljesen joggal) egy másik műsorában, hogy kifelé mutogatunk. Nem véletlen az a mondás, hogy ha valakire mutatok, akkor négy ujjam rám fog mutatni, hiszen ami alapján másokat megítélek, azok a normák egyáltalán nem magától értetődőek, bár ennek az ítélkező ember nincs tudatában. Az amcsi elnökök megítéléseinél mindig arról van szó, hogy ki milyen hibát követett el, nem véletlenül, hiszen (leírtam már máshol is): mi Magyarországon a sumákságot díjazzuk. Kiss Lászlónak harminc évvel ezelőtti bűneiért kellett felelnie, viszont egy Gyárfás nyugodtan sumákolhatott (amíg Hosszú Katinka nem borította ki a bilit). Nálunk a Gyurcsány a felelős az „elmúltnyócév” minden hibájáért, Puzsérnál is ő a hivatásos bűnbak nem pedig Medgyessy és Veress, akik az alaphelyzetet előidézték és a hozzájuk hasonlók, akik alapból keresztbe tettek Gyurcsány mindenféle elképzelésének. Amint a külföldi futballedzők megállapították, nálunk úgy nevelik a gyerekeket, hogy „csak ne csinálj bajt” a pályán. Mert akkor rád húzzák a vizes lepedőt. Ha nem vállalsz be semmit és nem kockáztatsz, akkor viszont lazán meglesz az egy millád havonta... (Nem érdekes, hogy az NB I. első négy csapatát külföldi edző vezeti és a magyar válogatottnak is német szövetségi kapitánya van? Nem kellene akár a politikában is jobban külföldi szakértelemre támaszkodni a vezetőségnek?)

Puzsér az a tipikus kelet-európai értelmiségi, aki túllép a saját kompetenciáján, mint megtették azt olyan nagyjaink is mint Németh László vagy Csoóri Sándor, amikor a politika zavaros vizeire merészkedtek. Puzsér kinézetre egy szamuráj, aki magányos harcos képét sugallja, és a szereplése teljesen összhangban is van ezzel az alapjában véve hazug (mert sikertelen) pózzal: a csapatmunkára képtelen kelet-európai értelmiségi, akinek kényelmesebb (és valószínűleg kifizetődőbb) a szájkarate a valódi cselekvésnél, hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy sztár lehessen a médiában.

Az USA-ban például ha a megújuló energiaforrásokról van szó, akkor az előadó mindig meghívja azt a kollégáját, aki az adott szűkebb területhez, a szélhez, a naphoz vagy a biológiai energiaforrásokhoz a legjobban ért. Nálunk is vannak specialisták, de nem tudják magukat eladni és menedzselni, politikai szakértelem terén szinte az egyetlen pozitív példa Tölgyessy Péter, akinél a tudás és a kommunikáció egyaránt magas szintű, Török Gábor esetében a kommunikáció billenti el a mérleg nyelvét és van rengeteg olyan szakértőnk, aki nem szólal meg nyilvánosan (hanem átengedi a terepet a Nógrádi féléknek). A történészek közül Kun Miklós képez kivételt a 20.század tekintetében, nála és másoknál talán az hiba, hogy hiányzik az, ami az angolszász irodalomban a „bottom line” vagyis az előadás konklúziója, lényege. Puzsér azonban nem csak azt nem képes felfogni, hogy szakértőket kell hívni a műsorba, hanem azt sem, hogy az utóbbi mondjuk 30 év értékelése nagy valószínűséggel teljesen tévúton jár, egyszerűen mert hiányzik hozzá a történelmi távlat. A kortársak az eseményeket igen gyakran tévesen ítélik meg, ilyen például az '56-os amerikai beavatkozás elmaradásának emlegetése, mert egyszerűen nem volt erre reális lehetőség, de ha megtörténik, akkor még nagyobb pusztítást okozott volna mint az orosz invázió. Ugyanez mondható el a rendszerváltásról, amiről legtöbb olyan megállapítás, amit szinte mindenki elfogad egyszerűen nem igaz, mert nem állja meg a helyét.

Puzsér csupán szemléletes példát szolgáltat arra a hibára, amit magyar értelmiségiek gyakran elkövetnek. Itt van például ez a videó a GDP mint mérőszám abszolút hibás voltáról. Az előadás szemléletes, klassz, első látásra teljesen rendben van. Csupán ha jobban megkapargatjuk, akkor jön ki egy olyan alapvető hibája, hogy lényegében nem mond semmit. Az előadó úgy tesz, - tipikus magyar értelmiségi,- mint ha csak neki jutott volna az eszébe ez a probléma, az egész világon senkinek a koponyájában még csak fel sem merült. Az előadás ott végződik, ahol minden tisztességes szakmai előadásnak (rövid bevezetés után) kezdődnie kellene: kik hogyan próbálták orvosolni a GDP torzító hatásait és milyen más megoldásokat javasoltak? Hogy ne lehessen a prezentációt apró darabokra szétszedni, ahhoz már dolgozni kellene, rengeteg munkát belefeccölni – és nálunk itt Európa keleti felében mindig jobban megérte szájalni mint keményen dolgozni. Na jó tudjuk, a sikertelenségünk oka nem ez, hanem mindig a „mások”...

Kedvenc miniszterelnökünk ugyanezt a sormintát követi: ugyanúgy átmerészkedik olyan területekre, amihez nem ért: nagy filozófus és nagy társadalomtudós, e téren olykor Ceausescu-féle magasságokat (vagy inkább mélységeket) ér el. Legutóbb Szlovéniában szokásához híven arról beszélt, hogy a magyar emberek nagyon komolyak, meg ilyenek meg olyanok – jelentősen túllépve a hatáskörét. Valójában a magyar ember inkább boldogtalan mint komoly, és a mostani kormányzat fikarcnyit sem segített ezen a sok évtizedes problémán, - a rosszkedv rendszerét Orbán Viktor sem tudta leváltani. Nem tudta, mert nem ért hozzá. Másrészt mint a VÉGREHAJTÓ hatalom képviselője hogyan merészel ilyen általánosításokat tenni, hiszen ELVBEN a munkája abból áll, hogy a sokszínű és sokféle értéket megjelenítő magyar országgyűlés döntéseit hajtja végre, ülteti át a gyakorlatba. Láthatóan szereptévesztésben van, teljesen át akarja formálni a magyar társadalmat a neki tetsző ideológiai vonal mentén. Ehhez azonban igencsak kevés, ez szemmel láthatóan nem fog neki menni.

VISZONT: van egy csapata, aki őt támogatja, van egy kör, amely összefog. ÉS még emellett számos gyakorlatias lépést is megtesz (családokat támogat, növeli az állam pénzbevételeit) - hasonlók a baloldali értelmiségről már nem mondhatóak el, sem a mérsékelt jobboldalról, amelyet túszul ejtett Orbán és bandája.

A fasizmus egyik lényege az indulatok szítása, amelyhez támogatást nyújt Bayer Zsolt és hasonszőrűek munkássága, másik lényege pedig, hogy ne kelljen gondolkozni, csupán végrehajtani a vezérkar döntéseit. Most hogyan akar fellépni ezzel szemben a magát gondolkodónak valló értelmiség, amikor még a Puzsér Róbert szintű emberek is csak a szellemi zűrzavart növelik?

Érdemes még szólni Puzsérnak az olyan kísérleteiről, amikor vitatkozni próbál szélsőjobbos vezetőkkel. Ezeknek a vitáknak szinte az egyetlen erénye, hogy egyáltalán megpróbálja, a kommunikáció kísérletének ténye. A sikertelen kommunikáció is jobb annál mint ha nincs kapcsolat (a kapcsolathiány az, ami előbb vagy utóbb robban). Másrészt viszont ennyire eltérő értékrendet valló, ennyire eltérő világban élő emberek között mint Puzsér és a betyársereg vezetője, nem a vitát tartom a legjobb megközelítési módnak. Sokkal inkább egy beszélgetést Joshi stílusában, amihez viszont szükséges lenne néhány olyan tulajdonság – alázat, empátia, egymás tisztelete, - amely erre mifelénk valahogy hiányzik. Na EZ lenne a valódi rendszerváltás, ha a közbeszédünkben megjelenne mindez.

Nagyon szembetűnő ellentmondás, hogy az érettségizők vagy az egyetemisták milyen okos gyerekeknek látszanak, és amint munkába állnak, hogyan válnak belőlük (belőlünk, tisztelet a kivételnek) pár év elteltével az elemi logikai szabályokat nem ismerő, zavarosan beszélő és beszűkült látású felnőttek. A politikusok esetében ez a legfeltűnőbb, de a mérnökök és orvosok között sem látszik meg mindenkin, hogy elvégzett egy egyetemet, bár orvosok esetében leginkább az érzelmi intelligenciát szoktuk hiányolni. Ennek a jelenségnek, az értelmiségi szakmák tapasztalható mélyrepülésének nyilvánvalóan többféle oka van, amelyek egy része még feltáratlan, és mindenekelőtt a társadalmi közegünk az, amely bedarálhatja az embert (minthogy egészen más készségek fejlesztését kívánja meg mint a felsőfokú oktatási rendszerünk). Egy másfajta megközelítésben az agykutatás újabb és újabb eredményei kezdik megvilágítani a problémák jéghegyének azt a csúcsát, amelyet napjaink "információs társadalmának" kihívásaira való felkészületlenségünk hoz létre.

Az oktatásunk úgy sulykolja az ismereteket mintha tölcsérrel töltené, hogy ez mennyire nem hatékony azt jól tudják azok, akik vizsgákra készülnek: a vizsga napján jól tudják az akár több száz oldalas tananyagot, utána viszont ez a tudásuk pár nap alatt gyorsan elhalványul. Az agykutatás pedig valóban megerősítette, hogy a gyors és folyamatos tanulás nem hatékony, mert az újonnan kialakult agy kapcsolatok nem lesznek tartósak. Ráadásul amit tanulunk az nagyrészt lexikális ismeret, fogalmi tudás (a sok szakkifejezés használata nem ritkán az adott szakterületen a valódi tudás hiányát álcázza leginkább), magyarán a tanuló nem fogja látni a fától az erdőt, ráadásul agyának csak egy kis részét használja (döntően a bal agyféltekét és annak is csak egy kis részét). A diploma pedig manapság egyes esetekben a diliflepni szerepét tölt be: igazolja, hogy tulajdonosa képes volt legalább néhány esetben hosszú szövegeket memorizálni és helyenként logikai összefüggéseket is használni.

Az agykutatás legutóbbi eredményeire építve tudjuk, hogy az ismeretek akkor lehetnek valóban tartósak, ha érzelmek is kötődnek hozzájuk, akár pozitív, akár némi feszültséget keltő negatív érzelmek (a félelem kivételével, amely lebénítja az embert és gátlóan hat mindenféle tanulásra). Ezért nem meglepő, hogy ha például egy fiatal mérnökhallgató, - aki számára a tanulás legtöbbször olyan mint a fogászat, szeretne mennél hamarabb túlesni rajta,- amikor olyan politikai mozgalommal találkozik, amely érzelmileg is megérinti és agyának másfajta területeit, képességeit is igénybe veszi, ezen néha annyira fellelkesül, hogy fanatikus követőjévé válhat akár a legdemagógabb (a valódi racionalitást nélkülöző) ideológiáknak is.

A pozitivizmus az ismereteket egyszerűen halmozhatónak tartotta és a múlt század '50-es éveire már szinte egyeduralkodóvá vált a tudományban, a mai poroszos szellemű oktatásunk is ennek filozófiáját követi. Habár a pozitivista filozófia, amelynek gyökerei Descartes-ig visszavezethetőek számos esetben mai is jól alkalmazható, a számítástechnika fejlődése során egyre jobban kiütköztek a korlátai. Ugyanis olyan mennyiségű ismeretekkel árasztanak el bennünket nap mint nap, amely nem fogadható be és nem dolgozható fel úgy mint régebben. (Nem csak az internetre és a médiára gondolok, elég ha valaki bevásárolni megy vagy autót vezet, kimutatható, hogy közben rengeteg döntést kell hoznia, egy száz évvel ezelőtti helyzethez képest összehasonlíthatatlanul többet.)

