Nagyon sokan még művelt emberek is osztják az alábbi tévképzeteket a demokratikus társadalmi rendszerekkel kapcsolatban:

1.A demokrácia „digitális” jelenség: vagy demokrácia van egy országban vagy diktatúra, átmenet nincs.
2.A demokrácia és anarchia között nincs lényegi különbség.
3.A demokráciát először papíron kitalálták és megtervezték, majd bevezették. Egy társadalom a demokratikus politikai rendszert ugyanúgy képes „bevezetni” mint a gázt vagy villanyt.
4.A demokrácia mindenekelőtt politikai rendszer, amelyet a parlamenti választások léte vagy nem léte határoz meg.
5.A demokrácia annál nagyobb mértékű, hogy az állampolgár mennél többet szavaz, ezáltal mennél gyakrabban beleszól az állam irányításába.

Ezzel szemben azt állítom, hogy a demokrácia az önkényuralom és az anarchia közötti arany középutat jelenti.
Önkényuralom = Amikor az első számú vezető bármit megtehet, amit akar.
Anarchia = Amikor mindenki azt teszi, amihez kedve van.

Lényeges pont, hogy az önkényuralom az európai kultúrára nem jellemző, sokkal inkább az ázsiaira (Kína, Perzsia, Oszmán birodalom, Oroszország stb.) Az uralkodó hatalma gyakorlatilag korlátlan volt, szinte bármit megtehetett, bárkit leválthatott vagy kivégezhetett. Múlt századi példái Sztálin, Mao és Pol Pot.

Az anarchiát leginkább a forradalmak során tapasztalhattuk meg, azonban a világon sokfelé voltak különféle parasztlázadások és egyéb zavaros időszakok: rengeteg vérengzést, létbizonytalanságot és a gazdaság általános hanyatlását okozták, tehát nem kevésbé voltak károsak mint az önkényuralmi időszakok.

Azt állítom, hogy demokrácia valójában nem elméleti kategória, nem ideológia, hanem a diktatúrák és anarchikus állapotok közötti optimum folytonos keresését (!) jelenti. Egyes társadalmakban ez az optimumpont eltérő is lehet. 

A 90-es évek elején inkább anarchia volt nálunk mint demokrácia

Sokan mondogatni szokták, hogy lám-lám, a '90-es években megláttuk, hogy mit is eredményezett „az a fene nagy demokrácia”. A rendszerváltás körüli években a politikai rendszer valójában az anarchia felé tolódott el: az emberek naivan gondolkoztak és például azt hitték, hogy annál demokratikusabb valami, mennél többet szavazunk.

A gyakorlatban ez a naiv gondolkodás nem bizonyult helyesnek, ezért a valóságot jobban közelíti, ha azt mondjuk, hogy az állampolgárok többsége ugyan meglehetősen tájékozatlan a legtöbb kérdésben, ezzel szemben viszont meglehetősen jó érzékkel választja ki azt a vezetőt, aki bátran mer karakteres döntéseket hozni a jelöltek közül (tehát a kínálaton nagyon sok múlik). Az önkényuralom és a demokrácia közötti egyik legfontosabb különbség tehát a kontroll, a vezetők teljesítménye időnként megméretődik.

Demokrácia index: Az USA nincs az első tízben!

A demokrácia folyamatosan fejlődött, a 19.században és a 20.század elején is még kizárásra adhatott okot a vagyoni helyzet és a biológiai nem, csak a múlt század második felében jöttek létre a maihoz hasonló demokratikus rendszerek. Egy 2015-ös felmérés szerint a legdemokratikusabb országok: Norvégia, Svájc, Svédország, Finnország, Dánia, Hollandia, Németország, Új-Zéland, Írország és Belgium. (Magyarország a 38. a felmérés alapján, Szlovákia a 35., Horvátország a 37, Románia 44.) Egyrészt a felmérés eredménye vitatható, másrészt adódik belőle egy olyan feltevés, hogy a demokrácia a fejlett társadalmak luxusa... Nem egészen ez a helyzet, viszont függ a társadalmi munkamegosztás kifinomultságán és még ennél is jobban a társadalmi hagyományoktól. (Skandináviában, Svájcban sok évszázada lényegében demokratikus a közélet.)

A társadalom fejlődésével a döntési szintek jobban megoszlanak

A demokratizálódás folyamata lényegében a hatalmi jogkörök delegálását jelenti alacsonyabb szintekre, mivel a társadalmi munkamegosztás foka olyan bonyolultságot ér el, hogy nem lehetséges egy központból hatékonyan és rugalmasan működtetni, és egyre inkább célszerű a döntési jogosítványokat megosztani. (A túlságosan szétaprózott döntési jogkör viszont anarchikus viszonyokat teremt.) Vállalkozók a vállalatuk fejlesztése során megtapasztalhatták, hogy egyszer csak eljött az idő, amikor a főnök nem akart már minden apró dologról tudni, ami történik, csak az igazán fontosakról. Ez viszont csak a nyitottság, a hatékony és félelemmentes információáramlás légkörében működhet, tehát a közéletben világosan megjelenik a különféle érdekek ütközése, a döntési folyamatok többsége nem a nyilvánosság kizárásával születik. (Jellemző még a kompromisszumokra való törekvés.) Ennek megfelelően, azokban a társadalmakban, ahol a társadalom még kevésbé differenciálódott és nincsenek a hatalommegosztásnak évszázados hagyományai, a rendszerekben több az autokratikus elem. Kevésbé demokratikus országok például a volt Szovjetunió utódállamai (a baltiak kivételével), ahol a parlamenti választások nagy része eleve lefutott, demokráciából tehát létezik több és kevesebb.

Mikroszinten is létezik demokrácia, sőt...

Csak úgy létezhet egy társadalomban, csak akkor nem színjáték a parlamentarizmus, ha mikroszinten is működik (és többségében jól is működik). Egy vállalat és egy család szintjén is létezik demokrácia,- nyitott információáramlás, döntési jogosítványok megosztása, a vezetés teljesítménykényszere az alárendeltek felé. Én magam mindig szerencsés voltam és nagyon sok demokratikus légkörű cégnél dolgoztam, de akik mindig autokratikus főnököt fogtak ki és még ráadásul tekintélyelvű családban is nőttek fel, számukra aligha létezik demokrácia. (Mivel nemigen tudjuk elképzelni azt, amit még nem tapasztaltunk meg.) Más esetben egy jól működő autokráciával és rosszul működő (anarchikus) demokráciával találkoztunk, akkor csak azt fogjuk látni, hogy még egy gyenge-közepes vezető is jobb mint ha egyáltalán nincs egységes vezetés. Ilyen esetekben nem hisszük, hogy létezik olyan jól működő társadalom, ahol a döntések nem a színfalak mögött születnek és a szereplőket (ALAPVETŐEN, de nem minden esetben) az egymás iránti jóindulat és a kompromisszumkészség vezeti.

A fenti tényezők eredőjeként alakul ki, hogy egy társadalom mennyire demokratikus,- egyfajta társadalmi rendszer nyilvánvalóan nem exportálható, nem „vezethető be” egy másik, eltérő kulturális hagyományokkal országba. Ráadásul kvázi háborús viszonyok között szó nem lehet bármiféle demokráciáról csak parancsuralomról. Háború azonban legtöbbször háborús hangulat gerjesztődésével, a háborús logika mentén jön létre, és Klausewitz hírhedt mondása, hogy „a háború csak a politika folytatása egyéb eszközökkel” csak annyira igaz, mint a verekedés a házastársak közötti vita folytatása kevésbé békés eszközökkel.

Orwell az „1984” című, a Nagy Testvérről szóló könyve mellett írt egy másik hasonlóan zseniálisat Állatfarm címmel, amely a kommunista rendszer vitriolos karikatúrája. A regénybeli állatok elkergetik a gazdát a farmról és átveszik a hatalmat, a vezetők pedig egyszerű jelmondatokat próbálnak alkotni, végül találnak is egy olyat, amelyet még a birkák is megértenek: „Négy láb jó, két láb rossz.” A jelenlegi magyar kormány pontosan ilyen, megmondja a jónépnek mi a jó és mi a rossz, mert szegények nem tudnának különbséget tenni. A magyar ember jó viszont a bevándorló az rossz, a magyar termék jó minőségű, a külföldi áru pocsék, a magyar vállalkozás jó, a multi mind rossz, Amerika rossz, viszont Oroszország jó vagy inkább a nagyhatalmak mind rosszak, a kis országok a jók? stb. Holott valójában a kormány sem tartja be az efféle a szabályokat (vagy inkább jelmondatokat, maszlagokat), az alapvető ésszerűség érdekében egy perc múlva megszegi, afféle kétkulacsos politikát folytat.

Ráadásul a plakátkampány jelentősen csúsztat azzal, hogy bevándorlókról beszél ott, ahol valójában háborús menekülteket kellene átmenetileg elhelyezni, egy kis töredékét csupán a jelenleg milliós táborokban összezsúfolódva élőknek. Igaz viszont, hogy a mi menekülttáborainkban a körülmények garantáltan nem jobbak mint Törökországban, valójában a plakátokra azt kellene írni: Üzenjük Brüsszelnek: „Ne küldjön ide menekülteket, mert nálunk az elhelyezésük úgyis pocsék.”

A kormány különféle értelmiségi bázisokat, intézményeket gründolt, amelyek nem átütő hatásúak, sőt mondjuk ki: jeles képviselői eddig ideológiák gyártásán kívül semmiféle kreativitást nem mutattak, a magyar értelmiség nem vevő ezekre a „magyarázom a bizonyítványt” stílusú lemezekre. A kormánypropaganda nem az értelmiségnek szól ez rendben, annál sajnálatosabb, hogy nem is próbál az értelemre hatni. A kormánypropaganda olykor a marxizmus "legjobb" formáját hozza a „keményen dolgozó kisemberrel” az élen.

Mivel a marxizmus annyira beette magát a gondolkodásunkba több évtized alatt, ezért a legtöbben még mindig hajlamosak vagyunk szélsőségekben gondolkodni: ha valami nem jó, akkor az ellentéte biztos jó lesz. Emiatt le kell írnom, hogy éppúgy nem érvelek mennél több menekült/bevándorló befogadása érdekében, mert ez legalább olyan túlzás lenne mint a „zéró tolerancia”, azt sem gondolom, hogy a kistermelést vagy a magyar vállalkozásokat nem kellene fejleszteni, sőt. Csupán annak nem vagyok inkább híve, hogy a kormány elmagyarázza a médiumokon, plakátokon és a vízcsapon keresztül hogy mi a helyes, mert a zemberek nem tudnák. Az sem tetszik, hogy a kormányzat szavazásra VEZÉNYLI az állampolgárt a saját politikai haszna érdekében.

A népszavazás lehetne állampolgári kezdeményezés és lehetne olyan, amikor a kormány ténylegesen az állampolgárok véleményére lenne kíváncsi. Valójában egyik sem, hanem demagóg módon folytatott kampány, a „nemzeti összefogás” állítólagos céljával.

A NER az egykori Hazafias Népfrontnak felel meg, a Békemenet olyan mint a május 1.-i felvonulások voltak, csak a sör és virsli osztása hiányzik. Értelmiségi szemmel nem más mint egy Horthysta alapokon álló rendszerbe oltott kádárista mentalitás. Lehet, hogy az állampolgárok többsége valóban igényli ezt a stílust? Remélem, hogy nem.

Orwell regényében a vezetés a disznók kezébe kerül, és megtudjuk, amit a biológusok is azóta igazoltak, hogy a disznó egy igen okos állat. Móricz Zsigmond: Rokonok c. könyvéből pedig kiderül, hogy nálunk a sertéstartás fejlett, országunkban igen sok a disznó...

Elismerem, hogy ez egy politikailag inkorrekt írás, a kormányunk szemében azonban nem is érték a politikai korrektség.

Az utóbbi idők fejleménye az ún. „szélsőjobb” vagy „euroszkeptikusok” előretörése volt, bár ezek a címkék félrevezetőek. Európában alapvetően az alábbi pártalakulatok léteznek: a két legnagyobbat a baloldali tömörülések (munkáspártok, zöldek) valamint a mérsékelt jobboldali néppártok képezik, a kisebbeket a liberálisok – ez utóbbiak a magyar felfogással ellentétben egyáltalán NEM BALOLDALI, hanem a kapitalista rendszert elfogadó, de ideológiailag neutrális mozgalmak mint nálunk az LMP, - valamint a „szélsőjobb” alkotják, akik a modernitás rendszerét teljes mértékben elutasítják. A baloldaliak hisznek a tudományban és a technikai fejlődésben, a konzervatívok ezzel szemben „fontolva haladóak”, tehát a hagyomány és modernitás közötti egyensúlyt keresik. Nem véletlen, hogy hosszú időszakot vizsgálva leggyakrabban a mérsékelt konzervatívok alakítanak kormányt. Ők általában a helyi hagyományokra építenek, amelyek tartalmazzák mindazt, ami a kapitalista rendszerben bevált (vállalkozó szellem, modern jogrendszer stb.)

Lokalizálók

Az utóbbi időkben felerősödtek az euroszkeptikus mozgalmak, akiknek közös jellemzőjük a globalizáció elutasítása és visszavonulás egyfajta „csigaházba”, - pontosan ez csúcsosodott ki a BREXIT-ben is,- szebben mondva a helyi közösségi alternatívák megteremtése az „arctalan” globalizációval, kapitalizmussal szemben. Őket bátran nevezhetnénk LOKALIZÁLÓ MOZGALMAKNAK az alábbiak miatt:

-Minden esetben a helyi termelést pártolják a máshonnan behozott áruval szemben.

-Az őket érintő döntések MINDIG helyi szinten szülessenek meg, ne valamilyen távoli központban.

-Ne jöjjenek bevándorlók, akik nehezen illeszthetőek a helyi hierarchiába és a közösségi íratlan szabályok, normák rendszerébe.

-Nem kellenek génkezelt élelmiszerek vagy általában élelmiszeripari termékek, annál inkább a kistermelői „kézműves” termékek és áruk.

-Oltásellenesek és általában bizalmatlanok a tudomány és a modern technika jelentős részével szemben. Ideológiájuk alapját különféle igen valószínűtlenül hangzó összeesküvés elméletek alkotják, amelyek jobb agyféltekés logikát tükröznek, emiatt valójában nem is szó szerint értelmezendőek.

Érdekes módon nem érzékelik a globalizáció által okozott legnagyobb károkat (környezetszennyezés és globális felmelegedés, a biodiverzitás csökkenése), csupán a helyi természet fenyegetettségére reagálnak. Igénylik viszont a technikai vívmányok jelentős részét és igen csak függnek a hatékony, globalizált vállalatok által fizetett adóktól valamint az ott dolgozók adójától. Ezzel együtt teljesen érhető és méltányolandó emberi magatartásról van szó.

A globalizációt mi idézzük elő

Nem iparvállalatok, politikusok vagy reklámok, hanem a mi magatartásunknak köszönhető a jövedelemkoncentráció. Egyrészt amiatt hogy a „márkás” vagy a már ismert terméket vesszük meg, amelyet általában multi cégek gyártanak, másrészt mert sztárokat szeretnénk látni mindenhol, a szórakoztató iparban és a sportban pár tucat ember teszi zsebre az összbevétel több mint felét. Mivel őket szeretné látni és hallani több milliárd (!) ember, ebből következően a jövedelmek koncentrálódni fognak. Emiatt van az is, hogy a globalizációban kevesen lehetnek igazán sikeresek, mindig sokkal több a vesztes mint a nyertes. Nem csak a tehetségkutató műsorok a példái ennek, hanem az a sajátos kultúránk, hogy csak az első hely számít igazi sikernek. Példa erre, hogy egy Messi vagy Griezmann a sportújságok szerint már „lúzerek” voltak, mert a csapataik több döntőben is vereséget szenvedtek. Nem arról szólt a fáma, hogy ott voltak, jól küzdöttek és épp nem volt szerencséjük, hanem sikertelen emberek, azért mert „csak” ezüstérmeket nyertek. Ennél még sokkal durvább a helyzet a versenyszférában, ahol főleg az idősebb munkavállalók félnek, hogy kiszorítják őket a gépek és technikai eszközök az állásukból, vagy pedig éppen bevándorlók szorítják ki őket, ezért ők többé nem akarnak versenyezni, hanem inkább belterjes közösségben megélni, hogy ők ott mégiscsak valakik. Érthető módon ők lesznek a le-penek, trumpok támogatói vagy épp nálunk a Jobbik tömegbázisa. Amíg nem változik meg a közfelfogás, amely sokak számára azt sugallja, hogy ők csupán statiszták egy globalizált világban, addig sokan feleslegesnek fogják érezni magukat és a passzivitást választva belterjes, „falusias” közösségekbe igyekeznek visszavonulni.

A lokalizált gondolkodásúak leginkább helyi közösségek irányításába valók

Szerintem egyáltalán nem való az Európai Parlamentbe a rendszert tagadó „euroszkeptikus” képviselő. Láthatóan nem találják ott a helyüket, nem vesznek részt bizottsági munkában sem, az ott felmerülő kérdések a gondolkodásuknak igencsak idegenül hangzanak. A nemzeti parlamentekben viszont annál inkább jogos a részvételük, - az EU főbb döntéseit is mind a nemzeti parlamenteknek kell ratifikálniuk,- az egyes régiók problémáit ott sokkal inkább lehetséges képviselni. Leginkább pedig a helyi közösségek irányításában lehet szerepük, hiszen ott nem elvont, hanem nagyon is konkrét problémákat kell megoldani, mint például a piti bűnözés visszaszorítása és megelőzése, a vízelvezetés javítása, segítségnyújtás rászorulóknak, károk rendezése, közösségépítő események szervezése stb. Európai szinten pontosan ilyen képet látunk: az EP-ben a helyek nagy többségét a baloldali pártok és a mérsékelt jobb oldal foglalja el, a nemzeti parlamentekben többnyire a mérsékelt jobb oldal dominál jelenleg, a helyi önkormányzatok szintjén pedig arányában jelentősnek mondható a „lokalizálóak” súlya.

