Liberalizmus és nacionalizmus látszólag teljesen ellentétes fogalmak, valójában azonban sok köztük a hasonlóság: az egyik úgy fogja fel, hogy senkinek semmi köze hozzá, hogy én mit csinálok, a másik szerint pedig senkinek semmi köze hozzá, hogy mi mit csinálunk.

Ez utóbbi példáit láthatjuk mostanában (is!) a magyar kormány kommunikációjában: mások ne befolyásolhassák, hogy a magyar emberek mit gondolnak, azt mi szeretnénk meghatározni. Aki ilyeneket mond – Lázár János, Németh Szilárd,- nem is fogja fel, hogy ez mennyire durva: A magyar közvéleményt ne mások manipulálják, a manipuláció monopóliuma egyedül a miénk. (Nem gondolva bele két dologba, egyrészt hogy a nyilvánosságban gyakorlatilag MINDENNEK van manipulatív hatása, még ha a legtöbb esetben nincs is mögötte tudatos szándék. Másrészt pedig létezik pozitív irányú manipuláció is: pl. a környezetvédelmi tudatosság erősítése, jogtudatosság, leszakadók támogatása – amiben különféle civil szervezetek aktív szerepet játszanak.) Nagyon fontos manapság a befolyásolás, hiszen akit nem befolyásolnak többféle irányban, aki nem hagyja magát befolyásolni, az előbb-utóbb a rögeszmés kis szokásainak rabja lesz a saját kis fejlődésképtelen világában. Közben pedig a világ körülöttünk naponta változik.

A nacionalizmus világszerte offenzívában van a liberalizmussal szemben és ez aligha meglepő: a liberális felfogás túlzásba vitele olyan szintű önzőséghez vezethet, amikor az ember életéből már kimarad a családalapítás, tehát a "mozgalom" önmagát számolja felül egy idő után. Másrészt pedig a nacionalizmus sokkal jobban képes megszervezni önmagát. Arra az elvre épít, hogy az igazság az amit többen mondanak, és ha elég sokan mondjuk, akkor teljesülni fog. Valóban léteznek történelmi példák arra, hogy ez nem ritkán így is történt – bár igen csak átmeneti érvénnyel. A nacionalizmus önbeteljesítő jóslata lehet, hogy a világban úgyis az erőszak érvényesül, a tömeges migráció és (szerintük) a globális kapitalizmus rendszere elkerülhetetlenül háborúkat okoz. Akik pedig a harchoz értenek legjobban és a feszültség fokozásához, egy idő után tényleg elérik, hogy a világ olyan borzasztó hely lesz, amilyen szerintük elkerülhetetlenül kell, hogy legyen.

A károgóknak hosszú távon biztosan igazuk van: különféle katasztrófák következnek be előbb vagy utóbb, de senki nem tudja, hogy mikor, egy-két éven belül vagy csak évtizedek, esetleg évszázadok elteltével. (És még egy katasztrófa sem jelenti feltétlenül, hogy az egymással szembeni emberséges bánásmódot teljesen meg kell tagadni.)

A nacionalizmusban, illetve annak szélsőséges formájában nincs semmi új: a régi hordamentalitás, a csordaszellem újjáéledése. A valódi vallásossághoz nincs több köze mint a liberalizmusnak. Habár a vallásosság eredetileg belső elmélyültséget és erkölcsi fejlődésre való törekvést jelent, a nacionalisták számára a vallás (mint „megvallása valaminek”) abszolút külsődleges és közösségi aktus, ráadásul az idegen csoportokra a vallási előírások nem vonatkoznak, az erkölcsi törvényeket felfüggesztik velük szemben. Ily módon jutott el a mai magyar kormánypropaganda a sok évszázaddal ezelőtti keresztesháborúk primitív szintjére. A nacionalista persze – abszolút gyerekes módon,- nem vállal felelősséget és mindig másokra mutogat, hogy ők zavarják meg a jó kis nyugalmát a langyosban, ilyen szempontból abszolút reaktív – nem pedig kreatív mozgalom. Kreativitást egyedül az alkalmazott harci taktikák sokféleségében mutat.

A liberalizmusról sincs sokkal jobb véleményem, különféle elitek kezében van az irányítás ott is, számukra megkérdőjelezhetetlen dogmák talaján, meglehetősen nagy távolságra a tömegektől. Ezt figyelembe véve egy BIZONYOS SZINTŰ nacionalizmus vagy inkább patriotizmus még egészségesnek mondható. Az ideológiai agymosás és hatalomkoncentráció, amit kormányunk mutat, viszont már beteges szintű.

A nacionalizmus csupán két-három egyszerű alapelvre, dogmára épül, amelyből az egész rendszer levezethető. Hitler vagy Szálasi esetében ezek nem tértek el a mai kormány fősodrának alapelveitől, csupán a körülmények voltak a maihoz képest lényegesen mások, sokkal kevésbé szerencsések. Ha egy (mai szintű) mesterséges intelligenciába betápláljuk, hogy az erőforrásokból nincs elég, a nemzetek (és más csoportok) harca elkerülhetetlen, akkor a számítógép is képes megírni a Mein Kampf-ot, de legalábbis elmondható, hogy a mai szintű mesterséges intelligencia valóban rasszista társalgópartner. Néhány (alapvetően hibás) alapelvből levezethető a legtöbb ideológia, így a nacionalizmus is. Lényeges vonása a nacionalizmusnak, hogy más ideológiákhoz hasonlóan zárt gondolkodási rendszer, emiatt fejlődésképtelen és nem képes az adott helyzetekre vonatkozó finomított, differenciált válaszokra.

Manapság a liberálisok is hajlamosak támadásba átmenni (l. a Steele jelentés Trumpról), de ahol harci szellem uralkodik, ott elvész a tények pontos mérlegelésének igénye. Ezzel a liberalizmus a saját egyéni szabadságeszményét kérdőjelezi meg, és számára teljesen idegen terepen mozog. Nyilvánvaló, hogy aki bármelyik harci közösséghez csatlakozik, nagy valószínűséggel nem a gondolati tisztánlátást segíti elő, hanem inkább a káoszt növeli.

Kérdés azonban, hogy „Hová álljanak a belgák?” (Egy régi vicc szerint, amikor a belga hadseregben a magyar nem tudta eldönteni, hogy a flamandokhoz vagy a vallonokhoz álljon.) Kihez csatlakozzon manapság az, akit mind a liberális, mind a nacionalista felfogás taszít? Kétféle magatartást látok mostanában nálunk: az egyik a konformitás, tehát azokkal fújok egy követ, akik nagy többségben vannak, tehát nálunk leginkább a nacionalistákkal. Konkrét esete, ha egy ügyvéd például úgy gondolja, ha másokhoz hasonlóan szidom Amerikát, akkor talán a többiek jobban elfogadnak és talán több megbízást fogok kapni. A másikféle magatartás, hogy az embert irritálja, hogy a primitív politikusok akarják megmondani neki, hogyan mi a helyes és hogyan gondolkozzon, ez esetben az egyensúly helyreállításának érdekében a liberálisokhoz csatlakozik. Feltéve persze, hogy nem kerül a csoportmentalitás hatása alá és egzisztenciális okokból is megengedhető számára a különállás, tehát a megélhetése nem kerül veszélybe emiatt.

Az igazi „harmadik út” az egészséges patriotizmus lenne, valódi önkormányzatiság, amelynek hagyománya nálunk a 20. században teljesen elveszett, viszont a nyugat-európai és amerikai kisvárosokban és falvakban manapság egyre erősödő mozgalom. Nem helyi kiskirályok határozzák meg ott a szabályokat, mint nálunk itt-ott jellemző, hanem a bibói értelemben vett „szabadság kis körei” az állam és a különféle civil szervezetek együttes támogatásával működnek.

A tájékozott ember általában bizonytalan

A különféle fórumokon a sokoldalú tájékozottságúnak és nyitott gondolkodásúnak tűnő emberek láthatóan bizonytalanok, a hasonló felfogású általában arról vitatkoznak, amiben nem értenek egyet. Ezzel szemben a szélsőséges felfogásúak, akik manapság leginkább különféle szélsőjobb mozgalmak hívei, már úgy gondolják, hogy birtokában vannak az „igazságnak”. Világnézetük egyszerű mint a faék: a vezér által mondottakat követik és képviselik ha törik, ha szakad. A mérsékelt gondolkodásúak nem nagyon tudják eldönteni, milyen pártokat támogassanak, a fanatikusak ezzel szemben jól mozgósíthatóak: számukra teljesen természetes az egyén feltétel nélküli alárendeltsége a közösségnek, és jól is érzik magukat militáns jellegű csoportokban. Világszerte megfigyelhető a szélsőséges mozgalmak erősödése – amely mögött van egy olyan kimondatlan gondolat vagy érzet, hogy a bolygónk nem képes eltartani ennyi embert, elfogadható szinten,- mindez távolról sem példa nélküli az emberiség történetében.

 Szó szerint divatjelenség

Vannak olyan egyszerű, apró kódok, amelyek mutatják ennek a felfogásnak az erősödését: például a divat is ide tartozik. A világoskék színű farmernadrág, amelyet a legtöbben hordanak, teljes mértékben egyenruha érzetét kelti, (ezzel párhuzamosan pedig az öltöny viselése visszaszorult), és a rövidre nyírt haj is katonás szellemiségű. Ezek persze teljesen tudattalan dolgok, de aki nem azonosul a katonás gondolkodással, jobban teszi, ha nem követi az utóbbi éveknek ezeket a divattrendjeit, és nem a csoportmentalitásnak engedve, hanem a saját egyéniségét leginkább tükröző módon öltözködik.

 A támogató réteg világszerte ugyanaz

Elsősorban az alsó-középosztály (más néven a kispolgárság), amely jól beazonosíthatóan az „élcsapatát” képezi ezeknek a mozgalmaknak – ők Trump, Farage, Orbán, Le Pen törzsválasztói (sőt az iszlám terroristákat is ebből a rétegből toborozzák). Leginkább ők azok, akik úgy érzik, hogy a világméretű kapitalista gazdaság viszonyai között legfeljebb csak vegetálásra képesek, és a politika aktivitás, az összefogás, amely segíthet nekik a dolgokat „helyrebillenteni” - józan ésszel nézve számomra úgy tűnik, hogy a követeléseik nagy része képtelenség, nem lehet az időben visszafelé haladni. Az alsó osztályoknak pedig nincs saját csoportidentitása, oda csapódnak, akiket győzteseknek látnak, ők már megszokták, hogy az életben úgyis kihasználják őket és csak apróbb juttatásokra számíthatnak.

 A vezérelvű rendszerek sehol sem voltak sikeresek hosszabb távon

Mussolini Olaszországa nem volt átütően sikeres gazdasági értelemben, sem a 60-as évek beli Olaszországhoz képest, sem a Horthy-rendszer Magyarországához képest: a kis országunk, ahol a fasizmusnak csak néhány elemét alkalmazták és a mérsékelt Bethlen István -féle agytröszt irányított, szinte minden tekintetben felülmúlta az olaszokat. 

Hitler Németországának fejlődése semmivel nem imponálóbb sem Bismarck rendszerénél sem a háború utáni német gazdaságnál, sőt pár év sikerességéből nem is lehet messze menő következtetéseket levonni, mert a diktatúrák kontraszelektív vonásai csak jó néhány év elteltével mutatkoznak meg. (Nem beszélve a felszított harci szellemről, amely katasztróvához vezetett Hitler és Mussolini esetében.)

Castro, Lukasenko vagy Franco tábornok rendszereit is messze lekörözték a szomszédos demokráciák. A diktatórikus vagy diktatúra felé hajló rendszerekben (a Kádár rendszert vagy Orbán mai rendszerét is beleértve), a „nagy nemzeti összefogás” hátulütője, hogy a politikai megbízhatóság felülírja az alkalmasság követelményét: minden téren előtérbe kerülnek a talpnyalók, aki semmit nem tudnak felmutatni és nem is törekednek rá. Legfeltűnőbben ez a mai közmédiában látható és érzékelhető mindenki számára, hogy a verseny abban merül ki, hogy ki tud még vonalasabb véleményt megfogalmazni, a központi ideológia aktuális elveinek védelmében.

 Amikor sikeresek, akkor pedig nem a „vezér” miatt

Közgondolkodásunk szereti a sikereket és a kudarcokat túlságosan is egy-egy „vezérhez” kötni, neki tulajdonítani, de ezek a vélemények általában túlzottak (l. pl. Tisza István vagy Antal József felelősségének feszegetése vagy éppen Kádár János idején elért gazdasági sikerek).

A régi római császárságok nem a császárok miatt voltak annyira sikeresek évszázadokon át, hanem pár tucat szuper intelligens szenátortól, akik az egész birodalom életét szervezték. (Valódi menedzserek voltak, a szónak nem éppen a mai értelmében.) Orbán is úgy tűnik, ügyel rá tanulva Medgyessy és Gyurcsány hibáiból, hogy a szakpolitikák részterületein hagyjon mozgásteret olyanoknak, akik értenek is hozzá. Némi leegyszerűsítéssel, az Orbán kormány akkor sikeres, amikor a „vezérkar” elveit teljesen figyelmen kívül hagyják (ilyen elvek pl. az oktatásunk katonás jellege, a munkanélküliség megoldása közmunkával, az EU-val szemben a folyamatos konfliktusgerjesztés).

Amikor egy társadalomban az emberek többsége minden fő döntést a vezértől vár, az nagyon veszélyes helyzet és a kiábrándulás borítékolható. A politikai kalandorság és hazardírozás olyasmi, mint a viccbeli kanadai favágó esete, aki Las Vegasban feltette az öt éves keresetét ruletten a feketére, de nem jött be: „könnyen jött – könnyen ment”.

 Az utcaneveink is tükrözik a radikális hagyományt

Az rendben van, hogy a kommunista mozgalmárokról elnevezett utcákat át kellett nevezni, de még mindig az egykori radikális politikusaink viszik a prímet, beleértve két egyértelműen negatív hatású figurát: Dózsa Györgyöt és Thököly Imrét. Az rendben van, hogy az utcanevek átírása az ott lakók számára plusz költség és időt is igényel, ezért ha lehet el kell kerülni, másrészt viszont jelzésértékű, hogy a lázadás vagy a kurucos mentalitás a leginkább mérvadó ma is sokak számára. (Nagyon történelmietlen például annak figyelmen kívül hagyása, hogy nagyon sok magyar főúr volt mindig is „labanc” párti, részben a katolikus vallás miatt az tartott osztrákokkal a kelet-magyarországi reformátusokkal szemben, részben pedig reálpolitikai okokból.)

 Nyugaton a képlet egyszerű – és nálunk is

Két eset lehetséges: az egyik, hogy sikerül a „populistának” nevezett politikai rendszerekbe az elégedetlenkedők egyes nagy csoportjait becsatornázni. Apróbb engedményekkel, és inkább szimbolikus tettekkel látszik ez lehetségesnek: ez esetben az „elnök” (Trump vagy Orbán) szavai mögött dolgozik egy teljesen más szemléletű, vérprofi menedzser csapat. Közben pedig a háttérben a nemzetállamok (amelyek szintjén a mai fő problémák nyilvánvalóan megoldhatatlanok és csak növelik a háborús konfliktusok esélyét), teljesen átalakulnak a döntések többségét decentralizálva kisebb régiókba, és a nagy szövetségi rendszerek (pl. EU) is átalakulnak, elsősorban koordinatív fórummá válva.

A másik eset, hogy keményen végignyomják padlógázzal a központi ideológiát, ez esetben pedig a bukás borítékolható és az emberek csalódás óhatatlan: a szomszédunkban Románia és Szerbia már egyaránt végigment egy ilyen úton Ceausescu és Milosevic irányításával, amelynek a végén nem tudtak már másokra mutogatni. Ők már a maguk kárán megtanulták a leckét és kiábrándultak a politikai demagógiából, nálunk viszont a felelősség hárítása teljesen jól működik, a kiábrándulás még várat magára.

Az év emberei számomra csak olyanok lehettek, akiknek a közéleti hatása jelentős volt, mindenképpen pozitív irányú, előrevivő, és nem annyira direkt politizáló mint inkább példamutató. Szóba se jöhetnek azok, aki valamelyik politikai tábornak elkötelezetten a saját pecsenyéjüket sütögették.

Egyházi tisztségviselők vannak zömmel ezen a listán, országosan az egyik legnagyobb népszerűségnek örvend közülük Pál Feri atya, aki megmutatta, hogy „lehet más a vallásosság”: a katolikus egyház merev szertartásossága helyett lehetséges a modern pszichológia eredményeinek felhasználásával a tanításokat élettelibbé és emberközelibbé tenni. A gyengeségeinkkel való szembenézés éppúgy, mint a párkapcsolataink, a családi és a baráti kapcsolatok tudatos kezelése segíthet egy egészséges társadalom alapját megteremteni. Idézet tőle: „Előny, hogy nem nőttem bele az egyházi nyelvhasználatba, ami akadályt jelenthetne, hogy bárkihez szóljak és a legegyszerűbb magyar nyelvet használjam.”

Nála hagyományosabb szemléletű, de tagadhatatlanul az evangéliumi szellemiséget képviseli Böjte Ferenc atya. Ő politikai kérdésekben is állást foglal, a migráns-kérdésben tanúsított kiegyensúlyozott véleménye sokak számára mértékadó lehet, bár azt nem lehet mondani, hogy minden megalkuvástól mentes. Idézet tőle: „A legnagyobb baj az, hogy ebben a kérdésben csak a két véglet van – Hófehérke, vagy vasorrú bába.” Kimondott szavai mögött vitathatatlanul ott van egy jelentős mértékű erkölcsi tőke.

A körmendi plébános Németh Zoltán, aki menekülteket fogadott be az egyházi közeg ellenállásával szemben, bátor kiállásról tett tanúbizonyságot (azzal együtt, hogy Ferenc pápa felhívásával összhangban cselekedett). Idézet tőle: „Tőlünk nem messze, Ausztriában minden püspökség kialakított menekültszállást, ahol sokkal jobb körülmények várják az érkezőket, mint a körmendi sátortáborban... Én is voltam katona, tudom, milyen az, ha befolyik alánk a sátorban a víz.”

Az egyházi vezetők közül Beer Tamás váci megyés püspök volt szinte az egyedüli, aki több alkalommal is kiállt az ellen, hogy a kormánypolitika bedarálja. Idézet tőle: „...a politikusok mást értenek keresztény alatt, mint mi, hívő emberek. A politikai szleng egész más. … A suszter maradjon a kaptafájánál – örülnénk, ha a politikusok ezt, a vallási fogalmak használatát ránk hagynák, egyházi vezetőkre.”

Az evangélikus egyházból is számosan, pl. Fabinyi Tamás fogalmazott meg a kormánypropagandával szembemenő véleményt migránsügyben.