Agyunk általában a legerősebb ingerekre reagál (manipulálható), egyszerűsíteni igyekszik (pl. konteók), ily módon szűri és rendezi a sokrétű információt. Ez az egyik oka, hogy annyira népszerű a bulvár és terjed a politikai demagógia, a populizmus. A félműveltség pedig nagyobb magabiztosságot és önteltséget szül mint az a profizmus, amely minden esetben hosszú évek kemény munkájának eredménye. Nyilvánvaló, ha van egy óriási információ halmaz, amiből válogathatunk, akkor abból azt fogjuk kiválasztani, ami nekünk legjobban tetszik vagy pedig anyagi érdekünk fűződik hozzá és UTÓLAGOSAN keresünk érveket, amelyek alátámasztják. Kulturálisan hiányoznak az eszközeink az elfogultságaink kiszűrésére, mert nem tanítják meg nekünk, hiszen a mai oktatási rendszerek olyan alapvető problémákkal küzdenek, egyrészt hogy mit tanítsanak, másrészt hogy milyen módszerekkel tanítsák a „virtuális bennszülötteket”. (Nem véletlen, hogy az összes olyan tanárunk, akire egykor felnéztünk, mind képes volt pozitív izgalmat varázsolni a tanterembe – az agy izgalmi állapota egyébként a tanulás fontos feltétele.)

Közben a tudomány is válságba került, mert egyre kevesebben képesek áttekinteni nagy területeket, a tudományos munkák tömegtermelése során a legtöbb cikket csak felületesen képesek elolvasni a az adott terültek specialistái is, emellett egyre több a politika által megvásárolt szélhámos, magát „szakértőnek” mondó egyén. (Nem az adott szakma, hanem a politika dönti el ugyanis a közvélemény számára, hogy ki egy adott terület mérvadó szakértője.) Emiatt a tudomány hitele is kérdőjeles sokak szemében, főként ott, ahol az oktatás tovább növeli az egyébként is nagy vagyoni különbségeket (pl. USA, Nagy-Britannia, Dél-Európa nagy része, Balkán, Magyarország...) Gyaníthatóan létezik egy összefüggés az oktatás (PISA tesztekkel elég jól mérhető) színvonala és a populizmus (demagóg radikalizmus) elterjedtsége között.

A magyar szakértők vagy nem fogták fel ezen problémák súlyosságát, vagy pedig jól titkolják, mert nem látni jeleit a közbeszédben, hogy foglalkoznak ezekkel. Pedig aránylag egyszerű eszközökkel is lehet eredményt elérni: az egyik ilyen eszköz, hogy a poroszos szigorúság helyett közel hozni a tudományos ismereteket a tanulóhoz. Kedvenc példám az a Nat Geo film, ahol egyszikűek és kétszikűek helyett fák és virágok év milliók óta tartó küzdelmét mutatták be – a lényegében ugyanarról van szó, csak más megközelítésben. Nem a szakszavakkal kell dobálózni és elmisztifikált módon mérni a tudást, hanem hagyni, hogy a gyerekek felfedezzék, hogyan is működik mondjuk egy papucsállatka, vagy más élőlények milyen ötletes eszközöket fejlesztettek ki az evolúció során. Többféle módszert is kell használni, amelyek egymást erősítik: olvasás, hallás, gyakorlás stb. Ezek alapján legjobb, ha vitatkozunk róla és gyakoroljuk, sőt akkor fogjuk legmélyebben megérteni, amikor másoknak tanítjuk. 

Az élethossziglan való tanulás agyunk edzését és karbantartását jelenti, mert az agyi kapcsolatok folyamatosan átépülnek, ezért régi készségeink (nem meglepő módon) elvesznek a gyakorlás hiányában. Nagyon jól karbantartják viszont a logikai feladatok és a nyelvtanulás. Azonban az agyunk kapacitása nem végtelen, sőt újabb kutatási eredmények már az egyoldalú igénybevétel veszélyeire utalnak (stressz, multitasking stb.) A túlságosan sokféle, nem rendszerezett információ mindenképpen veszélyt jelent, szétszórttá teheti az embert. A sokoldalúan használt agy ezzel szemben többféle „üzemmódban” is működik, többek között ilyen például a meditáció, amelynek számos jótékony hatását mutatták ki egyes kutatások.

