A világméretű egyenlőtlenség

Az egyenlőtlenség a világban elképesztő méreteket öltött: A világ vagyonának mintegy fele az emberiség 1%-ának birtokában van, ezzel szemben közel 5 milliárd ember összesen a vagyon 3%-át mondhatja csak magánénak. Ez az arány évről-évre növekszik, egyre kevesebb ember kezében összpontosul a vagyon egyre nagyobb része. A folyamat megforditásához mindenekelőtt az okainak megértése szükséges. Az okok valódi feltárásához még senki nem jutott el, próbáljunk tehát lerakni néhány követ, amelyek a megértéshez vezethetnek minket.

1.Több milliárd embernek ma sincs számottevő vagyona

A történelem során mindig rengetegen voltak, akiknek számottevő vagyona egyáltalán nem volt. Most is több milliárd ember vágya egy jó cipő vagy esetleg egy kerékpár csupán: ez elmondható Afrika, Ázsia és Dél-Amerika lakosságának túlnyomó részére, akik sok esetben még az önellátás szintjén élnek (archaikus közösségekben). Emellett a fejlett országokban is szinte mindenütt jelentős a nincstelenek száma, akik csupán alkalmi munkákat és egyéb, alacsonyan értékelt munkákat végeznek. Azt lehet mondani, hogy ők kimaradtak teljes mértékben a gazdasági fejlődésből, termelőeszközeik ha vannak, több száz évvel ezelőtti kultúrát képviselnek.

Az egyenlőtlenség alakulása

2. A neokonzervativizmus pénzügyi kultúrája

Piketty hires diagramja alapján az egyenlőtlenség az angolszász országokban Marx jóslatával ellentétben több mint egy évszázadon át csökkent és csak az 1980-as években indult ismét növekedésnek. Mely okok állhattak emögött?

1. Közismert, hogy ekkor indult el a neoliberalizmus nyomán a tőzsdei folyamatok szabadon engedése, amely jelentős mértékű virtuális pénzt teremtett. A tőzsdei buborékok kidurranását pedig a kisbefektetők mindig jobban megszenvedték, mint a tűz közelében levő, jobban informált „professzionalisták”.

2. Ekkortól vált szintén közellenséggé az infláció, a pénz értékének stabilitása szintén a gazdag rétegek számára kedvező.

3. Ekkor kezdődött és vált tömegessé a jövedelmeknek az off-shore cégekbe menekitése. A leggazdagabbak egyre több adóelkerülő technikát alkalmaztak, amely nyomán az ő vagyonunk nőtt, a kisvállalkozások viszont egyre nagyobb adóterhet voltak kénytelenek elviselni.

4. A középosztály egy láthatatlan üvegplafonba ütközött, átlagjövedelme évtizedek óta nem nő már és egyre több munkával képes csak úgy-ahogy stabilizálni a vagyoni helyzetét. (Ennek az üvegplafonnak a természetét érdemes alaposan tanulmányozni.) Ily módon a leggazdagabb rétegek élvezik a gazdasági növekedés túlnyomó részét, a társadalom többségének csak morzsák jutnak.

3.Az energia- és ásványkincsek kitermelése

Az egyenlőtlenség a legnagyobb mértéket azokban az országokban éri el, amelyek főként energiahordozók és ásványkincsek kitermeléséből élnek, ilyen például Oroszország. A föld erőforrásainak kiaknázásával óriási jövedelmek keletkeztek, amellett, hogy az okozott környezeti károk még részben sem jelennek meg a bányászatot végző cégek költségeiben.

Jövedelmek megoszlása a tenisz példáján:

4.Az egyenlőtlenség megértése a tenisz példáján keresztül

A globális egyenlőtlenség úgy érthető meg a legjobban, ha egy kis rendszeren keresztül tanulmányozzuk, ilyen például a tenisz világa. 2015-ben a sportágban a pénzdijak 22%-át a 10 legjobb versenyző zsebelte be, az első 100 pedig közel felét. Az arányt még tovább torzitják a reklámbevételek, amelyek a legjobbak esetében messze meghaladják a versenyeken nyert pénzeket is. Ez a példa csak azt mutatja, hogy mindenhol a sztárok viszik a primet, mert rájuk vagyunk kíváncsiak: a teniszben Federer és Gyokovics, a fociban a Real Madrid, Barcelona vagy a Bayern München egy-egy mérkőzése több nézőt vonz világszerte, mint a magyar nemzeti bajnokságok évek alatt. Egyszerűen mert magasabb szinvonalat képviselnek és emellett még kényelmesebb is őket otthon TV-n át nézni. Ugyanilyen okból terjedt el a Google vagy a Facebook, kiszoritva más hasonló programokat. Más esetben azt a terméket vesszük meg, amely már bevált, közismert és mindig kapható, még ha nem is a legjobb minőség: ezt nevezik márkahűségnek, és ez a forrása bizonyos márkák dominanciájának is kiugró jövedelmezőségének is. Legyen szó a popzenéről, filmgyártásról vagy akár élelmiszeriparról: globalizált kultúránk természete olyan, hogy mindenhol 1-2 nyertest hoz csak ki, a többieknek hozzájuk képest csak morzsák jutnak.

Az egyenlőtlenség csökkentéséhez vezető utak a fentiek szerint:

A, A nincstelenek ne csak segélyt kapjanak, hanem tanulják meg egyszerűbb termelőeszközök használatát is.

B, A tőzsde spekulativ műveleteinek alaposabb szabályozása.

C, Nem a leggazdagabb rétegnek kedvező pénzügypolitika és adórendszer, az off-shore cégek megszüntetése.

D, A fosszilis energiahordozók kitermelésének nagyobb adóztatása és környezetvédelmi célokra való forditása.

E, Kultúraváltás. A kisközösségi értékrendszer terjedése jobban segiti a helyi teljesitmények elismerését.

Számos oka lehet annak, hogy nálunk a munkavállalók teljesitménye, főként a munka hozzáadott értékét tekintve sok esetben csak közepes vagy annál is alacsonyabb szintű.

A visszahúzó tényezők között igen ritka a szorgalom hiánya, mert az éves munkaórák számában kimutathatóan az élmezőnyben vagyunk, és ez csak a statisztika, amely nem tartalmazza a ledolgozott, de be nem irt órákat, amely számos munkahelyen szokás. A valóság alighanem az, hogy a legtöbbet güriző nép vagyunk egész Európában, szinte halálra dolgozzuk magunkat.

Egzakt mérések hiányában a tapasztalatokra támaszkodva mondom, hogy a hanyag, lelkiismeretlen munkavégzés szintén nem jellemző ránk. A legtöbben törekszünk a precizitásra, a pontos adminisztrációra is, nem maradva el e tekintetben mondjuk a németek mögött.

Szakértelem terén a kép vegyes, általánosságban mondva a magyar munkaerő jól képzett, ezért ezt én szintén nem sorolnám a teljesitményt gátló faktorok közé.

Mégis vannak olyan tényezők, amelyek azt mutatják, hogy a munkateljesitmény kivánni valót hagy maga után. Például, amikor nem megfelelő szolgáltatást kapunk az egészségügyben, vagy az érem másik oldala, amikor  a közgazdaságilag is mérhető produktum alacsony, és ennek megfelelően a fizetésünk is. (Lehet ugyan, hogy az átlagfizetések még alacsonyabbak, mint amit a teljesitményünk indokolna, az összképet azonban ez csak árnyalja, de lényegesen nem változtatja meg. Ha a magyar kisvállalkozás kevésbé termelékeny mint az itt lévő külföldi multi, már pedig ez általában így van, akkor nincs miről beszélni.)

Milyen jellemzői vannak a magyar munkavállalónak és a magyar munkahelyeknek, amelyek rontják az összteljesitményt?

Bürokratizmus és félénkség

A munkavállalók többsége igyekszik a szabályok szerint eljárni. Ez rendben is van, egészen addig, amíg az adminisztráció rá nem nyomja a bélyegét a munkateljesitményre. A legtöbb munkavállaló leginkább azon van csak, nehogy szétrúgják a sejhaját, ezért a feladatok pontos végrehajtásán túl kevés vállalkozókedvet mutat. Erre példa, hogy Benjamin Strock megjegyezte: „A magyar labdarúgásban csak egyszer szabad hibázni.” A letolástól való félelem miatt a magyar játékos nem megy bele a párharcokba, csak pontrúgások kiharcolására törekszik, az „öregebbnek”, a hierarchiában fölötte állónak akkor is lepasszolja a labdát, ha ő éppen sokkal jobb formában van. Labdarúgásunk pedig az egész társadalomra jellemző viszonyokat tükrözi.

Nálunk gyakori beidegződés, hogy a főnök osztja az észt, a „melós” pedig egyszerű végrehajtó. Nagyon kevés az újitó kezdeményezés, valamint a rugalmasabb munkakapcsolat a főnök és beosztott között. Ez a fajta rugalmatlanság teszi nehézzé az új dolgozók beilleszkedését, befogadását is, a bizalmatlanság (amely egyben a túlzott bürokratizmus táptalaja is) azzal is jár, hogy a „törzstagok” az újakat olykor nehezen fogadják el, kevés segitséget adva a munkájukhoz. Nálunk ez természetesnek tűnik, pedig nem mindenhol van így, egyes országokban sokkal nagyobb a segitőkészség és a bizalom szintje is.

Nem a képességeknek megfelelő munkakör

Egyik tényező, hogy sokan ott helyezkednek el, ahol épp ismerőseik dolgoznak, nem pedig amelyik a képességeiknek leginkább megfelel. Ebben természetesen az is benne van, hogy a főnökség túlvállalja magát és kevés lapot oszt le. Az osztályvezető főorvos végzi a legtöbb műtétet, a kezdő orvos pedig nem csak a kevés pénz miatt megy külföldre, hanem a lassú betanulási lehetőségek miatt, és végül a leginkább adminisztráló háziorvos gyakran félvállról veszi a beteg panaszait. A sokszor szidott Nyugat-Európában gyakori, hogy a gyógyszerész nem egyszerű árukiadó, hanem valós tanácsokat is ad és nagyon sokféle gyógyszert is „felir”, a háziorvos pedig ultrahangos vizsgálatot végez és egyéb szakorvosi munkákat is ellát. Nálunk a meglévő képességek ellenére is az történik, hogy a döntések és a feladatok jó része (az egészségügyben és más területen is) egy szűk körben összpontosul. A kikerülő friss diplomások a megszerzett tudás elenyésző részét használják csak, és mivel a legtöbb munkakör nem igényel önálló gondolkodást, ez a tudás az évek során elsorvad, feledésbe merül. A dolog másik oldala pedig az, hogy a cégek jó része nem is igényli a dolgozók továbbképzését, emiatt az életen át tartó tanulás más országokkal szemben nálunk nem valósult meg a gyakorlatban.

Szervezetlenség

A magyar vállalatok jó része, az itt levő multikat is beleértve szervezettség szintjén kivánni valót hagy maga után. Nem erős oldalunk a tervszerű munkavégzés, sok vállalat nem használja ki a számitógép adta lehetőségeket (például gyenge vállalatirányitási rendszer, sőt időnként papiron vezetett nyilvántartások stb.), a megbeszélések nem mindig lényegre törőek (sok az üresjárat), a csapatmunkában hiányzik az összhang. Manapság a legmodernebb szervezési és menedzselési eljárásokkal, folyamatos fejlődésre törekvő vállalat lehet csak hosszú távon is versenyképes. A magyar cégek gyenge pontjait tehát a legtöbb esetben a vezetésben, a vezetés felfogásában kell keresnünk, az ő fizetésükhöz mért hozzáadott értéke az, amely a nyugati átlagtól nagyobb mértékben elmarad és a legkevésbé csak a fizikai dolgozóké. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a fizikai és a szellemi vezető munkakörök fizetése közötti különbség nálunk sokkal nagyobb mint Finnországban vagy Ausztriában.

Tőkehiány és gyenge érdekérvényesités

Hogyha egy vállalat alulfinanszirozott, akkor gyakran szükségmegoldásokkal, toldozás-foldozással kell beérnie. Emellett, ha az érdekeit nem tudja képviselni a vevőkkel szemben vagy akár a külföldi tulajdonú vállalatcsoportban, akkor a többiek lenyomják a pálya szélére. A menedzsmentnek rendkivül körültekintőnek, nagyon keménynek és tudatosnak kell lennie a tárgyalásokon, megfelelő szövetségeket is keresve, különben vagy a legrosszabb, legkevesebb hasznot hozó megbizásokat kapja meg, vagy pedig a vevők olyan alacsony árszintet lőnek be, amiből nem lehet nyereséget kihozni. Az erős érdekérvényesitő képesség hiányát és a megfelelő stratégia hiányát sokszor magam is tapasztaltam magyar középvállalatoknál, ez feltétlenül érvényes nem csak a németekkel, hanem a csehekkel való összehasonlitásban is.

A motiváció hiánya, fásultság

Ha a dolgozó nem látja munkájának eredményét és értelmét, akkor egy idő után fásulttá válik. A háziorvosok vagy a pedagógusok jó részén ez megfigyelhető, de bizonyos életkoron túl a legtöbben belefásulunk a munkába, épp csak arra törekedve, hogy a minimumot elvégezzük. Ebben szerepet játszik a munkahelyi légkör is, amely inkább savanyú és stresszes mint vidám, inspiráló. Gyakori, hogy a vezetők által használt hangnemben nincs meg az a szintű tisztelet, amely minden, lelkiismeretes munkavégzésre törekvő dolgozónak alanyi jogon kijárna. Az ember idegrendszerének ez nem használ, hiszen kimutathatóan a jókedvű, „flow állapotban levő” dolgozó nagyobb teljesitményt nyújt mint aki mögött folyton ott áll a főnök, árgus szemmel nézve a mozdulatait. A vezetőség néhány kivételtől eltekintve nem ösztönöz jobb tevékenységre, sem anyagi sem erkölcsi elismerésre nem számithatunk. Vannak munkahelyek, ahol teret kapnak a dolgozói újitások is, de ez nem jellemző. A legambiciózusabb magyar emberek emiatt, ha tehetik külföldön vállalnak munkát, még azon az áron is, hogy ott hátrányból indulnak. Nem csak a magasabb fizetések miatt mennek sokan külföldre.

Alacsony fizetések (mint motivációhiány)

Semmi meglepő nincs abban sem, ha sokan úgy fogják fel, hogy az alacsony fizetésért, amely a megélhetéshez épp, hogy elég, nem várható el tőlük magasabb teljesitmény. Egy differenciált jutalmazási rendszer pedig inkább irigységet szül, mint elismerést. Az sem szül jó vért, ha a dolgozók számon tartják, hogy kinek mennyi a fizetése, így próbálván egyfajta hierarchiát leképezni a cégen belül. A fizetések szintjének nem, de az egyedi fizetéseknek titkosnak kell maradniuk, így a dolgozó nem ahhoz viszonyit, hogy a másik mennyit keres és nem azt nézi, hogy a másik mit dolgozik, hanem arra törekszik, hogy magasabb szintű munkára legyen képes, amely az ő számára a cégnél vagy máshol előrelépést jelenthet.

Összességében a vállalatok, vállalkozások kultúrájában számos olyan tényezőt lehet találni, amely teljesitmény visszafogásra ösztönöz. A precizen adminisztrált, lelkiismeretes munka a legtöbb cégnél jellemzőnek mondható, de a gazdaság egészére nézve önmagában nem elég az előrelépéshez.

A liberális eszme előtérbe kerülése ciklikusan ismétlődött a történelemben: Európában a 18., 19. és 20.századnak egyaránt az utolsó évtizedeiben volt divatban, manapság az viszont értelmiség körében sokkal kevésbé népszerű mint 15 évvel ezelőtt, amelynek az okai vizsgálatra érdemesek.

Ha a gazdaság fejlődését nézzük, akkor a politika liberális vagy nem liberális voltával igen nehéz összefüggést találni, főként azért, mert a különféle felfogások csak sok év elteltével éreztetik a hatásukat. Így például nálunk az 1990-es évek elején egy nem liberális felfogású kormány alapvetően liberális gazdaságpolitikát folytatott, amely 16%-os visszaeséshez vezetett, ez azonban leginkább a hanyatló szocialista rendszer 1985-1990-es időszakának volt az eredménye. A magyar történelemben mindig azok az időszakok voltak a legsikeresebbek, ahol a különféle ideológiákat (konzervativizmus, szocializmus, patriotizmus, liberalizmus stb.) a politika nem mereven, hanem rugalmasan és keverve használta, ilyen volt például az 1995-2004 közötti időszak. (A rendszerváltás maga végül is többé-kevésbé sikeresnek volt mondható, azonban a 2004-ben időszerű váltás sajnos nem következett be.)

A liberális pártok a legtöbb országban törpepártok, kevés választót vonzanak, mert a legtöbbünk a hagyományokhoz jobban vonzódik és a közösségi szellem többet jelent számára mint a liberalizmus képviselte énközpontúság. Ugyanis a liberalizmus az egyénről, az egyén lehetőségeiről szól, ami könnyen önzőséget eredményezhet, esetenként szembekerülve a közösség céljaival és értékeivel. Ennek mentén érthető, hogyan válhatott a „liberális” szitokszóvá nálunk az utóbbi időben. Évtizedeken át elnyomott nacionalizmus és atomizálódó közösségek, igy hát semmi meglepő nincs a szélsőséges konzervativizmus előretörésében. A helyzet pont forditottja az 1947-es Borsszem Jankó karikatúrának: egy erősen balra dőlt ember mondja, hogy látom, ön is és ön is meg ön is jobb oldali elhajló! A helyzet ma is ugyanaz, csak az inga lengett át a másik végletbe.

A gazdaság és a társadalom fejlődésének jót tesz bizonyos területek liberalizálása, felszabaditása a fölösleges kontroll alól. Akik az „illiberális” szót használják, nyilván nem tudják micsoda rémálom lehet egy agyonkontrollált társadalom. Abban viszont igazuk van, hogy a liberális felfogás válságba került. Milyen okok vezettek ide?

1.Nem mindenki igényli a közösségtől való függetlenséget, sőt sokaknak, főleg kulturálisan fejeletlenebb társadalmakban élve (mint például bizonyos cigány vagy arab közösségekben) az egyén egyfajta patriarchális hierarchiát fogad el természetesnek. (Nálunk is sajnos sokan várnak túl sokat a Vezetőktől, amely egy archaikusabb szemlélet.) Ennek nyomán olykor bűnözői csoportok maffiaszerű hálózatai jönnek létre, amelyek visszaélnek a „megengedő” társadalom kevésbé szigorú normáival.

Azonban nem csak ők az éretlenek, hanem majdnem mindannyian.

2.Nagyon jó leirásai születtek annak a jelenségnek, hogyan vezetett az egyéni szabadságfelfogás nihilizmusba, alkoholhoz, drogokhoz depressziós állapotokhoz. Ugyanis a szabadság fogalmának pontos értelmezésével adós maradt a társadalomtudomány. A szabadság valódi tartalma sosem lehet valamitől való megszabadulás, sokkal inkább pozitiv célok kitűzése, nem ránk kényszeritett, hanem önkéntes szolgálata valaminek. Nézzük meg például azt a kevés számú ismerűsőnket, akik a gyermekeikbe „invesztálták” idejük, energiájuk jelentős részét, hosszú távon mennyivel tartalmasabb és értelmesebb életet élnek másoknál.

3.A liberalizmus mint szabadságeszmény alapja szintén nem ismert: hogyan lehetséges, hogy épp a 18.század végén jött létre? Az ok a fosszilis energiahordozók felhasználásában keresendő. Egész mai társadalmunk az energiák bőségére épül, az Energiagazdagság Korában élünk, ez ad lehetőséget olyan mértékű egyéni szabadságra, függetlenségre, amely régebbi korokban sohasem létezett. Azonban ennek elértük a határait, egyrészt mert az energia kitermelése egyre költségesebb (régen, ha Bakuban ástak egy gödröt és feljött az olaj, akkor a befektetett energiának több mint 50-szerese térült meg, manapság a mélyfúrásokkal az arány 1:5 alá csökkent és tovább romlik). Az energiafelhasználás hatékonyságának növelése is egyre kevésbé sikerül (l. a VW bukását ez ügyben). Másrészt a rengeteg kényelmi eszköz, kütyü megszerzése nem is annyira költséges mint inkább a pótlása és fenntartása. Az életünk bonyolulttá vált, szükségszerűen egyre több munkával vagyunk csak képesek az elért nivó fenntartására. Az okozott klimaváltozást éppen most kezdjük már a bőrünkön érezni, amint a népesség további szaporodásának korlátokat állit: Ennek egyik legszemléletesebb példája a népességrobbanáson átment mai arab világ a polgárháborúkkal, terrorizmussal és a kényszer egyéb formáival. Nem kell ahhoz jóstehetség, hogy lássuk, a következő évszázadokban a globalizált társadalmak helyét mind inkább kisközösségek, sok millió falu világa fogja felváltani.

A liberalizmus képviselte szabadságeszmény azonban nem annyira politikai, mint amennyire egyéni kérdés: kicsiben sokkal fontosabb mint nagyban. Meg kell kérdeznem magamtól, hogy mire használtam egyéni szabadságomat, hogyan éltem vele és mit tettem a közösségért.

A „Veszettek” cimű film radikális fiatalokról szól, és amellett, hogy a kritikák szerint kifejezetten gyengére sikerült alkotás, még feltűnőbb a bemutatását övező általános érdektelenség. Mért nem érdekelt senkit, mért van az, hogy oly sokan vannak, akik titkon a radikális jobboldallal szimpatizálnak, és úgy érzik, hogy ezeknek a „srácoknak” sok mindenben igazuk van? Én magam azt vallom, hogy a legelvetemültebb mozgalmak kivételével mindenféle emberi törekvésnek megvan a saját igazsága, amely viszont nem biztos, hogy nyilt vitában érdemben megfogalmazódik. Nem a különféle vélt vagy valóságos társadalmi tabukra gondolok, hanem egyszerűen csak arra, hogy egy vitában sokszor csak az nyer, aki jobban tud bánni a szavakkal mint a másik. Aki nem annyira a szavak embere, a beszélgetés során többnyire hátrányban van, így hát a korrekt magatartás az lenne szerintem, ha próbáljuk valamennyire megérteni, hogy a másik fél ösztönösen milyen POZITÍV célok felé törekszik.

Az egyenruhás „félkatonai szervezetek” ennek a radikalizmusnak az én szememben egyértelműen szerencsétlen megnyilvánulását képviselik. Naiv lennék igencsak, ha azt képzelném, hogy „a társadalom potyautasaként” jól járhatok az ő hallgatólagos támogatásukkal, és hogy az ilyen szervezetek tevékenysége valamiféle hasznot fog hajtani a számomra. Úgy gondolom, hogy a rendfenntartás mindenképp a rendőrség feladata, amihez a polgárőrség nyújthat még némi támogatást és persze a helyi társadalmak szervezett közösségi élete. Ellenben a különféle, saját egyenruhájukban masirozó, önkéntes félkatonai szervezetek a manapság divatos macsó kultúra vadhajtásai, különféle politikai mozgalmak által könnyen fel- illetve kihasználhatóak, amint arra számos példát láthattunk már a történelemben. Igaz ugyan, hogy a fiatalságnak az a dolga, hogy lázadjon a társadalmi normák ellen és ellenkultúrát hozzon létre, ennek azonban egész biztosan nem ez a legmegfelelőbb útja.

Közösségformáló erő és pozitiv értékek tekintetében sokkal jobbnak tartom az ősi életmód hiveit mint például a lovas hagyományőrzőket, az ijászokat vagy a barantásokat. Bizonyos sportok is segithetnek a természetes emberi agressziónak a mederbe terelésében. Mégis, számomra egyértelműen megfogalmazható, hogy mi ellen lázad, tüntet a fiatalság jelentős része, nem is annyira szavakkal, mint sokkal inkább tettekkel kifejezve: A társadalom, amiben élünk könnyen elpuhitja, túlzottan kényelmessé teszi az embert. Ennek látható jelei többek között a rengeteg túlsúlyos ember (Magyarországgal az élmezőnyben), az edzettség hiánya és a TV előtt ülők igénytelen szórakozása. Ezzel szemben, amikor olyan emberek tömegeivel találkozunk, akik a miénknél jóval primitivebb, és anyagi téren is fejletlenebb kultúrában élnek, akkor különösen éles ez a kontraszt. Mondjuk ki nyugodtan: a cigányságnak egy jó része sokkal igénytelenebb, komfort nélküli életmódban nő fel, sőt ehhez még nyugodtan hozzávehetjük azoknak az embereknek a százezreit, akik napokon keresztül utaztak a Balkán félszigeten keresztül kenyéren és vízen élve, egy esetleges jobb élet reményében. Azonban ha csak a hozzánk hasonló fejlettségű országokat nézzük, akkor is találunk bőven példákat a komfort hiányára és a nagyobb edzettségre, bátrabb kockázatvállalásra a fiatalság körében.

Dél-Koreában a srácok égő fáklyákkal „kézilabdáznak”, braziloknál előfordul, hogy a srácok a robogó vonat tetején szambáznak. Télen nincs szokásban fűteni Dél-Amerika egyes mérsékelt klimájú országaiban, azonban ez még Japánban sem jellemző. Nemcsak, hogy egy ütőképes magyar foci válogatottat nem tudunk összeállitani már évtizedek óta, hanem el kell ismernünk, hogy minden népszerű képernyős sportágban rendre jobbak nálunk a szerbek vagy a horvátok. Nem minden országban ennyira magától értetődő a biztonság és a pátyolgatás, nem mindenhol ad ki a meteorológia vörös riasztást, amint egy kicsit is megélénkül a szél. Vagy nézzük meg, hogy milyen a sebességkorlátozás a horvát alagutakban vagy a hegyi szerpentineken – gyakorlatilag nincs, az állampolgár tanuljon meg vigyázni magára. Edzettség tekintetében pedig hasonló lehetne példákat hozni a „hanyatló” Nyugat-Európa szokásairól (pl. Vasa-sifutás) vagy az amerikaiak tömeges „joggolásáról” is. De ebbe a sormintába beleillik még a magyarok közismerten rossz érdekérvényesitő képessége: nem állunk ki magunkért, inkább elvárjuk, hogy más tegye meg helyettünk.

Egy olyan országban, ahol az állampolgárt (látszólagosan és álságos módokon!) agyonpátyogatják, és felvetődhet egy olyan a gondolat, hogy az extrém sportot gyakorlók fizessenek a sérülés ellátásáért, ott  törvényszerűen terjednek el az aszketikus, katonás mozgalmak, és ahol a semmittevést álságos szavak palástolják, ott még még gárdisták is.

A szakirodalmat böngészve az egyetlen, ami leszűrhető (Wikipédia, Economist,Guardian, Reuters stb), hogy Európa kulturális-vallási összetételéről senki nem mer többet jósolni, mint hogy mi várható 2030-ra vagy 2050-re, de nem találtam olyan tanulmányt, amely 2100-ig előre tekintene. Az tehát sejthető, hogy milyen világ vár a gyermekeinkre, de arról hogy az unokáink élete milyen lesz, legfeljebb csak homályos elképzeléseink vannak. A kérdés eléggé bonyolult, és Európa különféle országaiban teljesen eltérő tendenciák jelentkeznek. Jelenleg a kontinensünk népességének 5%-a az iszlám vallású, a legmagasabb Franciaországban, ahol 7,5%-ot tesz ki. (Ennél valamivel több is lehet a magát nem iszlám vallásúnak mondó, de iszlám kultúrájú emberek száma.)

2050-re ez a szám legalábbis megduplázódik és eléri a 10-12%-ot, a bevándorlókkal együtt, tehát minden 8. vagy 10. lakos lesz muzulmán.

Mely országoknak nincsenek problémái?

A briteknél a bevándorlók a volt gyarmatokról jönnek, sok közülük hinduk vagy keresztény (pl. nigériai), az iszlám (főként pakisztáni) csak egy részét teszi ki. Ez hasonló az USA demográfiai összetételéhez, ahol a kulturális változatosság (kevésbé vallási elkülönültség) megoszlik az európai, latino (mexikói), afro-amerikai és ázsiai lakosság között. Minkét országban a népesség növekvő tendenciát mutat, amely állitólag a gazdaságra előnyös hatással van.

A spanyolok és portugálok Latin-Amerikából kapják a legtöbb bevándorlót, akik nagy többsége szintén keresztény.

A legtöbb ország ezzel szemben kulturális demográfiai feszültségekkel szembesülhet. A legnagyobb a gond a Balkánon, ahol vannak muzulmán többségű államok: Albánia, Bosznia, Macedonia, Törökország (európai része), amelyekben a népesség növekszik, ezzel szemben viszont erősen csökken olyan keresztény országokban mint Bulgária vagy Románia. Ha beleszámitjuk azt is, hogy az életszinvonal és az életkörülmények mennyire rosszak, akkor levonható a következtetés, hogy a Balkán továbbra is egy potenciális háborús tűzfészek marad.

Franciaországot a jelenlegi menekülthullám különösebben nem érdekli, a lakosság stabil, enyhén növekvő, és minden évben mintegy 100.000 menekült érkezik. Pár évtized távlatában előrejelezhető a helyzet az alábbiak miatt:

-Az ott élő arabok reprodukciós mutatója kicsivel jobb mint a franciáké, de meg sem közeliti az arab országokban élőkét. Közismert, hogy a szaporaságot a gazdasági környezet messze jobban befolyásolja mint a vallás.

-Az arabok jelentős része nem aktiv vallásgyakorló. A betelepülők mintegy tized része vegyes házasságokat köt, emiatt sem tartja meg a vallását.

-Az is fontos, hogy az iszlám és a kereszténység téritő ereje hogyan aránylik egymáshoz, amit senki nem tud előre jelezni.

Összességében elmondható, hogy a bevándorlók nagy része átveszi a befogadó ország kultúráját és erősen eltúlzottak azok a cikkek, amelyek a gyors iszlamizálódástól tartanak. Hosszabb távon lehet azonban, hogy igazuk van.

A németek, osztrákok és a skandinávok viszont gondban vannak, mert a lakosság fogy és elöregszik. Emiatt gondolták úgy, hogy a franciákhoz hasonlóan rövid távon megoldást hozhat, ha a lakossághoz képest 2-3 százalékkal több iszlám bevándorlót befogadnának, ami akár 3 milliónál is több embert jelent. Más kérdés, hogy könnyen elszámithatták magukat a menekülthullám intenzitása és nehezen kezelhetősége miatt.

Bajban van még továbbra is Kelet-Európa, ahol a népesség csökken, így például nálunk 2050-re 8 milliós szintet érhet el. Erre mifelénk viszont annyi a negativ tapasztalat és a félelem (amelyre a politika is rájátszik) a kultúrák egymás mellett élésével kapcsolatban, hogy jelenleg az állampolgárok többsége inkább a népesség csökkenését választja. Hiába szeretne ugyanis Orbán Viktor családbarát rendszert, a gyermeknevelés nálunk is mint minden ipari társadalomban, annyira nagy ráforditást jelent, hogy a hagyományos eszközökkel (!) képtelen a politika a szaporodásra jelentős hatást gyakorolni. Ennek hosszabb távon káros hatása van a gazdaság fejlődésére és a nyugdijakra. (Érdemes megjegyezni azt is, hogy a régiónkban a cigányság aránya nő, amely a legkevésbé termelőképes etnikum, a legkevesebb hozzáadott értéket állitja elő.)

Az európai összkép valahogy így néz ki, és 2100-ig azért sem tudunk tendenciákat előre jelezni, mert a gazdaság addig biztosan meg fog változni (az iszonyúan energiaigényes globális gazdaság ebben a formában nem lesz fenntartható), az életmódunk is változik, amely a családtervezésre is hatással lesz. (Annyi jól látható, hogy Európa egyes nagyvárosaiban a muzulmánok száma elérheti a keresztény vallásúakét, kisvárosokban és falvakban azonban aligha.) A Föld lakosságának népessége sem tud nőni ilyen ütemben, éppen az emelkedő élelmiszerárak, és ennek betudható éhséglázadások és polgárháborúk voltak a fő okai számos iszlám vallású állam (Sziria, Libia, Afganisztán) összeomlásának valamint a terrorizmus fellobbanásának (ISIS, Boko Haram Irak ill. Nigéria területén), amely a lakosság szaporodását igencsak visszafogja.

Európában létezik egy protestáns-katolikus vallási (és kulturális, mentalitásbeli) megosztottság, amellett, hogy a legnagyobb törésvonalat nem ez képezi. Tény, hogy a gazdasági válságot a protestáns országok viselték sokkal jobban, pontosabban Észak-Európa. Az északi országok gazdasága viszonylag gyorsan magára talált, ezzel szemben a déliek a visszaesés után csak stagnálnak. Pontosan nem tudjuk, mi rejlik ennek a hátterében, az egyik tényező alighanem a protestáns etika, amely az egyéni vállalkozószellemet jobban támogatja és értékeli, és részben megmagyarázza azt is, hogy az USA gazdasága mért rakétázik annyira öreg kontinensünkhöz képest. Egy másik lehetséges magyarázat, amely az előzőt nem zárja ki, hogy a hagyományos gazdasági központok többsége eredetileg is már protestáns területeken jött létre, és ezek körül koncentrálódik jelenleg is a gazdasági fejlődés.

Van azonban egy ennél erősebb törésvonal, amely nagyobb részt a közép- és dél-európai, katolikus vallású országokat érinti, azonban kisebb mértékben jelen van a gazdag észak társadalmaiban is, és az ún. euroszkeptikus pártok megjelenése mutatja meg ennek a természetét. Ez a törésvonal némi leegyszerűsítéssel földrajzilag is kifejezhető, elválasztva a gazdaságilag fejlett területeket azoktól, amelyek lemaradtak. Hispániában ez Porto-Madrid-Valencia vonaltól délre, Itáliában Firenzétől délre húzódik. Tovább haladva Zágrábnál húzható meg észak-déli irányban, nálunk a Szentgotthárd-Kecskemét-Gyöngyös vonal határolja, Romániában Erdély (és Bukarest szigetszerűen), Szlovákiában Párkány-Zsolna vonal képez ilyen határt. Lengyelországban kábé a Gdansk-Lódz-Katovice vonal határolja ezt a fajta, a mostani választásokon is szembetűnő gazdasági és politikai megosztottságot. A brit szigeteken is van ilyen „limes”, amely közel egybeesik a régi római birodalom határával, és habár mindez azt sugallja, hogy több évszázados kulturális területi elkülönülésekről van szó, mégis leginkább a kapitalizmusnak nevezett társadalmi rendszer természetéből érthető meg, amely felerősíti és stabilizálja a meglévő kulturális különbségeket.

A kapitalista rendszer logikája jelenleg olyan, hogy minden területen egy maroknyi győztest hoz ki csak, a többiek lemaradnak. Ezt végeredményben a saját magatartásunk hozza létre, hiszen ha telefont vásárolunk, akkor egy dél-koreai, japán vagy amerikai márkát részesítünk előnyben, nem pedig valamilyen „no-name” márkát. Fociban a Real Madrid és Bayern München, teniszben Federer és Djokovics képviseli a szintet, leginkább őket nézzük a TV-ben, a többiek egy pár kivétellel a futottak még kategóriába kerülnek. A tehetségkutatókban is mindig csak egy végső győztes van és még legfeljebb egy-kettő, aki karriert fog tudni építeni. Az eloszlás tehát olyan, hogy a sztárok (az indulóknak az a bizonyos 1%-a) söpri be a haszon 90%-át. Gazdaságban sincs ez másként, és a már tradíconálisan előnyben levő területeken képződik a nyereség, a GDP döntő része. Ne csodálkozzunk tehát, hogyha a rendszert mi magunk ilyen felfogásban működtetjük, akkor növekedni fognak a társadalmi különbségek, és az 1% kezében egyre nagyobb vagyon összpontosul. (A rendszer mentsége, hogy az 1% nagy része mindig a nulláról indulva saját erejéből jutott el oda, ahol van, a vagyonok közel fele nem öröklött vagyon, hanem speciális tehetségek eredménye, nyilván némi szerencsével megspékelve.)

Tehát mindenhol megvannak a gazdaság húzó vállalatai és a köréjük települt vállalkozások, amelyek földrajzilag az előnyösebb helyzetben levő területeken összpontosulnak és a teljesítmények (amelynek a marxi felfogással ellentétben csak megjelenési módja, mérőszáma a profit) jelentős részéből részéből részesülnek. Elkerülhetetlenül lesznek viszont olyan óriási csoportok, akik ebből kimaradnak. Sokan a vesztes oldalra kerülnek, mert kimaradnak ebből a nyugati típusú, magas fokú racionalitásra épülő rendszerből illetve annak a hozadékaiból. Milyen lehetőségek vannak az ő számukra?

Az egyik lehetőség a lemaradóknak, hogy megtanulják, hogyan lehetnek mai szóval mondva versenyképesek. Ezt az utat járta be Kelet-Ázsia jó része: Japán, Dél-Korea, Tajvan, Dél-Kína, Szingapúr. A sikerük egyik titka, hogy voltak erős kulturális és gazdasági hagyományok, minták, amire építettek, a másik titka, hogy nem volt a közelükben olyan centrum, amely a tehetséges és dinamikus emberek nagy részét magába szippantotta volna. Ezzel szemben Kelet-Európában ezek a feltételek nem állnak fenn, jelenleg ezek a társadalmak kelet-ázsiához viszonyítva kevésbé tanulásképesek. A nagy nyugat-európai központok vonzása, „agyelszívása” túl erős, amely alighanem az alapvető oka annak, hogy nekünk meg kell elégednünk középtávon legalábbis a gazdasági 2. vonalba történő besorolással, még a legfejlettebb területeinket illetően is, a dél-keleti és észak-keleti országrészről nem is beszélve, amely focinyelven szólva egy ZS. liga. (Az ő tragédiájuk ugyanis az, hogy a gazdasági C és D liga már foglalt: az olcsó tömegtermékek gyártói leginkább Kínában és Indiában vannak.) Mindez nyilvánvalóan jelentős kisebbrendűségi komplexust okoz, amelyet a vezetőségünk kompenzálni próbál, ily módon még inkább elriasztva a világos és racionális nyugati kultúra felfogását osztókat. Nálunk az élet minden területén Puskás-akadémiák rendszere jött létre a tehetségesnek kikiáltott emberek és a hatalom körüli slepp számára, ahol lehet osztogatni, a fejlesztés látszatát keltve, valódi teljesítmények követelése nélkül.

Hogyha nem tudjuk a versenyhátrányt behozni vagy lényegesen csökkenteni, akkor a másik lehetőség, hogy a politika, az állam próbál az ő szemszögéből nézve igazságtalannak tűnő elosztási arányokon változni. Mivel a „régi” baloldal kifulladóban van, zömében szélsőjobboldali euroszkeptikus pártok jelentek meg az ún. kisemberek képviseletében egész Európában. Lengyelországban tisztán egy párt, a PIS képviseli a rendszer legnagyobb veszteseit, míg Csehországban ez nem különül el élesen és nálunk is a FIDESZ koncentrálja a „szkeptikusok” mintegy 50%-át, a másik felét pedig a Jobbik. A magam részéről tisztább játéknak érezném, ha a FIDESZ kettészakadna a mérsékelten konzervatív jobb oldali és egy radikálisabb, a Jobbikhoz közel álló pártra, ily módon visszaállhatna nálunk is az egyes csoportok túlhatalmát korlátozó, egymást váltó koalíciók rendszere. Lényeges körülmény, hogy a „szkeptikusok” gondolkodása jelenleg alapvetően negatív, csak azt tudják, hogy mit nem akarnak – emiatt jellemző nálunk is az a fajta szóhasználat, hogy „unortodox”, „illiberális”, „politikailag inkorrekt” alapon áll a kormányunk, amelyekről csak azt tudjuk, hogy mit nem jelentenek, de hogy mit jelentenek valójában az rejtély. Azt mondhatjuk, hogy a szkeptikus politikai irányzat jelenleg még keresi önmagát, kísérletezget csupán.

Ugyanekkor szó nincs arról, hogy ezt a fajta „szkeptikus” magatartás elítélendő lenne, hiszen az emberi gondolkodás jellemzője a sokféleség, a kísérletezgetésre való hajlam. Az Európai Unió maga is tisztában van azzal, hogy a hátrányos helyzetű területeket és ágazatokat (mint például a mezőgazdasági kistermelés) jelentős mértékben támogatni kell, hogy a társadalmi feszültségek kezelhetőek maradjanak. (A fogyasztási adó is jórészt ott maradna, ahol magasabb az életszínvonal, amely szintén növelné a különbségeket, ha nem kerülnének pénzek visszaosztásra.) Másrészt figyelembe kell vennünk, hogy az ember gondolkodásának csak az egyik oldala a nyugati típusú bal-agyféltekés hideg racionalitás, amely mellett létezik egy közösségközpontúbb, érzelmesebb jobb-agyfélteke vezérelte felfogás is. A nyugati iparosodott életmód kiegészítője a „skanzen”, amely a hagyományok nyugodtabb és természetközelibb életmódját jeleníti meg. A nagyipart jól kiegésziti a kistermelés, amennyiben valóban különleges MINŐSÉGET hoz létre. (Megjegyzendő, hogy a turizmus nagy mértékben elősegíti a hagyományápolást, a turizmus azonban nem a szegény, hanem a jómódú rétegek kiváltsága.) Lényeges pont, hogy egy rendszer pedig annál stabilabb is fejlődőképesebb, mennél sokszínűbb és mennél inkább több lábon áll, - emiatt az igazi demokrata tisztában van azzal, hogy az ellenfél legyőzésére kell törekedni, nem pedig a megsemmisítésére.

Milyen jövőbeli forgatókönyvek képzelhetőek el?

Az egyik lehetőség, hogy fennmarad a jelenlegi egyensúlyi helyzet és az időnként helyzetbe kerülő euroszkeptikus politikusok továbbra is csak arra törekednek, hogy lejtsen a pálya és a bíró is hazai pályát fújjon, az ellenfél pedig szögekkel kivert kispadon üljön. Másfajta lehetőség a jelenlegi szkepticizmus átütő győzelme, amely a kontinensen elég jelentős visszaesést és káoszt okozhat. A harmadik, hogy a politikai rendszer sajátos egyvelege jön létre, amelyben kreatív módon valahogyan szervesül a kétfajta értékrend egymás mellett élése. Negyedik lehetőség a dél-amerikai út, ahol a tömegek beletörődnek a nagy vagyoni különbségekbe. Amellett, hogy az USA példáján megtanuljuk, hogyan kezelhetőek és csatornázhatóak be a társadalmi feszültségek. (Ott is létezik ugyanis egy hasonlóan mély törésvonal a társadalmon belül.) Lényegesen nem képes módositani ezen a helyzeten az iszlám vallás sem, amely Európában csupán zárványok létrehozására képes. (Maga az iszlám állam pedig nem több mint egy kérész életű politikai képződmény egy zavaros helyzetben, a globális és regionális nagyhatalmak közti ellentéteket használva ki.) Igazi nagy változást a kialakult rendszer kereteiben azonban leginkább csak globális mértékű energiahiány, élelmiszerválság és éghajlatváltozás hozhat létre, inkább csak sok évtizedes távlatban mint a közeljövőben.

Különféle civilizációk harca létező jelenség, azonban meglehetősen ritka a történelemben, hogy egy kultúra képes meghóditani és a saját képére formálni egy másikat. Nézzünk egy pár közismert példát.

Kézenfekvő analógia a Római Birodalom meghóditása és leigázása, amely egyben a középkornak vagy feudalizmusnak nevezett korszak hajnalát jelenti. A Római Birodalom nyugati része több mint egy évszázada hanyatló fázisban volt, amikor 476-ban a germán törzsek elfoglalták a központját és ezzel megszűnt az egy központra épülő birodalom. A keleti fele ezzel szemben még közel egy évezredig fennmaradt, Bizáncot a törökök csak 1453-ban foglalták el.

A mongol hóditás a világtörténelem legnagyobb birodalmát hozta létre, azonban egy esetben sem tudta megváltoztatni a meghóditott területek kultúráját. Jó példa erre Kina, ahol a lakosságszám és a helyi kultúra szinvonala erősen a meghóditottak javára billentette a mérleget, és a mongolok váltak rövid időn belül kinaiakká, nem forditva.

Az amerikai kontinensen Cortez, Pizzarro spanyol zsoldosvezérek már erősen hanyatló indián kultúrákkal találkoztak. A haditechnikai fölény ugyanis önmagában nem lett volna elegendő ahhoz, hogy néhány hónap leforgása alatt pár száz zsoldoskatona birodalmakat döntsön meg. Ezzel szemben Észak-Amerikában évszázadokra volt szükség ahhoz, hogy az angol telepesek megvessék a lábukat és elkezdjenek terjeszkedni, amiben szerepet játszhattak a mostoha éghajlati viszonyok, fő oka viszont alighanem a helyi lakosság központok nélküli, szétszórt törzsi életmódjának köszönhető.

Végül a legeklatánsabbnak tűnő példa az Oszmán Birodalom, amely gyakorlatilag a teljes muzulmán világot egyesitve törekedett Európa jelentős részének elfoglalására. Virágkorát a XVI. század elején I. Szulejmán idején élte, amikor gazdasági és kulturális értelemben is a kor egyik élenjáró, ha nem a legkiemelkedőbb hatalmává vált. Habár a kontinens dél-keleti részét viszonylag hamar elfoglalták, sem Szulejmán, sem utódai nem voltak képesek tovább jutni országunk területénél. Némi leegyszerűsitéssel a nyugati kereszténység állitotta meg őket, amely megosztottsága ellenére is lakosságszámban, kulturális szinvonalában és gazdasági erejét tekintve egyaránt felvette a versenyt a kitűnően megszervezett Oszmán Birodalommal, sőt 150 év elteltével már fölénybe is került vele szemben.

Ezen kivül nem voltak meghódithatóak olyan jól szervezett, kifinomult kultúrával rendelkező államok sem mint például Kina vagy Japán. Az ázsiai országok ugyan sok mindent átvettek az európai mentalitásból, de a hagyomány nagy részét megőrizték.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy akkor volt lehetőség egyes államok területi-kulturális leigázására, ha a hóditó fél nem csak katonailag, hanem számarányban, kultúrájának fejlettségében egyaránt jelentősen felülmúlta a meghóditottat, sőt az utóbbi egy központ irányitásától függött és erősen hanyatló fázisban volt.

Most nézzük meg ennek fényében a jelenlegi helyzetet, amikor muzulmán bevándorlók tömegei kivánnak letelepedni Európában. Mekkora a valószinűsége annak, hogy egy évszázadon belül Európa népessége átalakuljon?

1.Az Európai Unió 28 tagállamának lakossága 500 millió fő, amelyből csak mintegy 6% jelenleg a muszlim vallású. Ennélfogva lehetetlen, hogy egy-két generáción belül lényeges kultúraváltás történjen.

2.A demográfia trendek miatt a muszlimok aránya növekszik, a bevándorlás ezt a tendenciát tovább erősitheti. Azonban a közel-keleti és észak-afrikai térség válságövezeteinek lakossága nagyságrendileg kisebb mint az EU-é és általában csak a népesség egy kis részében van olyan vállalkozókedv, hogy elhagyja otthonát. A keresztény vallás önmagában nem jelenti a szaporodási ráta alacsony szintjét, hiszen vannak az USA-ban is fundamentális vallási közösségek (pl. amish), magas népszaporulattal. A demográfiát leginkább a városi életmód terjedése határozza meg a világon mindenhol, mivel a gyermeknevelést nagyon megdrágitja viszont az állami nyugdijjogosultságot kiterjeszti. Mivel ezek a tényezők átmenetiek is lehetnek, elvileg sem lehet egy évszázadra előre demográfiai trendeket előrejelezni.

3.Európát kisebb mértékben érinti a globális éghajlatváltozás mint a tőle délre levő területeket. Ami jelenleg történik az, hogy a Közel-keleti régió egyes országaiban, ahol a népszaporulat kiemelkedően magas és a terület eltartóképessége a sivatagosodás miatt csökken, a polgárháborús állapotok és a menekülttáborok megnehezitik a családtervezést és gátat szabnak a népesség további növekedésének. A világ élelmiszerellátása feszitett, néhány kiemelkedő régió eredményétől függ és olyan éghajlati anomáliák mint az El-Nino, szárazságok vagy áradások révén globális élelmiszerhiányt hozhatnak létre, az igy kialakult szükségállapot tovább korlátozná a népesség szaporodását a világ különféle országaiban.

4.Nincsenek a jelenlegi muszlim társadalmaknak olyan szintű értékei, amelyeket a keresztény Európa egyszerűen átvenne, sőt inkább a betelepülők alkalmazkodása szükséges a helyi törvényekhez valamint a szokások jó részéhez. Nincs egy olyan hatalmi központ sem, amelynek kikapcsolásával a civilizáció alapjai megrendülnek. Sőt, ezzel ellenkezőleg: az egyértelmű tendecia éppen a nemzetállami és a regionális önállóság növekedése. Nem jön létre Európai Egyesült Államok, csupán különféle országok szorosabb vagy lazább gazdasági szövetsége.

5.A kulturális elkülönülés Európa jelentős részein szokatlan jelenség (kivéve pl. Nagy-Britanniát vagy Franciaországot), azonban az USA-ban teljesen megszokott gyakorlat az európai, afro-amerikai, latin-amerikai és ázsiai városrészek mozaikos egymás mellett élése. Nyilvánvalóan kevesebb problémát okoz egy vallásilag és kulturálisan homogén lakosság mint egy szegregálódott, de a felmerülő problémák láthatóan jól kezelhetőek.

6.Lényeges tényező, hogy a bevándorlók kultúrája egyáltalán nem homogén (az iszlám valláson belül is több irányzatot ölel fel), valamint maga Európa sem egységes e tekintetben. Arra gondolok, hogy a nyugati globalizációs értékrenddel szemben jelenleg éppen egy lázadásnak vagyunk szemtanúi, és a gazdasági fejlődésből kimaradt területek, rétegek jelentik be az igényüket a hatalomba való nagyobb beleszólásba, ennek a jele az euro-szkeptikus pártok térnyerése. Tehát Európán belül sem csak a közismert katolikus-protestáns (déli-északi) értékrend különbözősége létezik, hanem sokkal inkább a globalizáltabb és a helyi hagyományaikat őrző területek, csoportok egymással ellentétben levő, de egymást jól kiegészitő feszültsége is.

Mindezek alapján Európa iszlamizálódásának a vészharangját megkongatni a politikai demagógia és hangulatkeltés kategóriájába tartozik. Legalábbis száz éves távlatban. Száz évnél nagyobb időtartamra viszont a jóslás leghasznosabb eszköze csak az üveggömb lehet.

Provokált elménk

A politika úgy szállja meg az elmét, hogy provokál. Máshogy mondva, bedobja a csalit, amire aztán az elme szépen ráharap. Az elménk amelyikről szó van, ugyanaz mint a kőkorszaki ember elméje, és igen könnyen provokálható. Ösztönök, indulatok által vezérelhető, néhány szó vagy jól célzott mondat elég a mozgósításához, riadóztatásához. Nem véletlen, hogy a zen-buddhizmus szerint a legjobb, amit tehetünk az elménk lecsendesítése. Mert amivel tele van, az leginkább saját maga termelte kacat, a valósághoz nincs sok köze. Alapvető kérdés mindig, hogy mi van az elmében. A magyar politikai vezetés is tudja ezt, azonban nem lecsendesíteni szeretné, hanem a rendszeres mozgósítást fenntartani.

Az építési fővállalkozó

Képzeljük el, hogy van egy egy építési vállalkozó, aki alapvetően jól dolgozik, de mindig iszonyú nagy felhajtással. Megtervezi a a lakótömbünk tetőfelújítását és vízelvezetését, azonban ennél többet is tesz: mindent megtesz, hogy hangsúlyozza a munkájának hasznosságát. Annak ellenére, hogy négy évre előre szabad kezet kapott a szükséges munkák elvégzésére, állandóan reklámozza saját magát, folyton azzal riogat, hogy mennyire könnyen beázhatunk, bejuthatnak a kártevők vagy elönti a pincét víz, főleg ha másokra hallgatunk. Azt is mondja, hogy kénytelen a szomszéd telke felé vezetni a vizet, és tudjuk mi is, hogy habár a szomszéd anyázni fog, de végül is ő a szakember, jobban ért hozzá mint mi. Ez a fővállalkozó nem más, mint a kormányunk, amelyik éppen az ún. illegális bevándorlás ellen harcol, és a közmédiában folyamatosan veszélyekkel riasztgatva minket.

Elfogadjuk, hogy alapvetően a munkáját végzi, és a kerítésnek sokan nem örülünk, de lehet, hogy ez a legjobb megoldás. Azt is látjuk, hogy a szomszédok is már hozzánk hasonló lépéseket tesznek az özönvízszerű áradat és a házba esetlegesen bejutó kártevők ellen. De mire jó ez a riogatás, hogy mindenféle katasztrófák rémképét láttatják velünk folyamatosan? Egy valamire biztosan jó, arra, hogy amíg a kormány megvéd minket, felverje a munkája árát. Hogy nehogy véletlenül legközelebb másokat bízzunk meg a feladattal. Arra jó, hagy maszekolhassanak a haverjai a hátsó sufniban a mi kontónkra, mert megérdemli, ha már ilyen jól megvéd minket. (Kihasználva azt, hogy a magyar ember alapvetően félénk és bizalmatlan.)

Ez nem az első eset, hanem csupán egy a sorban

Korábban más „munkákkal” is hasonlóan járt el: volt már „Nem leszünk gyarmat.”, volt már „Rezsiharc” és sok minden más. A kormány által megtett gyakorlati lépéseket általában elfogadjuk, a mérték itt-ott vitatott, de leginkább ez a fajta stílus az, ami szerintem már kártékony, sőt veszélyes. Mert miközben az „építési fővállalkozó” látja, hogy néhány dolog elég jól működik, kezdi azt hinni, hogy mindenhez ő ért a legjobban: az oktatáshoz éppúgy mint a bankrendszerhez, a gazdaságélénkítéshez, a nyugdíjakhoz vagy a szegénység elleni küzdelemhez. Holott a mindentudását illetően elég komoly kétségeink vannak...