A sportolók közül az év emberei nálam Hosszú Katinka, Dárdai Pál és (tiszteletbeli magyarként) Benjamin Storck.

Hosszú Katinkának nem csak a fantasztikus sporteredményei imponálóak, hanem az úszószövetség vezetősége elleni fellépése is: nálunk társadalmilag elfogadhatónak számít a jó összeköttetésekkel rendelkező vezetők sumák és igénytelen szakmai munkája, ezért jól megélnek azok, akik mások sikereinek fényében szeretnek tündökölni. Semmiképpen nem elfogadható viszont egy ilyen fajta magatartás abban a közegben ahol Katinka és férje, Shane Tusup dolgozik. Érdekes módon többen is csatlakoztak hozzájuk a neves egykori élsportolók közül, kimondva Gyárfás Tamás alkalmatlanságát a tisztségére.

Dárdai Pál bebizonyította a magyar válogatottnál és a Herthánál is, hogyan lehet nagy sztárok nélkül, közepes tehetségű játékosokból a maximumot kihozva sikeres csapatot kovácsolni. Nem mellesleg pedig végre akadt egy olyan külföldi edző, Benjamin Storck, aki Dárdai munkájára építve, modern edzésmódszerek használatával és tudatos, célirányos felkészítéssel nem csak kijuttatta a magyar foci válogatottat az Európa-bajnokságra, hanem a csapat tudásszintjéhez képest nagyon jó eredményt is ért el.

Más szakmai területekről említést érdemelnek még többek között Demján Sándor megszólalásai a vállalkozások érdekében, vagy a pszichológus Feldmár András, aki kimondta, hogy még egy olyan szimpla kormányszlogen is demagógiát hordoz magában, hogy „Ne kockáztassunk!” hiszen az élet lényegét képezi a kockázatvállalás, amihez hozzá lehetne azt is tenni, hogy a konfliktusokat csak akkor tudjuk teljesen elkerülni, ha bezárjuk az ajtót és ki sem lépünk az utcára.

A politikusok közül számomra leginkább említésre méltó Áder János államfőnk környezetvédelmi kérdésekben tanúsított aktivitása, hiszen az uniós országok közül elsőként iktatta törvénybe a párizsi klímapolitikai megállapodást, másrészt pedig ő tartotta a budapesti Víz Világtalálkozó megnyitóbeszédét és a sajtó pártállástól függetlenül közölte le azokat a gondolatait, amelyek felhívják figyelmet a csökkenő édesvízkészletek súlyos problémájára. Áder ráadásul sikeres olyan értelemben is, hogy egy újabb ciklusra is jelöli a mostani kormány.

Az idén Nyugat-Európában és az USA-ban tapasztalt látványos jobbra tolódásban az orbánista ideológia saját megerősítését látja azt, hogy jó úton jár. A felszíni hasonlóságok ellenére azonban a tőlünk nyugatra levő országok „illiberális” politikusainak programja lényeges pontokon eltér a kelet-európai típusú populistának is nevezett politikai vezetők felfogásától.

 A támogatói csoport nagyjából hasonló, de a társadalmi háttér nem annyira

A brexit támogatói vagy a Trumpot megválasztók, vagy akár Le Pen hívei is sok tekintetben hasonlóak a Fidesz törzs szavazóihoz: nagy részük falvakban vagy kisvárosokban lakik, a nagy egyházak tagjai és a hagyományos életforma áll hozzájuk közel, valamint jellemző rájuk egy bizonyos fokú idegenellenesség. A hasonlóság azonban nagyjából eddig tart, mert nyugaton társadalmi háttér teljesen más a kelet-európaihoz képest: ott az alsó-középosztály lecsúszóban levő nagy csoportjai mellett egy viszonylag erős, a status-quo fenntartásában érdekelt nagyvárosi közép- és felső-középosztály is megtalálható. A mi középosztályunk viszont életmódjában sőt jövedelmi, vagyoni helyzetében is az ottani alsó-középosztályhoz áll közel (l.itt). Emellett a mi alsó-középosztályunk, főleg a leszakadt régiókban élők már alig kapnak valamilyen támogatást vagy jelentősebb politikai képviseletet nagy szavakon kívül.

Ami már elég jól kirajzolódik

Az angolszász-modellben (amelynek az „északi-modellt” követő országoktól eltekintve sok más ország átvette a legfőbb elemeit) a liberális demokráciák az utóbbi időkben teljesen sikertelennek bizonyultak a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének megállításában. A baloldal kétféle választ kínál erre, de egyik sem eléggé átütő: az egyik a homályos „Occupy Wall Street” mozgalom - de senki nem tudta megmondani, hogy mit csinálnának, ha elfoglalnák, még az ez irányba tendáló USA elnökjelölt Bernie Sanders sem. A másik az Obama-care irányvonal, amely az állami szolgáltatások jogosultságának kiterjesztéséről szól, azonban ez költségesnek és kevésbé hatékonynak bizonyult, emiatt gyakorlatilag bukásra van ítélve. Mivel a baloldali elit helyileg távon van azoktól az emberektől, akik a legnagyobb vesztesei az utóbbi évtizedekben bekövetkezett változásoknak, ezért a mérsékelt jobb oldali vagy olykor a szélsőjobb felé tendáló politikusok kaptak vagy kaphatnak felhatalmazást arra, hogy a helyzetükön javítsanak.

 A dolog tétje nyugaton

A tét a társadalmi feszültségek csökkentése és a demokratikus rendszer működésének fenntarthatósága. A jobboldal régi, hagyományos eszközeivel próbál segíteni az ő értékrendjét valló leszakadt csoportoknak: de nem halat szeretne adni nekik, hanem halászhálót, és ez lényeges különbség a Fidesz politikájával szemben, amely alapvetően pénzek, jogok és kegyek osztogatásáról szól. Másik fő különbség, hogy a nyugati jobboldal nem akar centralizálni, sőt a fokozottabb decentralizáció és az önszerveződő csoportok híve. Orbánra, Putyinra, Erdoganra, Kaczinskyre azonban nem ez jellemző, ők egy kelet-európai időszámításban élnek, amelyben nem integrálni szeretnék a liberális elveket, hanem valahogy kikerülni, átugrani, ugyanis erre mifelénk a hatalmi kérdések sokkal fontosabbak mint nyugaton.

1947 óta moszkvai időszámítás szerint élünk

A szovjet megszállás idején természetes volt, hogy az itteni politikai változások az orosz nagypolitika hullámzásait követik, némileg tompítva. A rendszerváltás idején sem volt ez másként: nálunk nem volt ugyan olyan mértékű gazdasági összeomlás mint az oroszoknál Jelcin alatt, azonban itt is felkészületlenül értek majdnem mindenkit a szabadpiaci kapitalizmus viszonyai. (A kelet-ázsiai modellel ellentétben, ahol a piacvédelem megelőzte ezt a fajta törést és biztosította a helyi cégek fokozatos megerősödését, amellett, hogy erőteljesen támogatta más módszerek átvételét és gyakorlati megvalósítását, tehát volt idejük az embereknek alkalmazkodni.) Az oroszok Putyin idejében futottak vissza az állam ölelő karjaiba, nálunk pedig az ezredforduló után és a gazdasági válság hatására kezdték el igényelni sokan az állami gyámkodást.

Nyugaton nem számít az ideológia, ergó semmiféle „elvtársiasság” nem várható el

A nyugati szélsőjobbos politikusok többségének a mi térségünk nem nagyon fontos. Bezárkózáspárti, globalizáció és eu- ellenes szélsőjobb politikusoktól Orbán és csapata nem sok jót várhat: az eu- támogatások megszüntetését akarják és a kelet-európai munkaerőt sem szívesen látják (l. brexit). Trump is csak érdekből oroszbarát: azért szeretne velük kiegyezni, hogy másfelé vállalhasson fel konfliktusokat.

És az sem valószínű, hogy buzgón jegyzetelik a magyar modell receptjét.

Régiós összehasonlításban a gazdasági növekedés nálunk az egyik legalacsonyabb, a vállalataink versenyképessége többségében nem megfelelő, saját húzóágazataink alig vannak, oktatásunk, egészségügyünk szintje messze átlagalatti, a megújuló energiaforrások használatában is a sor végén kullogunk. Nemzetközi együttműködésben sem vesszük ki a részünket, kivéve olyan országok tekintetében, amelyeket súlyos belső és külső konfliktusok kötnek le (oroszok és törökök). Nálunk a jelenleginél liberálisabb szellemű, pozitívabb és eredménycentrikusabb közgondolkodás, bátrabb és önállóbb állampolgári tevékenység lendíthetne a dolgokon, nem pedig az, amit illiberalizmus néven próbálnak eladni.

Nem mondta meg Orbánnak sem a Habony-műveknek senki, hogy a marxizmus-leninizmus destruktív kapitalizmus ellenessége igen tanulságos: az, hogy valami ellen vagyunk, még nem jelent semmilyen komolyan vehető, pozitív értelmű társadalmi programot. Egy kisebb olajnagyhatalomhoz mérhető pénzcsapjai ugyan lehetnek a kormánynak (amíg el nem apadnak), azonban ez nem sok tiszteletet vált ki nemzetközi téren. A baloldal nálunk egy ideje keresi önmagát és ütőképes politikai programját, a jelenleg is kormányképes mérsékelt jobboldal a Fidesz-tábor fogja, a Jobbik pedig egy sötét ló, amelyről még nem tudjuk, hogy kormányon inkább egy okosan piacvédő és fejlesztő szándékú polgári felfogást vagy a hagyományos bezárkózó múltba fordulást juttatna inkább érvényre. Azonban a változás önmagában véve is általában több jót hoz mint rosszat a politikai életben, és láthatóan ezt a felfogást követte idén is a nyugati demokráciák szavazópolgárainak többsége. A "nyugati világ" láthatóan kísérletezik, keresi a továbblépés útját, ezzel szemben a mi politikai vezetésünk már megtalálta, hogyan lehet visszafelé haladni. 