Testmozgás, táplálkozás sőt az alvás is nagy szerepet játszik agyunk állapotában, és általánosságban ajánlható a pozitív életszemlélet. Emellett viszont előbb vagy utóbb szükség lesz egy új etikai kódexre is, egy olyan szabályrendszerre, valahogyan mederben képes tartani az információs társadalom veszélyes hatásait.

Különféle területek szakemberei szerint Magyarország egyik jelentős, fejlődést akadályozó problémája a kiterjedt bürokrácia és az életünk túlszabályozottsága, azonban az állampolgárok nagy többsége ebből semmit sem észlel. Nyugdíjasok, alkalmazottak, háztartásbeliek nagy csoportjai számára a szabálykövetés az abszolút norma, és a legtöbben nem sűrűn kerülünk olyan helyzetbe, amikor a bürokrácia súlyos terhet jelent; hiszen főként az aktív, dinamikus emberek, akik valami újat szeretnének kitalálni, ők azok, akik az állam bácsi karjának gondoskodó ölelését túlságosan szorosnak érzik.

Illiberális = mindet leszabályozni, ami él és mozog

A bürokrácia mindig is probléma volt, azonban a jelenlegi kormányunk viharos tempóval vitt vissza minket a 19.századot idéző poroszos mentalitáshoz. A törvénygyár soha nem látott turbófokozatban működik és ontja a jogszabályokat, folyamatos módosításokkal ott is magasabb szintű szabályozást alkalmaz, ahol ezt semmi sem indokolja (pl. sarkalatos törvények). Ebben a rendszerben mindenféle valós vagy vélt (azaz felnagyított) problémára az a megoldás, ha törvényi szinten (!) alaposan leszabályozzuk. A bürokráciacsökkentés Lázár Jánostól és másoktól csak egy üres szólam, mert amikor egyik területen egyszerűsödik az életünk, más területeken bonyolultabbá teszi azt a jelenlegi kormány.

A jogászokon kívül vállalkozók, vállalatvezetők rajtuk kívül az oktatásban dolgozók, egészségügyben „nem rutinjellegű” problémákkal küszködők kerülhetnek be a bürokrácia labirintusába, de még a KRESZ-re is elmondható, hogy túlbonyolított, vannak szabályok, amit a legtöbben nem ismerünk.

A mechanikus szabályalkalmazás elvileg megkönnyítheti az életünket, de a fejlett országokban – például a szabálykövetésben etalonnak tartott németeknél éppen hogy az életszerű és gyakorlatias jogalkalmazás az elvárás.

Az eredmények látványosak...

Az oktatás területén a hanyatlást nem csak a PISA teszteredményei fejezik ki, hanem az is, hogy már nincsen magyar egyetem a legjobbak listáján. Oktatás központosított, merev, poroszos rendszere kiöli a gyerekekből a kreativitást, leginkább engedelmes alattvalókat nevel. Az adminisztráció a modern társadalmakban mindig szükséges rossz, improduktív tevékenység, az életszínvonalunkon is javítana, ha mondjuk a GDP 5%-t meg tudnánk legalább spórolni a felesleges körök futásával és ezt kreatív módon hasznosíthatnánk.

Bűnüldözés területén a börtönök gyorsan megtelnek és abszurd esetben még egy kakaós csigáért is börtönt lehet kapni, holott nem a szigorúbb törvények, hanem a kamerák és riasztórendszerek terjedése, a készpénztartás csökkenése valamint a helyi rendészek járőrözése, amelyek leginkább okolhatóak a bűnözés folytonos csökkenéséért (erre bizonyíték, hogy a trend világszerte hasonló, ott is ahol nem voltak szigorítások, hanem csak a készpénzforgalom csökkent vagy növelték a járőröző rendőrök számát).

A versenyszféra sem képes kivonni magát az ilyen tendenciák alól: megfigyelhető, hogy ahol a munkavégzés bürokratikus, ott a dolgozók fásultak, unottak, minden nehézkesen működik, a csapatmunka és a kreativitás hiánya a vállalat eredményességén is meglátszik. Ez azonban nehezen számszerűsíthető.

