Van egy meglehetősen rossz hangzású idegen szavunk, a „manipuláció” - amelynek már a használata is valójában egyfajta manipuláció, hiszen egy olyan értelmű állítás, hogy engem mások kihasználnak, átvernek, úgy, hogy nem is tudok róla ergó, aki ilyet állít, az keményen befolyásolni szeretne engem és azt akarja elérni, hogy felháborodjak.

A manipuláció azonban teljesen mindennapos dolog, az emberi természethez tartozik: a kommunikáció általában arról szól, hogy másoknál el szeretnénk érni valamit, hogy valami olyat tegyenek, ami nekem kedvező. A főnök manipulálja a beosztottat, a beosztott a főnökét, a munkatársak és a családtagok egymást, még egy blog írása is nyilvánvalóan manipulatív cselekedet. Nagyon ritka eset, leggyakrabban alighanem baráti kapcsolatokban fordulhat elő, amikor semmit sem akarunk a másiktól, csak meghallgatjuk, odafigyelünk rá. A mindennapokban azonban leginkább figyelmet szeretnénk, hatással lenni egymásra, és mi ez, ha nem manipuláció.

A politikusok és a reklámipar rafináltabban űzik ezt a műfajt? Nyilvánvalóan igen, hiszen egész kutatóműhelyeik vannak, amelyek folyamatosan mérik a hatásokat, és a legrafináltabb technikákat tudják kifejleszteni, hogy az állampolgár azt tegye, amit ők szeretnének. A profi manipulátorok nagy számok törvényével dolgoznak és statisztikákat néznek, míg egy párkapcsolatban a kísérletezés személyre szabottan történik: azt szoktam mondani, hogy a feleségem vagy nagyon őszinte velem vagy úgy manipulál, hogy nem veszem észre – gyaníthatóan inkább az utóbbiról lehet szó.

A manipulációtól legalább részben vagy átmenetileg teljesen mentes kapcsolatok nagyon ritkák. A reklámokra visszatérve: teljesen tisztességes üzletről van szó, ugyanis senki nem kényszerít, hogy a reklámot megnézd. Az óriásplakátok kivételével a médiareklámok minden fajtájára igaz, hogy megkerülhető. Hogyha fizetős csatornákat nézünk az is egy megoldás, de éppúgy, ha rögzítjük a filmeket vagy más műsorokat és visszajátsszuk, ami általában szintén egy opció, sőt a tévéreklámot el is lehet kapcsolni. Igaz, hogy egyik sem a legkényelmesebb megoldás, az pedig tény, a mai kor polgárának a kényelem a legfontosabb, hogy karosszékből láthasson és átélhessen lehetőleg mindent, mindenféle erőfeszítés nélkül. Tévét nézni például egyáltalán nem kötelező, van sok egyéb fajta program például a természetjárás is ilyen, amely mentes mindenféle zavaró információtól. Ha viszont médiumokat használsz és nem akarsz fizetni, akkor el kell viselned a reklámokat. Teljesen tisztességes üzlet, ami abban áll, hogy az ingyenes tartalmakért cserébe a nézők közül néhányan gyakrabban fognak megvenni valamilyen terméket vagy szolgáltatás mint egyébként tennék.

Lehet persze azt mondani, hogy finanszírozzuk mindezt adókból: ami viszont igazságtalan lenne azokkal szemben, akik egyáltalán nem vagy alig néznek tévét, olvasnak újságot vagy használnak internetet.

A reklámokkal szemben immunitást szerezni egyáltalán nem lehetetlen: én például megnéztem, hogy mit vásároltam a mai napon és ezek 90%-a olyan termék, amelyeket nem reklámoznak a médiumok, viszont az ízlésemnek megfelelnek és ár-érték arányukat kedvezőnek tartom. A reklám ritkán tud bárkit rávenni olyasminek a megvételére, amit az illető egyáltalán nem szeret. Leginkább arról van szó, hogy a hasonló termékek közül egy kategórián belül azt fogjuk inkább választani, aminek már vagy többször hallottuk a nevét vagy pedig láttunk róla képet különféle reklámokban.

Rossz terméket nem lehet eladni reklámban, legfeljebb időlegesen: aki reklámoz egyúttal azt is állítja, hogy az ő terméke vagy szolgáltatása jó, és ez is egy lényeges pont, ami a reklámozás mellett szól. Ha ez nem így van és a minőséggel problémák lépnek fel, olyankor a figyelemfelhívás visszafelé is elsülhet. Elterjed pletykaszinten, hogy a termék egyáltalán nem jó, a hatóságok is rászállhatnak, sőt egyes országokban be is perelhetik a fogyasztók. A gyenge minőségű termék reklámozása nem több mint pénzkidobás, mert tartós hatást nem fog tudni elérni. Ezzel nem azt állítom, hogy a jó minőségű terméket szoktunk vásárolni, inkább a közepes, de egyenletes és már megszokott minőséget keressük.

Hogyha egy olyan tulajdonos vagy vállalatvezető fejével gondolkodunk, aki már nagy forgalmat bonyolított és megszedte magát, akkor eszünkbe juthat, hogy ugyan mi a csodát is fog csinálni a rengeteg pénzével? Valamit pedig kell vele tennie – voltak persze és vannak időnként olyan próbálkozások, hogy adók formájában szedjük el tőlük vagy államosítsuk a tulajdonát, de az ilyen kísérletek eddig még hosszabb távon mind kudarcot vallottak. (A közös lónak túros volt a háta, és ebek harmincadjára jutott minden.) Az illető valószínűleg el fogja költeni előbb vagy utóbb a pénze jelentős részét, amivel másokat gazdagít, de az is gyakori, hogy befekteti munkahelyeket hozva létre, esetleg jótékonykodik. Lehet egy olyan döntése is, hogy stabilizálni szeretné a vállalatbirodalmát, hogy az életművét az utódai majd egykor továbbvihessék: ennek egyik eszköze lehet a folyamatos reklám. Ha valaki folyamatosan nyomatja a reklámokat, az lehet egy lufi is, ami kipukkad (lásd Postabank, anno), de lehet mögötte egy komoly erkölcsi tartás is, amennyiben arról szól a történet, hogy hosszabb távra tervez.

A reklámok manipulációs hatása nagyon korlátozott, amit beszédes adatok mutatnak, éppen a gyakran „konzumeridiótának” titulált amerikaiak fogyasztási szokásainak gyors változásáról. Ugyanis pont náluk zajlik az a folyamat, hogy az agyonreklámozott hatalmas gyorsétteremláncok zuhannak össze és mennek lassan tönkre, ezzel párhuzamosan viszont fellendült a kézművestermékek divatja, amelyeket jobbára csak helyi piacokon és kisebb mennyiségekben árulnak helyi termelők. Létezik tehát immunitás reklámokra és változnak a fogyasztói szokások a reklámoktól függetlenül is? A válasz egyértelmű igen.

A reklámok többsége egyébként egyáltalán nem hatékony – viszont mindenképpen korrekt üzlet, ami arról szól, hogy „ha szórakozni akartok, annak számos formáját támogatom”, - beleértve a helyi sportcsapatokat és a helyi művészek fellépését (vajon mi ebben a manipulatív?) „Egy feltételem van csupán az, ha sokan közületek továbbra is vásárolni fogjátok a termékeimet vagy szolgáltatásaimat.”

Örök igazság: hasonló a hasonlót szereti. Szerintem egyértelműen ez a fő oka annak, hogy a radikális jobboldaliak között manapság teljesen általánosnak mondható az oroszbarát felfogás. Kivételt képeznek ez alól a lengyelek, akiknél az oroszok ősellenségnek számítanak, mivel bármikor képesek voltak lerohanni és felosztani az országukat, emiatt náluk még manapság is tapasztalható a „russzofób” önvédelmi reflex. Nálunk ezzel szemben nincs jelentősége annak, hogy bő száz év leforgása alatt négy vesztes háborút is vívtunk ellenük és három alkalommal is magyar polgári kormányt döntöttek meg orosz katonai erők, vagy segítettek hatalomra véres kezű diktátorokat az oszmán török hódításhoz hasonló mértékben visszavetve országunk gazdasági és társadalmi fejlődését.

Ezek az érvek azonban demagógnak tűnhetnek, hiszen a szélsőjobbos ideológia látszatra ésszerűbb érveket hoz fel: a nemzetközi globálkapitalizmus ellen védelmet szükséges keresnünk és akár az ördöggel is szövetkezünk, hogy visszaszerezzük „önállóságunkat”. Az érvelés úgy szól, hogy valamiféle elméleti „erőegyensúly” érdekében ajánlatos az oroszokkal jóban lenni, annyira erős az amerikai befolyás vagy éppen a német gőzhenger. Ez persze nem több egy nagy általános és homályos szövegelésnél, azaz nem más mint az orosz parlament neve: „DUMA”.

A világ legnagyobb területű országa valójában egy hanyatló hatalom: lakossága csökkenőben és erősebben gyarapszik az iszlám népessége mint Nyugat-Európáé, instabil országok határolják, amelyek háborús tűzfészkek, fejletlen gazdasága az energiahordozók árától függ, a közbiztonság gyenge, a tudomány és oktatás területén egyre jobban lemarad. Egy helyi hatalomról van szó, amelyet hosszabb távon Törökország vagy Irán egyre jobban megközelít, és amely már nem képes olyan globális hatalom lenni mint az USA vagy KÍNA. Amerika városainak életmódja sokak számára érdekes és vonzó ezzel szemben nem nagyon tudnék olyanokról, akik Oroszországban szeretnének éveket leélni. Nem mellesleg viszont az övék a világ egyik legerősebb hadserege, ami igen csak imponáló az erő kultuszát vallók számára.

