Anti-reformkorban élünk?

Úgy kábé 1760 óta az élet Európában viszonylag gyorsan változik: az ipari forradalom, a gazdasági fejlődés, vagy amit én az Energiabőség korának nevezek, tehát ez a jelenség folyamatosan új változásokat hoz magával életünk számos területén.

Számomra ez a folyamat bizonyos negatívumai ellenére leginkább a lehetőségeink bővülését jelenti, és tetszik vagy nem, az ebben való részvétel az egyes országok, nemzetek szintjén legalábbis melegen ajánlott.

A magyar történelemben utolsó évszázadai kisebb szakaszokra oszthatóak aszerint, hogyan vettünk részt mindebben.

1.Kreatív korszakok, fellendülések.

2.Stagnálás, pangás.

3.Visszaesések, katasztrófák és azokból való kilábalások (egy szakaszban).

Az alábbi szakaszolást lehetne megtenni, bár a szakaszok kezdete és vége valamennyire vitatható lehet.

Fellendülésekre példa:

1780-1800: nyelvújítás, felvilágosodás mozgalma

1825-1848: reformmozgalom

1868-1900: gyors gazdasági fejlődés (törésekkel)

1930-1940: magyar gazdasági csoda

1960-1970: modernizáció, gazdasági csoda

1996-2004: gyors ütemű fejlődés

Katasztrófák és felépülések időszakai:

1848-1867

1914-1930 (egy világháború és egy gazdasági válság)

1941-1956

1985-1995 (egy rendszer szétesése és átalakulása)

2005-2013 (gazdasági válság, amely nálunk hamarabb kezdődött, mint máshol)

A többi szakasz jórészt a pangás időszaka, amikor nem történt semmi sem a gazdaságban, sem a kulturális életben. Amikor elment mellettünk a világ és küzdhettünk, hogy megint utolérjük, - jellemző időszakai:

1800-1825

1900-1914

1970-1980

Látható, hogy a szakaszok némelyike erős periodicitást mutat.

Számomra egyértelmű, hogy jelenleg a pangás időszakát éljük. A gazdaság fejlődése a statisztikák szerint szép ugyan, de inkább mennyiségi jellegű (és instabil, mert külső forrásokra épül), nincs benne újszerű elem. Közéletünk, kultúránk alacsony szintű és aligha fogunk pár éven belül olyan tetteket felmutatni, amelyekre az utókor büszke lehetne..

Mindez szubjektív persze és jogos ellenvetésnek tűnhet konzervatív szemszögből, hogy divatba jött megint a hagyományápolás. Valóban, a kecsketej, a mangalica, a házi készítésű méz és hasonlók igen elterjedté váltak - vitathatatlanul értékes, pozitív dolgokról van szó. Mégsincs feloldhatatlan ellentét a hagyományokhoz való visszatérés és a modernitás között, a kettő egymást kiegészíti és erősíti. A termékek nagy részét turisták és jómódúak vásárolják, a városi központokban zajló gazdasági fejlődés támogatja a falusi kistermelést. A kétféle életmód együttese sokak számára vonzó, - az albán vagy észak-afrikai kecskepásztoré már sokkal kevéssé.

Nyilvánvaló az is, hogy az energiabőség és a gazdasági fejlődés korszaka nem fog örökké tartani, valamikor ez is majd véget ér. És habár a vészharangot már sokszor és sokan megkongatták fölötte, legutóbb 2009-ben: most sem lett igazuk, az ún. „kapitalizmus” láthatóan fütyül a világvége-próféciákra és megy tovább a maga útján.

Vegyük észre, hogy habár közéletünkben nagy a zaj, nem történik nálunk már évek óta semmi lényeges, amely előremutató és pozitív lenne: oktatásban, kultúrában, politikában vagy gazdaságban, - sehol. A stagnálás, a pangás idejét éljük, az utókor számára aligha marad bármi fontos, amit feljegyezhet. Megint csak elmegy mellettünk a világ. Azonban a fenti ciklusokat nézve, mindez nem tarthat tovább úgy 2025-nél, addigra a maihoz képest teljesen eltérő szellemiségű nemzedék fogja kézbe venni az irányítást.

Az Orbán-kormány intézkedései helyenként a Kádár-rendszert idézik.

1.Gyorspótjegy

A Kádár-rendszerben a gyorsvonaton többet kellett fizetni mint a személyvonaton. Később ez megszűnt, hiszen a gyorsvonat gazdaságosabban üzemeltethető, mint amelyik mindenhol megáll. Most megint visszatértek a régi idők, és a változatlanságot idézi az is, hogy a 30-40 évvel ezelőtti vasúti kocsikból sok még ma is üzemben van.