Orbánék víziójában egész Magyarország egy nagy falu

Ebből kivételt képez Budapest mint a lokálpatrióta „bűnös város” valamint azok az ipari központok országszerte, amelyek a gazdaság motorját jelentik. A Fidesz mintegy harmadrésze csupán a „fontolva haladó”, hagyományos néppárti szemléletű, a kétharmada vagy elvtelen karrierista (Lázár, Rogán és az ő példájukat követőek) vagy Orbánista, amelynek vonalát csak nagyítóval lehet megkülönböztetni (ha egyáltalán) a lényegét tekintve lokalizáló Jobbiktól és a hasonló mozgalmaktól. A FIDESZ-KDNP párttömörülés Európában alighanem egyedülállóan perverz alakulat, mert összemossa a különféle, eltérő érdekeket és nézőpontokat. A józan fontolva haladókat mintegy túszul ejtve, súlyponti politikáját egyfajta belterjes közösség víziója képezi, amely minden olyat elutasít, amely a belterjességét potenciálisan fenyegeti. Emiatt folyik drasztikus mértékű bevándorló ellenes kampány (holott az EU döntése nem bevándorlásról hanem sokkal inkább menekültek ellátásáról szól), emiatt megy szembe a kormányunk az EU-val számos kérdésben és igyekszik azt dezintegrálni, emiatt van az oktatásban és egészségügyben is „sajátosan működő” magyar rendszer, a gazdasági pozíciók megszerzése érdekében pedig létrejött az egyenlőknél is még egy fokkal „egyenlőbbek”, az oligarchák rendszere. Emiatt van az is, hogy akinek ez nem tetszik és akit ez a fajta „hagyomány” már nem elégít ki, az a potenciális baloldali keressen külföldön munkát és lehetőleg ne is szavazzon még levélben sem.

A lokalizáció nem a hagyományos racionalitással közelíthető meg a legjobban

Nem annyira pengeéles logikájú bal-agyféltekés gondolkodást mint inkább jobb-agyféltekés „mitikus” racionalitást testesít meg, amit az is mutat, hogy egységben gondolkozik (nemzetben, kisközösségben), sőt még az ős-emlősagy érzelmessége is bejátszik, így nem véletlenül sokkal inkább idős emberek szemlélete világszerte mint dinamikus fiataloké. (Kivéve a helyüket a rendszerben nem találó agresszív fiatalokat, akikből futballhuligánok, még rosszabb esetben nácik esetleg terroristák lesznek.) Így érthető meg az is, hogy ott fújnak legjobban a bevándorlókra, ahol gyakorlatilag nincsenek is (ahol vannak, ott már megszokták), és a belterjes közösségek sokkal inkább nacionalisták (a felvidéki magyarokat is az észak-szlovákok szidják nem pedig délen, ahol már évszázadok óta együtt élünk velük), és ott félnek járványoktól, ahol ilyen veszély szinte nincs is, stb.

Az ember sokkal több mint hideg racionalitás, legalább ugyanennyire közösségi lények is vagyunk és amíg a globalizáció vadhajtásait nem tudjuk visszanyesni (nagy jövedelemkülönbségek csökkentése, munkanélküliség csökkentése, környezetpusztítás és pazarlás megállítása stb.), addig a lokalizáció bajnokai amikor csak tehetik bojkottálni fogják a rendszer alapjainak bármiféle támogatását, amivel egyúttal a modern társadalmak kohézióját is csökkentik. És abszolút jogosan teszik mindezt.

Az oktatás világszerte az ún. „termékeny káosz” tüneteit mutatja: sokféle oktatási modell, próbálkozás terjedt el, pár évtizeden belül a maihoz képest teljesen más rendszerekben működhet.

Az elektronika jelentős változás ugyan, de nem biztos, hogy a legfontosabb

Az nyilvánvaló, hogy az elektronikus „kütyük” világában felnövekvő gyerekek sok esetben másfajta oktatást igényelnek, a figyelmük máshogy köthető le. A digitális eszközöket sokféle, kreatív módon hasznosíthatják a közeljövő iskolái, például az internet keresőfunkcióit is lehet használni a tanórán.

Az ember mint erőforrás

Sokan vannak, akik úgy látják, hogy a Föld legrosszabbul hasznosított erőforrása maga az ember, az ember készségei. Sokféle intelligencia létezik, hivatalosan elismert fajtái a verbális (szóbeli), logikai, vizuális (térlátás), zenei, mozgáskoordináció, jó önreflexió, érzelmi-kapcsolati, természeti-környezeti, de mit szóljunk akkor az olyan készségekhez mint a kézügyesség, a jó memória, a nyelvérzék, gyakorlatias gondolkodás vagy a pénzügyi érzék és takarékosság? Az iskolák legtöbbször csak néhány készség kifejlesztésére helyezik a hangsúlyt. (Főként a bal agyfélteke funkcióit fejlesztik, azonban az elhanyagolt jobb agyfélteke idősebb korban könnyen „visszavág” és átveheti az irányítást.)

Ilyenek a ma iskolái

Az USA és Magyarország között jó néhány párhuzamot lehet találni, például az oktatási rendszerek között is léteznek ilyenek. Egyik ilyen, hogy a nemzetközi felmérések szerint az eredményesség tekintetében egyaránt gyenge-közepes teljesítményt nyújtanak. Másik, hogy mindkettő alapvetően versenyközpontú, és ha a gyermek már nem a legjobb óvodába kerül be, attól kezdve hátrányban van másokhoz képest. Folyamatosan teszteken, felméréseken kell jól teljesíteni és végül (ha a család bírja anyagilag), értékes diplomát adó felsőoktatási intézményeket kell megcélozni. Ezekben az intézményekben bonyolult szakmai tolvajnyelvet kell elsajátítani, amit a laikusok nem értenek. (Pl. a magas vérnyomás vagy a cukorbetegség viszonylag egyszerűen is leírható, azonban az orvostudomány képviselői soha nem törekedtek a közérthető ismeretterjesztésre. Ezzel szemben a You-Tube vagy a TED-ED néhány perc alatt elmagyarázza ezek lényegét.) Főleg az amcsi iskolarendszer esetében figyelhető meg, hogy egyrészről szellemi szakbarbárokat, másrészről az általános készségek és érzelmi intelligencia szempontjából éretlen (gyerekes) embereket bocsát ki. 

Amiért hülyülünk

Mivel az agyunk olyan jellegű, hogy az ilyen jellegű ismereteket ugyanott tárolja, emiatt azok folyamatosan törlődnek és nem véletlen, hogy az emberek többsége a diploma megszerzését követő egy-két évben a fáradságos munkával megtanultak 95%-át elfelejti. Amíg a diploma leginkább egyfajta „diliflepniként” működik, hiszen a jó felfogóképességet igazolja, az általános tapasztalat ennek ellenére, hogy a sok jófejű fiatal többsége pár év alatt lebutul a szakmájában (ha egyáltalán azt folytatja, nem pedig valami teljesen mást), mivel teljesen másfajta képességekre van szüksége a gyakorlatban mint amilyenek az iskolapadban kellettek. (Viszont a bal agyfélteke edzését hajlamosak vagyunk elhanyagolni.) Ezzel szemben gyakran menedzseri vagy mérnöki munkakörben dolgoznak olyanok, akik a főiskolát bukdácsolva végezték (nem véletlen, hogy egy állásinterjún sem kérdeznek rá a kapott jegyekre) vagy pedig egyáltalán nem is végeztek felsőfokú tanulmányokat, viszont jó érzékük van hozzá és lassan bedolgozták magukat az adott területen.

A magyar iskolarendszer még inkább tölcsérrel tölti a fejekbe

Poroszos iskolarendszerünk egyik előírt feladata a fegyelmezett és engedelmes állampolgár nevelése és még az sem célja mint az amerikainak, hogy lehetőleg mindenki magas szinten tudjon olvasni és szövegeket megérteni. A társadalmi mobilitást nem szolgálja, és mivel a nagy versenyfutásban mindent egyformán jól kell tudni, esélyes, hogy a fiatal pályakezdő számára olyan „menő” szakmát választ vagy pedig hátrányból indulva kényszerűségből köt ki olyan területen, amihez sem kedve, sem érzéke nincsen. Ez a verseny a jól kereső szakmákért részben a szellemi és fizikai munkaterületek közti nagy bérkülönbség miatt ilyen erős. Nyugaton a fizikai munka bérezését a szellemi munkakör átlagosan másfél-kétszeresen haladja meg (a felső vezetők kivételével, ahol az arány sokkal nagyobb), azonban egy finn, német vagy osztrák dolgozó fizetése is általában jóval több havi ezer eurónál, amely már elég a tisztességes megélhetéshez, nem a csak vegetáláshoz mint nálunk. A munkavédelem fejlődése miatt ma már számos fizikai munkakör egészségesebb is a szellemi ülőmunkánál, amely kimondottan egészségkárosító.

A modern oktatási formák

A modern iskolákra jellemző a csapatszellem, a csoportos problémamegoldás és fesztelenebb légkör, kevésbé egyes tantárgyak ismereteit kell bemagolni mint összefüggéseket keresni és prezentálni. A tapasztalatok szerint a 12 éves korú vagy annál fiatalabb gyerekek visszajelzései, javaslatai is segíthetnek a tanárnak az órákat színesebbé és érdekesebbé tenni. A tanár személyére és fejlesztésére nagy hangsúlyt fektetnek, hiszen bebizonyosodott, hogy az egész oktatási rendszerben a legfontosabb a tanár maga és az a felfogás, amit az órán képvisel és a légkör, amelyet megteremt a diákok számára. Mindig cél a szemléletesség, a gyakorlati alkalmazhatóság az elméleti ismeretek mellett. (Alap- és középfokon nem cél a tudományos kategóriák használata: pl. az egyik ismeretterjesztő TV csatornán egyszikű és kétszikű növények helyett füvekről és virágokról volt szó, amelyek – milyen izgalmas,- évmilliók óta küzdenek egymással a Föld élőhelyeiért.)

A felsőfokú oktatásban a követelményszint magas ugyan, van mégis egy olyan segítő légkör, hogy a diákok felnőjenek ehhez és meg tudják ugorni a lécet, nem pedig hogy mennél többet szórjanak ki, amint ez nálunk még pár intézményben még mindig jellemző. (A vizsgáztató nálunk arra kíváncsi, hogy az illető mit nem tud.) A jövő iskolájában nem cél, hogy mennél többen szerezzenek azonnal diplomát, az megszerezhető a szakmai tapasztalatokkal együtt is. Sőt, a MOOC rendszerű oktatásban például egyes tanfolyamok interneten át is elsajátíthatóak és az iskola végzettséget is igazol. (Én magam is kedvelem ezt a formát és számos kurzust végeztem már el a Coursera-n, például környezetvédelemmel kapcsolatban. Léteznek ma már magyar nyelvű netes távoktatási formák is.)

Az oktatási rendszer jó működését leginkább az igazolja vissza, ha az emberek nagy része nem állandóan a hétvégét várja vagy a munkaidő végét a munkahelyén, hanem az idő nagy részében élvezi azt, amit csinál.

A politikában a népszavazások nagy része olyan kérdésekről szól, amelyet az egyszerű állampolgár nem nagyon ért. Mivel kívülről nézve minden egyszerűbbnek látszik, emiatt az európai referendumok többségére az a jellemző, - főleg, ha elvont kérdésekről van szó,- hogy a közhangulat bünteti a politikusokat. Tapasztalatok szerint nemet mondani mindig sokkal egyszerűbb mint igent.

2005 óta mely 12 olyan kérdésről folytattak népszavazást az EU valamely tagországában, amely a szervezet egészének működését érinti, és ebből 7 esetben az elutasítás pártiak nyertek:

-2005-ben sem a hollandok sem franciák nem szavazták meg az EU alkotmányát. Emiatt azt vissza is vonták.

-2008-ban az írek elutasították a lisszaboni alapszerződést, majd bő egy év múlva pár nekik kedvező módosítással mégis elfogadták. (Erre a legjobb szó: nonszensz. Egyébként a lisszaboni alapszerződés állítólag semmilyen téren sem jobb mint az eredeti alkotmánytervezet. Nyilvánvaló az is, hogy más országokban már fel sem merték tenni a kérdést népszavazásra.)

-2015-ben a görögök elutasították az adósságkrízis rendezési tervét, majd később a parlament egy annál sokkal szigorúbb változatot fogadott el. (A politikusok manipuláltak, blöfföltek, de nem jött be.)

-2015-ben a dánok nem szavazták meg egyes területeken a saját szuverén döntés jogának feladását.

-2016-ban a hollandok népszavazáson vétózták meg az EU-Ukrajna társulási szerződést.

-Pár hete mint tudjuk a britek döntöttek az EU-ból való kiválás mellett. A dolog az abszurd angol humort idézi, mert a kezdeményező Cameron nem hitt, hogy veszíthet, az ellenzők pedig nem hitték, hogy nyerhetnek, tehát mindenki blöffölt. A nem-re szavazók nagy része azt sem tudta, hogy mi is az EU, ami a legtöbb esetben nem annyira az ő hibájuk, inkább a politikai rendszer, a médiumok és nem utolsó sorban az EU szervezete tehető felelőssé mindezért. (A nem-ek valójában jelképes értelműek, egy olyan üzenet a politikai osztálynak, hogy sokan vagyunk, akiknek az érdekeit senki nem veszi figyelembe.) 

Hogyha elvont, számára nem világos dolgokról kell döntenie, akkor az állampolgár nagyobb valószínűséggel fog nemet mondani, főként ha ez egy alkalom számára, hogy politikusok teljesítményét is minősítse. Ez számomra teljesen érthető és normális magatartás, főleg ha nem történik meg a kérdésben a pro és kontra érvek elfogulatlan (!) felsorolása, 1db A4-es lapon való összefoglalása. (Az USA-ban pl. nem ismeretlen eza fajta gyakorlat.)

Korrekt eljárásnak azt tartom, ha a választó elé tárnak egy A-utat és egy B-utat, mindkettőnek lényegi előnyeit és hátrányait felvázolják egyszerű szavakkal olyanok, akik őszintén képesek a véleményüket felvállalni. Akik nem hazardíroznak és nem manipulálni akarnak.

Ilyen esetekben a választópolgár aránylag tiszta helyzetben dönthet még elvont, bonyolult kérdésekben is (nem csak olyasmikben, hogy legyen-e dugódíj, minimálbér vagy szabad-e minaretet építeni).

A legtöbb politikai kampány sajnos nem így zajlik. Egyszerű érzelmek és indulatok döntenek a legtöbb esetben, a vita során a határozott magatartás mindig többet nyom a latban mint a jól érvelő de gyenge, határozatlan kiállás, ez számos esetben bebizonyosodott. A nem verbális kommunikáció tudattalan üzenete sokkal fontosabb szinte mindenkinek (aki nem szakértő az adott kérdésben) mint a szavak, amiket az illető mond. Az egyenes és nyitottságra utaló testtartás, határozottság és még inkább ezek feltűnő hiánya, ami a szavazópolgárok döntését leginkább befolyásolja.

A legtöbb negatív döntésnek van egy olyan hatása is, hogy később nem visszacsinálható. A britek ugyanis már régebben egyszer megszavazták az EU-ban maradást, most kilépnek, később már nem kérhetik a felvételüket mert az hiteltelen lenne.

A negatív döntés emellett általában destruktív (legradikálisabb formája a forradalom, és minden forradalom egytől-egyig a rombolásról szólt). Az ösztönöket mozgósítja jobban és kevésbé a kifinomult gondolkodásra épít.

Emiatt nagyon meggondolandó, hogyan tesszük fel a kérdést. Lehet teljes mértékben KIÉLEZVE, vagy pedig – és erre szól valójában a politika világa,- a kérdés úgy helyénvaló, hogy ILYEN ÉS ILYEN FELTÉTELEKKEL. Ha pedig a válasz nemleges, akkor a kérdés még mindig finomítható és újra feltehető. Így például nem valós alternatívát ad, tehát alapjában hibás az a kérdés, hogy tiltsunk be egy vízi- vagy atomerőművet mint inkább kétfajta energiapolitikát felvázoló kérdés, azok előnyeit és hátrányait egyaránt felsorolva.

A kormány legújabb népszavazási kérdésfeltevése az ún. „betelepítési (???) kvótákról” láthatóan a „zéró tolerancia” jegyében fogant és meglehetősen negatív, azaz destruktív kicsengésű.

Vannak olyan jogosnak tűnő kifogások, mint például hogy ebben az országban csak a kormány írhat ki népszavazást, az alkotmánybíróság pedig mindig megtalálja az érveket az elfogadására és más kezdeményezések elutasítására, még ha ezek az érvek igen vitathatónak is tűnnek. Más érvek szerint a kormány propagandája félrevezető és manipulatív, mert valójában nem „brüsszeli bürokraták”, hanem európai parlamenti döntés (ill. a bevándorlást egészében kezelni kívánó tervezet egy kisebb részlete), ami ellen készült.

A kezdeményezés szerintem azzal együtt, hogy a kormányfő gondolkodásmódját és felfogását hitelesen adja vissza, annak egy tipikus vonására is rámutat, ugyanis beleillik az ő általános, a keményen dolgozó kisembert mindentől és mindenkitől „megvédeni” törekvő politikájába. (Számomra az meglehetősen konzervatív, a 18. századi és annál régebbi nemesi osztályt idéző felfogás.)

A 2008-as „vizitdíjas” népszavazás példája nagyon tanulságos, hasonlóan a „nem”-ekre épített, (azzal együtt, hogy a kérdésfeltevés mindig faramuci, hogy a választó úgy érezze, mintha igent mondana valamire). A nemekkel valójában mire mondtunk igent?

-A vizitdíj és kórházi napidíj elutasításával arra, hogy az egészségügyi rendszerben maradjon a hálapénz, maradjon a megszokott hosszú várakozás a rendelőintézetek előtt.

-A tandíjat a kormány maga vezesse be később az ő saját ízlése szerint.

Most ha egy bizonyos számú menekült/migráns/bevándorló elhelyezésére nemet mondunk, akkor mire mondunk igent? Pontosan nem tudjuk, de sejthetően az alábbiakra:

-A kormányunk szabad kezet kap, hogy neki nem tetsző nemzetközi kötelezettségvállalásokra nemet mondjon és a feszültség kiéleződése esetén parlamenti jóváhagyással akár ki is lépjen a szervezetből (EU, NATO).

