A magyar foci mint a társadalom kicsiben

Az európai labdarúgás a gazdasági élethez hasonlítható. Nyugat-Európa nagy országai azok, amelyek mindig esélyesek az európai és világbajnokságon: Spanyolország, Németország, Franciaország, Olaszország,- az egyetlen kivétel Anglia (Talán mert nincs Nagy-Britanniának vagy az Egyesült Királyságnak közös csapata, emiatt nincs egyetlen döntős eredményük sem 1966 óta.) Érdekes, hogy Dél-Amerikában is a sztárcsapatok szintúgy a nagy országok: Brazília és Argentína.

Egyes kisebb országok időszakonként képesek VB-ken elődöntőbe vagy döntőbe jutni vagy EB-t nyerő teljesítményekre: Hollandia, Portugália, Dánia, Svédország, Horvátország, Csehország. Ők többnyire, bár nem mindig, de ott vannak a világversenyeken.

Az európai középmezőny állandó tagjai azok a csapatok, amelyek a VB-k és EB-k felére vagy legalább a harmadára jutnak ki, és ott néha jó eredményeket érnek el: Svájc, Lengyelország, Románia, Görögország, Törökország, Belgium (bár ők az utóbbi időkben sokat fejlődtek), Oroszország.

A középmezőny alja, akiknek néha-néha sikerül a kijutás: Ausztria, Szlovákia, Szlovénia, Szerbia, Norvégia, Írország, Bulgária, Skócia, Észak-Írország, Bosznia

A magyar válogatott azok közé tartozik, amelyek 1986 óta nem jutottak ki, ez sorozatban 14 kiselejtezést jelent. Társaságunkban van még: Finnország, Moldova, Macedónia, Albánia (nekik ezúttal sikerült), Belorusz, Wales, a balti államok (egy kivétellel), Ukrajna (bár legalább többnyire eljutnak a pótselejtezőig), a kaukázusi országok, Izland (nekik most sikerült), valamint olyan mini-államok mint például Málta vagy Ciprus. Összességében az Európai mezőny aljának a legjobbjai közé tartozunk.

A lemaradás okai közismertek: nincsenek jó játékosaink, a tehetségkutató rendszerünk túl szűk bázisból merít, a fiatalok erőnléti megalapozottsága gyenge, a magyar focista motiváltságban, küzdőképességben is elmarad az európai átlagtól. Aki kicsit is konyít a focihoz, mindenki ismeri ezeket a nyilvánvaló problémákat, csak a sportvezetők nem ismerik be és nem változtatnak semmit.

Amit a mostani csapat tud: ugyanúgy mint az utóbbi években, hozta a mérkőzéseket a nála gyengébb képességű válogatottak ellen. Viszont ezúttal sem voltunk képesek legyőzni olyan csapatot, amely az európai középmezőnybe sorolható. („Két gólt rúgtunk Feröernek – olyan mint egy álom!” Apró szigetek félamatőr csapatáról van szó!)

Milyen a mostani csapat? Egy komoly szaklap oldalakat ír a meccsek után az egyes játékosok teljesítményéről. Nálunk ennek nyoma sincs, pedig jó képességek és jó forma nélkül nincs miről beszélni (legfeljebb küzdőképességről vagy szerencséről). Egyetlen játékosunk sincs, akit európai szinten jegyeznének. Nálunk általában csak akkor emelnek ki valakit, ha vagy gólt lő, esetleg gólpasszt ad vagy pedig nagy hibát követ el, amiből gól lesz.

Van legalább két jó-közepes kapusunk: Király Gábor és Bogdán Ádám, akik eléggé megbízhatóak.

A mostani csapat stabil védelemre épül: a védelem tengelyében ugyanazok a közepes képességű játékosok szerepeltek a meccsek többségében: Juhász Roland és Kádár Tamás a védelem tengelyében, a szélsők Fiola Attila és Guzmics Richárd, akik jól küzdenek és a felfutásaik gólveszélyesek is. A meccsek többségében nem kaptunk gólt vagy legfeljebb egyet.

Csatárokban bővelkedünk, némelyek gólkirályságra aspirálnak. Böde Dániel, Nikolic Nemanja, Németh Krisztián, Szalai Ádám. Sőt ide vehető még Dzsudzsák Balázs is, aki gólveszélyes, támadó középpályás, a védekezésben viszont keveset mutat. Magyarországon mindenki gólt akar lőni. Nem csoda, hiszen a közvéleményünk leginkább csak ezt díjazza, a kemény munkát kevésbé.

Ami nincs, az a középpálya, az teljesen lyukas. Nincs, aki szűrje az ellenfél támadásait, nincs aki a labdát megtartsa a középpályán, nincs aki felpasszolja a csatároknak. Gera Zoltán egykori klasszis, már veterán korú, tőle nem várható mindig jó teljesítmény. Tőzsér Dániel képes egy-egy jó indításra, de többre nem. A fiatalabbak között a jövőben befuthat Nagy Ádám vagy Elek Ákos, a többiekről nem tudnék mit mondani. Azért lyukas ez a poszt, mert középpályán robotolni kell, rengeteget futni, támadni és védekezni egyaránt, labdát szerezni és megtartani, amely nagyon jó fizikai kondíciót és állóképességet igényel. Ilyen játékosaink nincsenek, emiatt a labda többször van az ellenfélnél és kevés támadást vezetünk.

A teljesítmény értékelése: a magyar csapat összesen egy alkalommal volt tisztán jobb mint az ellenfél, Finnország ellen idegenben. Akadtak bőven nyögvenyelős győzelmeink éppúgy mint kiszenvedett döntetlenek (a Románok ellen kétszer, a görögök ellen egyszer). Több esetben csupán szerencsénk volt, sőt már a sorsolással is, minthogy a papíron legerősebb görög csapat betlizett és végül az utolsó helyen végzett, aligha volt még ilyen a foci történelmében. Szerencsével bejuthattunk volna közvetlenül is, így viszont teljesen igazságos a pótselejtező, ahol az esélyeinket a lehetséges ellenfelekkel szemben 20 és 30 százalék közé teszik...

Összességében nézve a magyar foci olyan, mint a magyar vállalkozások vagy a magyar közéleti kultúra: az együttműködés szintje, a vállalkozókedv és a valós teljesítmény ugyanazon a szinten van, mint életünk más területein. A fociban épp annyival vagyunk elmaradva az európai átlagtól, vagy éppen csehektől, szlovákoktól és a lengyelektől mint ezeken a területeken. Vannak „biztató jelek”, hogy ez változzon? Én nem látok ilyeneket