Az orosz embereket lehet sok mindenért tisztelni, - én magam sem nézem le őket,- de a szélsőjobbon ami tiszteletet vív ki, az leginkább az erő felmutatása. Nem akarok senkit megsérteni, de akik az oroszokat dicsérik a közéletünkben nem arról híresek, hogy ők lennének az intellektus bajnokai. Ők csupán a véleményvezérei azoknak, akik számára a polgári demokrácia egyfajta mocsár, átláthatatlan és idegen terepnek tűnik. Sokan vannak, akik szeretnének visszamenni az időben pár száz évet, a mainál sokkal egyszerűbb társadalomban élni, amelyben nem a bonyolult kompromisszumok rendszere, hanem a nyers erő politikája a meghatározó. Érzelmileg, tudattalanul fogta meg őket Putyin rendszere, akit elvtársuknak tekintenek, a szó egykori mozgalmi értelmében.

Nem véletlen, hogy a Balkánon is jelentős az oroszok kultusza, hiszen kulturálisan is közel áll hozzájuk a hagyományos balkáni patriarchális, macsó mentalitás. A szélsőségesen konzervatív ember szemében viszont még ez a fajta elmaradottság is pozitívum, hiszen majdnem minden jó, ami fejlődésellenes és főképp ami egyszerű mint a faék. Az pedig közismert, hogy mindenki leginkább hozzá hasonló emberekkel szeret kapcsolatot tartani és kapcsolatokat építeni, igaz ez Orbán Viktorra, Recep Tayyip Erdoganra vagy éppen Donald Trumpra. Trump egyszerű embernek tűnik, aki képes ebből az egyszerűségből show-t csinálni a saját hívei számára, és láthatóan sokkal jobban megérteti magát az oroszokkal mint a bonyolult nyugati tárgyalófelekkel. A sztálinistákhoz hasonlóan, akik a vas és acél országát akarták felépíteni, ő is sokkal inkább mennyiségekben képes csak gondolkodni, nem pedig minőségben.

Persze nyilvánvaló geopolitikai sakkjátszmák is zajlanak a háttérben: így például Trump számára nem látványos egy olyan patthelyzet, ahol NATO katonák állomásoznak és állnak készenlétben az orosz határ közelében kimondott védelmi céllal. (Sőt, mivel az amerikai hadi kiadásról köztudott, hogy ésszerűtlenül magas, ezért kíváncsian várjuk a csökkentését.) Orbán és más politikusok számára elsősorban az orosz gázkészletek a fontosak, hiszen megfelelő gázellátás hiányában nem csak a gázzal fűtő lakosság kezdene fagyoskodni, hanem a gázerőművek leállása miatt az áramszolgáltatás is veszélybe kerülhetne, aminek következtében a jelenlegi kormányt a legjobb propaganda sem menthetné meg a pár napon belüli bukástól. Putyin fogadásának egyik fő célja a gázellátás bebiztosítása is lehetett, amelyet az érvényes nemzetközi szerződéseknél jobban garantálnak a személyes kapcsolatok és az elköteleződés. Orbán a saját „független” politikáját ismételten fel tudta mutatni ezzel a lépéssel Nyugat-Európa felé, ahol már közismert bajkeverőnek számít finoman szólva. Oroszország pedig minden szalmaszálat megragad az elszigeteltségének csökkentésére és a befolyásának növelésére, e célból bőven adagolja a mézet a madzagra.

Egyrészről Oroszország valóban fontos gazdasági partnere az egész EU-nak, tehát a jó gazdasági kapcsolatok tényleg fontosak. De nem mindenáron, hiszen veszélyes hatalomról van szó. A mérsékelt jobboldal tudja ezt, ezért egyértelműen az amerikai és német orientáció híve, előnyösnek tartva a NATO-t és az EU-t – azonban manapság nálunk a mérsékelt jobboldal a partvonalra szorult. Ezzel szemben a radikális, kurucos jobboldalt az ég világon minden zavarja a saját függetlenségében, és olyan Európát képzel el, mint a két világháború közötti „egy sima, egy fordított”: szomszédom az ellenségem, a szomszédom szomszédja viszont a barátom. A háborús konfliktusok kódolva vannak egy ilyen rendszerben, amely a jobboldali radikálisoknak alighanem a legfőbb vágya: saját katonai erő, lövészklubok, harciaskodás, erő felmutatása - na és persze játék a tűzzel. Józan észhez nincs sok köze inkább primitív ösztönökhöz, ezért számomra mindez nem több egy tökéletes politikai manipulációnál. Egyes szélsőségesen konzervatív emberek életmódja tiszteletet érdemel és sok értéket hordoz a társadalom számára, de leginkább mégis akkor tudom tisztelni őket, ha immunitást szereznek és nem hagyják magukat különféle hatalomvágyó, dörzsölt politikusok által manipulálni.

A hülyeség a demokráciákban állampolgári alapjog: mindenkinek jogában áll olyan döntéseket hozni, amiért mások előtt nevetségessé válik. Hülye öltözködés, kínos mondatok, rossz döntések miatti pofára esések – ezek a videomegosztók legnagyobb sztárjai. Feltéve persze, hogy valaki nem ön- és közveszélyes, a hülyeséghez joga van, sőt hülyeséget csak az követhet el, aki egyáltalán tesz valamit, próbálkozik, kockáztat, aki a szokásostól eltérő döntéseket hoz, sőt néha a hülyeségek egészen jó ötletet is adhatnak és lehet belőlük sokat tanulni.

Manapság viszont a mi „birkaalapú társadalmunkban” a hülyeség egyre inkább kormány monopóliuma, az állampolgár legfeljebb idióta lehet, ami egy fokozattal mélyebben van, az idióta ugyanis képtelen bárminek a felfogására. Alapszabály, hogy az állampolgár nálunk ne gondolkodjon, csak „normálisan”, az előírt normák szerint viselkedjen, a fő kérdés persze, hogy ki állapítja meg ezeket a normákat és milyen alapon. Lehetne megállapítani tapasztalati, gyakorlatias módon és lehet úgyis, ahogy nálunk történik: világnézeti alapon, hatalmi szemlélettel. A középkori boszorkányüldözésekhez hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a boszorkánynak minősített illetőket nem égetik meg, legfeljebb éhen halnak (ha abból akarnak megélni, amiből eddig). A boszorkányok nálunk többek között a kis vallási szekták (a kormányzat egyik első lépése volt a szekták betiltása), egykori kommunisták (ill. a Kádár-rezsim volt tisztségviselői), a saját célokkal fellépő, kritikus szemléletű civil szervezetek, az ún. „liberálisok”, egyes alternatív gyógymódok képviselői (pl. homeopátia), a muzulmánok, legutóbb pedig a TV-jósokra sütötték rá ezt a bélyeget. Ezek közül egyikről sem bizonyított, hogy bármiféle kárt okoz (a homeopátia esetében legalábbis a placebó hatás komoly szerepet játszik), a TV-jósok is leginkább nevetségesek, leginkább olyanok igényeit elégítik ki, akiknek azt mondják, amit hallani akarnak, és a legtöbb „jós” valószínűleg ennek a kitalálásában a legjobb. Ha valaki ezért hajlandó pénzt fizetni az az ő dolga, hiszen valóban kap a pénzéért valamit, a legtöbben viszont úgyis csak nevetnek rajta.

A boszorkányüldözés jellemzővé vált a törvényhozás szintjén, ami viszont elképesztő, az a közmédiából és kormánypárti rádióadókból áradó gügyögés: az állampolgárt nem annyira hülyének nézik, mint inkább komplett idiótának, akivel egy három éves gyerek szintjén kell beszélni. Ha hideg van, akkor öltözzünk fel, - ebben a stílusban, és mindenek előtt legyünk jók: ez a pátyolgató hangnem sokak számára természetessé és feltűnésmentessé vált, mióta visszaszorultak a különféle véleményeket ütköztető, pörgős és színes TV és rádióműsorok. Manapság elhangozhat olyan komplett idióta rádióreklám, hogy egy magyar család egyre jobban érzi magát a kormánynak köszönhetően – ez már az agyhalál szintje.

Az tömegméretű idiotizmus jelensége legalább 2010 óta vált egyre inkább jellemzőbbé: amióta a dinamikus fiatalokat elüldözi a nálunk uralkodó, kétharmados fölénybe került közfelfogás (ami a Fidesz mellett már az MSZP-ben is többségbe került), ezáltal jelentősen megváltoztatva a közszellemet és a társadalmi normákat is eltolva egy bizonyos irányba. Jellemző példája ennek, hogy egy bírónő képes bűnösnek talált valaki azért, mert vissza akarta szerezni a rablóktól a táskáját és eközben balesetet okozott: tehát nem azt mondta, hogy kedves rabló urak, a táskát vissza kellett volna adni vagy pedig el sem rabolni, hanem az áldozatot fedte meg, hogy nem kellett volna a rablókat üldözni. Passzív módon várnia kellett volna, hogy az állam bácsi rendőrsége majd segít rajta.

