Ideo-logikák

Tényleg nem azt akartuk, amit a vírus elhozott?

2020. március 28. - Tamáspatrik

A legtöbben nagyon is megbecsüljük az idős embereket és fontosak nekünk, a krónikus betegek szintúgy, a haláleseteket és a hosszú felépüléssel járó megbetegedéseket abszolút nem kívánta senki.

Viszont ettől eltekintve, a járvány miatti átmeneti életmód változásunknak feltűnően sok olyan eleme van, aminek megítélésében a közvéleményünk eléggé egységes, amiket a járvány előtt régebben az emberek 80-90%-elfogadott volna.

Ilyenek kívánságok például: Többet szeretnék otthon a családommal lenni, a szűk családi körben. Vagy: Nem kell akkora globalizáció, a helyi termelőket támogassuk. A fogyasztói társadalomnak véget kell vetni. Szeretnék egyszer kilépni a mókuskerékből és kicsit megállni. Vagy: Úgy gondolom, hogy interneten is ugyanolyan jól tudunk dolgozni, kapcsolatot tartani. A munkahely a legtöbbünk számára csak folyamatos stressz forrása.

Az idősek vannak ugyan jelenleg a legnehezebb helyzetben, sokan kényszerű karanténban élnek, de még közöttük is vannak olyanok, akiknek a régi emlékek sokat jelentenek, és ha idejük engedi, akkor szívesen merengenek múltjuk eseményein. (Régen az idősek közül sokan újra és újra elmesélték életüknek azokat a történetét, amit legfontosabbnak tartottak, ma nem hallgatja meg őket senki.)

Ilyen értelmezésben a járvány nem annyira külső természeti csapás, netán „Isten büntetése”, hanem lényegében olyan elemeket valósít meg az életünkben, amiket elég sokan szeretnének, legalábbis valahol a vágyak szintjén. Nem akarok most valamilyen misztikus jelentést kiolvasni az eseményekből, mert nincs rá szükség. Egyszerűen csak arról van szó, hogy most itt a lehetőség, hogy a család együtt legyen huzamosabb ideig, ha kissé kényszerű összezártságban is, mert bezártak az iskolák és utazgatni sem lehet, nincsenek programok sem. Nyilván nem könnyű most új napirendet kialakítani, nem súrlódások nélküli és próbára teszi a leleményességünket, alkalmazkodóképességünket egyaránt. De a legtöbben ezt akartuk, nem? Hogy valójában mennyire akartuk azt nem tudom, de gyakran mondtuk, hogy jó lenne egy kicsit több időt szánni egymásra. Most kiderül, hogy ki az aki tényleg komolyan gondolta.

A fogyasztás és pazarlás szintje visszaesik, a környezetet sem terheljük annyira. Nem állítom, hogy a gazdaság romokban lenne, viszont látható egy erős átmeneti visszaesés. Van, akiknek a válságos helyzet már most elvette az állását, mások jövedelmük jelentős részét bukják és vannak olyanok is, akiket még nem érint. Például a sokat szidott gyorséttermek most bezártak, a mezőgazdaság viszont nincs annyira kiszolgáltatott helyzetben, a kistermelés talán az egyik nyertese lehet ennek az időszaknak. Gógyszercégek és internetes óriások további erősödését nem akartuk annyira, viszont az állam gondoskodó és rendteremtő működését sokan szerették volna látni. Most megmutathatják az egyes kormányok, hogy mit tudnak értünk tenni egy nehéz helyzetben, hogyan élnek a hatalmukkal, anyagi erőforrásaikat mire használják fel.

Az internetes kapcsolattartás mennyiben helyettesíti a személyességet? Most ez is ki fog derülni. Szerintem egyébként nagyon kis mértékben fogja tudni csak helyettesíteni, de egyértelműen e felé mentünk, egyre inkább csak a telefont nyomkodtuk és a laptop képernyője mögé bújtunk, a személyes kommunikáció lecsökkent. Most megtudjuk milyen az, amikor a személyesség közel a nullára csökken. Az egyre inkább elterjedté vált maszk viselése sem újdonság általánosabb értelemben véve, mert eddig is szégyelltük kimutatni a valódi érzéseinket nyilvánosan, nem vállaltuk fel valódi önmagunkat, hanem álarcok, szerepek mögé bújtunk.