A verbális és fizikai agresszió mint közélet radikalizálódása jól láthatóan ciklikus megjelenést mutat az utóbbi évszázadokban, és semmit okunk azt feltételezni, hogy ez a ciklikusság teljesen megszűnt volna. A múlt század első felében jó pár évtizeden keresztül a politikai közélet radikalizálódása figyelhető meg a legtöbb országban, amely igen nagy mértékben mérséklődött a század vége felé haladva.

Az agresszív megnyilvánulások egyik gyakori oka a létbizonytalanság érzése, mert sokan tudat alatt abban hisznek, hogy „nincs elegendő, nincs annyi, hogy mindenkinek jusson”. Habár a tapasztalatok az utóbbi jó néhány évtizedben ennek az ellenkezőjét mutatják legalábbis az esetek túlnyomó részében, ezt az állítást mégsem lehet teljesen megcáfolni, valamennyire mindig hitbeli kérdés marad. A demokratikus politikai kultúra maga is időről időre megkérdőjeleződik, különösen az extrém mértékűvé vált, egyre növekvő vagyoni különbségek és a környezetünk pusztulásának fényében. A mai tendenciákat meghosszabbítva könnyen eljuthatunk azokhoz a népszerű sci-fikhez, ahol a szűkebb elit zárt és fényűző életmódja mereven elkülönül a lepusztult környezetben, az ököljog törvényi viszonyai között élő tömegektől. Mivel azonban jól ismertek azok a problémák, amelyek egy ilyen irányba vezethetnek, ezért van esély a kezelésükre is. Az óriási jövedelmi különbségek csökkentése azért is fontos, mert ha az ember fizikai léte nincs veszélyben, akkor (a Maslow-piramis elv alapján) számára hasonlóan fájdalmas lesz, ha társadalmi státuszát érzi semminek vagy nem többnek egy apró fogaskeréknél egy nagy, áttekinthetetlen gépezetben.

A radikalizálódás egyik oka maga az oktatási rendszer, amely a legtöbb országban nem tölti be szerepét megfelelő módon, emiatt egyáltalán nem meglepő az országok nagy részében megfigyelhető eldurvult közéleti stílus. Ez sokkal kevésbé jellemző az olyan országokban, mint például Finnország, Hollandia, Japán vagy Dél-Korea, ahol a felmérések szerint az oktatás általánosságban véve magas szintűnek és eredményesnek mondható, mivel egyrészt a fiatalok jobban hisznek a tudomány racionális megközelítésében másrészt az esélyeik is kiegyenlítettebbek, az oktatás nem termel ki jelentős mértékben leszakadó tömegeket. Az oktatási rendszer fejlesztése tehát a közéleti kultúra egyik kulcskérdése is, hiszen nagyon nem mindegy, hogy az állampolgárok miféle vevőközeget mutatnak a hatalomban levők irányában.

A durva, trágár politikai stílus azonban nem feltétlenül elítélendő, mert ha van bármiféle kommunikáció az emberek között az általában jobb mint ha egyáltalán nincs: a párbeszéd teljes hiánya könnyen vezethet el egyeseket antiszociális magatartáshoz vagy akár még terrorista szervezkedésig is. Emellett viszont az a mondás is érvényesül, hogy „Aki szelet vet, vihart arat”, amit szélsőséges példákkal lehet a legjobban érzékeltetni: Danton sem támogatta beszédeivel a párizsi terrort, vagy éppen Szálasi sem volt híve emberek tömeges kivégzésének, de egyiküknek sem voltak eszközeik az általuk felgerjesztett indulatok megállítására.

Nagyon jól megfigyelhető nálunk és más országokban éppígy a tömegmentalitás működése is: a radikalizálódott csoportosulások az egység erejében hisznek, az ő saját belsőleg hitt igazságuk számukra még a tudományos racionalitás vagy a józan ész törvényeit is képes felülírni. Van tehát számukra egy olyanfajta igazság, amit nem nagyon képesek megfogalmazni vagy vitaképesen képviselni, de amely számukra perdöntő. (És előfordulhat, hogy valamilyen ismeretlen ok miatt adott esetben igazuk is van.) A nagy birodalmi nosztalgiák ilyen szempontból eléggé károsak, mint az egykori brit gyarmatbirodalom iránti nosztalgia a „brexit” népszavazáson, vagy a volt Szovjetunió Sztálin kultuszáig is elmenő visszasírása Putyin hatalmának erősítésében. Ki kell mondani, hogy az egykori nagy Magyarország is az angol vagy orosz birodalmi példákhoz hasonló kompenzáció formáját ölti sokak számára (egy térkép felragasztása mögött ugyanis gyakran semmiféle kulturális ismeretek nincsenek). Az egyéni sikertelenség eléggé szánalmas kompenzációja, ha attól vagyok boldog, ha egy nagy országhoz vagy birodalomhoz tartozónak érzem magam, mindeközben a „dicsőség” fogalmát is eléggé sajátságosan értelmezve.

Emberileg persze megérthető álláspont, ha sokan versenyképtelennek érzik magukat az adott pályákon, ezért újfajta szabályokat szeretnének hozni, - levágni a kanyart vagy számukra kedvezően lejtő pályát,- vagy éppen sokakat kizárni a versenyből, hiszen nem ritkán erről szól az a játék, amely politikai radikalizmus alatt fut (és amely manapság inkább a jobboldalra jellemző, de a baloldal jó része ugyanolyan fogékony a demagógiára).

Ez a fajta politikai radikalizmus persze látszatcselekvéseket hoz létre és más, meghatározó fontosságú területeken pangáshoz vezet (környezetvédelem, gazdaság, oktatás stb.)

Mit lehet tenni a radikalizálódott és irracionálissá vált közbeszéd keltette verbális környezetszennyezéssel?

1.Az agresszív megnyilvánulások jó része dekódolható. Tehát a kijelentéseket nem mindig szó szerint kell venni, van egy olyan magja, amely teljes joggal akceptálható: pl. ha egy kisközösség megszervezi magát, az hajlamos leszólni (némi kisebbrendűségi érzésből) másokat, a „nagyokat”. Ez azonban leginkább olyan szinten bizalmas rokoni, baráti kapcsolatban tárható fel és méltányolható, ahol az egymás iránti tisztelet és őszinteség hangneme a jellemző.

2.Az ideológiájában fanatizálódott, zárt gondolkodású emberrel természetesen nem lehet vitatkozni. A vita egyébként is a harcról, küzdelemről szól és nagyon ritkán eredményez belátást. Ilyen esetben fontos elválasztani az embert magát a nézeteitől, hiszen általában nincs semmiféle összefüggés az emberi kvalitások és a politikai nézetek között, és azt kommunikálni a másik felé, hogy számomra az emberi értékek a lényegesek, az ideológiai nézetei nem fontosak.

3.Az ún. „politikai korrektség” nem csak azért káros, mert mellébeszélés és a tabutémák kerülgetése jellemzi, hanem azért is, mert mindegyik oldalnak egyformán kedvezni szeretne. Az embernek viszont teljes nyugodtsággal, határozottan és ami a fő, a legnagyobb természetességgel ki kell mondania, ha az elhangzottakkal egyáltalán nem ért egyet. Világosan, tömören, néhány mondatban el kell mondani azt, ami oda tartozik, mert később már bánhatom, hogy mért nem szóltam.

Igaznak tűnik az a közkeletű vélemény, hogy az ún. „politikai korrektség” ideje lejárt, de nem úgy, ahogy a legtöbben gondolják: nem a tiszteletlen, agresszív és lekezelő stílus irányába, hanem a pontos, tárgyszerű és igen, a korrekt véleménynyilvánítás felé.

Az Orbán-kormány által kiépített (remélhetőleg nem annyira tartós mint inkább átmeneti) rendszer nagyon hasonló Trump, Putyin, Farage, Le Pen és mások populistának nevezett, radikális jobboldali gondolatrendszereihez.

Kétarcúnak amiatt nevezhetőek ezek a felfogások, mert amíg bizonyos mértékig elősegítik a társadalmi egyensúlyt és stabilitást, egy ponton túl viszont már a káros hatásai kerülnek előtérbe. Habár nehezen állapítható meg pontosan melyik az a pont, amikor túlfeszíthetik a húrt, valamennyire mégis sejthető, ha megnézzük azokat a területeket, ahol Fidesz kormány tevékenysége is a legmarkánsabban jelenik meg.

1.Bevándorláspolitika

Helyesen ismeri fel a más kultúrákból nagy számban érkező bevándorlók potenciális veszélyességét, és kemény szabályzásra törekszik. A fellépés keménysége a háborús menekültekkel szemben azonban már inhumánus és rasszista példákat statuál a tömegek számára. A múlt századi történelemből jól látszik, hogy a tűzzel játszik az, aki az indulatok szításával akar népszerűséget és támogatást szerezni. A bevándorlásellenesség Orbánék esetében ilyen mértékben már leginkább a további hatalomkoncentráció kézenfekvő eszközének látszik.

2.Közösségépítés

A konzervatív politika erőteljes közösségépítésre törekszik a hagyományápolásra és a történelmi egyházakra támaszkodva. Jól látja meg korunk problémáját, hogy a technikai fejlődés következtében felgyorsult életmód az egyént atomizálja és a kapcsolatokat felszínesebbé teszi, emellett nagy csoportok (főként a lecsúszás szélén álló, konzervatív felfogású fehér középosztálybeliek) a „nyugati világ” legtöbb országában erősen igénylik az érdekeik határozott politikai képviseletét. Ezzel szemben a helyes törekvés mesterkéltté válik azon a ponton, amikor már belterjes közösségek fennmaradását támogatja. Belterjes az a közösség, ahol a hatalmi viszonyok a feudalizmust idézik (a vezetők előjogait és az alárendeltek kiszolgáltatottságát tekintve), és amely nem segíti elő a tagjainak személyes fejlődési törekvéseit. Az iskolák, hivatalok, kulturális és egészségügyi intézmények jelentős részében kimutatható katonás szemlélet idejétmúltnak tűnik akkor, amikor ma már az élethosszig tartó tanulás és önképzés szinte alapfeltétel és a konzervatív egyházi ceremóniák is csak a képmutatást erősítik azokban, akik nagyobb tudatosságra törekszenek (pl. a pszichológia eszközei vagy meditációs gyakorlatok is bőven rendelkezésre állnak e célból).

3.Nacionalista külpolitika orosz orientációval

Kormányunk a nemzeti érdekek képviselete érdekében elődeinél sokkal jobban felvállalja a konfrontációt más országokkal és külföldi szervezetekkel szemben. Azonban ki kell mondani, hogy a lokálpatriotizmustól eltérően a nacionalizmus egy veszélyes és potenciálisan káros ideológia. Rontja az együttműködést más országokkal, elvi alapon is szítva a feszültséget olyankor, amikor erre semmi szükség (lásd a magyar külügy legutóbbi ügyetlenkedését a román nemzeti ünnepen). A nagy nemzetközi szervezetekkel szemben (EU) általában destruktívan lép fel, és felidézi az egymással marakodó kis országok távlati képét. Oroszország egyrészt Európa stratégiai szövetségese, másrészt viszont kimondott maffiaállam, amely kevésbé tartja tiszteletben az európai civilizáció alapértékeit (a demokráciát vagy az egyén értékességét és alapvető jogait).

4.Stabil gazdaság, a nemzeti tulajdon erősítésével

A nagy szavak ellenére a gazdaságpolitikai intézkedések nagyobb része józan szemléletet tükröz: a nagy nemzetközi termelővállalatokkal szoros az együttműködés, egyes területeken növeltük az irreálisan alacsony szintűre csökkent állami tulajdont, magyar vállalkozások pályázati pénzekhez és állami megrendelésekhez juthatnak. A rendszer azonban úgy épül fel, hogy egyrészt alapeleme a gyanakvás, másrészt pedig jutalmazza is a politikai megbízhatóságot: emiatt a pályázatok nagy része csupán formalitás (a valódi versenykultúra sokak számára amúgy is ismeretlen), a fontos megbízások a tágabb értelmű haveri kör számára vannak fenntartva. Ez a fajta gazdaság stabil ugyan, de semmiképpen sem nevezhető pezsgőnek vagy dinamikusnak (kivételt képezhetnek olyan területek, amelyeket az állam békén hagy). A rendszerszintű korrupció és a járadékvadászat (nekünk „jár” az EU támogatás és „jár” egyes multicégek különadója) igen kontraszelektív és hosszabb távon akadályozza a vállalataink versenyképességének fejlődését.

Az egész közéletünknek van egy katonás-sportos jellege, amely a miniszterelnök személyiségének egyik fő jellemzője és a Fidesz vezetőségének (ideológiailag jól megtervezett és hatásában kiszámított) stílusában is legtöbbször ez testesül meg: nem az a lényeges, hogy egy adott kérdésben ki hogy érvel, hanem hogy ki kivel van, ki melyik oldalon áll. A csoportmentalitás a valódi véleményeket a szőnyeg alá söpri, nyilvános viták lényegében nincsenek (sőt a kormányfőnek nem is tetszik, hogy a „polkorrekt” felfogás szerint a vitáknak szigorú szabályai vannak, amelyet a feleknek tiszteletben kell tartaniuk.) Mivel manapság a decentralizáció tendenciája erőteljesebben érvényesül országokon belül a centralizációnál, és sikeresebb stratégiának bizonyult a régiók és helyi önkormányzatok szerepének erősítése (lásd. Észak-Európa, Németország, Észak-Olaszország, USA, Kanada stb), ezért a mereven központosító felfogású Orbán-kormány törekvései anakronisztikusnak látszanak és hosszabb távon nem mozdítják elő a társadalom fejlődését. A közbeszédben a csoportmentalitás mellett a humortalan és szélsőséges véleményeket valamint a hamis alternatívák állítását tartom manapság a tisztánlátásunkat leginkább akadályozó tényezőknek.

A szóhasználatunk teljességgel hibás, ugyanis például

 A HOMEOPÁTIA EGÉSZ BIZTOSAN NEM ÁLTUDOMÁNY

 egyszerűen azért nem lehet az, mert nem nevezi magát tudománynak. Nevezhetnénk gyógyítási módszernek, felfogásnak, amely nem tart igényt a tudomány rangjára. Akik be szeretnék tiltani, azok egyértelműen lebecsülik a placebo hatást, pedig komoly irodalma van (pl. itt), és igen csak lebecsülik az idegrendszerünk, a lelkiállapotunk szerepét a betegségek megelőzésében. Köztudott, hogy még egy meghűlésben is szerepe van annak, hogy mennyire vagyunk nyűgösek, mert gyakran előfordul velünk, ahogy a német mondja, az embernek „tele van az orra” (a magyar nyelv más szavakat használ erre) a munkahelyen vagy az iskolában. Minthogy placebót már lehet neten is rendelni és a teljesen hatóanyag nélküli készítmények elég jól működnek meghatározott esetekben, a „fair” tudományos vizsgálat az lenne, ha teljesen vak (mindenféle gyógyszer szedése nélküli) próbákkal szemben értékelnék a homeopátiát. Ilyen alapon a gyógyszertárak továbbra is árulhatnánk a készítményeket olyan megjegyzéssel, hogy „A készítmény hatékonysága a vizsgálatok szerint placebo hatásnak tulajdonítható.” Hasonlóképpen

 NEM ÁLTUDOMÁNY AZ ASZTROLÓGIA SEM,

 mivel nem állítja magáról, hogy tudomány lenne, sőt valójában a tudomány és művészet közti „senki földjén” végzett tevékenység. A horoszkóp lehet akár egyfajta játék, akár pedig komolyabb és igényesebb formában az ember tűnődése saját személyiségén és életének feladatain. Igen sokan hisznek az asztrológiában valamilyen szinten és nem feltétlenül buta emberek: régebbi korokban a nagy csillagász Kepler horoszkópokat is készített, Newton köztudottan okkult tanulmányokat is folytatott és C.G. Jung az iskolateremtő pszichológus is komolyan foglalkozott az asztrológiával. Éppúgy mint a homeopátiának, az asztrológiának sem ismert a működésmódja és az asztrológusok között sincs ebben egyetértés. Lehet, hogy csak annyi az egész, hogy egy verőfényes májusban született kisbaba első, meghatározó benyomásai teljesen eltérhetnek egy ködös novemberben született csecsemőétől. Lehet viszont az is, hogy ennél többről van szó mind az asztrológia mind a homeopátia esetében, ugyanis

 GŐGŐS MAGATARTÁST JELEZ

 olyan dolgokról lenéző módon beszélni, ami sokak számára adott esetben valamilyen szinten használható eszköznek bizonyult, csak azért mert nem tudjuk, hogy pontosan és mitől működik. Egy olyan világban, ahol a tudományos dogmák naponta megkérdőjeleződnek és felülíródnak, ahol nem tudjuk, hogy az univerzum közel 90%-át mi alkotja, és csak azért nevezzük sötét anyagnak és sötét energiának, mert nem tudunk róla többet csak annyit, hogy ott van. Még azt sem tudjuk pontosan, hogyan működik egy atom, mert bár matematikailag igen pontosan le tudjuk írni, az egyenletek értelmezésében már koránt sincs egyetértés. A megismerési folyamatnak még nagyon is az elején vagyunk (épp a legnagyobb koponyák szerint pl. itt vagy itt), csak napjaink félművelt átlagembere képzelheti azt, hogy sokkal több lenne már az amit tudunk, annál mint amit nem tudunk.

 A megoldás egyszerű: kipróbálhatod többek között a homeopátiát, a szereknek szinte biztosan nem lesznek mellékhatásai, és döntsd el, hogy számodra használható-e némely esetben vagy nem. Ezzel szemben

A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOKBAN HEMZSEGNEK A SZÉLHÁMOS ÁLTUDÓSOK

 aminek fő oka, hogy a természettudományokkal ellentétben a társadalomtudományok törvényeinek érvényességi tartománya nehezen definiálható. (Pl. mert nincs elég kísérletes bizonyíték, nehéz a pontos összehasonlítás stb.).

Így hát a megfelelő politikai konstellációban megnő a magukat tudósnak nevező áltudósok igazi képviselőinek népszerűsége. Az alábbi jellemzőkről lehet felismerni őket:

 -Azt mondják, amit sokan hallani szeretnének

-Médiában előre tolják magukat (nagy egó)

-Szenzációhajhász és destruktív stílus, sok negatívum és kevés pozitívum

-A tudományosság szellemével ellentétes magatartás (objektivitásra törekvés helyett ideologikus csőlátás)

-A szakterület elismert kutatói nem jegyzik őket, és nem is vitatkoznak velük.

 Most persze lehet, hogy egy adott témában maroknyi tudósnak van igaza mindenben és százezer más teljes tévedésben él vagy rosszhiszemű, ez előfordul ugyan de meglehetősen ritkán. Bogár László vagy Drábik János tudását nem vitatom, de ők olyanok mint Marx Károly, akinek mindenről az osztályharc jutott az eszébe. Hozzájuk hasonlóan destruktív Szendi Gábor, aki a maga részigazságait agresszívan tolja előre, ami mindennek csak épp tudományosnak nem nevezhető. (A divatossá vált paleolit étrend lehet ugyan, hogy sokak számára hasznos, de erős túlzás azt állítani, hogy valaha is emberek nagy csoportjainak életmódját tükrözi, főleg nem 80 éven keresztül.) Az ún. „biztonságpolitikai szakértőket” mint Nógrádi Györgyöt és társait pedig a politikai demagógia hullámai emelték fel. (Aki valóban kíváncsi a terrorizmus jelenségének hátterére, az interneten talál megfelelő, főként angol nyelvű tanfolyamokat valódi szakértőktől.)

Amint a bulvárújságok vagy a Facebook példája mutatja, a szenzációhajhász álhírek terjednek a leggyorsabban, mert mindig sokkal könnyebb az állatias ösztönökre hatni mint az értelemre, már a nagy ideológusok mint Lenin vagy Mao is jól tudták ezt.

 A TUDOMÁNY SEM TÖKÉLETES, SŐT IGEN GYAKRAN DOGMATIKUS,

 és nagyon ritka az igényes és élvezetes ismeretterjesztés, de léteznek ezt profi módon felvállaló TV csatornák, könyvek és tudományos cikkek is. Emellett a táplálkozásban, gyógyításban és a közgazdaságtanban is eluralkodnak időnként bizonyos dogmák és leegyszerűsítő felfogások. A közgazdaságtan esetén közismert példa az IMF-ben is sokáig egyeduralkodó liberális iskola, amely minden országnak ugyanazt a gyógymódot ajánlotta, pedig micsoda jelentős különbségek vannak például egy észak-európai szigorú protestáns és a dél-európai mediterrán pl. görög, spanyol, dél-olasz mentalitás között. (A magyar életfelfogás egyébként pont a kettő között van.) A gazdaságok a különféle térségekben aligha működnek azonos módon, a dogmatikus receptek helyett inkább a különféle modellek ajánlhatóak, minden országnak vagy régiónak a saját arcát kell megtalálnia, amiben a legjobb. (L. észak-olasz modell, bajor vagy lengyel modell.) És akkor még nem beszéltünk mondjuk egyes ázsiai országokról, ahol a parlamentáris demokráciának vagy bármiféle demokratikus felfogásnak nincsenek jelentős hagyományai.

 Sebaj, itt vannak nekünk az áltudósok, akik évszázados problémákra gyors és azonnali megoldásokat ajánlanak, ami azzal kezdődik, hogy törjünk össze mindent, ami több évezredes kulturális fejlődés során az emberek egymás közötti együttműködésében kialakult. Hát igen, egy régi mondás szerint „A csibészség az ami mindig hangos, a lényeges dolgok csendben történnek.”

Vannak apró jelei annak, hogy talán csodaszámba menő fordulat történik nálunk: a magyar közgondolkodás Münchausen báró módjára saját hajánál fogva kihúzza magát a mocsárból, abból a langyos posványból, amiben régóta dagonyázunk. 

Mért posványos?

Némi malíciával és kisarkítva úgy lehet megfogalmazni, hogy a magyar közgondolkodás már elég régóta a csordaszellem kultúrája: a csorda vezetői (alfa ökrök) a beszédkészségükkel tűnnek ki, az égvilágon semmi ötletük nincs, tehetségük abban rejlik, hogy nagyon jól megfogalmazzák, amit a „zemberek” hallani szeretnének. Valójában ez nem egyedülálló, hanem a kelet-európai és ázsiai ún. szégyen kultúrák jellemzője. Ez a fajta kultúra negatív meghatározásokkal operál: az a dicsőség, ha valaki NEM rendelkezik bizonyos jellemzőkkel, ami kizárná, hogy a csoporthoz tartozzon. Pl. nem homoszexuális, nem követett el bűnt a csoport tagjaival szemben (legfeljebb más csoporthoz tartozókkal szemben), származása makulátlan, apja (!) nem volt kommunista, stb. Önálló vélemények és ötletek hangoztatását ez a felfogás nem teszi lehetővé, - a baloldalon még valamennyire igen, de a radikális jobboldalon semmiképpen, a csordamentalitás az ő köreikben alapkövetelmény.

Milyen is a szégyen kultúrája?

Ez a fajta kultúra stigmatizáló, megbélyegző, tehát egy tettel ki lehet belőle esni, még akkor is ha az fiatalkori botlás volt és a pályáját egészében nem jellemzi (pl. Horn Gyula a „pufajkás”), ezzel szemben nem törekszik a valós teljesítmény mérésére. Ebből következően az ilyen kultúrák vezetői ha jól prezentálják magukat, akkor az eredményességtől függetlenül elvannak a langyosban és mások babérjait is simán learathatják. Jó példa erre jelen esetben az úszószövetség elnöke Gyárfás Tamás, aki ellen nem mertek felszólalni a „csoporttagok”, egészen addig, amíg valaki olyan helyzetben volt, - a nyugati felelősség-kultúra szemléletével a háta mögött,- hogy ezt megtegye. Ezzel szemben a stigmatizációra példa Kiss László esete, senki nem foglalkozott a teljesítménnyel (annak ellenére, hogy a legjobb magyar úszóedzők egyike), viszont egy réges-régi ügyet felmelegítve nagy volt a közfelháborodás. A legtöbb magyar fociedző egy-két kivétellel mint például Dárdai Pál, gyakorlatilag a langyos kis világában éldegél, semmiféle komoly szakmai fejlődési igénye nincs, a tudás hiányát a megnyerő fellépésével igyekszik kompenzálni.

Milyen példát mutat ez?

Az átlagember számára olyat, hogy a teljesítményemet úgysem ismerik el. Minek képezzem magam tovább, minek törjem magam, amikor Német László mondatának : „Nem az számít fiam, hogy honnan jössz, hanem hogy hová mész?” pontosan a fordítottja teljesül, tehát az számít, hogy honnan jött az illető, megítélése főként attól függ, hogy kit ismert. Nem az számít, hogy mit akar, hogy milyen céljai vannak, hanem hogy mit csinált régebben, ha egyszer valami jót akkor nyugodtan üldögélhet a babérjain. Ilyen rendszerben dolgozva legjobb a bürokrata mentalitás, hiszen előrejutni nem tud az ember viszont ráhúzhatják a vizes lepedőt. Ilyen rendszerben a szórakozás adekvát formája, ha otthon sörözünk a TV előtt, dagadtra zabáljuk magunkat és nagy murikat csapunk, ahol közösen szidjuk a ránk kényszerített fogyasztói társadalmat. Való igaz, hogy nálunk szó sincs fogyasztói társadalomról, hiszen a kormánykézben levő rádió és TV csatornák (és már majdnem mindegyik kormánypárti befolyás alatt áll) műsorairól nyugodtan kijelenthető, hogy dögunalmasak, az átlagos értelmi szintű emberek számára fogyaszthatatlanok. (Amit a nézők/hallgatók száma is pontosan visszajelez.) Tehát Koncz Zsuzsával szólva: „Ez az a ház, ahol semmi se változik, ez az a ház, ahol áll az idő.”

Ezzel szemben mi történik a „válságban levő” kapitalistáéknál?

Olyan amerikai elnökjelöltek lépnek színre, akit máshol a származása vagy a múltja miatt a közelébe nem engednének a porondnak. Kétszer is megválasztják a színes bőrű Obamát egy fehér többségű társadalomban, majd ezután jött egy nő, aki kis híján elnök lett, emellett még a briteknél Thatcher, most May, a németeknél Merkel példája is mutatja, mennyire nem volt szempont a biológiai nem csak a teljesítmény, és ezek csak a legközismertebb példák. Egy macsó domináns kultúrában (amelyet az öltözködés és a frizura divat is jól jellemez) mint az orosz, a balkáni vagy az utóbbi időkben a magyar, nőknek nincs helye a politikában. Így szórjuk ki a tehetségeket: senki nem mondaná azt, hogy itt van ez a Trump, ennek tényleg vannak ötletei, adjunk hát neki egy esélyt, hanem leginkább mindenki a másik múltjában vájkál. Így egy állásra nem azt a jelöltet vesszük fel, aki a legalkalmasabb (sőt azt hisszük, hogy nem is dönthető el a kiválasztásnál, pedig jó eséllyel igen), hanem azt, aki nekünk szimpatikus. Mert koma, mert jó haver, mert nem túl öreg (!), mert nő vagy épp mert nem nő stb … senki nem érti nálunk, kulturális vakfolt, ahogyan elpazarolja a diszkriminálás skatulyázó felfogása a tehetségeket. A végén a legtöbben olyan munkát fognak végezni, amelyhez nem értenek.

Mi az a lecke, amit máshol megtanultak és mi képtelenek vagyunk rá?

Schmidt Mária képtelen megtanulni azt a leckét, amit a saját múzeuma bemutat: hogyan teszik pokollá egymás életét emberek a diszkriminációval, amikor nem az embert nézik, hanem hogy milyen csoporthoz tartozik (zsidó, kommunista, kulák, arisztokrata stb.) A franciák a nagy forradalom után közel száz évig vívták az osztályharcot, amíg leesett nekik, hogy az egész mennyire értelmetlen. A spanyoloknál Francóék idejében kommunista szülőktől vettek el gyerekeket és katolikus családoknak adták, - ők is tudják már, hogy a fanatizálás hová vezet. Viszont Bayer Zsolt nem tudja, Orbán Viktor sem és Gyurcsány Ferenc sem jött rá még. Időnként azonban a magyar történelemben is a józan hangok kerekednek felül, és mostanában mintha ez lenne érzékelhető.

Mi pislákol az alagút végén?

A közéletünkben voltak olyan kisebb jelentőségű események, amelyekbe bele lehet látni egy fordulat esélyét. Ugyanis mintha megtörni látszana a bevett lövészárok-mentalitás.

1.A Jobbik nem szavazta meg a Fidesz alkotmánymódosítását. Lehet, hogy azért, mert a Jobbik a saját arcát, önállóságát szeretné megőrizni.

2.Az LMP megszavazta a Fidesz alkotmánybíró jelöltjeit. Lehet, hogy azért, mert számára elfogadható személyek erre a tisztségre, akiknek a döntéseiért kezeskedik.

3.Józan hangok a Fideszben, osztogatás-fosztogatás helyett felelős gazdaságpolitikai döntések. Úgy látszik, hogy többen belátják, hogy a rezsicsökkentés trükkje vagy a migránspara csak rövid távú népszerűségszerzésre elég, hosszú távon a sok látszatcselekvés csak bajt hoz a fejünkre. Valójában mindig megvolt a Fidesz esetében a „kettős beszéd”, tehát a kormány által hangoztatott sületlenségekhez képest a reálpolitika többnyire egy fokkal jobb volt. Másrészt pedig a Fidesz egy nagy gyűjtőpárt, ahol nem csak a radikálisok, hanem időnként a józan gondolkodású mérsékelt jobb oldal is hallatja szavát és mostanában is mintha ez történne.

4.Lázár János meglepő módon beismerte, hogy tenni kell a korrupció ellen és a versenyképességünk javítása érdekében, át kell gondolni a közmunka és az oktatás rendszerét. Emellett olyan gazdaságpolitikai döntéseket is hoztak, amely nem csak a kormány kedvenc rétegének tesz jót (nagycsaládos közép és felső közép): a minimálbér szükséges emelése – amellett, hogy a gyenge és hatékonytalan vállalkozásokat kiszórja vagy fejlődésre kényszeríti,- sokak számára elmozdulás jelenthet a puszta fizikai létminimumtól.

5.Orbán Viktor szokásától eltérően nem arról beszélt, hogy de jó visszalépni a középkorba, hanem egy új ipari forradalomról és az ahhoz történő alkalmazkodásról. Nem kizárt, hogy gyakorlatilag létrejöhet nálunk (ha alkotmányosan esetleg nem is) a 20.században is elég jól bevált félelnöki rendszer, ahol Orbán mint kissé megfáradt politikus egyet hátralépne, és az operatív kérdésekben azoknak adná át a terepet, akiknek lényeges új ötletei vannak. Olyanoknak adná át a stafétát (akár a Fideszen belül, akár más pártokkal koalícióban), akik nem a főideológusokra, hanem a gyakorlati ismeretekkel is rendelkező szakembereikre hallgatnak. Meglátjuk, hogy ez csak pillanatnyi széljárás, amit a választási ciklus idézett elő vagy pedig tartós tendencia.

A konzervatív gondolkodás és életmód divatossá vált manapság mindenfelé az ún. „nyugati” kultúrákban. Pár évtizeddel ezelőtt még mindenhol a modern életstílus volt a menő, manapság viszont egyre inkább a hagyományos életmódhoz tartozó dolgokat övezi olykor már sznobizmusba hajló tisztelet. Sokféle oka van a konzervatív felfogás előretörésének az ezredforduló után a modernitással szemben (pl. fokozódó környezetszennyezés, vagyoni különbségek növekedése, gyakori pszichés problémák stb.), és ez a trend a politikában is világosan leképeződik: a mérsékelt baloldal és polgári konzervatívok mellett megjelentek szinte mindenhol a radikális jobboldali pártok. Ez utóbbiak vezetői (Trump, Le Pen, Farage, Orbán) azonban demagóg módon azt sugallják nagy tömegeknek, mintha az idő kerekét egyszerűen vissza lehetne forgatni.

Donald Trump legtöbb választási ígérete üres szólamnak tűnik, olyan mint valamilyen blöff vagy bűvésztrükk, amelyet az elit egy része vet be az elit más csoportjaival szemben azért, hogy tömegeket állítson maga mögé. Ugyanis ha visszahozza az ipart az USA-ba és kizavarja a bevándorlókat, akkor aligha lesz hozzá megfelelően olcsón dolgozó munkaerő, amitől a termékek vagy éppen a kibányászott szén ára versenyképes lesz. Az „amerikai álom” nem azt jelenti, hogy olyan piszkos, rosszul fizetett munkákat vállaljunk el, amit jelenleg főként vendégmunkások végeznek. Jól fizető munkahelyeket pedig nem egykönnyen tud létrehozni a sok gyengén képzett polgárnak, akik többsége rá szavazott, a növekvő automatizálás korában pláne nem, az ilyen jellegű elvárások alighanem irracionális mértékűek.

Az sem nagy ígéret, hogy békét köt Oroszországgal és Európát magára hagyva például kivonja a jelenleg Baltikumban állomásozó amerikai csapatokat, ugyanis a jelenlegi, elrettentésre épülő passzív hadviselés nem látványos, hiszen a világ két legerősebb hadserege nyilván nem fog egymásnak esni. Viszont ha feladja a kevésbé látványos részét, attól még nem fog megszabadulni azoktól a „héjáktól” és fegyverlobbistáktól, akik könnyebbnek látszó terepeken majd katonai beavatkozásokat sürgetnek.

Ki kell mondani, hogy Trump egy showman, tehát látványos show-ként akarja az amerikaiaknak eladni a politikát. Az ilyen tevékenység persze hatásos, de aligha hoz bármiféle eredményt, legfeljebb figyelemelterelésnek jó.

Nigel Farage felépített egy euroszkeptikus pártot, amely megnyerte a népszavazást a Brexitről a teljes kormány és baloldal ellenében, a siker hatására azonban lemondott a pártvezetésről. Ennek olyan íze van, mintha blöffölt volna és most nem vállalná a felelősséget.

Orbán Viktor viszont a legsikeresebbek egyike a jobboldali radikálisok közül. Hatalmát a tökélyre fejlesztett machiavellizmusa mellett legalább két alapvető tényezőnek köszönheti. Az egyik pénzügyi jellegű, a bőséges EU támogatások valamint a nálunk levő külföldi cégek sarcolására épül. Amíg alapvetően helyes az a törekvés, amely az állam tulajdoni hányadát növelné egyes vállalkozásokban vagy bankokban, a másik oldalról viszont már a külföldi cégek különadókkal való sarcolása egy szint felett visszaüt, a bankok és kereskedelmi multik lassan leépítik tevékenységüket és kivonulnak az országból. Az energiacégek példáján látszik, hogy amint állami tulajdonba kerülnek, a lakossági rezsicsökkentésnek vége szakad (még ha a piaci árak ezt indokolttá is tennék), tehát az új elit addig fog osztogatni, amíg van miből, amíg a pénzcsapok (az EU támogatásokkal együtt) be nem záródnak. Ekkor óhatatlanul jön a lejtmenet, mint Argentínában (Peron) vagy Venezuelában (Chavez) után megtörtént.

A másik tényező pszichológiai, amely a menekültválság során vált a leginkább nyilvánvalóvá. Orbánék csapata ugyanis az idő kerekét egyenesen a középkorba tekeri vissza, ahol a várúr megvédi a saját jobbágynépét más várurak (l. EU, karvalytőke) és rablók (l. menekültek) támadásaival szemben. Ugyanakkor vannak olyan előjogai, amelyek az egyszerű pórnépnek nincsenek (l. korrupció). Mivel a magyar társadalomnak történelmileg nagyon erős saját nemesi osztálya volt (a lengyelhez hasonlóan), ez a fajta mentalitás a társadalom jó részében rejtett módon fennmaradt, amihez nagyban hozzájárult, hogy a 20.század nagy részében országunk szinte folytonos hadiállapotban élt (két világháború, Trianon, elbukott forradalom, itt állomásozó külföldi csapatok). Ennek az eredménye egyfajta passzív társadalom, amely olyan önigazoló mondatokkal árulja el magát, hogy „A politika úri huncutság”, „A politikusok mind egyformán lopnak”, „Egyik kutya, másik eb” stb. Amíg Orbán lovag képes fenntartani a társadalom jelentős részében az ostromlott vár primitív, de hatásos képét, addig a jobbágyság „a zemberek” szemében nem lesz valódi alternatívája.

 Nemcsak nálunk jellemző ez az ókonzervatív szemlélet, hanem a nyugati világ más országaiban is van sok millió, a modernitásban csalódott ember, akik olyan vezetőkre szavaznak, akik azt ígérik, hogy képesek visszafordítani az idő kerekét: nem lesznek bevándorlók, szárnyal a hazai ipar, a középosztály pedig úgy fog élni mint a paradicsomban. Ezek a politikusok mind nemzetállamok hatalmát ígérik, holott a nemzetállam sem több ideiglenes történelmi képződménynél (amely a 19. és 20.századra volt leginkább jellemző), a nagyobbak mint a spanyol, olasz vagy a brit a szétesés határán állnak és inkább az egyes régiók vagy kistérségek képeznek ma már gazdasági és társadalmi egységeket.

A választók részéről ez nyilvánvalóan nem több mint a jelenlegi politikai elit teljes tagadása, "hátha az új vezetők jobbak lesznek" – alapon. Egyértelmű hogy nagyon sokan valami mást szeretnének, de nem tudják hogy mit, csak valami nem ennyire globalizáltat mint amilyen a jelenlegi világunk. Egyelőre még a negatív felfogásé a terep és az új generációs radikális szólamokkal operáló, „illuzionista” politikusok konjunktúráját éljük. Kibírják mindezt a demokráciák? Fejlődőképesek maradnak a társadalmak, kialakítva a józan ész és az együttérzés új kultúráját, vagy eluralkodik a káosz? Lesznek olyan újfajta társadalmi modellek, amelyek képesek megállítani a környezetpusztítást? Ilyen kérdések megválaszolása vár ránk ebben az évszázadban.

Kormányunk eredményei belpolitikai téren legalábbis vitathatóak: a gazdaság fejlődését jelenlegi politikai vezetésünk csak kis mértékben segítette, az állami szolgáltatások színvonala nem javult, a bürokrácia és a korrupció az egekben. Az egyetlen terület, amely „sikerágazatnak” nevezhető az a pénzpolitika: az állam pénzbevételeinek növelése, kiegyensúlyozott költségvetés fenntartása, alacsony infláció és a pénzforrások különféle célcsoportokhoz való eljuttatása.

Külpolitikánk ezzel szemben még ennyi eredménnyel sem büszkélkedhet: szinte mindegyik együttműködési kísérletünk balfogásnak minősül és több kárt okoz mint hasznot. Orbán Viktor megjelenése különféle állami vezetőknél kimondottan rossz ómen számukra, nagy eséllyel kerülnek zűrős helyzetekbe. A Putyinnal való szövetségkötés után pár hónappal az oroszok annektálták a Krímet és emiatt valamint az ukrajnai polgárháborúban játszott szerepük miatt is az EU bojkottját kellett elszenvedniük. Ezen túlmenően Putyin szövetsége ellenünk fordította a lengyeleket, akik számára az oroszok az ős ellenséget testesítik meg, valamint a balti államokat, amelyek szintén fenyegetve érzik magukat.

Az orosz birodalom ellen vívott tragikus küzdelem igen fontos a lengyel történelmi emlékezet számára nem úgy mint nekünk, hiszen minket bő száz év alatt „csak” négyszer 1849-ben, 1914-16 között, 1944-45-ben és 1956-ban tiportak el orosz csapatok. Az amerikai liberalizmus valós vagy vélt befolyása azonban annyira félelmetes a magyar nacionalista szélsőjobb számára, hogy ellensúlyként akár még az ördöggel is képesek szövetségre lépni.

Cameron számára sem hozott szerencsét a szövetség Orbánnal: a tárgyalásokat követő pár hónap után belebukott az általa kiírt népszavazásba a brit EU tagságról. „A Viktor” (vagy inkább a  "nemzetek Európáját" hirdető „ A Lúzer”) legutóbb a kaotikus helyzeten úrrá lenni próbáló Theresa Maynél kilincselt és próbálta elmagyarázni, alighanem kevés meggyőző erővel, mért jobb nekik a magyar munkavállaló mint az indiai vagy a pakisztáni.

Erdogan elnöknek sem hozott szerencsét az Orbánnal való találkozás: jött a török-orosz konfliktus majd nem sokkal később a puccskísérlet, amely előhozta a török államfő nemzetközi tiltakozást kiváltó diktátori hajlamait... Mit mondjak, Trump számára sem jó ómen, hogy Orbán elsőként üdvözölte, nem kell jóstehetség hozzá, hogy már a jövő év elején az amerikai külpolitika botrányos lépéseivel lesz tele a sajtó (még a konzervatív része is, nem csak a liberális).

A migránsválság során gyakorlatilag mindenkivel összevesztünk, mivel az egyetlen szempont Orbán számára mindenféle egységes fellépés megvétózása volt, valamint a probléma áttolása a másik térfelére: a kerítés építése után ment az anyázás az osztrákokkal és a horvátokkal, jelenleg pedig az olaszok és a görögök háborodnak fel azon, hogy az ő táboraikban akarjuk tartani az összes menekültet. Merkellel szemben ugyan Orbánnak nagyrészt igaza volt ebben a kérdésben, mégsem volt szép tőle durván hátba döfnie azt a politikust, akinek támogatása révén 2012-ben elfogadta őt az európai konzervatív pártszövetség.

A baloldali vezetésű kormányokkal való tárgyalásokat Orbán merev ideológiai okokból is kerüli, a jobboldaliak pedig őt kerülik el mert felismerték, hogy nála a személyes hatalmi törekvések minden józan megfontolást háttérbe szorítanak. A vele való találkozókat az európai kormányfők nem verik nagy dobra, bár általában hajlandóak fogadni (mint a szlovák és osztrák kormányfők tették nemrég) és adott kérdéseket praktikusan megvitatni. A szomszéd országok közül legjobb a kapcsolatunk Szerbiával, amely az EU felvételért kuncsorog és rászorul a támogatásunkra, emiatt nem akar kiélezni velünk (most még) semmilyen konfliktust. Ezen kívül egyes félig-meddig demokratikus vezetésű ázsiai országokkal építettünk ki még jó kapcsolatot csak az kár, hogy mindez gazdaságilag keveset hozott a konyhára, mert minisztériumi szinten az illetékeseknek gőzük sincs, hogyan és mivel törhetnénk be a távoli piacokra.

Az Orbán-kormány számára nagy trauma lehetett 1998 és 2002 között, hogy EU kottából kellett játszaniuk a jogrendszer harmonizációja során, mivel akkoriban mi kuncsorogtunk a felvételért. Most, hogy már bent vagyunk jöhet a bosszú és ahol teheti visszavág, betart az EU együttműködésnek. A globalizációt lehet ugyan szidni sokféle okból, de tény, hogy a gazdaságilag szoros együttműködések nagyban csökkentik a háború veszélyét. Az Európai Unió államai között sosem törtek ki fegyveres konfliktusok (sőt a nacionalista szeparatista szervezetek akciói is megszűntek), ezzel szemben az EU határain kívüli Európában a Balkánon és a Kaukázusban éveken át elhúzódó háborúskodások pusztítottak. Nem kell sok fantázia ahhoz mi történne, ha államszövetség helyett sok kis marakodó állam maradna a kontinensen.

Törökország egyszerre akar szavazni az Európai Unióról és a halálbüntetés bevezetéséről, holott a kettő szöges ellentétben áll egymással: az Európai Unió egyik alapértékét képezi ugyanis a humánum, amelyet az orbánista ideológia téves módon „politikai korrektségnek” nevez. (És ennek megfelelően inkorrekt módon is politizál.) Ezért nem is meglepőek az Európai Bíróság és más EU szervezetek olyan döntései, hogy adott esetben egyes menekülteket vagy akár a börtönbüntetésüket töltő embereket sőt még a tényleges életfogytiglanra ítélteket is megilletnek legalább minimális szintű emberi jogok.

Lehet, hogy Orbán, akire pszichésen teljesen nyilvánvaló módon megterhelő hatással van 27 évnyi részvétel a politika küzdőterén, egy durvább és diktatórikusabb jövőbeli stílus egyik előfutára, azonban egy ilyen tendencia felvállalása igencsak kétes dicsőség. Megalomán törekvései egyértelműen kitűnnek nemcsak a stadion- vagy kisvasútépítésben, hanem a gazdaságilag vállalhatatlan olimpiai pályázatban is. Míg kormányzatának háttérmunkásai közül nem kevesen becsületes és jó munkát végeznek, őt magát csak a hatalom érdekli, minden megnyilvánulásával a külpolitika terén csak rombol. (A marxisták és más forradalmárok buta naivitásával, akik kivitelezhetőnek tartották, hogy egy világ teljes lerombolásával kezdődjön egy új felépítése.)

A történetet persze lehet sokféle módon értelmezni, nyilván ennél sokkal pozitívabban is, én viszont a mainál sokkal kevésbé egypólusú, kissé decentralizáltabb és mérsékeltebb, együttműködőbb politikai vezetést látnék szívesen. Egy valamit azonban mindenképp el kell ismerünk az orbánista politikával kapcsolatban azt, hogy a magyar emberek többsége köztudottan nem képes a saját érdekeiért való kiállásra, emiatt olykor szükségünk van harcos politikusokra, akik helyettünk (a magyar állam nevében) valamiféle ellensúlyt képeznek multinacionális cégek, bankok vagy olykor nagyhatalmak törekvéseivel szemben is. Meg kell tanulnunk, hogyan képviseljük saját érdekeinket másokkal való összefogásban adott esetekben a jelenleginél sokkal határozottabb módon, különben elkerülhetetlen az agresszió terén különös tehetséggel bíró politikusok kártékony rátelepedése a társadalomra.