Sajátos felfogás ez, amiről mondhatnánk, hogy nagyon pozitív, ha az emberélet a legfontosabb, azonban eléggé képmutató, mert nálunk csak az a fontos, ami a nyilvánosság előtt történik. Ha az emberek az utcán fagynak meg az kínos, de ha a saját házukban az már egyáltalán nem.

A kormány kommunikációjában a hülyeség keveredik az idiotizmussal: az olimpiai pályázat például nyilvánvaló hülyeség, az érvek, amelyekkel védik viszont komplett idióták. A hibás kormányzati döntésekről az állampolgár is tehet, aki nem tesz ellene semmit, komplett idiótának mutatva magát, aki mindent elhisz, amit neki felülről mondanak. (Ha O.V. piramist akarna építtetni, azt is ugyanígy támogatnák.) Általában azt hisszük el mi is, amit a kormányunk mond és amit hallani szeretnénk, hogy egyedül mi járunk a jó úton, a németek persze mind hülyék...

A mechanizmus, ahogyan a kormányzat olykor fölösleges módon belenyúlkál a dolgokba olyan területeken is, ahol nincs probléma (és okozva ezzel problémákat más téren), egyáltalán nem új keletű: a magyar vezetési szemlélet sajátossága. A magyar menedzserek nagy többségének jellemzője, hogy szeret mindent átformálni, méghozzá nem gyakorlatias, hanem elvi alapon. Vállalatoknál például ez úgy történik, hogy a gyártóegységek alapból nagyon jól megszervezik spontán módon a saját tevékenységüket, azonban jön egy adott helyzetben egy menedzser, aki az egészet átformálva a saját rendszerét akarja bevezetni – erre össze is omlik az egész pillanatok alatt. A legtöbb menedzser alapvető hibája, hogy – amellett, hogy saját magát nagyon jól képes prezentálni a vállalatvezetőnek,- madártávlatból szemlélve azt eseményeket nem ismeri elég nagy mélységben a folyamatokat, és nem is akarja megismerni, csak leosztani a lapokat a saját elvei szerint. Emiatt minden felmérésben az jön ki, hogy a magyar gazdaság és társadalom nem versenyképes, és nem is akar az lenni. A legnagyobb különbség köztünk és a tőlünk nyugatra levő országokhoz képest a vezetés minőségében van, egyértelműen a vezetés által termelt (vagy nem termelt) hozzáadott érték hozza létre. A magyar közélet mocsarában nincs semmi olyan, ami ezt a helyzetet képes lenne megváltoztatni, egyedül csupán az, ha valaki külföldi példákon keresztül tapasztalatot szerez arról, hogy máshogyan is lehetséges.

Új évszázad – új fajta politikai rendszerek

A 20. század nagyrészt a technika fejlődéséről szólt, és egy két osztatú politikai rendszert hozott létre: a társadalom fejlődéséért küzdő baloldalt valamint a jobboldalt, amely a társadalom saját hagyományaira építve próbálta a gyors változásokat mederbe terelni. Az új évszázadban azonban szinte egyik napról a másikra újfajta problémák váltak jelentőssé az életünkben (környezeti változások, migráció, értékválság), amelyek másfajta közéleti cselekvést és másfajta politikai rendszert kívánnak meg, egyúttal a demokráciák is láthatóan megújulnak. (Míg az előző évszázadban diktatúrák és demokráciák harcoltak egymással, mostanra a diktatúrák ideje lejárt és különféle mértékben demokratikus rendszerek lehetnek csak életképesek.) A fejlődésben még mindig az ún. nyugati kultúra jár az élen, és az egyes országokban a szemünk láttára formálódik az új, hárompólusú politikai rendszer – amely akkor fog jól működni, ha az egyes politikai formációk a mainál jobban tisztába jönnek a szerepükkel és azzal, hogy valójában mit is képviselnek.

A három politikai oldal eltérő szerepe

Manapság háromféle nagy politikai erő alakult ki a legtöbb országban, amely háromféle életstílust és felfogást testesít meg: a baloldal, a mérsékelt jobb és a szélsőjobb. Egyiket sem szabad démonizálni, mindegyiknek megvan a maga sajátos helye és szerepe – csak ez még nem tisztult ki a politikai küzdőtéren. A változást az okozta, hogy a világvárosokban lakó vagy dolgozó emberek életmódja mára már fényév távolságra került a kisvárosi, de még inkább a kistelepülésen lakó ember életfelfogásától. (A virtuális térben ugyanúgy létezik ez a fajta felosztás: a virtuális kozmopolitái távol állnak sok mindenben a virtualitás világának analfabétáitól.)

A helyi kisközösségek egyszerű és gyakorlatias gondolkodást kívánnak meg (józan paraszti észt): nyilvántartják a származást, fontos számukra a közösségi szellem és sokan közülük hagyományőrzők. Nem véletlen, hogy a helyi önkormányzatokban sokfelé megerősödtek a „szélsőjobb” (vagy ókonzervatív) pártok, amelyek felfogásának központjában a helyi értékek megőrzése áll. A legmarkánsabb tendencia sokfelé (sajnos nálunk nem) éppen a helyi vagy tartományi önkormányzatok megerősödése.

A nagyobb településeken a „polgári” életforma hívei vannak többségben: számukra már nem az ismeretség összekötő elem, hanem a közös vallás és a nemzetállam történelmi hagyományai – számukra a mérsékelt konzervatív pártok felelnek meg a leginkább. (Mindez persze csak tendenciaszerűen érvényes, az egyéni értékek ugyanis sokfélék.)

Végül a nagyvárosok, ahol a világon mindenhol az individualisták vannak többségben, akik egyben az információs társadalom hívei, igazi alakítói és a tudományos felfedezések élharcosai – a nemzetek feletti elveket valló baloldal (szocdemek, libsik, zöldek koalíciója) mindenhol tarol a nagyvárosokban.

Hogyan fog ez jól működni?

Tendenciaszerűen már most is jól működik, hiszen az EU-ban a baloldal felülreprezentált, a nemzetállamok többsége inkább mérsékelt jobb oldali vezetésű, a helyi kisközösségekben pedig erős a szélsőjobb. Vannak azonban további feltételei annak, hogy ez a mainál jobban működjön: az egyik fő feltétel a mai pártok letisztulása, a másik hogy egyik se kerüljön abszolút többségbe semelyik szinten, tehát koalíciós kényszerben legyen. A letisztulás nem történt még meg például az USA-ban sem (ahol a republikánus párt hasadtsága éppen a két eltérő jobboldali irányvonal miatt van), de nálunk sem, ahol a Fidesz szélsőjobbos retorikát használ és a Jobbik üt meg néha mérsékelt hangokat. Az orbáni machiavellizmus kényszerített egy pártba egymástól teljesen eltérő felfogásokat.

A működőképességnek további feltétele, hogy mindhárom szint (helyi, nemzetállami, szövetségi) egyaránt fontos legyen és a hatáskörök jól el legyenek osztva. Bármelyik is alárendelt szerepbe kerül a három közül, az középtávon anarchiához, háborúkhoz és megállíthatatlan környezetpusztuláshoz vezet. Úgy tűnik, hogy például Németországban nincsenek már messze a helyes arányoktól: a helyi, tartományi önállóság erősödött, országos szinten határozott gazdaságpolitika valósul meg, harmadrészt pedig az EU-ban is fontos szerepet töltenek be. Az USA-ban ezzel szemben előfordulhat, hogy Trump alól kicsúszik az egész ország és a helyi államok önállósága mindent felülíró mozgalommá válik. Borítékolható, hogy az amerikaiaknál és a briteknél egy-két évtizeden belül a politikai rendszer teljes újratervezése is szükséges lehet.

Hogyan jöhetnek létre hatékony koalíciók?

A nemzetállami szint mindig a leglátványosabb (de nem minden esetben a legfontosabb) politikát jelenti. Ha a baloldal foglalja el a terepet, akkor nincs megfelelő piacvédelem, az ország kiszolgáltatottá válik a nemzetközi folyamatoknak és sok gyakorlatiatlan döntés születik. (L. Gyurcsány időszakát.) Ha a szélsőjobb kap teljhatalmat, akkor felerősödik a rasszizmus, az idegenellenesség valamint a háborús mentalitás. A jobbközép pártok a legalkalmasabbak talán a kormányzásra, de ha túl nagy a parlamenti többség, akkor hajlamosak visszaélni ezzel – l. orbánék „messianisztikus”, a valóságtól elrugaszkodott hatalomgyakorlását és hatalmi hálózatépítését. A mérsékelt jobbközép hajlamos kijátszani egymás ellen a másik két oldalt, ezért fontos, hogy megszűnjön egymás démonizálása, és létezzen folyamatos párbeszéd az eltérő felfogású emberek között annak elismerésével, hogy egyes dolgokhoz az egyikünk, más dolgokhoz másikunk ért sokkal jobban – de az életbe mindez belefér. A szélsőjobbnak valamilyen más megnevezést kellene találni, és nem démonizálni többé, hanem elismerni az értékeit: így például bevándorlókra nincs különösebben szükség a kistelepüléseken (ahol a munkalehetőségek is szűkkörűbbek), és a rasszizmus egy bizonyos szintig, amíg nem válik agresszívvá természetes emberi magatartás és egy bizonyos fajta pozitív értékszemléletnek az árnyoldala csupán. A baloldal nyitottabbá teszi a társadalmat a külső hatásokra: ami nem valamiféle „hazaárulás”, hanem bizonyos szintig kívánatos és fontos dolog. A kétféle, egymástól távol álló felfogás nagyon jól együtt tud működni például környezetvédelmi kérdésekben (amelyet a nemzetállami szinteken többnyire rosszul kezelnek): a helyi természetvédelem jól kiegészíthető a legújabb technikai vívmányokra épülő energiahatékonysággal és környezetszabályozással. Nálunk például a Jobbik, MSZP, DK és az LMP koalíciós együttműködése lenne szükséges a kormányváltáshoz – ha már a politikai rendszerünk olyan rosszul megtervezett, hogy a FIDESZ a megszerzett szavazatok abszolút többségének hiányában sem volt koalíciós kényszerben. Az pedig látható, hogy manapság szinte minden sikeres országában gyakran változó koalíciók jönnek létre, és hoznak be pár éve új embereket, új ötletekkel.