Egyre inkább egy hideg társadalomban éltünk (nem csak mi, hanem az egész civilizációnk). Álarc mögé bújásra példa a bürokrata, aki ugye "nem tehet semmit", vagy az agresszív, aki nem akarja kimutatni, hogy neki is vannak gyenge, érzékeny pontjai, ezért egyből támad. Eddig is „álarcokat tettünk fel", sok minden nem változott. Összefogás nem nagyon volt, a bizalom egymás iránt eléggé alacsony szinten mozgott  – annyira sok minden nem változott. Illetve most változhat talán a járvány alatt, például megismerhetjük a közvetlen személyes kapcsolatok valódi értékét. Kicsit átgondolhatjuk, tűnődhetünk ezeken.

Azt ne mondja senki, hogy a sport és a szórakoztató ipar működését ne untuk volna. Sportban mindig ugyanazok nyertek, mindig Barca vagy a Real, Liverpool vagy Manchester. Teniszben a végtelenségig küzd egymással Djokovics és Nadal, hogy melyikük fogja utolérni Federert. Kiemelkedő nagy sztárok és agyondoppingolt sportolók aratnak mindenhol, látványos cirkusz az egész élsport, nem kis részben egészségkárosító és mechanikus hajsza a teljesítmény után. (Sem a focinak csúfolt alattomos pankrációt sem az olimpiai éremhajszát nem sajnálom.) 

A könnyűzenében nagyjából ugyanazok a sztár előadók semmit mondó, depis számokkal. Néhány ember a piramis csúcsán, akikre az egész világ figyel, mert jól sikerült image-ük van. Ezt most is nézhetjük a neten ameddig csak akarjuk, hátha egy idő után feltűnik a megcsináltság és az igazi személyesség teljes hiánya. Pár hete még sportcsarnokokban vagy koncerten üvöltözhetünk magunkról elfeledkezve – nem hiszem, hogy ha pár hónapig nem tehetjük most ezt, az sokaknak hiányozni fog. Sőt, lehet hogy baj is, ha annyira hiányzik.

A környezetvédők álma is megvalósult: ne repkedjünk annyit, ne utazzunk annyit és ne fogyasszunk annyit. Az üvegházhatású gázok termelése idén lényegesen alacsonyabb lesz, a természet rombolása nem zajlik olyan ütemben. Kérdés persze, hogy ez csak egy átmeneti helyzet és a válság elmúltával visszaáll a régi, fenntarthatatlan helyzet.

Amiért a járvány mégis sokkoló az amiatt van, hogy a ma embere számára, főleg a középosztálynak és onnan felfelé, az anyagi biztonság és a kiszámíthatóság magától értetődő, olyasmi amiért nem nagyon kell tennie semmit. Most már egyes szakmák művelői elég komoly anyagi nehézségekkel küzdenek, de nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy a válság pár hónap alatt dominószerűen eléri a legtöbbünket, még az állami közalkalmazottakat is előbb-utóbb.

Most kiderül, hogy mennyire komolyan akartuk a változásokat, amelyeket most egy nagyjából véletlenszerűnek mondható természeti csapás hozott el, vagy pedig azok az értékeink, amiket eddig nem tartunk fontosnak, mert megszoktuk, most majd felértékelődnek. Röviden: győzzön az antikapitalizmus és forduljunk vissza, vagy mégis kell a kapitalizmus, esetleg kell a kapitalizmus úgy, hogy lényeges változásokat tudunk rajta eszközölni.

Válságokból lehet jól is kijönni hosszabb távon: erre lehet egy példa, hogy annak ellenére, hogy az egészségügyi dolgozók sokkal leterheltebbek mint eddig és senki nem irigyli azt a mindennapos küzdést, amiben részük van, az ágazat mégis kaphat egy esélyt a megújulásra. Fiatalabb orvosok hamarabb kerülhetnek a mély vízbe, az egyes tipikus esetekre vonatkozó protokollok most nagyon hasznosak, a hatékonyság előtérbe kerülhet, ilyesmire gondolok. Évtizedek óta tesznek keresztbe a különféle lobbiérdekek a változásoknak, az ésszerűsítéseknek, talán most ez is változhat.

A közgazdaságtan művelői számára az időnkénti válságok természetes jelenségek, a válság mindig egy esély, mert a mechanikus és megalapozatlan növekedés helyett átalakulásokat hoznak magukkal. Ami buborék és nem komoly az kipukkad és jó esetben az fog megmaradni és erősödni, amit valóban fontosnak és előremutatónak tartunk. Most felfigyelhetünk olyan emberekre, akik eddig elkallódtak a nagy zajban, de életszerű, új és mindenféle helyzetben használható gondolataik vannak.

