Az idén Nyugat-Európában és az USA-ban tapasztalt látványos jobbra tolódásban az orbánista ideológia saját megerősítését látja azt, hogy jó úton jár. A felszíni hasonlóságok ellenére azonban a tőlünk nyugatra levő országok „illiberális” politikusainak programja lényeges pontokon eltér a kelet-európai típusú populistának is nevezett politikai vezetők felfogásától.

 A támogatói csoport nagyjából hasonló, de a társadalmi háttér nem annyira

A brexit támogatói vagy a Trumpot megválasztók, vagy akár Le Pen hívei is sok tekintetben hasonlóak a Fidesz törzs szavazóihoz: nagy részük falvakban vagy kisvárosokban lakik, a nagy egyházak tagjai és a hagyományos életforma áll hozzájuk közel, valamint jellemző rájuk egy bizonyos fokú idegenellenesség. A hasonlóság azonban nagyjából eddig tart, mert nyugaton társadalmi háttér teljesen más a kelet-európaihoz képest: ott az alsó-középosztály lecsúszóban levő nagy csoportjai mellett egy viszonylag erős, a status-quo fenntartásában érdekelt nagyvárosi közép- és felső-középosztály is megtalálható. A mi középosztályunk viszont életmódjában sőt jövedelmi, vagyoni helyzetében is az ottani alsó-középosztályhoz áll közel (l.itt). Emellett a mi alsó-középosztályunk, főleg a leszakadt régiókban élők már alig kapnak valamilyen támogatást vagy jelentősebb politikai képviseletet nagy szavakon kívül.

Ami már elég jól kirajzolódik

Az angolszász-modellben (amelynek az „északi-modellt” követő országoktól eltekintve sok más ország átvette a legfőbb elemeit) a liberális demokráciák az utóbbi időkben teljesen sikertelennek bizonyultak a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének megállításában. A baloldal kétféle választ kínál erre, de egyik sem eléggé átütő: az egyik a homályos „Occupy Wall Street” mozgalom - de senki nem tudta megmondani, hogy mit csinálnának, ha elfoglalnák, még az ez irányba tendáló USA elnökjelölt Bernie Sanders sem. A másik az Obama-care irányvonal, amely az állami szolgáltatások jogosultságának kiterjesztéséről szól, azonban ez költségesnek és kevésbé hatékonynak bizonyult, emiatt gyakorlatilag bukásra van ítélve. Mivel a baloldali elit helyileg távon van azoktól az emberektől, akik a legnagyobb vesztesei az utóbbi évtizedekben bekövetkezett változásoknak, ezért a mérsékelt jobb oldali vagy olykor a szélsőjobb felé tendáló politikusok kaptak vagy kaphatnak felhatalmazást arra, hogy a helyzetükön javítsanak.

 A dolog tétje nyugaton

A tét a társadalmi feszültségek csökkentése és a demokratikus rendszer működésének fenntarthatósága. A jobboldal régi, hagyományos eszközeivel próbál segíteni az ő értékrendjét valló leszakadt csoportoknak: de nem halat szeretne adni nekik, hanem halászhálót, és ez lényeges különbség a Fidesz politikájával szemben, amely alapvetően pénzek, jogok és kegyek osztogatásáról szól. Másik fő különbség, hogy a nyugati jobboldal nem akar centralizálni, sőt a fokozottabb decentralizáció és az önszerveződő csoportok híve. Orbánra, Putyinra, Erdoganra, Kaczinskyre azonban nem ez jellemző, ők egy kelet-európai időszámításban élnek, amelyben nem integrálni szeretnék a liberális elveket, hanem valahogy kikerülni, átugrani, ugyanis erre mifelénk a hatalmi kérdések sokkal fontosabbak mint nyugaton.

1947 óta moszkvai időszámítás szerint élünk

A szovjet megszállás idején természetes volt, hogy az itteni politikai változások az orosz nagypolitika hullámzásait követik, némileg tompítva. A rendszerváltás idején sem volt ez másként: nálunk nem volt ugyan olyan mértékű gazdasági összeomlás mint az oroszoknál Jelcin alatt, azonban itt is felkészületlenül értek majdnem mindenkit a szabadpiaci kapitalizmus viszonyai. (A kelet-ázsiai modellel ellentétben, ahol a piacvédelem megelőzte ezt a fajta törést és biztosította a helyi cégek fokozatos megerősödését, amellett, hogy erőteljesen támogatta más módszerek átvételét és gyakorlati megvalósítását, tehát volt idejük az embereknek alkalmazkodni.) Az oroszok Putyin idejében futottak vissza az állam ölelő karjaiba, nálunk pedig az ezredforduló után és a gazdasági válság hatására kezdték el igényelni sokan az állami gyámkodást.

Nyugaton nem számít az ideológia, ergó semmiféle „elvtársiasság” nem várható el

A nyugati szélsőjobbos politikusok többségének a mi térségünk nem nagyon fontos. Bezárkózáspárti, globalizáció és eu- ellenes szélsőjobb politikusoktól Orbán és csapata nem sok jót várhat: az eu- támogatások megszüntetését akarják és a kelet-európai munkaerőt sem szívesen látják (l. brexit). Trump is csak érdekből oroszbarát: azért szeretne velük kiegyezni, hogy másfelé vállalhasson fel konfliktusokat.

És az sem valószínű, hogy buzgón jegyzetelik a magyar modell receptjét.

Régiós összehasonlításban a gazdasági növekedés nálunk az egyik legalacsonyabb, a vállalataink versenyképessége többségében nem megfelelő, saját húzóágazataink alig vannak, oktatásunk, egészségügyünk szintje messze átlagalatti, a megújuló energiaforrások használatában is a sor végén kullogunk. Nemzetközi együttműködésben sem vesszük ki a részünket, kivéve olyan országok tekintetében, amelyeket súlyos belső és külső konfliktusok kötnek le (oroszok és törökök). Nálunk a jelenleginél liberálisabb szellemű, pozitívabb és eredménycentrikusabb közgondolkodás, bátrabb és önállóbb állampolgári tevékenység lendíthetne a dolgokon, nem pedig az, amit illiberalizmus néven próbálnak eladni.

Nem mondta meg Orbánnak sem a Habony-műveknek senki, hogy a marxizmus-leninizmus destruktív kapitalizmus ellenessége igen tanulságos: az, hogy valami ellen vagyunk, még nem jelent semmilyen komolyan vehető, pozitív értelmű társadalmi programot. Egy kisebb olajnagyhatalomhoz mérhető pénzcsapjai ugyan lehetnek a kormánynak (amíg el nem apadnak), azonban ez nem sok tiszteletet vált ki nemzetközi téren. A baloldal nálunk egy ideje keresi önmagát és ütőképes politikai programját, a jelenleg is kormányképes mérsékelt jobboldal a Fidesz-tábor fogja, a Jobbik pedig egy sötét ló, amelyről még nem tudjuk, hogy kormányon inkább egy okosan piacvédő és fejlesztő szándékú polgári felfogást vagy a hagyományos bezárkózó múltba fordulást juttatna inkább érvényre. Azonban a változás önmagában véve is általában több jót hoz mint rosszat a politikai életben, és láthatóan ezt a felfogást követte idén is a nyugati demokráciák szavazópolgárainak többsége. A "nyugati világ" láthatóan kísérletezik, keresi a továbblépés útját, ezzel szemben a mi politikai vezetésünk már megtalálta, hogyan lehet visszafelé haladni.