2.Vasfüggöny

A Kádár-rendszerben komoly műszaki határzár volt különösen nyugat felé, de más irányokban is. Ez nem csak azt akadályozta meg, hogy a magyar állampolgárok könnyűszerrel „disszidálhassanak”, hanem elvben megnehezítette a szocializmus építését megbontani törekvő „diverzáns elemek” bejutását is.

A déli határon épült kerítés szükségességét nem tudom megítélni, annak viszont nem örülnék, ha tartósan megmaradna, esetleg tovább bővülne, mert azt sugallja, hogy a külvilág velünk szemben alapvetően ellenséges.

3.Hazafias Népfront és NER

Az állampárt törekvése volt, hogy mennél többeket vonjanak be a mozgalomba, és valahogy kontrollálni lehessen a pártszervezetekhez nem kötődő személyeket is. Manapság is érezhetünk hasonló törekvéseket, amikor a „véleményünket kérik” bizonyos kérdésekről, felvonulásokat szerveznek, de ez köszön vissza olykor a közmédiának az állampolgárt olykor gyengeelméjűnek tekintő hírösszefoglalóiból is.

4.Közveszélyes munkakerülés és a közmunka

A Kádár-rendszerben a munkakerülés bűntény volt, emellett állami nagyvállalatoknak írták elő, hogy növeljék a létszámot akár „vattaemberekkel” is. Ma is alapelv, hogy mindenki dolgozzon, amire jelenleg a segély megvonása a fő ösztönző. A bürokratikusan elrendelt dolgoztatás ma is kevéssé hatékony, ugyanúgy mint 30-40 évvel ezelőtt.

5.Poroszos oktatás

A magyar oktatási rendszer a 70-es és 80-as években alapszinten igen katonás, poroszos volt, néhány kivételtől eltekintve. Közben a világ sokat változott és újabb, eredményesebb oktatási módszerek terjedtek el. Kormányunk azonban figyelmen kívül hagyja ezeket, mert nem illenek bele az ideológiai irányvonalba.

(Az oktatásban mégis a legalapvetőbb a tanár személye, aki lehet lelkes és érdeklődő vagy pedig fásult és közönyös, ebben a tekintetben vajon milyen irányba haladtunk?)

6.Nyugdíjkedvezmény a nők részére

A Kádár-rendszerben a nők 55, a férfiak 60 évesen mehettek nyugdíjba. Manapság a női nyugdíjkedvezmény ennél kisebb mértékű és nem mindenki tudja igénybe venni, azonban az általános korhatár igencsak kitolódik, folyamatosan 65 évre.

Igazságtalan rendszer jött így létre, hiszen a hölgyek mintegy öt évvel tovább élnek, emiatt kábé kétszer annyi nyugdíjban megélt évre számíthatnak. Az egészségi állapotuk is többnyire jobb, ezért kevesebben kerülnek a rokkantsági ellátásba, amely valahol a fizikai létminimum környékén van. (Többet dolgoznak ugyan a háztartásban, a férfiak jó része azonban nehéz fizikai munkát végez vagy többet túlórázik.) Indoklás nincs a kormány részéről, az alkotmánybíróság indoklása pedig igencsak demagóg. A valós ok alighanem a családtámogatásban keresendő: a nagymamák többet tudnak tenni a háztartásban és a gyereknevelésben mint a nagypapák.

Találhatunk még egyéb párhuzamokat és egybeeséseket a Kádár- és az Orbán-korszak között, amelyek lehetnének pozitívak is, jól korrigálva a rendszerváltozás utáni évtizedek hibáit. Kevés pozitívat találtam (pl. ilyen, hogy a rendőrség fellépése némileg szigorúbb lett), sokat mondóak azonban a különbségek: az EU-ban nálunk a legalacsonyabb a segély és munkanélküli támogatás, és magunkénak mondhatjuk a szegényeket legjobban sújtó adórendszert is.

A párhuzamok arra utalnak, hogy míg régebben egy ún. „puha diktatúrában” éltünk, a mai politikai rendszer is sok tekintetben kezd hasonlítani egyfajta puha diktatúrához, elővéve a mifelénk jól bevált gyakorlatot: az állampolgár fölötti atyáskodást, pátyolgatást. Autonóm és tudatos polgárokra a hatalom szempontjából ugyanis nem nagyon van szükség.

T.P.

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata