A militarizálódást, a harciasság felerősödését tárgyalni nem könnyű feladat, mivel "a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmazhat", ahogy mondani szokták. Nehéz meghúzni a határát annak, hogy mit tekintünk még egészséges mértékben harciasnak és mit túl agresszívnak, mivel az érzékenységünk nagyon különböző mértékű és eltérő irányú lehet. Az összkép azt mutatja, hogy egyes országok manapság a militarizálódás felé haladnak, és sajnos nálunk is jól láthatóak ennek a jelei.
A kórság tünetei
A harciasság felerősödése történhet egyének, kisközösségek szintjén, viszont nem ritkán az állami propaganda részét képezi. Van ahol az előbbi jellemző, nálunk viszont sokkal inkább az utóbbiról van szó - amire némi magyarázatot adhat a magyar állampolgárok köztudottan alacsony szintű asszertív érdekérvényesítő képessége és az alulról építkező érdekvédelmi szervezetek hiánya. A militarizmus "kultúrájának" tünetei mindamellett jól ismertek, ide tartoznak többek között az alábbiak. 1. Ellenségképek folytonos sulykolása a médiumokban (multi cégek és az "általuk irányított" Európai Unió.) 2. A láthatatlanul beszivárgó ellenség képének szuggerálása (migránsok, liberálisok=az autokráciát nem elfogadóak), ezzel is a kvázi háborús helyzet (szükségállapot) fenntartása - legalábbis a fejekben. 3. A politikai szövetség gyengítése és szövetkezés az ellenlábas nagyhatalmakkal. (A partnereink felől nézve Orbán kavarja azt a barna valamit, ami kása állagú.) 4. A katonás szellem erősítése az oktatásban: poroszos rendszer, kötelező testnevelés órák (még véletlenül sem sport foglalkozások), lőgyakorlatok bevezetése. 5. A katonás parancsuralmi rendszer erősítése az államigazgatásban és az állami szerveknél. 6. Azok támogatása, akik a közbeszédben agresszív, leegyszerűsítő, nagyképű stílust képviselnek, az "értelmiségi finomkodás" helyett. 7. Mivel a társadalom mozgósítása csak nemzetállami szinten lehetséges, emiatt a szélsőségekig vitt nacionalizmus lehet a megfelelő ideológiai keret. 8. A nagy építkezések és nagy rendezvények is alkalmasak lehetnek az állam erejének demonstrálására és a propaganda erősítésére. Ha például azt mondjuk, hogy "Minden tíz falu építsen egy stadiont", akkor ezzel szükség esetén akár mozgósító tömeggyűlésekhez is helyszínt biztosíthatunk. (Nem véletlen, hogy Hitler is szeretett stadionokat építeni.) És így tovább, lehetne folytatni... a kedvezőtlen tendenciák ellenére remélhető, hogy azt a bizonyos Rubicont még nem léptük át, a háborús logika felerősödése csak átmeneti jelenség.
Mitől indul be a militarizálódás?
Akik erre az útra lépnek úgy vélik vagy legalábbis úgy érvelnek, hogy ezt kényszerből teszik és valakik kiprovokálták belőlük. Ezek az érvek azonban többnyire gyenge lábakon állnak és inkább az tételezhető fel, hogy előbb mentek el valamiért a harciasság irányába és utána kerestek rá magyarázatot. (Kimutatható egyébként, hogy a legfontosabb döntéseink többsége ilyen ösztönös módon születik, és az elménk mindig utólag keres rá társadalmilag elfogadható és valamelyest hihető magyarázatot.)
Alapvető okokat nem biztos, hogy lehet találni, sőt úgy tűnik, hogy időről időre bizonyos ciklusok szerint változik a társadalmak közfelfogása ebben az irányban. Talán mert sokan vannak, akik unják a "bürokráciát" és szeretnének helyette valami mást, tehát az unalom is lehet egy motiváció. Viszont ha általános okokat keresünk, akkor főként azokra az országokra jellemző, ahol sokan vallják azt a meggyőződést, hogy a nemzetközileg elfogadott játékszabályok nekik nem kedveznek és mindenképpen hátrányba fognak kerülni másokkal szemben. Nincs kreatív válaszuk az alapvető problémákra, hogy másoknak mért sokkal könnyebb és mért élnek sokkal jobban: emiatt tudati síkon visszalépnek egy szintet egy ősibb reakció felé. Ennek a reakciónak a lényege: "Foglald el a pozíciót bármilyen eszközzel, amid van." Például foglaljuk el a pécsi vízművet biztonságiakkal, tekintet nélkül arra, hogy nemzetközi jogi normákat sértünk, és azt sem gondoljuk át, hogy a saját pénzügyi helyzetünket fogjuk ezzel hosszabb távon meggyengíteni. A lényeg a huszáros rohamban van, amivel egy csapásra meg akarjuk oldani a problémát, tárgyalások nélkül. Mivel a célhoz vezető utat túl fáradságosnak és kanyargósnak ítéljük, ezért szeretnénk valamilyen módon levágni.
A harciasság és az indulatosság nyilvánvalóan egy igen ősi reakció, nyilvánvalóan nem is lehet más, hiszen a militarizálódás a józan ész diktálta legelemibb logikai szabályokat is figyelmen kívül hagyja (ami szembetűnő például Napóleon és Hitler esetében). Ezzel szemben az emberi fejlődés része az ösztönös késztetéseink hajtóerőként való felhasználása kreatív tevékenységeink során (pl. másokkal való versengéssel). Gyakran viszont sajnos azt látjuk, hogy ha az emberek vagy közösségek az életüket kudarcosnak élik meg, akkor hajlamosak visszalépni több szinttel lefelé a könnyebb útra, ami emberileg teljesen érhető és elfogadható magatartás. Alighanem az emberi pszichének a kreativitást nélkülöző, destruktív alapjáratáról van szó. Ez pedig sokaknak esetleg nem is tűnik fel, sőt "normálisnak" tartják, mivel emberek nagy csoportjai számára évezredeken keresztül a háborúskodás semmivel nem volt ritkább mint a béke állapota.
Ez az út azért is járható, mert a vezetők eleinte ugyan félnek a különféle "háttérhatalmak" bosszújától, de egy idő után már úgy látják, hogy például kár volt az IMF-fel annyira kesztyűs kézzel bánni, és az EU szabályait is bátran meg lehet szegni, nem fognak minket kizárni se le nem fogják a pénzek folyósítását, sőt az állampolgárok nagy tömegei sem vonulnak az utcára tüntetni. Ergó az állampolgárok nagy része ugyanolyan passzív marad, és a nagy nemzetközi szervezetek (adott esetben az EU) sem is annyira erősek, mert való igaz, hogy általában súlyosabb megoldandó problémáik is vannak annál, minthogy kisebb országok okozta galibákra túl sok figyelmet fordítsanak. Kicsiben úgy néz ki a helyzet, mint amikor valaki elindul egy úton, amiről legbelül érzi, hogy amit tesz az bizony csibészség, de mivel nem sújt le rá azonnal a "jó istenke" a villámaival, ezért egyre bátrabban mer tovább menni...
Militáns birodalmak és katonaállamok
Manapság Észak-Korea a legjobb példa az extrém mértékű militarizálódásra, vagy a nemrég megdöntött Iszlám állam volt ilyen. Azonban minden korban előfordultak ezekhez nagyon hasonló államok: a múlt században a fasizmus és a kommunizmus (főként Hitler és Sztálin állama) voltak az efféle teljes mértékű militarizálódás elborzasztó esetei, de Mao és Pol-Pot is ugyanilyen eklatáns példák. A 20.századi totális rendszerei, amelynek Mussolini, Franco, Pinochet és más katonai diktátorok inkább az enyhébb formáit képviselik, csupán speciális altípusai a különféle katonaállamok általános kategóriájának. Ha visszamegyünk az időben, akkor minden korban találunk ilyeneket: a porosz Nagy Frigyes a végletekig háborúzott, az Oszmán-Birodalmat is időnként militáris szellemiség hatotta át, a mongolok teljesen egyértelműen ide sorolhatók, az ókorban pedig asszírok, hettiták és tucatnyi hasonló katonaállam képviselte ezt a vonalat.
Kik azok, akik kigyógyultak?
Akik már egyszer belementek keményen ebbe az utcába, próbálják elkerülni, főként akkor, ha közben egy sokkal járhatóbbat és működőképesebb is megtapasztalnak. Például a németek, franciák, észak-olaszok, japánok, osztrákok vagy finnek mind megtalálták a saját egyéni útjukat (mindegyik eltérő gazdasági vonásokkal), ezért a harciasság náluk nem népszerű politikai síkon. Közép-Kelet Európa országai azonban még nem találtak rá a saját útjukra.
Érdekes megvizsgálni a kereszténység hatását, hiszen elvileg segíthetne e téren. A Biblián belül az Újszövetség valóban teljes mértékben az erőszakmentes együttélés és a békés együttműködés irányába mutat, ezzel szemben az Ószövetség egy haragvó Istent mutat be és meglepően nagy része ír le különféle csatákat (amelyeket Izrael törzsei vívtak az ellenséggel). Teljesen érthetetlen számomra, hogy például a terjengős leírások különféle csatákról milyen szerkesztési elv alapján maradtak benne a kereszténység szent könyvében - hacsak nem tételezzük fel, hogy annak idején szándékosan hagytak kiskapukat a manipuláció számára.
A távol-keleti kultúrákban ezzel szemben a konfucianizmus, taoizmus és buddhizmus szemlélete úgy tűnik, hogy jobban kedvezett az erőszakkal teljesen szakító magatartásnak és inkább egy kifinomultabb, a saját út keresését ösztönző magatartást bátorított. Ez persze csak egy ok lehet a sok közül, amely magyarázatot szolgáltat a kelet-ázsiai országok felemelkedésére.
A szuronyokra nem lehet ráülni
Ezt a mondást Talleyrandnak tulajdonítják: a militarizálódás önerősító folyamat, és ha sok a fegyver, akkor azokat inkább előbb mint utóbb használni is fogják. Az I. világháború előtt a nagyhatalmak közti fegyverkezési verseny annyira elfajult, hogy mindenki egyre jobban tartott a többiek támadásától, és egyre erősebb lett a háborús feszültség, amely egy csapásra kirobbant. Manapság sincs ez másként, az USA példája is rávilágít arra, ahogyan az erős háborús lobbi folyton beavatkozásokat szorgalmazott a világ különféle pontjain. Vagy például Izraelben is a rengeteg fegyver úgy tűnik, hogy leginkább a konfliktusok éleződése irányába hat. Oroszország viszont csak fű alatt avatkozik be mostanában, és fegyverez fel egységeket a szomszédos államokban a saját érdekében - az állam és a társadalom militarizáltsági foka az oroszoknál is elég magas. A sort a muzulmán multimilliomosok (nem pedig Soros György) által pénzelt arab terrorizmus zárja, a militarizmus legalattomosabb példájaként.
Fontos-e, hogy mit gondol erről Orbán Viktor?
Valójában nem, két okból sem. Az egyik, hogy az ember felfogása a korral változik, általában merevebbé válik a hatalom birtokában. (Ceausescu is mérsékelt politikusként kezdte pályafutását.) Másrészt azért sem, mert a politikusokat általában a pragmatizmus vezeti a döntéseikben és mindig azt fogják képviselni, amire leginkább igény van, ami jól eladható. A tehetséges és szakmájukhoz jól értő politikusokat viszont az különbözteti meg a nagyon ritka zseniálisaktól (mint Gandhi, Mandela vagy De Gaulle), hogy csak az utóbbiak képesek igazán távlatos szemléletben is gondolkozni. Egy Horthy Miklós például nem volt képes felmérni azt, hogy a felébresztett erőket egy idő után már nem lesz képes kontrollálni.
Nem a nemzetállami szinten van a megoldás kulcsa
A nemzetállami keret nem segít ennek a problémának a megoldásában. Minden ember sokféle közösség része, amelyek közül csupán egyik a nemzet, a kisközösségi, a kistérségi, esetleg az európai identitás szintén fontos. Nem véletlen, hogy a nemzetállamok fejlődése és változása önmagukban teljesen érthetetlen, zavaros képet mutat. Amiatt nem érthető, mert mindig egész régiók fejlődnek egymással párhuzamosan, és ezek a régiók az államhatárokat is gyakran keresztezik. (Például ilyen régió a Bécs-Pozsony-Budapest szolgáltató központok által képviselt, iparvidékekkel szegélyezett terület, amely a nemzetközi együttműködéssel a militarizáló törekvések ellenében hat.) Sokszínű, sokféle életmódot lehetővé tevő, magas szinten együttműködő közösségek képesek csak meggátolni a harci szellemiség és a társadalmat megosztó, a józan ésszel nézve irracionális háborús logika eluralkodását.