-Arra mondunk igent, hogy a kormány belpolitikája teljesen jó lenne, csupán ott van a legfőbb kerékkötője az EU szervezete. A kormánypártokhoz közeli, megbízható személyek tovább folytathatják a hűbérbirtokaik kiépítését, amelyet megszolgáltak a magyar emberek „megvédéséért”, az érdekeink harcos képviseletéért.

Még egy szempont, hogy az állampolgárok többsége sosem elég tájékozott politikai kérdésekben, nem is lehet az. Emiatt a NER konzultációs rendszere éppúgy a felelősség áthárítását jelenti mint a népszavazási kezdeményezés, és egyben a kormánypárt tevékenységének a reklámozására is szolgál. A jelszavak és szlogenek a politikában ugyanúgy működnek (régen is úgy működtek) mint a reklám, hiszen amit nagyon sokszor hallunk vagy látunk azt hajlamosak vagyunk lényegesen fontosabbnak tartani a dolog valódi jelentőségénél.

NEM-et mondani általában könnyű, az igazi bátorságot mindig az IGEN kimondása jelenti valamire.

Habár többször megkongatták a vészharangot Európa fölött, Britannia leginkább csak földrajzi értelemben jelenti Európa végét, a Brexit ellenére az öreg kontinens köszöni, jól van. Az Egyesült Királyság kiválásával az EU egy olyan tagországot veszít el, amely folyamatosan problémákat okozott a kontinentálishoz képest máshogy működő rendszereivel, az egységet folytonosan bomlasztó különutasságával.

A UK sok tekintetben az USA-hoz hasonlít illetve azt közelíti:

 1.A jövedelmi egyenlőtlenségek a briteknél a legmagasabbak, London körzete az EU (volt) leggazdagabb régiója, az EU átlag 3-szorosával ezzel szemben az ország nagy részében az EU átlag közeliek vagy az alattiak a jövedelmek. Ennél nagyobb jövedelemkülönbségek szinte csak az USA-ban vannak a fejlett gazdaságú országok közül.

2.A neoliberalizmus felfogása hasonlóan erős mindkét országban: a Thatcher-izmus időben pár évvel követte a Reagan-izmust, a politikai ciklusok sok tekintetben hasonlóak, sőt a brit fogyasztói mentalitás is közelíti az amerikait. A kontinens országainak hagyományai viszont ezektől teljesen eltérnek.

3.A pénzügyi rendszer a GDP-n belül 10%-ot képvisel az UK-ban, amely rendkívül magas, az USA-ban 11% más számítási módszerrel 21% a pénzügyi szolgáltatások aránya. Ez mint tudjuk könnyen egy buborékgazdaságot eredményez és emellett hozzájárul a jövedelemkülönbségek tartósan magas szintjéhez. Ha a londoni City pénzügyi központ szerepe csökken, az inkább a britek fogják megérezni és kevésbé az EU.

Mindezek alapján a UK az EU és USA között „félúton” van vagy sok vonatkozásban inkább az USA-hoz áll közel.

A világ más részein is vannak problémák:

BRIC országoknak nevezték el a jövő potenciális gazdasági hatalmait, azonban az utóbbi évek fejleményei alapján kirajzolódik, hogy ezek közül Brazília és Oroszország nem voltak képesek túllépni a nyersanyag-exportőri szerepen, emiatt nem jelentenek a jövőben sem számottevő gazdasági tényezőt. Csupán Kína és még esetleg India aspirálhat a gazdasági nagyhatalom címére. Japánban a gazdaság évtizedek óta stagnál, a lakosság száma csökken, de Kínában sem tartható már fenn a megszokott erőteljes növekedési ütem.

Európa még mindig élen jár számos tekintetben:

1.Szociális biztonság szinte csak európai országokban létezik, az egészségügyi ellátás is jellemzően jó színvonalú, az USA-hoz képest is.

2.Környezetvédelem területén Észak-Európa az etalon a világ számára, de kontinensünk nagy részén fontos szempont. Megújuló energiaforrások használata, erdősítés és fák védelme, természetvédelem, a vidék hagyományainak újjáéledése Európán kívül kevéssé jellemző.

3.Gazdasági téren a versenyképességet tekintve számos európai ország a világ élvonalában található, erős vállalatokkal. Jellemzően olyan országok, amelyeknek nem nagyon voltak gyarmataik és ásványkincsekben sem gazdagok (pl. Svájc, Dánia, Hollandia, Németország). Dánia felmérések szerint a világ legboldogabb országa, a nyugdíjrendszerének, foglalkoztatási és oktatási rendszerének köszönhetően, de még a bevándorlási politikája is követendőnek mondható. Európa országai karakteresek, eltérő utakon járnak, ma is még gyakorlatilag versenyeznek egymással.

4.A kontinens keleti részén Lengyelország a legjobb példa a felzárkózásra: jelenleg még csupán az EU 70%-án van, de a gazdaság fejlődése gyors, amely a kisvállalkozások jelentős szerepének, az oligarchiák hiányának és az oktatási rendszer fejlesztésének köszönhető. A többi volt szocialista ország is képes a nyugatiaknál gyorsabb fejlődésre, bár inkább a katolikus kultúrájú Dél-Európa érhető el, kevésbé a protestáns észak.

5.A déli mediterrán régió is Görögország kivételével viszonylag stabilizálódott. Görögország az Euró-övezet gyenge pontja, messze lehetőségei fölött él (nem a balkáni szinten, ahová való), viszont folytonosan zsarolni képes az EU-t a pénzügyi csőd rémével.

6.A kontinens keleti határain a 145 milliós (csökkenő lélekszámú) Oroszország és a 80 milliós (növekvő lélekszámú) Törökország az EU potenciálisan legfőbb szövetségeseit jelentik (nyersanyagok, munkaerő stb.)

A jövőben Európa a mainál még letisztultabb formában háromlépcsős lehet: az Euró-övezetbe tartozó országok mint a belső mag, az EU államszövetségbe tartozó országok valamint az EU-hoz szerződésekkel kapcsolódó, szorosan együttműködő országok. Kérdés, hogy az „EU” jelentése mit takar majd a jövőben, valószínűleg a mainál lazább gazdasági és politikai államszövetséget, egyszerűbb és átláthatóbb döntéshozatallal, kevesebb szabályozó és törvényi hatalommal. Az EU-ra többféle ok miatt van szükség, az egyik a vitás kérdések békés rendezése a tagállamok között (leginkább a harcias természetű egyének és diktátor hajlamú politikusok szeretnék látni az EU felbomlását.) A másik fő ok az, hogy az EU-hoz képest méretben hasonló USA-Kanada-Mexikó gazdasági térsége, Kelet-Ázsia pedig potenciálisan kétszer akkora lehet.

A teljes mértékű szuverenitás a mai globalizált országokban kisebb országok számára (amelybe még Nagy-Britannia is beleértendő) rendszerint nem járható út, bár egyes hataloméhes politikusok szeretik hangoztatni. Más kérdés, hogy a globalizáció visszafordulhat és felerősödhet a lokalizáció (vannak ennek jelei pl. az ún. „kézműves termékek”), azonban jelenleg még a kettő egymást feltételezi: az önként vállalt falusias, hagyományőrző életmód általában nem önellátásra épül, hanem a globalizáció révén meggazdagodott turisták kiszolgálásából fedezi a megélhetését. Korszakváltásra akkor kerülhet sor, ha a jelenlegi energiabőség véget ér és a környezeti problémák súlyossága is elér egy bizonyos szintet.

Két ok szól amellett, hogy a tágabban értelmezett „női egyenjogúságot” jobb elfelejteni, az egyik, hogy a közéletünkben különféle ideológiai érveket hív elő pro- és kontra, és mivel ilyenkor zavaros ösztönvilágunk tör elő a háttérből, az ilyen jellegű viták általában terméketlenek.

A másik ok pedig egy olyan tényező, amely szerepet játszott abban, hogy a mai ember felülmúlta és kiszorította élőhelyéről a neandervölgyi embert, ez pedig a nők és férfiak közötti munkamegosztás kifinomultsága. A homo sapiens törzsei esetében sokkal jobban elkülönült a neandervölgyiekhez képest, hogy a férfiak a vadászatban, fizikai erőt igénylő eszközkészítésben jártak élen, a nők pedig a gyermekek gondozásával és ház körüli teendőkkel foglalkoztak a legtöbbet. Ez a felfogás még ma is jelen van a tudatunk legmélyén, így például a vadászathoz szükséges térlátás vagy a műszaki érzék terén a férfiak átlagban jobban teljesítenek, a gyermekneveléshez és a helyi szociális tér fenntartásához szükséges beszédkészség és empátia pedig sokkal inkább a hölgyek erőssége. Agyunk különféle központjai más irányokban fejlődnek az eltérő hormonális és szociális hatásokra, ezzel együtt az egyes készségek fejlesztése legalább ugyanennyire rajtunk is múlik.

A hagyományos szemléletben a családi tűzhely a hölgyek birodalma, és fenntartása is az ő kötelességük. Az otthon szempontjából igen sok apró dologra kell figyelni egy időben, különösen ha gyermekek is vannak és innen jön az a közismert tény, hogy a tipikus „női agy” képes egyszerre több dologgal foglalkozni.

A munkahelyeken a tipikus női munkakörök ennek megfelelően olyanok, ahol többféle ügyet kell intézni egy időben és jó kommunikációs készségekre is szükség van. Érdekes megfigyelés, hogy a hölgyek számára egy apró hiba is milyen súlyosan eshet latba –- a vicc szerint amikor felfedezik a hibát, akkor azonnal mennek az intrikák, még a férfiak egyből beismerik és „jössz egy sörrel” mondattal túllépnek rajta. Mindez nem meglepő, hiszen a családi életben nagyon fontos a stabilitás és az ehhez szükséges alapvető higiénia, amelyet már egyetlen gondatlan lépés is felboríthat. Ezért egy apró hiba az irodában egyeseknek olyan érzés lehet mintha fertőző bacilus tört volna be a környezetükbe.

A hagyományos férfiszerep sokkal inkább inkább kockázatkereső és kevésbé törekszik biztonságra a „külvilág” terének eleve kiszámíthatatlan közegében. A hölgyek a feladatokat nagyon sokszor az embereken keresztül közelítik meg és a munkahelyen is emberekkel (munkatársakkal) foglalkoznak a legtöbbet és legszívesebben, a férfiakat viszont mindenhol megoldandó problémákat látnak és ennek érdekében elmélyülten összpontosítanak egy viszonylag kis részterületre. A férfiak látásmódja valamivel objektívabb, a hölgyek a munkahelyen is mögöttes tartalmat keresnek, fontosabb számukra az események érzelmi háttere, és az érzelmi biztonság időkénti megerősítése.

Persze nagyon sok ellenpéldát is lehet találni minderre, nem csak egyéni különbségek miatt, hanem azért is, mert ezek a tulajdonságok inkább egy adott szociális térben domborodnak ki leginkább: ha például egy irodában csak hölgyek vannak jelen és nincsenek férfiak, akkor megfigyelésem szerint gyakorivá válhatnak a különféle munkahelyi játszmák és intrikák. Köztudott, hogy a hölgyek az aprólékos és precíz munkavégzésben járnak élen, jobbak az adminisztrációs készségeik, a férfiak jó része viszont kevésbé ragad le egy adott ponton, jó esetben nagyvonalúak, olykor hanyagabbak. Ez megint egy régi társadalmi elvárást tükröz, amely nem kedvező a hölgyek számára, hiszen a férfiaknak többet elnéz a társadalom.

Az olyan kimutatások azonban, hogy a fizetésekben is a férfiak javára történő diszkrimináció jelenik meg, igen félrevezetőek lehetnek. Részletekbe menő elemzések ugyanis kimutatták, hogy az USA-ban a férfi menedzserek részrehajló magatartása csupán 2-3%-ban magyarázza meg a jelentős nemek közti bérkülönbségeket ugyanabban a pozícióban, ennél jóval nagyobb szerepet játszik, hogy a férfiak többet tesznek a magasabb fizetéssel járó pozíciókért (utazás, elköltözés, több túlóra vállalása stb.) A férfiak számára ugyanis szinte mindig alapvető fontosságú a magas fizetés, a hölgyeknél a különféle családi szempontok adott esetben előtérbe kerülhetnek.

A férfiak esetében fontos lehet a humorérzék, amely a találékonyság egyik indikátora. (A férfiasság és a humor közti kapcsolatra olyan kutatás mutatott rá, hogy a humoristák között – akik nagy része férfi - az átlagnál sokkal kevesebb a homoszexuális.) A humor, azaz a találékonyság pozitív társadalmi értékelése a jó térlátáshoz hasonlóan megint csak a vadászat és a területvédelem ősi ösztöneinek továbbélését díjazza. A férfi vásárlási stílusa is sok esetben a vadászat mai karikatúrája, ahol az apróvad különféle akciós áruk képét öltheti. A női vásárlási stílus ezzel szemben teljesen más, inkább az otthon, a lakás fejlesztésére irányul.

A nőies férfiak és férfias nők egyes típusainak elterjedése az utóbbi évszázadok fejleménye, amikor a különféle szakmák differenciáltabbá váltak és többfajta készséget igényelnek mint régebben. A kifinomultabb társadalmak jobban tolerálják a normálistól eltérő készségeket, mivel ezek nagyobb valószínűséggel hasznosíthatóak a primitívebb árutermeléshez képest. Az olyan szólamok, hogy „igazi férfiakat szeretnék látni” számomra egyáltalán nem hitelesek, hiszen az „igazi férfi” értelmezhető úgy is, mint durván viselkedő, sivár érzelmi életet élő egyén. Saját magamon is azt tapasztaltam, hogy az „igazi nőkhöz képest” jobban vonzanak és izgalmasabbak számomra a kissé fiús megjelenésű és a fiús tulajdonságokat mutató hölgyek, velük általában jobban megértetem magam.

Az eltérő készségek tehát nagyrészt értelmetlenné teszik a férfiak és nők „egyenjogúságáról” szóló vitákat. Ezzel együtt a feminista mozgalmak fellépése lehet jogos főként olyan országrészekben és régiókban, ahol a nő még mindig másodrendű állampolgárnak számít vagy a nemek közti munkamegosztás nagyon aránytalan. A mai magyar törvények ill. a törvényi gyakorlat inkább a férfiak szempontjából tűnik diszkriminatívnak: válás és családjog területén éppúgy mint a nyugdíjazás vonatkozásban. A törvény igazságtalan módon lehetővé teszi a nők korábbi nyugdíjba vonulását érdemi indoklás nélkül, olyan (kimondatlan) alapon, hogy a nagymama hasznosabb tagja a társadalomnak mint a nagypapa, azt sem véve figyelembe, hogy az idős férfi eleve kevesebb nyugdíjban megélt évre számíthat. Ez az újfajta (közösségi jogi) szemlélet, amely az egyéni joggal szemben érvényesül, számomra meglehetősen hátborzongató.

Van még egy érdekes kérdés, hogy a hölgyek mennyire alkalmasak vezetőnek és mennyire vegyenek részt a politikában. Tapasztalatom szerint vezetőnek legalább annyira alkalmasak mint a férfiak, és a munka nem kell, hogy feltétlenül a családi élet rovására menjen. A politika mint a közélet egyik színtere nyilvánvalóan nagyobb részt a férfiak játéktere és kevésbé nőké, viszont a hölgyek részvétele javítja a színvonalat. Ez onnan mérhető le, hogy azokban az országokban, ahol csak elvétve vannak nők a politikában (mint Magyarország és számos balkáni ország vagy a fejletlen országok jó része), a harcias, agresszív stílus dívik, amely nem kompromisszumkész és hosszú távon sikertelen. Ezzel szemben törzsi háborúskodásokban kimerült afrikai országokban női miniszterelnökök tettek rendet, a skandinávoknál pedig jelentős a női politikusok aránya – ezek pozitív példák arra, hogyan haladható meg a "macho" stílus a politikában.

Habár a kormány kommunikáció azt sugallja, hogy a fő problémáinkat „az illegális bevándorlók” és „Brüsszel” okozzák, a helyzet viszont sajnos nem ez: a fő társadalmi problémáink ugyanúgy megoldatlanok maradtak mint régebben.

Az egyik ilyen problémát a magyar menedzserek (vállalatvezetők, felső és középvezetők) esetenkénti gyenge teljesítménye jelenti. Ugyanis amint azt a „23 dolog, amit nem mondtak el a kapitalizmusról”' című „alapmű” levezeti, két ország teljesítménye közötti különbségét főként az országok menedzsmentje közti különbség okozza: például egy indiai buszsofőr semmiben sem marad el egy svéd mellett, sőt sok esetben még találékonyabbnak, ügyesebbnek is kell lennie svéd kollégájánál, a két ország menedzsereinek teljesítménye viszont már nem említhető egy lapon.

Én magam számos vállalatnál dolgoztam már és a magyar menedzsment egy jó részéről a véleményem eléggé lesújtó, csak néhány esetben állták ki az összehasonlítást azoknak az angol, osztrák, francia és japán vezetőknek a többségével, akikkel együtt dolgoztam. Amellett, hogy a vezetők és dolgozók közötti bérarányok nálunk hasonlóak mint Nyugat-Európa jó részén, ezzel szemben a magyar menedzserek által előállított hozzáadott érték sokszor nem ennek megfelelő. Ki kell mondani: a magyar vezető réteg egy jelentős része vagy nem alkalmas vagy nem megfelelően képzett feladata ellátására.