A rendszer logikájából következik

Az áttekinthetetlenné vált törvénygyártás valójában kormányunk csodafegyvere, amely több fajta célt is szolgál. Egyrészt alkalmas a kormányközeli csoportok helyzetbe hozására (pl. trafiktörvény, közüzemi szolgáltatások államosítása) és sarcolni a kevésbé kedveseket különféle különadókkal. Emellett minél bonyolultabb és logikátlanabb a jogi struktúra, annál inkább lehet halászni a zavarosban, vagy épp ráhúzni másokra a vizes lepedőt – mindez csak központilag irányított vagy jól befolyásolható apparátus kérdése. A kormány igyekszik mindent az ellenőrzése alatt tartani, sőt a bürokrácia a félelem légkörében önmagát gerjeszti: minden bürokrata szabályok mögé bújik, hogy önmagát védje a felelősségre vonás alól. A bürokratikus mentalitás gondolkodásra nem hajlandó, feudálisan kiszolgáltatott, szűk látókörű alattvalókat hoz létre – önállóan cselekvő polgárokról már régóta nem esik szó a kormány kommunikációjában. Egy diktatórikus jellegű rendszer számára pedig egy ilyen állapot nagyon is kényelmes: minden fontos döntés egy adott központban születik, helyi szinten csak fellapozzák a szabálykönyvet és végrehajtják a leírtakat. Önállóságról nincs szó, a hatalom az állampolgárt láthatóan gyermekként kezeli, ami azt jelenti, hogy azok képezik a tömegbázisát, akik elfogadják a totális butaságnak ezt a szintjét. A rendszer értelmiségellenessége egyre inkább kiütközik, - nálunk és más vezérelvű rendszerekben.

Az EU-hoz képest egyes tagállamok sokkal bürokratikusabbak

A tagállamok között nagy különbségek vannak a bürokrácia mértékében, nem váratlan módon a skandinávok viszik a prímet, mi pedig sok tekintetben a görögökkel, olaszokkal állunk egy szinten. Azokban az országokban, ahol a biztonság és a kockázatkerülés az elsődleges, általában csökken az innováció és kiterjedt a bürokrácia. Kis országunkban pedig a kormány minden második mondata a biztonságról szól.

A túlszabályozottság nálunk önmagában nem kiemelkedő a régión belül, viszont hanyatlik a bírói függetlenség, növekedett az átláthatatlanság, a túlszabályozottság pedig kedvez a korrupciónak – így lettünk versenyképesség tekintetében a régió sereghajtója.

Nem állítom, hogy az országok közötti különbségek a jogrendszerekre vagy jogalkalmazás szintű hibákra vezethetők vissza, ezek inkább indikátorai egy fajta közfelfogásnak és vezetési stílusnak egy adott országon belül. Az viszont nyilvánvaló, hogy az a jogászkodás és bürokrata mentalitás, ami nálunk folyik, sehova sem vezet, mert erősíti az általános bizalmatlanság légkörét.

A szabályok rugalmas alkalmazása nálunk nem divat

A szabályok értelmét és szellemiségét fel kell tudni ismerni, a szimpla mechanikus alkalmazásukkal még nem könnyítjük meg egymás életét. Ha létezik egymás iránti bizalom szinte és kommunikáció, akkor nem akadunk fenn piti dolgokon.

Például egyes országokban a kerékpáros átmehet a piroson, igen, mert már olyan a közlekedés kultúrája, hogy az emberek szétnéznek és figyelnek egymásra. Hasonlóan piti és gyerekes, hogy zebrán csak tolni lehet a kerékpárt, vagy az alkoholfogyasztásban szinte sehol sincs zéró tolerancia – csak nálunk jellemző a közlekedők számára a muzulmán szintű szigorúság. Ezeknél persze sokkal találóbb példákat is lehet hozni, amikor ha szavazni kell a legtöbben azt mondjuk, hogy „a szabál az szabál”, mert nem jellemző ránk az empátia és fölösleges dolgokkal foglalkozunk, amelyek megspórolják számunkra a józan és használatát és a másokkal való kommunikációt.