Az úgynevezett szakértők

Jönnek persze a médiában a nagy szakértők, akik komoly képpel megtámogatják a kormány véleményét: lényegében a migráns élősködni akar, potenciális terrorista és fölöttébb egy kulturálatlan banda. Ezek a szakértők kábé annyira vehetők komolyan, mint egy bírósági perben a védelem vagy vád szakértői: a szakvélemény a megbízó érdekeit tükrözi. És miközben a köztévé szítja az indulatokat a képsoraival, a migránsok szemszöge teljes mértékben elsikkad. (Nehogy rájöjjünk hogy ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, legfeljebb tűrőképesebbek.) Az egyszerű állampolgárnak ez azt sugallja, hogy a „migránsok” egyéni akarattal nem is rendelkeznek, Amerika direkt ránk uszította őket, hogy tönkretegye Európát és a zsidók támogatják az emberkereskedelmet. Akik a közmédiából tájékozódnak, láthatóan azt gondolják, hogy ha valami nem jól működik, akkor azért alighanem a migráns tömegek tehetők felelőssé.

Eközben szerencsére van példa bőven független értelmiségi magatartásra is, amelynek jellemzője, hogy az indulatokat csökkentő módon kommunikál, szabatosan és körültekintően fogalmaz. Akiket én láttam: ilyen volt többek között Böjtje Csaba, Baráth Etele, Jeszenszky Géza vagy éppen Orbán Balázs a Századvég igazgatója, ők tudják, hogy a probléma igen összetett és ha teszünk is egy lépést egy adott irányba, akkor a következő lépésünket ugyanúgy meg kell fontolnunk.

A politika Darth Vader-e

Szerintem jelenleg nálunk ma leginkább Orbán Viktor az, aki az erő sötét oldalához csatlakozott. (Bár létezik még jó néhány Sith-lovag is politikánk színpadán.) Nem kisebb ambíciói vannak, mint hogy ő határozza meg az európai politika további irányát. Habár jó ráérzett pár alapvető tendenciára, szerepvállalását destruktívnak látom. A jobban közösségközpontú jobboldali értelmiségnek egy jelentős része eközben örül annak, hogy végre körvonalazódik valamiféle összefogás, egység az alapkérdésekben és merünk az érdekeinkért kiállva, karakteres politikát képviselni. Uraim: én nem ilyen egységre vágyom és nem vagyok büszke rá, sőt külföldön egy kicsit szégyellném is, hogy magyar vagyok. A negatív gondolkodás terjedése sosem üdvözölendő. Például az, hogy Orbán szerint szakítani kell a politikai korrektséggel. Ergó: ez azt jelenti, hogy mindenki nyilvánosan anyázhat? Ne azt mondja meg, hogy mivel kell szakítani, hanem hogyan lesz JOBB az általa javasolt kommunikáció annál, amit ismerünk. (A PC mozgalmát ne keverjük össze a korrekt, kulturált viselkedéssel!) A negatív gondolkodás destruktív, a pozitív az, ami építő. A szűkösség-tudatú ember sosem elégedett azzal, ami van, a boldogok mindig a bőség-tudatú emberek.

Évtizedekkel ezelőtti történtet, megérkezett hozzánk az orosz egyetemi hallgatóknak egy csoportja: már messziről felismerhetőek voltak az egyen farmeröltönyükről. Volt egy Borisz köztük, aki néha kissé másként öltözködött, a társai azt mondták róla, hogy ő egy olyan „amerikányec”. Én most hozzá hasonlóan felvállalom, hogy nem követem a jelenlegi közgondolkodás szabta divatot, leszek inkább az ördög ügyvédje, az amerikaiaké, sőt mi több, igen népszerűtlen módon, az amerikai világpolitikáé.

Nyilván nem az amerikai népről magáról szeretnék beszélni,- amelynek közel fele legalább olyan konzervativ, mint a magyar emberek nagy többsége, nem pedig olyan mint a krimik, sorozatok és akciófilmek mutatják. A velük kapcsolatos sztereotípiák mennyiben jogosak vagy sem, ezt most nem tartom fontosnak, az amerikai vezetés viselkedése lehet merőben más mint az átlagpolgároké.

Egy másik kérdés, hogy az amerikai politikai vezetés mennyiben gonosz vagy nem gonosz, szintén csak kis mértékben érdekel (más különben nem is lennék az ördög ügyvédje). Soha nem volt szimpatikus számomra az a hatalmi arrogancia, amely az USA közel-keleti politikáját annyira jellemzi. Az időnként rendkívül agresszív közel-keleti katonai fellépés okai közé sorolom én is, mint oly sokan mások az ottani olajkincset, amelyre az egész USA gazdaság épül, az izraeli lobbi hatását, valamint a hadiipari és katonai lobbit (a fegyverek kipróbálására alkalmas terep keresését). Iraki és afganisztáni bevonulásukat egyáltalán nem helyeseltem, és ők is ráébredtek, hogy olyan ellentmondásos történetekbe csöppentek bele, amelyekből jól kijönniük aligha sikerül. Ez szintén közismert. Amit viszont gondolok, hogy az eseményekre a hatásuk egyrészt kétarcú, másrészt pedig végső soron nem olyan jelentős, mint a legtöbben feltételezik.

Attól kétarcú, azaz a negatív és pozitív hatásai azért nehezen elkülöníthetőek, mert nem tudjuk, mi lett volna pontosan a legcélravezetőbb politika a világnak azon részén. A közel-keleti problémák összetettek, éppen olyan keveset tudunk az ottani helyzetről mint mások mondjuk a határainkon kívül élő magyarok problémáiról. Amikor az egykori Jugoszlávia utódállamaiban polgárháború tört ki, akkor tudtommal szinte senki sem ellenezte, hogy az amerikaiak rendet csináljanak. Az amcsik voltak az egyetlenek, akik határozottan felléptek a szerb agresszió ellen, az USA bombázásai hozzájárultak ahhoz, hogy leállt a vérontás. Az EU és az ENSZ békefenntartói tétlenül nézték a mészárlásokat. (Apropó: honnan is jöttek a menekültek tavasszal? A Balkánról. Nyilván, mert hasonló problémák vannak ott is, mint a Közel-keleten, államok kerültek az összeomlás szélére. Hány éven keresztül is állomásoztak Boszniában a békefenntartók?)

Ha van egy szuperhatalom egy térségben, legyen az akár a régi Szovjetunió vagy az USA vagy akár a régi Római Birodalom, az a hatalom, legalábbis a saját érdekszférájában nem fogja eltűrni a háborús helyzetek eszkalációját. Méghozzá azért nem, mert az instabilitás országról országra terjed és őt magát is meggyengítheti, ezt elkerülendő, egy alapszintű stabilitást biztosít. Tény az is, hogy amíg az USA a GDP 10%-át költi a hadi kiadásokra (esztelen módon sokat és fenntarthatatlan módon sokat költ), addig Magyarország kevesebb mint 0,5%-át, így a NATO rendszerében leginkább csak potyautasok vagyunk. Kérem, miről is beszélünk itt?

(Lehet, hogy sokan nem értenek mindezzel, sőt felháborodnak. Talán egy kicsit érdemes magunkba is nézni, hogy esetleg nem azért háborodunk-e fel, mert nagyon szeretnénk harcolni valami ellen, amihez kellene valamiféle célpont és végül túlságosan is magának a harcnak a megszállottjai vagyunk? Nota bene: domináns szuperhatalom hiányában, közel hasonló erejű nagyhatalmak vetélkedése világháborúkhoz vezet, mint azt láttuk.)

A kétarcúság mellett a másik ami fontos, hogy az amcsiknak valószínűleg nincs akkora szerepük a konfliktusokban, mint sokan feltételezik. Egyszerű lenne a világ, ha minden ami rossz egyetlen gonoszra visszavezethető lenne, sokan így szeretnék látni, de sajnos a tények ezt nem támasztják alá. Afganisztánban a teljes káosz már a Szovjetunió bevonulása utánra datálható, ott még az amerikaiak előtt polgárháború söpörtek végig az országon. Líbiában, Egyiptomban, Tunéziában, Szíriában az ún. „arab tavasz” mozgalma nem tudta volna a diktátorokat megbuktatni, ha nem jött volna létre ellenük egy növekvő elégedetlenségi hullám. (Mesebeszéd, hogy egy maroknyi felkelő képes lenne erre.) Az „arab tavasz” káoszt hozó forradalmaiban persze lehetett szerepe az USA-nak, mert valóban törekedett például a szíriai Assad megbuktatására, az viszont valószerűtlen, hogy minden országban az USA keze „tette be a lábát”. Manipulációs szerepe nem mindig kizárható, azonban a felfordulásokat leginkább már lappangó társadalmi feszültségek elkerülhetetlen kirobbanása váltotta ki.

Arról van szó, ugyanis, hogy például Szíriában (és az egész arab világban) a népszaporulat igen magas, és amikor a növekvő kínai és indiai középosztály kereslete felveri a világpiaci élelmiszerárakat (2007-től az árak meredeken emelkedtek), az élelmiszer az arab világban is megdrágult és egyre kevesebben voltak képesek egy elfogadható szintű táplálkozást megfizetni (főként egy elsivatagosodó mezőgazdasági termelés mellett). A konfliktus kirobbanása ilyen helyzetekben csak idő kérdése, és egy ördögi kör, hogy a gazdasági termelés a zavargások miatt csökken, a turisták elmaradnak (turizmusból származott például Szíria bevételének 20%-a), emiatt még nagyobb lesz a nyomor és elkeseredettség, ami tovább fokozza az erőszakot. EZ AZ ÚT VEZETETT VÉGÜL ODA, EZ A FŐ OKA ANNAK, hogy létrejöttek olyan radikális alakulatok, mint az Iszlám Állam. A történet számomra dióhéjban ez, és csak sokkal kisebb mértékben a különféle gonosz emberek aknamunkája, akik itt-ott rátehettek egy lapáttal. A népáradat megindulása Európa felé pedig megint egy logikus következménye a kialakult helyzetnek.

Az iszlám terror maga is egy ördögi kör miatt eszkalálódik. Az arrogancia fokozza a terrort, a szuperhatalom visszavág, emiatt megint erősödik a terror szelleme. De kérdem én: Hol volt az USA Nigériában, amikor a Boko Haram terrorszervezet elkezdte ámokfutását? Vagy épp az a baj, hogy nem voltak ott, vagy hogy is van ez? Nem mellesleg Nigéria a világ egyik leggyorsabban növekvő népességű országa. És hogy volt ez Ruandában a hutuk és tuszik közötti polgárháború esetében? Afrika leginkább túlnépesedett országáról van szó.

És még valami, hogyan határozható meg a mai közel-keleti helyzetben a volt gyarmattartók (franciák és angolok) felelőssége? Több mint hatvan évvel a volt gyarmatok felszabadulása után ez már aligha megállapítható. Egyrészt viszont van felelőssége az egész iparosodott társadalomnak az éghajlatváltozásban, másrészt pedig a volt gyarmattartóknak is lehetett az országhatárok meghúzásában. Ugyanis különféle vallású és nemzetiségű közösségek kerültek egy országon belülre, ami különösen feltűnő Szíria esetében. Az eltérő vallásúak, többféle kultúra egymás mellett élése nehéz gazdasági helyzetekben a tapasztalatok szerint zavargásokhoz, háborús állapotokhoz vezethet. (Ami valóban nyomós ok arra, hogy a bevándorlás Európába csak nagyon szabályozott módon, fokozatosan történhet.)

Mindebből adódik egy olyan következtetés, hogy igen is be kell avatkozni, ha az USA kivonul, mert már kevésbé érdekelt a térségben, akkor Oroszországnak és EU-nak, elsősorban gazdasági eszközökkel. Merthogy az USA valószínűleg más térségekre fog koncentrálni: a palaolaj miatt számára kevésbé fontos már ez a térség és a költségvetése sem bírja ekkora haditechnika fenntartását.

A lényeg a lényeg: zavarhat ugyan minket egy szuperhatalom arroganciája, viszont később könnyen visszasírhatjuk, hogy nem volt olyan hatalom, aki rendfenntartóként lépett volna fel. Az iparosodott országoknak, EU-nak, oroszoknak és az amerikaiaknak (sőt Törökországnak, Iránnak, Szaúd-Arábiának is) a közös felelőssége és érdeke egyaránt, hogy a térségben rend legyen és a terrorizmusnak ne legyen táptalaja, amire építhet.

A magyar foci mint a társadalom kicsiben

Az európai labdarúgás a gazdasági élethez hasonlítható. Nyugat-Európa nagy országai azok, amelyek mindig esélyesek az európai és világbajnokságon: Spanyolország, Németország, Franciaország, Olaszország,- az egyetlen kivétel Anglia (Talán mert nincs Nagy-Britanniának vagy az Egyesült Királyságnak közös csapata, emiatt nincs egyetlen döntős eredményük sem 1966 óta.) Érdekes, hogy Dél-Amerikában is a sztárcsapatok szintúgy a nagy országok: Brazília és Argentína.

Egyes kisebb országok időszakonként képesek VB-ken elődöntőbe vagy döntőbe jutni vagy EB-t nyerő teljesítményekre: Hollandia, Portugália, Dánia, Svédország, Horvátország, Csehország. Ők többnyire, bár nem mindig, de ott vannak a világversenyeken.

Az európai középmezőny állandó tagjai azok a csapatok, amelyek a VB-k és EB-k felére vagy legalább a harmadára jutnak ki, és ott néha jó eredményeket érnek el: Svájc, Lengyelország, Románia, Görögország, Törökország, Belgium (bár ők az utóbbi időkben sokat fejlődtek), Oroszország.

A középmezőny alja, akiknek néha-néha sikerül a kijutás: Ausztria, Szlovákia, Szlovénia, Szerbia, Norvégia, Írország, Bulgária, Skócia, Észak-Írország, Bosznia

A magyar válogatott azok közé tartozik, amelyek 1986 óta nem jutottak ki, ez sorozatban 14 kiselejtezést jelent. Társaságunkban van még: Finnország, Moldova, Macedónia, Albánia (nekik ezúttal sikerült), Belorusz, Wales, a balti államok (egy kivétellel), Ukrajna (bár legalább többnyire eljutnak a pótselejtezőig), a kaukázusi országok, Izland (nekik most sikerült), valamint olyan mini-államok mint például Málta vagy Ciprus. Összességében az Európai mezőny aljának a legjobbjai közé tartozunk.

A lemaradás okai közismertek: nincsenek jó játékosaink, a tehetségkutató rendszerünk túl szűk bázisból merít, a fiatalok erőnléti megalapozottsága gyenge, a magyar focista motiváltságban, küzdőképességben is elmarad az európai átlagtól. Aki kicsit is konyít a focihoz, mindenki ismeri ezeket a nyilvánvaló problémákat, csak a sportvezetők nem ismerik be és nem változtatnak semmit.

Amit a mostani csapat tud: ugyanúgy mint az utóbbi években, hozta a mérkőzéseket a nála gyengébb képességű válogatottak ellen. Viszont ezúttal sem voltunk képesek legyőzni olyan csapatot, amely az európai középmezőnybe sorolható. („Két gólt rúgtunk Feröernek – olyan mint egy álom!” Apró szigetek félamatőr csapatáról van szó!)

Milyen a mostani csapat? Egy komoly szaklap oldalakat ír a meccsek után az egyes játékosok teljesítményéről. Nálunk ennek nyoma sincs, pedig jó képességek és jó forma nélkül nincs miről beszélni (legfeljebb küzdőképességről vagy szerencséről). Egyetlen játékosunk sincs, akit európai szinten jegyeznének. Nálunk általában csak akkor emelnek ki valakit, ha vagy gólt lő, esetleg gólpasszt ad vagy pedig nagy hibát követ el, amiből gól lesz.

Van legalább két jó-közepes kapusunk: Király Gábor és Bogdán Ádám, akik eléggé megbízhatóak.

A mostani csapat stabil védelemre épül: a védelem tengelyében ugyanazok a közepes képességű játékosok szerepeltek a meccsek többségében: Juhász Roland és Kádár Tamás a védelem tengelyében, a szélsők Fiola Attila és Guzmics Richárd, akik jól küzdenek és a felfutásaik gólveszélyesek is. A meccsek többségében nem kaptunk gólt vagy legfeljebb egyet.

Csatárokban bővelkedünk, némelyek gólkirályságra aspirálnak. Böde Dániel, Nikolic Nemanja, Németh Krisztián, Szalai Ádám. Sőt ide vehető még Dzsudzsák Balázs is, aki gólveszélyes, támadó középpályás, a védekezésben viszont keveset mutat. Magyarországon mindenki gólt akar lőni. Nem csoda, hiszen a közvéleményünk leginkább csak ezt díjazza, a kemény munkát kevésbé.

Ami nincs, az a középpálya, az teljesen lyukas. Nincs, aki szűrje az ellenfél támadásait, nincs aki a labdát megtartsa a középpályán, nincs aki felpasszolja a csatároknak. Gera Zoltán egykori klasszis, már veterán korú, tőle nem várható mindig jó teljesítmény. Tőzsér Dániel képes egy-egy jó indításra, de többre nem. A fiatalabbak között a jövőben befuthat Nagy Ádám vagy Elek Ákos, a többiekről nem tudnék mit mondani. Azért lyukas ez a poszt, mert középpályán robotolni kell, rengeteget futni, támadni és védekezni egyaránt, labdát szerezni és megtartani, amely nagyon jó fizikai kondíciót és állóképességet igényel. Ilyen játékosaink nincsenek, emiatt a labda többször van az ellenfélnél és kevés támadást vezetünk.

A teljesítmény értékelése: a magyar csapat összesen egy alkalommal volt tisztán jobb mint az ellenfél, Finnország ellen idegenben. Akadtak bőven nyögvenyelős győzelmeink éppúgy mint kiszenvedett döntetlenek (a Románok ellen kétszer, a görögök ellen egyszer). Több esetben csupán szerencsénk volt, sőt már a sorsolással is, minthogy a papíron legerősebb görög csapat betlizett és végül az utolsó helyen végzett, aligha volt még ilyen a foci történelmében. Szerencsével bejuthattunk volna közvetlenül is, így viszont teljesen igazságos a pótselejtező, ahol az esélyeinket a lehetséges ellenfelekkel szemben 20 és 30 százalék közé teszik...

Összességében nézve a magyar foci olyan, mint a magyar vállalkozások vagy a magyar közéleti kultúra: az együttműködés szintje, a vállalkozókedv és a valós teljesítmény ugyanazon a szinten van, mint életünk más területein. A fociban épp annyival vagyunk elmaradva az európai átlagtól, vagy éppen csehektől, szlovákoktól és a lengyelektől mint ezeken a területeken. Vannak „biztató jelek”, hogy ez változzon? Én nem látok ilyeneket