Egy klasszikus felmérés alapján, hogy egyes országokban egy adott csoport hogyan választ magának vezetőt, a feladatot legjobban általában az amerikaiak oldották meg, jó érzékkel választották ki a legrátermettebb csoporttagot. A németek általában a legmagasabb iskolai végzettségűt, a japánok pedig a legidősebbet jelölték ki, a magyarok ezzel szemben igen nehezen jutottak dűlőre. Én magam mégis látok olyan szabályt, amely által a magyar vezetők kiválasztásra kerülnek: ez pedig a jó beszédkészség és prezentációs készség. Szinte minden magyar vezetőre jellemző, hogy jól adja elő magát és jól prezentálja csoportjának eredményeit. Mindez részben a Kádár-korszak örökségének is betudható, ott volt jellemző az igazgató és a párttitkárok hosszú és homályos tartalmú szövegelése. Manapság az ideológiai szempontok ugyanúgy szerepet játszanak a vezetők kiválasztásában mint régebben: ez leginkább az állami tulajdonú vállalatok és intézmények (pl. MÁV, egészségügyi intézmények, hivatalok) országos és helyi szintjein szakértelemmel alig rendelkező, de politikailag megbízható vezetői esetében a legfeltűnőbb. Emellett a legtöbb vállalatra is igaz, hogy az eredményeknél és a mutatott teljesítménynél sok esetben sajnos fontosabb, hogy a vállalatvezetővel egy „platformon” legyen, azt mondja, ami neki tetszik. A dolog természetéből fakadóan főként a férfi vezetőkkel van baj, és nem véletlen, hogy a vezetők nagy többsége férfi, a női bérek pedig lemaradtak, hiszen a női vezetők szemlélete más, sok esetben gyakorlatiasabb és kevésbé felel meg a kimondatlan ideológiai elvárásoknak. (Ez persze csak tendenciaszerűen érvényes, akadnak ellenpéldák is.)

Miben maradtak el a magyar vezetők a külföldiektől?

1.Rendszerszemléletben. Alapkövetelmény, hogy a saját területén egy jól működő rendszert alakítson ki, amely a dolgozók munkáját ez megkönnyíti, emellett a problémák is megelőzhetőek vagy hamarabb felszínre kerülnek. Általában nincs szükség új rendszer felépítésére a semmiből, csak alkalmazni azokat az eljárásokat, amit már máshol kitaláltak. Az egész vállalat hatékony működése jórészt ezen múlik: ma már nem lehet arra fogni, hogy nincs pénz, hogy kevés a pénz, sokkal jelentősebbek a nem megfelelő rendszer kialakításának problémái.

2.Tervezési problémák. Nincs hosszú távú, legalább fél éves vagy nagyobb távlatú koncepció, nem történik a problémás területeken hosszú távú megelőző intézkedések meghozatala, sok esetben nem is ismeri mélységében ezeket, nincs fejlesztési ütemterv.

3.A dolgozók motiválása. Egy vállalat akkor tud stabilan és jól működni, ha a dolgozói nagyjából elégedettek és szeretnek ott dolgozni. Az anyagiak mellett a viszonylag stressz mentes, jó munkahelyi légkör, az előrelépési lehetőségek és az erkölcsi elismerés (pl.„Köszönöm.” „Szép munka volt.”) is befolyásolja a beosztottak közérzetét. A magyar egészségügy orvosbárói a kirívóan rossz példák.

4.Kevésbé csapatjátékosok. Sokakra jellemző a saját területének teljes kontrollja mellett védekező beállítódás másokkal szemben. Félelem a felelősségtől és hogy mások ráhúzzák a vizes lepedőt, emiatt is szeretnek ismerősökkel, számukra „megbízható emberekkel” dolgozni. (Kontraszelekció a kiválasztásban.) A vállalat érdekeinek egészét általában kevésbé veszik figyelembe és kevésbé hatékonyan képviselik.

A foci világ mint tudjuk, a társadalom egészét tükrözi kicsiben, a magyar foci történései számos jellemzőnkre rávilágítanak. Dárdai Pál volt az első olyan edző, aki kiment külföldre és megtanulta a szakmát olyanoktól, akik valóban értenek hozzá. Dárdai és Storck megmutatták, hogyan lehet a játékosokból nem csak a teljesítmény maximumát kihozni, de még többet is annál, amint magukról gondolnak. (A magyar fociról készült dokumentumfilm egyes jelenetei megmutatják, hogyan lehet egy csapatot korszerű felfogásban vezetni.) A magyar edzői szakma viszont most fúj rájuk, mert eddig jól elvoltak a langyos kis belterjes világukban, és mindig ki tudták magyarázni az eredménytelenséget. Kedves Uraim: a vezetés nem boszorkányság és a szakma legkorszerűbb, fő fogásait meg lehet tanulni! Ez minden magyar menedzserre érvényes, területtől függetlenül. (Nem azt mondom, hogy a magyar vezetőket el kell utasítani vagy hogy külföldieket kellene hozni, hanem hogy képzésre szorulnak.)

Van olyan jellemzője a vezetői/döntéshozói kultúrának, amely máshol is problémát jelent, nem csak Európa kevésbé szerencsés, keleti felében. A Brexit eredménye mutatott rá arra a jelenségre, amikor az elitek elszakadnak a társadalom többségétől és nem kínálnak számukra perspektívát. Az már baj, ha az elit a társadalom többsége felett állónak tűnik, a társadalom szerves része kellene, hogy legyen. A legjobb, ha vezető élő és közvetlen kapcsolatot tart fenn a vállalat beosztott dolgozóival, emellett a helyi közösségek életében is aktívan és kreatív módon részt vesz.

Tévedésben vannak azok, akik szerint a demokrácia azt jelenti, hogy pár évenként a szavazólapon egy x-et húzunk az egyik rubrikába, akár választásokról, akár népszavazásról van szó.

Ha ez így lenne, akkor Azerbajdzsán vagy Oroszország ugyanolyan demokratikus ország lenne mint Németország vagy Svédország. A demokrácia az élet számos területén (családokban, munkahelyen, közéletben) érvényesülő gondolkodásmódot jelent, és olyan jellemzői vannak mint nyílt és félelemmentes véleménycsere a közügyekben, egymás igényeinek figyelembe vételével hozott kompromisszumok, hatalommegosztás és optimalizálásra törekvő döntéshozatali mechanizmus. Ezeknek a kritériumoknak számos európai ország egyre kevésbé képes megfelelni, ezt mutatja az euroszkepticizmus megjelenése. Én magam szkeptikus vagyok az euroszkeptikus pártok programjaival szemben, viszont a gondolkodás és érzésvilág, amelyet a választóik közölnek, számomra eléggé egyértelmű és világos üzenet. A briteknél mint sok helyen máshol Európában, nagyra nőttek a különbségek az egyes régiók között, és míg például London körzete az Unió kiemelkedően leggazdagabb régiója, az angol „vidék” az EU átlagát jó ha megüti. Hasonló a helyzet nálunk, ahol az ország legfeljebb harmad részén beszélhetünk valamennyire fejlett gazdaságról (Nyugat-Dunántúl és Közép-Magyarország), a keleti és déli területek messze lemaradtak. Ezért ha nálunk is feltennék a kérdést, akkor a régiók nagy részén (főként ahol erős a Jobbik), a többség nagy eséllyel az EU-ból való kilépésre szavazna.

A demokrácia azon a ponton bukott meg a briteknél, hogy bezárkózott a londoni City-be és a felhőkarcolók magasságából szemlélte a brit valóságot. A választóknak valójában nem az EU miatt, hanem a londoni politikai elit, jogászok, pénzemberek lekezelő és lenéző magatartására húzták be azt a bizonyos sistergős x-et (a szavazófülke magányában, afféle kicsinyes bosszúként) a „kilépés” mellé. Amint a kádár-rendszerben mondták, az emberek számára megvan a „morgás joga”, ez azonban semmilyen demokráciában nem valódik jog. Valódi jogérvényesítésről akkor beszélhetünk, hogyha helyi közösségek és mozgalmak szerveződnek, amelyek egyszerű követeléseket fogalmaznak meg és ezek a minisztériumok szintjén vagy akár a parlamentben is megtárgyalásra kerülnek. Az érdekérvényesítés mindig nehézségekbe ütközik a kettészakadt társadalmakban, (amit másik cikkemben jobb agyfélteke és bal agyfélteke dominált, eltérő világnézetként írtam le) és a globalizált világunkban ilyeneket látunk az USA-tól Lengyelországig mindenfelé, pár kivétellel (pl. skandinávok, ausztrálok, svájciak, szlovénok, csehek). A politikai elitnek minden országban ott kell élnie időnként az emberek között, nem brüsszeli vagy londoni üvegpalotákban, de még nem is a Budai Várban, ahonnan az egyszerű, mindennapi problémák nem láthatóak. (Megjegyzem, hogy olyan véres kezű vezetők mint Sztálin vagy Khomeini dolgozószobáikba bezárkózva élték le életük nagy részét.)

A briteknél a bevándorlás (és nálunk is ez a jellemző) szimbolikusan, érzelmileg volt téma, egyáltalán nem gazdasági vagy akár kulturális problémaként, hiszen pont olyan országrészekben szavaztak az EU ellen, ahol alig van bevándorló, emellett a külföldi munkavállalók nagy része a volt angol gyarmatokról jött egyáltalán nem az EU hatására, harmadrészt a kelet-európaiak is olyan munkákat vállalnak el alacsony óradijért, amelyre a britek nem voltak hajlandóak.

Megbukott a demokrácia a briteknél úgy is mint döntéshozatali mechanizmus, hiszen az sosem lehet a többség diktatúrája a kisebbség fölött, semmilyen kérdésben. A brit társadalom konfliktusait elmélyíteni látszik, káoszt idézett elő egy rosszul feltett, demagóg érvekkel alátámasztott kérdés. Az egyszerű brit választó érzelmi alapon döntött nem tudva, hogy milyen alternatívák között választ valójában, sőt még a kedves brit euroszkepticizmus urak sem tudták, csak hazardíroztak. Szeretném látni, adtak-e előzőleg követeléslistát az EU-nak olyan pontokkal, amelyeket a brit miniszterelnök nem tárgyalt és amelyekben nem ért el engedményeket. Nem volt ilyen, ez is mutatja, hogy mennyire destruktív, zavaros fejű politikusok kampányoltak a kilépés mellett, aki hamar be fogják látni, hogy ez nem más, mint ugrás a sötétbe. Mindez a magyar politikai elit számára is fontos tanulságokat szolgál.

Orbán Viktornak is be kell látnia egyszer már végre, hogy egy olyan bonyolult rendszerben mint az EU politikai és gazdasági rendszere, nem szabad hazardírozni és ő sem viselkedhet úgy mint elefánt a porcelánboltban, mert ha ő és a hozzá hasonlók túlfeszítik a húrt és az egyszer elpattan, akkor már nagy a baj. Nem kell csodálkozni, ha kiadjuk az azerbajdzsáni baltás gyilkost és pár nap múlva az EU tiltakozik. Akkor sem kell, ha az egyik napon az oroszokkal szövetségre lépünk és másnap elveszítjük a lengyeleket emiatt, miközben az EU tiltakozik és szankciókat vezet be az oroszok ukrajnai politikája miatt. A migránsok kérdésében a folyamatos feszültségkeltés, mindenféle kompromisszum elutasítása szintén gyengítette az EU egységét, az egységes politika kidolgozását. Most Orbán csodálkozik, hogy elvesztette a fő szövetségesét (a másikat, Merkelt ő maga ütötte-vágta, tőle nem várhat semmi jót), de csupán a saját bőrén tapasztalja meg, ha az ideológiai műhelyekben kidolgozott elvek merev és könyörtelen alkalmazása, valamint a másik érdekeit folyamatosan sértő machiavellizmus hova vezet. A legjobbakat kívánom neki ebben, a régi arab mondást teljesen komolyan véve, hogy Allah világosítsa meg az elméjét.

Kormányunk migrációval kapcsolatos álláspontja kimondottan radikális más szóval szélsőséges vélemény, és én magam a 20. századi magyar történelem legnagyobb tanulságának a szélsőséges gondolatok és ideológiák kártékony hatását tartom.

Éppolyan hibának tartom a „fogadjunk be több millió migráns” nyugati, mára népszerűségét vesztett ötletét mint az Orbán-féle „zéró toleranciát”. (A „zéró tolerancia” kifejezéssel úgy találkoztunk először, mint autóvezetés idejére az alkoholfogyasztás teljes tilalmát kimondó, a legtöbb európai országban nem jellemző előírással.)

Az Orbán-féle népszavazási kezdeményezés ha szó szerint nem is, de lényegét és kontextusát tekintve erről szól, így értelmezhető. Ugyanis egy tipikus NEGATÍV gondolat (és a negatív gondolatok természetszerűleg, tipikusan romboló jellegűek), mivel nem tesz mellé a közvélemény számára alternatívát vagy alternatívákat. Negatív gondolat elutasítása helyett minden esetben két valós alternatíva közötti választás lenne a tisztességes egy népszavazás során.

Nehéz beszélgetni erről a témáról, én magam is megismertem számos méltányolható véleményt és jó meglátást, célom nem is valamiféle harcias vita, hanem inkább véleménycsere, rámutatni pár érdekes szempontra. A kormányt leginkább azért kritizálom, mert sokkal kevésbé félek bevándorlók áradatától mint attól, hogy egy elszigetelődő és idegengyűlölő országgá válhatunk.

Az egyik ilyen lehetséges szempont annak felvetése, hogy elvben létezhet olyasmi mint humánum az emberi együttélésben. A politika nem csak az ököljogról és a kíméletlen érdekharcról szólhat, hanem időnként ésszerű mértékű segítség felajánlásáról is olyanoknak, akik önhibájukon kívül bajba kerültek.

A másik amit a kormány nem hangsúlyoz, hogy mi is fogadunk bevándorlókat ill. munkavállalókat más országból, ha bizonyos feltételeknek eleget tesznek pl. van pénzük (letelepedési kötvény), a keresztény vallást követik, netán hiányszakmák művelői (orvos, mérnök, programozó stb.) Úgy lenne tisztességes, ha pontosan annyit beszélne a kormány a saját bevándorlási politikájáról mint a Brüsszel elleni harcról.

Egy harmadik szempont, hogy a magyar polgárnak nincs fogalma és nem is lehet a nemzetközi kötelezettségvállalásokról és azok tartalmáról. A kormánynál a labda, ő van helyzetben ill. folyamatos alkupozícióban, Orbánék tudják azt is, hogy mennyire komoly vagy mennyire puhítható le egy megállapodás a Paks-2-ről vagy a magyar katonák NATO szerepéről. Például senki nem akar jószántából katonákat küldeni Afganisztánba, de mégis megtesszük és nincs róla népszavazás.

Létezik azonban egy olyan vetülete a dolognak, amely mindezeknél sokkal aggasztóbb. A „bunker mentalitás” szót a közéletben nálunk úgy használják, hogy az egyes pártok nálunk egymást démonizálják, amely a tagság részére összetartó erőt jelent. Ha azonban megnézzük a definíció szerinti jelentést, akkor kiderül, hogy eddig nem jó használtuk, hiszen az „extrém védekező pozíció és ön-ítélkezés, folyamatos külső támadások miatti eltúlzott mértekű félelemre alapozva”, pontosan az, amit az Orbán-kormány az egész magyar társadalom felé sugároz, tehát a bunker mentalitást képviseli.

A túlságos rendpártiság meglévő hagyományára épít, mivel a szélsőségesen konzervatív felfogású embert általában zavarja minden, ami mozgásban van, ami élő. A napi gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy egy száz éves nagy fa veszélyt jelent az épületek közelében, mert rádőlhet a házra vagy egy villanyvezetékre, a kutyák ugatnak és betegséget terjesztenek, sőt a sok gyerek is hangos és rendetlen, zavarja az emberek nyugalmát. Legjobb tehát a fákat kivágni, mindent lebetonozni, a kutyákat kitiltani, a gyerek pedig ne rohangáljon köztéren, ahol kórokozók vannak, hanem üljön békésen a TV és a számítógép előtt. Kormányunk ugyanis folytonosan figyelmeztet arra, amit mindenki tud, hogy az élet igen veszélyes, számos kiszámíthatatlan mellékhatással jár, sőt előbb vagy utóbb halálhoz vezet.

Az utóbbi évtizedekben szemmel látható módon erősödött fel és extrém mértékűvé vált nálunk az emberek biztonságvágya. Ehhez hozzájárult, hogy a társadalmunk dinamikus és tettre kész polgárainak jó része külföldön dolgozik, akik itt maradtak sokan hajlamosak vagyunk a világot kevésbé olyan szemmel nézni, hogy milyen lehetőségeket nyújt (legbelül talán abban hiszünk, hogy semmit), mint hogy mennyire veszélyeztetheti a kis világukat.

Amit nem ismerünk az mindig gyanús, például minden arab potenciális terrorista (ez nem vicc, hanem a kormánypropaganda része), a különféle kultúrák tagjai pedig ne ugráljanak hanem maradjanak a sejhajukon. Ez természetesen nem magyar sajátosság, hanem besavanyodott kelet-európai mentalitás, amelyet a magyar kormány sajátságos értéknek tart a dekadens „nyugattal” szemben. (Milyen ravasz ötlet, kell az értelmiségünknek is valamilyen csont, amit rágcsálva fölénybe kerülhet az irigyelt „nyugattal” szemben.)

Mindez talán túlzásnak hangzik, de ilyen kép jön le a kormány megnyilatkozásaiból, amely a „kemény dolgozó kisember” (azaz a hatékonytalanul és ötlettelenül robotoló munkavállaló) eszméjében hisz, őt védi.

Biztonság mindenekelőtt, jellemző felfogássá vált nálunk, hogy még a hideg vizet is megfújjuk. A bográcsozás és horgászat ismerősökkel még aránylag biztonságos tevékenységek, ellenben ha a gyerek sportolni jár, akkor már ki tudja, milyen perverz edző keze alá kerülhet. Legjobb, ha amit lehet ismeretségi alapon intézünk, minden munkát haverok kapnak és a kulcspozíciókba megbízható elvtársakat ültetünk. Így tudjuk csak az eseményeket kontrollálni, hiszen idegen emberek esetleg új gondolatokat hozhatnak, vitát válthatnak ki. A vita pedig nem szolgálja a nemzeti egységet, ahol az irányt mindig a „vezér” határozza meg.

A „keményen dolgozó kisember” és a NYUGalomra vágyó NYUGdíjas (egyáltalán nem biztos, hogy olyanok, de a kormány olyannak szeretné őket látni), meg lesznek védve. Sőt, tessék van még minimálbér és van közmunka is.