A 21. század erről fog szólni: három szintű gondolkodás, háromféle politikai mozgalom és mindhárom egyaránt fontos, egyik szint sem terjeszkedhet túl a másik rovására. Jó lenne ezt széles körben tudatosítani – az ember sokszor azért fejti ki a gondolatait, hátha mások „lenyúlják”...

Mint Orbán híressé vált 2002-es beszéde óta tudjuk, országunk államformája nem részvénytársaság, amiről azóta bebizonyosodott, hogy tényleg igaz, hiszen ma már a Magyar Kormány Kft saját tulajdonaként kezeli. A viccet félretéve a magyar kormányfő és társainak beszédei (mint a demagógiák általában) első hallásra tényleg jól hangzanak, logikusak és határozottak. Ha viszont kicsit alaposabban megvizsgáljuk őket az alaptételek, amikre épülnek, igencsak megkérdőjelezhetőek.

1.A nagy szavak számítanak

Orbán beszédei tele vannak nagy ívű, erős ideológiai töltetű gondolatokkal, amelyeket valakiknek címez, de leginkább csak a saját szavazótáborát és pártaktivistáit éri el vele. Közben nem veszi észre a saját ellentmondásait pl. „több szerénység, empátia, megértés, partnerség és szellemi alázat kell a nemzetközi politikában az eddig tapasztaltnál” - ezt Szerbiában mondta, ahol ő maga mint rendszerint, semmit nem mutatott fel az általa hangoztatott elvekből. (Sőt, ha nálunk ilyen stílusban beszélne egy külföldi látogató, mint Orbán a sajtótájékoztatón, akkor leginkább egy primitív bunkónak tartanánk és szólnánk neki, hogy leszállhatna a magas lóról.)

Kérdéses, én magam sem tudom eldönteni, hogy a beszédeinek hangzatos, ordenáré elemei valójában mit képviselnek? Négyféle lehetőséget látok: a, Komolyan hisz bennük b, „Elterelő hadműveletek” arról, amit valójában csinál c, Fölöslegesek, de elbírja az ország, ha jó a gazdaságpolitika, d, Felvetődik, hogy elbulvárosodott világunkban nagyot kell mondani, hogy az emberek meghallják (nem pedig az igazságra törekedni)

Mindenre van jól hangzó magyarázat: Amikor a bunkóság menő a politikában, akkor azt mutatja, hogy jó úton járunk, hiszen ez már nálunk régóta domináns a közéletünkben. Amikor nem menő, azt is nagyon jó, mert akkor mi vagyunk az egyenes szókimondás egyetlen pozitív példája. Németországban persze tudjuk, „véleménydiktatúra” van – ami jól hangzik még akkor is, ha ebben a megfogalmazásban legalábbis kicsit erős és biztosan nem állja meg a helyét. A hallgatóság egy része persze azt hiszi, hogy amit elég sokan mondanak és elég sokáig, az végül igazsággá válik...

2.Magyarország tényező a világpolitikában

Valójában nem csak, hogy Magyarország nem tényező, hanem a Közép-Kelet Európa egész térsége sem az. Sőt, sikernek beállítani ami nálunk történik vagy a szomszédainkban, ezt jelenleg semmiféle kimutatás vagy statisztika nem támasztja alá: a kultúra egyes területeit kivéve (zenei élet, irodalom, népművészet) se gazdasági, oktatási, kutatási vagy akár környezetvédelmi, semmilyen téren nem vagyunk tényezők nemhogy a világban de még Európában sem nagyon, és középtávon esélyünk sincs azzá válni. Az olyan szólamok mint „Nálunk van az igazság zászlaja, itt valósul meg az igazi demokrácia” – valami hihetetlen kisebbrendűségi érzést mutatnak a nyugati (főként a német) kultúrával szemben.

3.Amit a többség helyesnek tart, az majdnem mindig helyes

Habár a parlamentet közvetlenül (és közvetve a kormányt is) többségi szavazással választják az állampolgárok, ez leginkább különféle célok támogatását jelenti, és távolról sem azt, hogy ezek a célok milyen módon érhetőek el, hiszen a legmegfelelőbb eszközök megtalálása a mindenkori kormány (és a parlament) feladata. Az állampolgár nem gondolhatja komolyan, hogy jól meg tudja ítélni a lehetőségeket és a helyes eszközöket. Például volt régebben egy olyan magyar foci válogatott, amelyet a játékosok népszerűségét követve állítottak össze, - mondanom se kell, hogy az első barátságos meccsen katasztrofális vereséget szenvedett. Nem gondolhatja józan ésszel senki, hogy ért a focihoz, a politikához vagy például meg tudja ítélni, hogy melyek a legmegfelelőbb büntetés-végrehajtási vagy oktatásügyi gyakorlatok. Tudjuk persze, hogy kibicnek mindig könnyű, és a populista kormányok sajátsága olyan a látszatot kelteni, hogy az állampolgár igenis szóljon bele mindenbe, hiszen egyszerű, és könnyen megoldható kérdésekről van szó (csak a világ gonoszai állnak az útjában a kézenfekvő megoldásnak).

4.Padlógázzal kell nyomni bizonyos témákat, amit a választók elvárnak

Az előzővel összefüggésben, a választópolgárok egyik elvárása lehet például a jelentős biztonságérzet, de ennek szerintem hosszabb távon nem megfelelő megoldása a látszatra legegyszerűbbnek tűnő: ha eltávolítunk és elszeparálunk mindenkit, aki elvben a legkisebb mértékben is fenyegetheti. A biztonságérzetet az önmagát megszervező és az egyéni önérvényesítés formáit támogató társadalom segíti elő leginkább, ezzel szemben a más kultúrákkal szembeni rasszizmus csökkenti a társadalom merítési bázisát. (Nem lesznek tehetségek, sem megfelelően képzett munkaerő, hanyatlik a sport, csökken a lakosság száma: ergó lassanként egy elkényelmesedő, kulturálisan belterjes társadalom képe rajzolódik ki.) És akkor még nem szóltunk a biztonság olyan tényezőiről mint jogbiztonság és a tulajdon biztonsága – viselkedj jól és ne legyen jelentős magántulajdonod, akkor mindez nem számít, ez a kormány cinikus üzenete.

5.A dolgok a vezérkarban dőlnek el

Orbán a harcos alaptermészetű személyiségénél fogva is szereti a háborús hasonlatokat. Láthatóan hiányosságai vannak e témában, amikor azt hiszi, hogy a kormány napi tevékenységei (tárgyalásai, intézkedései, gyakori törvénymódosításai) döntik el a „csata” kimenetelét, amelynek tétje az ország felemelkedése és az állampolgárok nagy részének tartós jóléte. A dolgok valójában az alegységeknél dőlnek el, amelyek a „háborút” vívják (a nélkülözés ellen): a vállalatokban, az oktatásban, az egészségügyben és a jogalkalmazásban többek között. Ha ezeket a területeket nem képes hosszabb távon megerősíteni – már pedig jelenleg úgy tűnik, hogy erre képtelen,- akkor ha minden csatát meg is nyerünk, a háborút mégis el fogjuk veszíteni.

6.A kormányprogram támogatásának nincsenek jó ízlést sértő határai

Úgy is mondhatnánk, hogy a kormány elveivel való szimpla egyetértés és a talpnyalás között nincs éles határ. A sportriporter cenzúrázza magát az olimpiai közvetítésen, a történelem könyv írói Orbán beszédét beszerkesztik a tananyag részeként, és akkor még nem beszéltünk a közmédiáról... A rendszer hívei egymást túllihegve demonstrálják lojalitásukat, a racionalitás elemi törvényeit sutba dobva, - tudják, hogy úgysem lesz olyan „áruló”, aki őket kritizálni merészeli. Ez a fajta stílus még olyanokra is vonatkozik, mint Lázár János (aki mint tudjuk a viccből a legerősebb állat, de csak az oroszlán után – tehát ha az oroszlán is úgy gondolja), amikor az oktatásban a keresztény szellemiség mellett teszi le voksát (amely az ő szájából teljesen hiteltelen, karrierista szólam). Milyen példákat statuál a társadalomnak a kormány? Valami olyasmit, hogy nem a teljesítmény, hanem csak a megszerzett pozíció számít.

7.Nálunk évtizedekre meghatározó, emlékezetes korszak jön létre

Ráadásul szeretné a kormány megkoronázni a tevékenységét valamilyen szimbolikusan nagy eseménnyel, például egy olimpia megrendezésével (amely borítékolhatóan a göröghöz hasonló csúfos buktákhoz vezetne). A Kádár-korszak például sajátos, de nem mondható el róla, hogy „emlékezetesen nagy”, éppígy nem tekinthető etalonnak (legfeljebb a trianoni tragédia fényében mondható jelentősnek) a Horthy-korszak sem. Csodák viszont nincsenek, vagy ha mégis vannak akkor is csak három napig tartanak. A matematikára szokták mondani, hogy elsajátítására nincs „királyi út”, de nincs királyi út a politikában vagy a közéletünkben sem – ezt jó lenne észben tartani, és megpróbálni a realitások talaján maradni.

Liberalizmus és nacionalizmus látszólag teljesen ellentétes fogalmak, valójában azonban sok köztük a hasonlóság: az egyik úgy fogja fel, hogy senkinek semmi köze hozzá, hogy én mit csinálok, a másik szerint pedig senkinek semmi köze hozzá, hogy mi mit csinálunk.

Ez utóbbi példáit láthatjuk mostanában (is!) a magyar kormány kommunikációjában: mások ne befolyásolhassák, hogy a magyar emberek mit gondolnak, azt mi szeretnénk meghatározni. Aki ilyeneket mond – Lázár János, Németh Szilárd,- nem is fogja fel, hogy ez mennyire durva: A magyar közvéleményt ne mások manipulálják, a manipuláció monopóliuma egyedül a miénk. (Nem gondolva bele két dologba, egyrészt hogy a nyilvánosságban gyakorlatilag MINDENNEK van manipulatív hatása, még ha a legtöbb esetben nincs is mögötte tudatos szándék. Másrészt pedig létezik pozitív irányú manipuláció is: pl. a környezetvédelmi tudatosság erősítése, jogtudatosság, leszakadók támogatása – amiben különféle civil szervezetek aktív szerepet játszanak.) Nagyon fontos manapság a befolyásolás, hiszen akit nem befolyásolnak többféle irányban, aki nem hagyja magát befolyásolni, az előbb-utóbb a rögeszmés kis szokásainak rabja lesz a saját kis fejlődésképtelen világában. Közben pedig a világ körülöttünk naponta változik.

A nacionalizmus világszerte offenzívában van a liberalizmussal szemben és ez aligha meglepő: a liberális felfogás túlzásba vitele olyan szintű önzőséghez vezethet, amikor az ember életéből már kimarad a családalapítás, tehát a "mozgalom" önmagát számolja felül egy idő után. Másrészt pedig a nacionalizmus sokkal jobban képes megszervezni önmagát. Arra az elvre épít, hogy az igazság az amit többen mondanak, és ha elég sokan mondjuk, akkor teljesülni fog. Valóban léteznek történelmi példák arra, hogy ez nem ritkán így is történt – bár igen csak átmeneti érvénnyel. A nacionalizmus önbeteljesítő jóslata lehet, hogy a világban úgyis az erőszak érvényesül, a tömeges migráció és (szerintük) a globális kapitalizmus rendszere elkerülhetetlenül háborúkat okoz. Akik pedig a harchoz értenek legjobban és a feszültség fokozásához, egy idő után tényleg elérik, hogy a világ olyan borzasztó hely lesz, amilyen szerintük elkerülhetetlenül kell, hogy legyen.

A károgóknak hosszú távon biztosan igazuk van: különféle katasztrófák következnek be előbb vagy utóbb, de senki nem tudja, hogy mikor, egy-két éven belül vagy csak évtizedek, esetleg évszázadok elteltével. (És még egy katasztrófa sem jelenti feltétlenül, hogy az egymással szembeni emberséges bánásmódot teljesen meg kell tagadni.)

A nacionalizmusban, illetve annak szélsőséges formájában nincs semmi új: a régi hordamentalitás, a csordaszellem újjáéledése. A valódi vallásossághoz nincs több köze mint a liberalizmusnak. Habár a vallásosság eredetileg belső elmélyültséget és erkölcsi fejlődésre való törekvést jelent, a nacionalisták számára a vallás (mint „megvallása valaminek”) abszolút külsődleges és közösségi aktus, ráadásul az idegen csoportokra a vallási előírások nem vonatkoznak, az erkölcsi törvényeket felfüggesztik velük szemben. Ily módon jutott el a mai magyar kormánypropaganda a sok évszázaddal ezelőtti keresztesháborúk primitív szintjére. A nacionalista persze – abszolút gyerekes módon,- nem vállal felelősséget és mindig másokra mutogat, hogy ők zavarják meg a jó kis nyugalmát a langyosban, ilyen szempontból abszolút reaktív – nem pedig kreatív mozgalom. Kreativitást egyedül az alkalmazott harci taktikák sokféleségében mutat.

A liberalizmusról sincs sokkal jobb véleményem, különféle elitek kezében van az irányítás ott is, számukra megkérdőjelezhetetlen dogmák talaján, meglehetősen nagy távolságra a tömegektől. Ezt figyelembe véve egy BIZONYOS SZINTŰ nacionalizmus vagy inkább patriotizmus még egészségesnek mondható. Az ideológiai agymosás és hatalomkoncentráció, amit kormányunk mutat, viszont már beteges szintű.

A nacionalizmus csupán két-három egyszerű alapelvre, dogmára épül, amelyből az egész rendszer levezethető. Hitler vagy Szálasi esetében ezek nem tértek el a mai kormány fősodrának alapelveitől, csupán a körülmények voltak a maihoz képest lényegesen mások, sokkal kevésbé szerencsések. Ha egy (mai szintű) mesterséges intelligenciába betápláljuk, hogy az erőforrásokból nincs elég, a nemzetek (és más csoportok) harca elkerülhetetlen, akkor a számítógép is képes megírni a Mein Kampf-ot, de legalábbis elmondható, hogy a mai szintű mesterséges intelligencia valóban rasszista társalgópartner. Néhány (alapvetően hibás) alapelvből levezethető a legtöbb ideológia, így a nacionalizmus is. Lényeges vonása a nacionalizmusnak, hogy más ideológiákhoz hasonlóan zárt gondolkodási rendszer, emiatt fejlődésképtelen és nem képes az adott helyzetekre vonatkozó finomított, differenciált válaszokra.

Manapság a liberálisok is hajlamosak támadásba átmenni (l. a Steele jelentés Trumpról), de ahol harci szellem uralkodik, ott elvész a tények pontos mérlegelésének igénye. Ezzel a liberalizmus a saját egyéni szabadságeszményét kérdőjelezi meg, és számára teljesen idegen terepen mozog. Nyilvánvaló, hogy aki bármelyik harci közösséghez csatlakozik, nagy valószínűséggel nem a gondolati tisztánlátást segíti elő, hanem inkább a káoszt növeli.

Kérdés azonban, hogy „Hová álljanak a belgák?” (Egy régi vicc szerint, amikor a belga hadseregben a magyar nem tudta eldönteni, hogy a flamandokhoz vagy a vallonokhoz álljon.) Kihez csatlakozzon manapság az, akit mind a liberális, mind a nacionalista felfogás taszít? Kétféle magatartást látok mostanában nálunk: az egyik a konformitás, tehát azokkal fújok egy követ, akik nagy többségben vannak, tehát nálunk leginkább a nacionalistákkal. Konkrét esete, ha egy ügyvéd például úgy gondolja, ha másokhoz hasonlóan szidom Amerikát, akkor talán a többiek jobban elfogadnak és talán több megbízást fogok kapni. A másikféle magatartás, hogy az embert irritálja, hogy a primitív politikusok akarják megmondani neki, hogyan mi a helyes és hogyan gondolkozzon, ez esetben az egyensúly helyreállításának érdekében a liberálisokhoz csatlakozik. Feltéve persze, hogy nem kerül a csoportmentalitás hatása alá és egzisztenciális okokból is megengedhető számára a különállás, tehát a megélhetése nem kerül veszélybe emiatt.

Az igazi „harmadik út” az egészséges patriotizmus lenne, valódi önkormányzatiság, amelynek hagyománya nálunk a 20. században teljesen elveszett, viszont a nyugat-európai és amerikai kisvárosokban és falvakban manapság egyre erősödő mozgalom. Nem helyi kiskirályok határozzák meg ott a szabályokat, mint nálunk itt-ott jellemző, hanem a bibói értelemben vett „szabadság kis körei” az állam és a különféle civil szervezetek együttes támogatásával működnek.

A tájékozott ember általában bizonytalan

A különféle fórumokon a sokoldalú tájékozottságúnak és nyitott gondolkodásúnak tűnő emberek láthatóan bizonytalanok, a hasonló felfogású általában arról vitatkoznak, amiben nem értenek egyet. Ezzel szemben a szélsőséges felfogásúak, akik manapság leginkább különféle szélsőjobb mozgalmak hívei, már úgy gondolják, hogy birtokában vannak az „igazságnak”. Világnézetük egyszerű mint a faék: a vezér által mondottakat követik és képviselik ha törik, ha szakad. A mérsékelt gondolkodásúak nem nagyon tudják eldönteni, milyen pártokat támogassanak, a fanatikusak ezzel szemben jól mozgósíthatóak: számukra teljesen természetes az egyén feltétel nélküli alárendeltsége a közösségnek, és jól is érzik magukat militáns jellegű csoportokban. Világszerte megfigyelhető a szélsőséges mozgalmak erősödése – amely mögött van egy olyan kimondatlan gondolat vagy érzet, hogy a bolygónk nem képes eltartani ennyi embert, elfogadható szinten,- mindez távolról sem példa nélküli az emberiség történetében.

 Szó szerint divatjelenség

Vannak olyan egyszerű, apró kódok, amelyek mutatják ennek a felfogásnak az erősödését: például a divat is ide tartozik. A világoskék színű farmernadrág, amelyet a legtöbben hordanak, teljes mértékben egyenruha érzetét kelti, (ezzel párhuzamosan pedig az öltöny viselése visszaszorult), és a rövidre nyírt haj is katonás szellemiségű. Ezek persze teljesen tudattalan dolgok, de aki nem azonosul a katonás gondolkodással, jobban teszi, ha nem követi az utóbbi éveknek ezeket a divattrendjeit, és nem a csoportmentalitásnak engedve, hanem a saját egyéniségét leginkább tükröző módon öltözködik.

 A támogató réteg világszerte ugyanaz

Elsősorban az alsó-középosztály (más néven a kispolgárság), amely jól beazonosíthatóan az „élcsapatát” képezi ezeknek a mozgalmaknak – ők Trump, Farage, Orbán, Le Pen törzsválasztói (sőt az iszlám terroristákat is ebből a rétegből toborozzák). Leginkább ők azok, akik úgy érzik, hogy a világméretű kapitalista gazdaság viszonyai között legfeljebb csak vegetálásra képesek, és a politika aktivitás, az összefogás, amely segíthet nekik a dolgokat „helyrebillenteni” - józan ésszel nézve számomra úgy tűnik, hogy a követeléseik nagy része képtelenség, nem lehet az időben visszafelé haladni. Az alsó osztályoknak pedig nincs saját csoportidentitása, oda csapódnak, akiket győzteseknek látnak, ők már megszokták, hogy az életben úgyis kihasználják őket és csak apróbb juttatásokra számíthatnak.

 A vezérelvű rendszerek sehol sem voltak sikeresek hosszabb távon

Mussolini Olaszországa nem volt átütően sikeres gazdasági értelemben, sem a 60-as évek beli Olaszországhoz képest, sem a Horthy-rendszer Magyarországához képest: a kis országunk, ahol a fasizmusnak csak néhány elemét alkalmazták és a mérsékelt Bethlen István -féle agytröszt irányított, szinte minden tekintetben felülmúlta az olaszokat. 

Hitler Németországának fejlődése semmivel nem imponálóbb sem Bismarck rendszerénél sem a háború utáni német gazdaságnál, sőt pár év sikerességéből nem is lehet messze menő következtetéseket levonni, mert a diktatúrák kontraszelektív vonásai csak jó néhány év elteltével mutatkoznak meg. (Nem beszélve a felszított harci szellemről, amely katasztróvához vezetett Hitler és Mussolini esetében.)

Castro, Lukasenko vagy Franco tábornok rendszereit is messze lekörözték a szomszédos demokráciák. A diktatórikus vagy diktatúra felé hajló rendszerekben (a Kádár rendszert vagy Orbán mai rendszerét is beleértve), a „nagy nemzeti összefogás” hátulütője, hogy a politikai megbízhatóság felülírja az alkalmasság követelményét: minden téren előtérbe kerülnek a talpnyalók, aki semmit nem tudnak felmutatni és nem is törekednek rá. Legfeltűnőbben ez a mai közmédiában látható és érzékelhető mindenki számára, hogy a verseny abban merül ki, hogy ki tud még vonalasabb véleményt megfogalmazni, a központi ideológia aktuális elveinek védelmében.

 Amikor sikeresek, akkor pedig nem a „vezér” miatt

Közgondolkodásunk szereti a sikereket és a kudarcokat túlságosan is egy-egy „vezérhez” kötni, neki tulajdonítani, de ezek a vélemények általában túlzottak (l. pl. Tisza István vagy Antal József felelősségének feszegetése vagy éppen Kádár János idején elért gazdasági sikerek).

A régi római császárságok nem a császárok miatt voltak annyira sikeresek évszázadokon át, hanem pár tucat szuper intelligens szenátortól, akik az egész birodalom életét szervezték. (Valódi menedzserek voltak, a szónak nem éppen a mai értelmében.) Orbán is úgy tűnik, ügyel rá tanulva Medgyessy és Gyurcsány hibáiból, hogy a szakpolitikák részterületein hagyjon mozgásteret olyanoknak, akik értenek is hozzá. Némi leegyszerűsítéssel, az Orbán kormány akkor sikeres, amikor a „vezérkar” elveit teljesen figyelmen kívül hagyják (ilyen elvek pl. az oktatásunk katonás jellege, a munkanélküliség megoldása közmunkával, az EU-val szemben a folyamatos konfliktusgerjesztés).

Amikor egy társadalomban az emberek többsége minden fő döntést a vezértől vár, az nagyon veszélyes helyzet és a kiábrándulás borítékolható. A politikai kalandorság és hazardírozás olyasmi, mint a viccbeli kanadai favágó esete, aki Las Vegasban feltette az öt éves keresetét ruletten a feketére, de nem jött be: „könnyen jött – könnyen ment”.

 Az utcaneveink is tükrözik a radikális hagyományt

Az rendben van, hogy a kommunista mozgalmárokról elnevezett utcákat át kellett nevezni, de még mindig az egykori radikális politikusaink viszik a prímet, beleértve két egyértelműen negatív hatású figurát: Dózsa Györgyöt és Thököly Imrét. Az rendben van, hogy az utcanevek átírása az ott lakók számára plusz költség és időt is igényel, ezért ha lehet el kell kerülni, másrészt viszont jelzésértékű, hogy a lázadás vagy a kurucos mentalitás a leginkább mérvadó ma is sokak számára. (Nagyon történelmietlen például annak figyelmen kívül hagyása, hogy nagyon sok magyar főúr volt mindig is „labanc” párti, részben a katolikus vallás miatt az tartott osztrákokkal a kelet-magyarországi reformátusokkal szemben, részben pedig reálpolitikai okokból.)

 Nyugaton a képlet egyszerű – és nálunk is

Két eset lehetséges: az egyik, hogy sikerül a „populistának” nevezett politikai rendszerekbe az elégedetlenkedők egyes nagy csoportjait becsatornázni. Apróbb engedményekkel, és inkább szimbolikus tettekkel látszik ez lehetségesnek: ez esetben az „elnök” (Trump vagy Orbán) szavai mögött dolgozik egy teljesen más szemléletű, vérprofi menedzser csapat. Közben pedig a háttérben a nemzetállamok (amelyek szintjén a mai fő problémák nyilvánvalóan megoldhatatlanok és csak növelik a háborús konfliktusok esélyét), teljesen átalakulnak a döntések többségét decentralizálva kisebb régiókba, és a nagy szövetségi rendszerek (pl. EU) is átalakulnak, elsősorban koordinatív fórummá válva.

A másik eset, hogy keményen végignyomják padlógázzal a központi ideológiát, ez esetben pedig a bukás borítékolható és az emberek csalódás óhatatlan: a szomszédunkban Románia és Szerbia már egyaránt végigment egy ilyen úton Ceausescu és Milosevic irányításával, amelynek a végén nem tudtak már másokra mutogatni. Ők már a maguk kárán megtanulták a leckét és kiábrándultak a politikai demagógiából, nálunk viszont a felelősség hárítása teljesen jól működik, a kiábrándulás még várat magára.

Az év emberei számomra csak olyanok lehettek, akiknek a közéleti hatása jelentős volt, mindenképpen pozitív irányú, előrevivő, és nem annyira direkt politizáló mint inkább példamutató. Szóba se jöhetnek azok, aki valamelyik politikai tábornak elkötelezetten a saját pecsenyéjüket sütögették.

Egyházi tisztségviselők vannak zömmel ezen a listán, országosan az egyik legnagyobb népszerűségnek örvend közülük Pál Feri atya, aki megmutatta, hogy „lehet más a vallásosság”: a katolikus egyház merev szertartásossága helyett lehetséges a modern pszichológia eredményeinek felhasználásával a tanításokat élettelibbé és emberközelibbé tenni. A gyengeségeinkkel való szembenézés éppúgy, mint a párkapcsolataink, a családi és a baráti kapcsolatok tudatos kezelése segíthet egy egészséges társadalom alapját megteremteni. Idézet tőle: „Előny, hogy nem nőttem bele az egyházi nyelvhasználatba, ami akadályt jelenthetne, hogy bárkihez szóljak és a legegyszerűbb magyar nyelvet használjam.”

Nála hagyományosabb szemléletű, de tagadhatatlanul az evangéliumi szellemiséget képviseli Böjte Ferenc atya. Ő politikai kérdésekben is állást foglal, a migráns-kérdésben tanúsított kiegyensúlyozott véleménye sokak számára mértékadó lehet, bár azt nem lehet mondani, hogy minden megalkuvástól mentes. Idézet tőle: „A legnagyobb baj az, hogy ebben a kérdésben csak a két véglet van – Hófehérke, vagy vasorrú bába.” Kimondott szavai mögött vitathatatlanul ott van egy jelentős mértékű erkölcsi tőke.

A körmendi plébános Németh Zoltán, aki menekülteket fogadott be az egyházi közeg ellenállásával szemben, bátor kiállásról tett tanúbizonyságot (azzal együtt, hogy Ferenc pápa felhívásával összhangban cselekedett). Idézet tőle: „Tőlünk nem messze, Ausztriában minden püspökség kialakított menekültszállást, ahol sokkal jobb körülmények várják az érkezőket, mint a körmendi sátortáborban... Én is voltam katona, tudom, milyen az, ha befolyik alánk a sátorban a víz.”

Az egyházi vezetők közül Beer Tamás váci megyés püspök volt szinte az egyedüli, aki több alkalommal is kiállt az ellen, hogy a kormánypolitika bedarálja. Idézet tőle: „...a politikusok mást értenek keresztény alatt, mint mi, hívő emberek. A politikai szleng egész más. … A suszter maradjon a kaptafájánál – örülnénk, ha a politikusok ezt, a vallási fogalmak használatát ránk hagynák, egyházi vezetőkre.”

Az evangélikus egyházból is számosan, pl. Fabinyi Tamás fogalmazott meg a kormánypropagandával szembemenő véleményt migránsügyben.

A sportolók közül az év emberei nálam Hosszú Katinka, Dárdai Pál és (tiszteletbeli magyarként) Benjamin Storck.

Hosszú Katinkának nem csak a fantasztikus sporteredményei imponálóak, hanem az úszószövetség vezetősége elleni fellépése is: nálunk társadalmilag elfogadhatónak számít a jó összeköttetésekkel rendelkező vezetők sumák és igénytelen szakmai munkája, ezért jól megélnek azok, akik mások sikereinek fényében szeretnek tündökölni. Semmiképpen nem elfogadható viszont egy ilyen fajta magatartás abban a közegben ahol Katinka és férje, Shane Tusup dolgozik. Érdekes módon többen is csatlakoztak hozzájuk a neves egykori élsportolók közül, kimondva Gyárfás Tamás alkalmatlanságát a tisztségére.

Dárdai Pál bebizonyította a magyar válogatottnál és a Herthánál is, hogyan lehet nagy sztárok nélkül, közepes tehetségű játékosokból a maximumot kihozva sikeres csapatot kovácsolni. Nem mellesleg pedig végre akadt egy olyan külföldi edző, Benjamin Storck, aki Dárdai munkájára építve, modern edzésmódszerek használatával és tudatos, célirányos felkészítéssel nem csak kijuttatta a magyar foci válogatottat az Európa-bajnokságra, hanem a csapat tudásszintjéhez képest nagyon jó eredményt is ért el.

Más szakmai területekről említést érdemelnek még többek között Demján Sándor megszólalásai a vállalkozások érdekében, vagy a pszichológus Feldmár András, aki kimondta, hogy még egy olyan szimpla kormányszlogen is demagógiát hordoz magában, hogy „Ne kockáztassunk!” hiszen az élet lényegét képezi a kockázatvállalás, amihez hozzá lehetne azt is tenni, hogy a konfliktusokat csak akkor tudjuk teljesen elkerülni, ha bezárjuk az ajtót és ki sem lépünk az utcára.

A politikusok közül számomra leginkább említésre méltó Áder János államfőnk környezetvédelmi kérdésekben tanúsított aktivitása, hiszen az uniós országok közül elsőként iktatta törvénybe a párizsi klímapolitikai megállapodást, másrészt pedig ő tartotta a budapesti Víz Világtalálkozó megnyitóbeszédét és a sajtó pártállástól függetlenül közölte le azokat a gondolatait, amelyek felhívják figyelmet a csökkenő édesvízkészletek súlyos problémájára. Áder ráadásul sikeres olyan értelemben is, hogy egy újabb ciklusra is jelöli a mostani kormány.

Az idén Nyugat-Európában és az USA-ban tapasztalt látványos jobbra tolódásban az orbánista ideológia saját megerősítését látja azt, hogy jó úton jár. A felszíni hasonlóságok ellenére azonban a tőlünk nyugatra levő országok „illiberális” politikusainak programja lényeges pontokon eltér a kelet-európai típusú populistának is nevezett politikai vezetők felfogásától.

 A támogatói csoport nagyjából hasonló, de a társadalmi háttér nem annyira

A brexit támogatói vagy a Trumpot megválasztók, vagy akár Le Pen hívei is sok tekintetben hasonlóak a Fidesz törzs szavazóihoz: nagy részük falvakban vagy kisvárosokban lakik, a nagy egyházak tagjai és a hagyományos életforma áll hozzájuk közel, valamint jellemző rájuk egy bizonyos fokú idegenellenesség. A hasonlóság azonban nagyjából eddig tart, mert nyugaton társadalmi háttér teljesen más a kelet-európaihoz képest: ott az alsó-középosztály lecsúszóban levő nagy csoportjai mellett egy viszonylag erős, a status-quo fenntartásában érdekelt nagyvárosi közép- és felső-középosztály is megtalálható. A mi középosztályunk viszont életmódjában sőt jövedelmi, vagyoni helyzetében is az ottani alsó-középosztályhoz áll közel (l.itt). Emellett a mi alsó-középosztályunk, főleg a leszakadt régiókban élők már alig kapnak valamilyen támogatást vagy jelentősebb politikai képviseletet nagy szavakon kívül.

Ami már elég jól kirajzolódik

Az angolszász-modellben (amelynek az „északi-modellt” követő országoktól eltekintve sok más ország átvette a legfőbb elemeit) a liberális demokráciák az utóbbi időkben teljesen sikertelennek bizonyultak a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének megállításában. A baloldal kétféle választ kínál erre, de egyik sem eléggé átütő: az egyik a homályos „Occupy Wall Street” mozgalom - de senki nem tudta megmondani, hogy mit csinálnának, ha elfoglalnák, még az ez irányba tendáló USA elnökjelölt Bernie Sanders sem. A másik az Obama-care irányvonal, amely az állami szolgáltatások jogosultságának kiterjesztéséről szól, azonban ez költségesnek és kevésbé hatékonynak bizonyult, emiatt gyakorlatilag bukásra van ítélve. Mivel a baloldali elit helyileg távon van azoktól az emberektől, akik a legnagyobb vesztesei az utóbbi évtizedekben bekövetkezett változásoknak, ezért a mérsékelt jobb oldali vagy olykor a szélsőjobb felé tendáló politikusok kaptak vagy kaphatnak felhatalmazást arra, hogy a helyzetükön javítsanak.

 A dolog tétje nyugaton

A tét a társadalmi feszültségek csökkentése és a demokratikus rendszer működésének fenntarthatósága. A jobboldal régi, hagyományos eszközeivel próbál segíteni az ő értékrendjét valló leszakadt csoportoknak: de nem halat szeretne adni nekik, hanem halászhálót, és ez lényeges különbség a Fidesz politikájával szemben, amely alapvetően pénzek, jogok és kegyek osztogatásáról szól. Másik fő különbség, hogy a nyugati jobboldal nem akar centralizálni, sőt a fokozottabb decentralizáció és az önszerveződő csoportok híve. Orbánra, Putyinra, Erdoganra, Kaczinskyre azonban nem ez jellemző, ők egy kelet-európai időszámításban élnek, amelyben nem integrálni szeretnék a liberális elveket, hanem valahogy kikerülni, átugrani, ugyanis erre mifelénk a hatalmi kérdések sokkal fontosabbak mint nyugaton.

1947 óta moszkvai időszámítás szerint élünk

A szovjet megszállás idején természetes volt, hogy az itteni politikai változások az orosz nagypolitika hullámzásait követik, némileg tompítva. A rendszerváltás idején sem volt ez másként: nálunk nem volt ugyan olyan mértékű gazdasági összeomlás mint az oroszoknál Jelcin alatt, azonban itt is felkészületlenül értek majdnem mindenkit a szabadpiaci kapitalizmus viszonyai. (A kelet-ázsiai modellel ellentétben, ahol a piacvédelem megelőzte ezt a fajta törést és biztosította a helyi cégek fokozatos megerősödését, amellett, hogy erőteljesen támogatta más módszerek átvételét és gyakorlati megvalósítását, tehát volt idejük az embereknek alkalmazkodni.) Az oroszok Putyin idejében futottak vissza az állam ölelő karjaiba, nálunk pedig az ezredforduló után és a gazdasági válság hatására kezdték el igényelni sokan az állami gyámkodást.

Nyugaton nem számít az ideológia, ergó semmiféle „elvtársiasság” nem várható el

A nyugati szélsőjobbos politikusok többségének a mi térségünk nem nagyon fontos. Bezárkózáspárti, globalizáció és eu- ellenes szélsőjobb politikusoktól Orbán és csapata nem sok jót várhat: az eu- támogatások megszüntetését akarják és a kelet-európai munkaerőt sem szívesen látják (l. brexit). Trump is csak érdekből oroszbarát: azért szeretne velük kiegyezni, hogy másfelé vállalhasson fel konfliktusokat.

És az sem valószínű, hogy buzgón jegyzetelik a magyar modell receptjét.

Régiós összehasonlításban a gazdasági növekedés nálunk az egyik legalacsonyabb, a vállalataink versenyképessége többségében nem megfelelő, saját húzóágazataink alig vannak, oktatásunk, egészségügyünk szintje messze átlagalatti, a megújuló energiaforrások használatában is a sor végén kullogunk. Nemzetközi együttműködésben sem vesszük ki a részünket, kivéve olyan országok tekintetében, amelyeket súlyos belső és külső konfliktusok kötnek le (oroszok és törökök). Nálunk a jelenleginél liberálisabb szellemű, pozitívabb és eredménycentrikusabb közgondolkodás, bátrabb és önállóbb állampolgári tevékenység lendíthetne a dolgokon, nem pedig az, amit illiberalizmus néven próbálnak eladni.

Nem mondta meg Orbánnak sem a Habony-műveknek senki, hogy a marxizmus-leninizmus destruktív kapitalizmus ellenessége igen tanulságos: az, hogy valami ellen vagyunk, még nem jelent semmilyen komolyan vehető, pozitív értelmű társadalmi programot. Egy kisebb olajnagyhatalomhoz mérhető pénzcsapjai ugyan lehetnek a kormánynak (amíg el nem apadnak), azonban ez nem sok tiszteletet vált ki nemzetközi téren. A baloldal nálunk egy ideje keresi önmagát és ütőképes politikai programját, a jelenleg is kormányképes mérsékelt jobboldal a Fidesz-tábor fogja, a Jobbik pedig egy sötét ló, amelyről még nem tudjuk, hogy kormányon inkább egy okosan piacvédő és fejlesztő szándékú polgári felfogást vagy a hagyományos bezárkózó múltba fordulást juttatna inkább érvényre. Azonban a változás önmagában véve is általában több jót hoz mint rosszat a politikai életben, és láthatóan ezt a felfogást követte idén is a nyugati demokráciák szavazópolgárainak többsége. A "nyugati világ" láthatóan kísérletezik, keresi a továbblépés útját, ezzel szemben a mi politikai vezetésünk már megtalálta, hogyan lehet visszafelé haladni. 

A verbális és fizikai agresszió mint közélet radikalizálódása jól láthatóan ciklikus megjelenést mutat az utóbbi évszázadokban, és semmit okunk azt feltételezni, hogy ez a ciklikusság teljesen megszűnt volna. A múlt század első felében jó pár évtizeden keresztül a politikai közélet radikalizálódása figyelhető meg a legtöbb országban, amely igen nagy mértékben mérséklődött a század vége felé haladva.

Az agresszív megnyilvánulások egyik gyakori oka a létbizonytalanság érzése, mert sokan tudat alatt abban hisznek, hogy „nincs elegendő, nincs annyi, hogy mindenkinek jusson”. Habár a tapasztalatok az utóbbi jó néhány évtizedben ennek az ellenkezőjét mutatják legalábbis az esetek túlnyomó részében, ezt az állítást mégsem lehet teljesen megcáfolni, valamennyire mindig hitbeli kérdés marad. A demokratikus politikai kultúra maga is időről időre megkérdőjeleződik, különösen az extrém mértékűvé vált, egyre növekvő vagyoni különbségek és a környezetünk pusztulásának fényében. A mai tendenciákat meghosszabbítva könnyen eljuthatunk azokhoz a népszerű sci-fikhez, ahol a szűkebb elit zárt és fényűző életmódja mereven elkülönül a lepusztult környezetben, az ököljog törvényi viszonyai között élő tömegektől. Mivel azonban jól ismertek azok a problémák, amelyek egy ilyen irányba vezethetnek, ezért van esély a kezelésükre is. Az óriási jövedelmi különbségek csökkentése azért is fontos, mert ha az ember fizikai léte nincs veszélyben, akkor (a Maslow-piramis elv alapján) számára hasonlóan fájdalmas lesz, ha társadalmi státuszát érzi semminek vagy nem többnek egy apró fogaskeréknél egy nagy, áttekinthetetlen gépezetben.

A radikalizálódás egyik oka maga az oktatási rendszer, amely a legtöbb országban nem tölti be szerepét megfelelő módon, emiatt egyáltalán nem meglepő az országok nagy részében megfigyelhető eldurvult közéleti stílus. Ez sokkal kevésbé jellemző az olyan országokban, mint például Finnország, Hollandia, Japán vagy Dél-Korea, ahol a felmérések szerint az oktatás általánosságban véve magas szintűnek és eredményesnek mondható, mivel egyrészt a fiatalok jobban hisznek a tudomány racionális megközelítésében másrészt az esélyeik is kiegyenlítettebbek, az oktatás nem termel ki jelentős mértékben leszakadó tömegeket. Az oktatási rendszer fejlesztése tehát a közéleti kultúra egyik kulcskérdése is, hiszen nagyon nem mindegy, hogy az állampolgárok miféle vevőközeget mutatnak a hatalomban levők irányában.

A durva, trágár politikai stílus azonban nem feltétlenül elítélendő, mert ha van bármiféle kommunikáció az emberek között az általában jobb mint ha egyáltalán nincs: a párbeszéd teljes hiánya könnyen vezethet el egyeseket antiszociális magatartáshoz vagy akár még terrorista szervezkedésig is. Emellett viszont az a mondás is érvényesül, hogy „Aki szelet vet, vihart arat”, amit szélsőséges példákkal lehet a legjobban érzékeltetni: Danton sem támogatta beszédeivel a párizsi terrort, vagy éppen Szálasi sem volt híve emberek tömeges kivégzésének, de egyiküknek sem voltak eszközeik az általuk felgerjesztett indulatok megállítására.

Nagyon jól megfigyelhető nálunk és más országokban éppígy a tömegmentalitás működése is: a radikalizálódott csoportosulások az egység erejében hisznek, az ő saját belsőleg hitt igazságuk számukra még a tudományos racionalitás vagy a józan ész törvényeit is képes felülírni. Van tehát számukra egy olyanfajta igazság, amit nem nagyon képesek megfogalmazni vagy vitaképesen képviselni, de amely számukra perdöntő. (És előfordulhat, hogy valamilyen ismeretlen ok miatt adott esetben igazuk is van.) A nagy birodalmi nosztalgiák ilyen szempontból eléggé károsak, mint az egykori brit gyarmatbirodalom iránti nosztalgia a „brexit” népszavazáson, vagy a volt Szovjetunió Sztálin kultuszáig is elmenő visszasírása Putyin hatalmának erősítésében. Ki kell mondani, hogy az egykori nagy Magyarország is az angol vagy orosz birodalmi példákhoz hasonló kompenzáció formáját ölti sokak számára (egy térkép felragasztása mögött ugyanis gyakran semmiféle kulturális ismeretek nincsenek). Az egyéni sikertelenség eléggé szánalmas kompenzációja, ha attól vagyok boldog, ha egy nagy országhoz vagy birodalomhoz tartozónak érzem magam, mindeközben a „dicsőség” fogalmát is eléggé sajátságosan értelmezve.

Emberileg persze megérthető álláspont, ha sokan versenyképtelennek érzik magukat az adott pályákon, ezért újfajta szabályokat szeretnének hozni, - levágni a kanyart vagy számukra kedvezően lejtő pályát,- vagy éppen sokakat kizárni a versenyből, hiszen nem ritkán erről szól az a játék, amely politikai radikalizmus alatt fut (és amely manapság inkább a jobboldalra jellemző, de a baloldal jó része ugyanolyan fogékony a demagógiára).

Ez a fajta politikai radikalizmus persze látszatcselekvéseket hoz létre és más, meghatározó fontosságú területeken pangáshoz vezet (környezetvédelem, gazdaság, oktatás stb.)

Mit lehet tenni a radikalizálódott és irracionálissá vált közbeszéd keltette verbális környezetszennyezéssel?

1.Az agresszív megnyilvánulások jó része dekódolható. Tehát a kijelentéseket nem mindig szó szerint kell venni, van egy olyan magja, amely teljes joggal akceptálható: pl. ha egy kisközösség megszervezi magát, az hajlamos leszólni (némi kisebbrendűségi érzésből) másokat, a „nagyokat”. Ez azonban leginkább olyan szinten bizalmas rokoni, baráti kapcsolatban tárható fel és méltányolható, ahol az egymás iránti tisztelet és őszinteség hangneme a jellemző.

2.Az ideológiájában fanatizálódott, zárt gondolkodású emberrel természetesen nem lehet vitatkozni. A vita egyébként is a harcról, küzdelemről szól és nagyon ritkán eredményez belátást. Ilyen esetben fontos elválasztani az embert magát a nézeteitől, hiszen általában nincs semmiféle összefüggés az emberi kvalitások és a politikai nézetek között, és azt kommunikálni a másik felé, hogy számomra az emberi értékek a lényegesek, az ideológiai nézetei nem fontosak.

3.Az ún. „politikai korrektség” nem csak azért káros, mert mellébeszélés és a tabutémák kerülgetése jellemzi, hanem azért is, mert mindegyik oldalnak egyformán kedvezni szeretne. Az embernek viszont teljes nyugodtsággal, határozottan és ami a fő, a legnagyobb természetességgel ki kell mondania, ha az elhangzottakkal egyáltalán nem ért egyet. Világosan, tömören, néhány mondatban el kell mondani azt, ami oda tartozik, mert később már bánhatom, hogy mért nem szóltam.

Igaznak tűnik az a közkeletű vélemény, hogy az ún. „politikai korrektség” ideje lejárt, de nem úgy, ahogy a legtöbben gondolják: nem a tiszteletlen, agresszív és lekezelő stílus irányába, hanem a pontos, tárgyszerű és igen, a korrekt véleménynyilvánítás felé.