Egy természeti csapásból is lehet politikai tőkét kovácsolni

Hangzatos mondatokkal igyekeznek a járványt saját céljaikra felhasználni egyes politikusok. Néhány, tipikusan demagóg példa ezek közül.

A koronavírus Magyarországra nyugatról jött be. (Az a fránya nyugat már megint csak bajt hoz ránk!)

Úgy tudom, hogy Kínából eredt, de erről nem nagyon beszél senki. Az influenza vírusok különféle veszélyes törzsei is általában Kínában fejlődnek ki, mert ott a legkedvezőbbek a feltételek (állattartás, embertömegek, higiéniai körülmények). Azonban nincs nagy gyakorlati jelentősége most annak, hogy honnan jött be a vírus.

A globalizáció a fő oka a járványok terjedésének?

Igen, Kolumbusz előtt még nem volt globalizáció, az amerikai kontinensen élő bennszülöttek nagy része ezt jól „meg is szívta”, mivel ismeretlenek voltak számukra az európai fertőző betegségek. A járványok régebben jóval lassabban terjedtek ugyan, viszont nem voltak tudományos ellenszerek, sőt tudomány se nagyon, - ami maga is a globalizációnak a terméke.

„A járvány végét nem lehet előre látni.” (Orbán Balázs)

Tipikus demagóg érvelés, amikor egy banális, magától értetődő mondatra logikai bakugrásokkal épít fel egy érvrendszert. Az ugyanis csak felületes logikával következne ebből a mondatból, hogy a kormány korlátlan felhatalmazást kapjon. Éppúgy mint ahogy a parlament is határozatképtelen, ha nem ülhet össze (digitális oktatás persze van, digitális parlamenti ülés mégsem lehetséges.) Egyes értelmiségiek teljesen beleálltak abba, hogy a központi ideológiát szolgálják, sosem tudom, hogy anyagi érdekek miatt, vagy pedig mert elment az eszük. 

A kormány bátor gazdasági lépéseket tesz?

Ez megint relatív, a kormány intézkedései sokakon segíthetnek, de például ha valakinek nincs munkája, mert elküldték vagy csődbe ment a cég, akkor csekély vigasz, ha nem kell egy ideig hitelt törleszteni vagy járulékot fizetni. Sokan vannak, akik az államból élnek, (az állam pedig jórészt az EU forrásokból és az itt levő bankok, multik befizetéseiből,) nekik jelenleg úgy tűnik, hogy nincs sok félnivalójuk. (A focistákat is beleértve.) Akik viszont a szabad piactól függnek, azok most sokkal inkább bajba kerülhetnek. Az állam a gazdaságélénkítés révén nem kegyet gyakorol, hanem kötelessége tompítani a gazdasági visszaesés hatásait, hogy az állampolgárok anyagilag valahogy túléljék. Emiatt a jövedelem kiegészítés valamint a munkanélküli támogatás nagyobb mértéke az, ami még szélesebb rétegeken is segíthet. A szomszédos országokban sokkal jellemzőbb mindkét fajta támogatás, ha úgy tetszik az állam sokkal inkább nagyvonalú mint nálunk.

A kormány tájékoztatása igen hatékony?

A kormánytól kapott lakossági tájékoztatás alapvetően rendben van szerintem. Manapság viszont a legtöbben az internetről szerzik információik jó részét, és itt nem csak kamu elméletekről van szó, hanem olyan konkrét gyakorlatokról, amit a járvány sújtotta területeken az emberek művelnek, hogy megelőzzék a fertőzés terjedését. A túllihegés és túlbiztosítás a kisebb veszély ilyen helyzetben, ha túl óvatosak az emberek az még a kisebbik baj, legalábbis rövid-közép távon, amíg a járványveszély csökken. Az internetről szerezhető infók sokkal messze részletesebbek és gyakorlatiasabbak a kormány ajánlásainál, és általában jóval előtte járnak. 

Csak egy legény a gáton?

Orbán-showt láthatunk ismét, hol van az egészségügyi miniszter és hol van az államfő ilyenkor? Ez a one-man-show enyhén szólva nem demokratikus, tipikus vezérkultuszt mutat be. (Annak ellenére, hogy a járvány elleni küzdelem tipikusan csapatmunkát igénylő tevékenység.)

A hagyományos értékek reneszánsza?

Nem mondanám, 2020 a család éve lenne, a legtöbb családban egyre több a feszültség a folyamatos összezártság miatt. A gyülekezetek is bajba kerültek, hiszen a vallásosság kényszerből ugyan, de sokkal inkább „magányüggyé” vált, nem annyira közösségi cselekedet. Éppen hogy a modern technika biztosította digitális kapcsolattartás az, ami még inkább előtérbe kerül. Ez egy olyan terület, ahol viszonylag szabad az információ áramlása – legalábbis egyelőre még, nem úgy mint például Kínában.

Kit sújt legjobban a járvány?

Ha van tegyük fel egy 40%-os gazdasági visszaesés nyár elejére, az némi leegyszerűsítéssel azt jelenti, hogy az emberek jövedelme ÁTLAGOSAN 60%-a lesz csak az év eleji szintnek. (Van persze akié nem változik, másoké kvázi lenullázódik.) Remélhetőleg csak átmenetileg, év végére visszaállhat az eredeti szint közelébe. Ez ellen nem nagyon van apelláta, mert bár vannak pénzügyi tartalékok, de ezek igen csak korlátosak és ha nincs gazdasági értékteremtés, akkor a pénz egyre kevesebbet fog érni, megnő az infláció. Ha valaki milliárdos, ezt annyira nem érzi meg, de ha minimálbért kap vagy annyit sem, akkor nagyobb bajba kerülhet. Akik leginkább kiszolgáltatottak lesznek a roma telepeken élők (digitális oktatás?), általában a mély szegénységben élők, a börtönben levők és a hajléktalanok többek között. (Apropó, akinek nincs otthona, az hogy maradjon otthon?)

Az egészségügy terhe

Az egyébként is túlterhelt, nem túl magas színvonalú magyar egészségügy most elég komoly teszt alá került, finoman szólva. Az is hátrány, hogy az orvosok nagy része általában idős, (a tanárok átlagéletkora se mondható alacsonynak.) Ráadásul egyéb betegségek is ugyanúgy vannak és kezelésre szorulnak mint régebben. Talán lehet abban bízni, hogy mindez kikényszerítheti az egészségügyünk reformját.

Számomra egyébként teljesen beláthatatlanok a járvány hosszabb távú hatásai, lehetnek többségükben pozitívak is. Nem gondolom, hogy a politikai beállítódás valóban sokat számítana ilyenkor. Azt egyáltalán nem tartom túl etikusnak sem szerencsésnek, ha a politikai kérdések túlságosan előtérbe kerülnek ebben a helyzetben.

Sosem attól félünk, ami végül bekövetkezik

Különféle csapások, súlyos válságok időnként előfordultak az emberiség történelmében, a végén vagy tanultunk belőlük vagy nem. Legtöbbször afféle derült égből villámcsapásként értek minket, mert ugyan sok mindenre számítottunk ugyan, de pont  nem arra ami bekövetkezett, annak a veszélyét rendre alábecsültük. (A székely mondás szerint, „Ha tudtam volna, hogy elesek, akkor előtte inkább leülök.”)

A nagy pestisjárvány idején a keresztény emberek azt hitték, hogy az istenhit, az imádság majd mindentől megvéd, a higiéniára például nem ügyeltek. Csodálkozva vették tudomásul, hogy a járvány a buzgó hívőket ugyanúgy eléri a „fekete halál”, nem válogat az emberek között. Ha pedig ez így van, a buzgó hit kevés, akkor a dolgok nem ennyire egyszerűek, akkor bizony gondolkodni kell és szükség van filozófiára, tudományra, esetleg a hitünk megújítására is – a feudális társadalmi rend megrendült és lassan elkezdett átalakulni.

Egy kissé hasonló példa, hogy a „tatárjárásnak” nevezett mongol invázió után IV. Béla elkezdett várakat építeni, hogy az ellenségek betörését le tudjuk lassítani – ez is egy módja annak, amikor tanultunk a minket ért csapásból.

Számos esetben jelentek meg a világvége próféciák, egyesek 1000 körülire várták, mások 2000-re, a Bibliát sajátságosan értelmezve, sőt a maja naptár is véget ért 2012-nél. Egyik esetben se történt semmi különös igazán látványos esemény, nem hogy világvége.

1914-ben az emberek nem féltek a háborútól, sőt sokan inkább azért tüntettek, hogy legyen és lelkesen ünnepelték a kitörését. Senki nem tudta, hogy mekkora anyagi, testi és szellemi pusztítás vár rájuk.

A II. világháború elején az értelmiségiek leginkább a túl erős német befolyástól félek, a „bolsevista veszély” elhanyagolhatónak tűnt. Még 1945-ben sem gondolta senki, hogy Sztálin hadserege tartósan megszáll minket és a birodalom érdekekeit kiszolgáló bábkormányt juttat hatalomra.

A hidegháborúnak nevezett évtizedekben úgy a ’80-as évek közepéig mindenki a totális atomháborút tartotta a legnagyobb veszélynek, ami gyakorlatilag az egész emberiséget megsemmisítheti. (Mért volt ez a félelem eltúlzott és nem annyira megalapozott az egy másik kérdés.) Végül „csak” egy reaktor olvadt le, Csernobilban – amit persze megint váratlan és sokkoló volt.

Időnként megrendül a bizalom a pénzügyi rendszerben vagy a gazdasági rendszerben általában, a 2009-es válság után népszerűvé váltak azok a mozgalmak (Zeitgeist), amelyek megkongatták a vészharangot, homályos érvekkel megkérdőjelezve a közgazdaságtan alapjait. Inkább az a helyzet, hogy pénzügyi buborékok időnként létrejönnek és kipukkadnak (ciklikus módon változik a túlzásba vitt optimizmus és a túlzott pesszimizmus) nem önmagában a „hitel” az, ami minden rossz forrása, a pénzek mögött többnyire mégis van valamilyen szintű fedezet. Mindig hajlamosak vagyunk eltúlozni annak a válságnak a hatását, amelyet éppen átéltünk.

A terrorizmus különféle fajtái hullámokban törtek elő, az USA-ban egészen 2001 szeptember 11-ig nem vették komolyan. Európában az elmúlt évtizedben szaporodtak meg a terrorista akciók (többnyire iszlám alapú ideológiával) és akkoriban úgy tűnt, ők jelentik a legnagyobb veszélyt. Ahogy azonban lenni szokott, ezek a mozgalmak elhaltak, mert az értelmetlen pusztítással pont az ellenkező hatást váltották ki, mint amit céloztak. A rendőrség és a különféle titkos szolgálatok is felvették a kesztyűt és lecsaptak az ilyen szerveződésekre. (A terrorizmus némileg eltérő formái nyilván még fellángolhatnak, de ez is olyasmi, amit senki nem tud előre jelezni.)

A következő minket ért váratlan sokk a migránsok és menekültek áradata a Nyugat-Ázsiából és Észak-Afrikában Európa felé (az USA-ba Lantin-Amerikából), és nagyon sokan egyre romló helyzettől tartottak. Most viszont úgy tűnik, hogy ez is egy olyan probléma, ami időnként fellángol és megfelelő felkészültséggel kontrollálható.

Időrendben a következő nagy félelmünk, ami minden mást háttérbe szorított a közbeszédben az emberi tevékenység által kiváltott éghajlatváltozás és a globális felmelegedés elszabadulásának veszélye. Habár a kutatók már vagy több évtizeddel ezelőtt elég jó előrejelzéseket adtak arra, hogy az ember okozta üvegházhatás milyen változásokat idéz elő, csak a 2010-es évek vége felé érte ez el a társadalmak nagyobb részének ingerküszöbét, és vált sokak számára a legnagyobb mumussá. (A tudományt elfogadók igaz ez leginkább, a hagyomány talaján állók még mindig a migráció okozta kulturális hatásoktól félnek jobban.) A műanyagokat is a legtöbben közellenségnek nyilvánították –  a mai helyzet viszont ezt is felülírta.

A szupervulkánoktól, a globális hatású vulkánkitörésektől is tarthatunk, hiszen egy izlandi vulkán kitörése 2010-ben hónapokra lebénította a légi forgalmat Európában. Vannak olyan alvó óriás tűzhányók, amelyek kitörése több éven keresztül hamufelhőbe burkolná a Föld jó részét, élelmiszerhiányokat idézve elő. Óriási aszteroida is becsapódhatott volna a Földbe, az ellen sem tudtunk volna semmit tenni, de egyik sem következett be.

A járványoktól való félelem az utóbbi időkig nem volt jelentős, mert az utóbbi évtizedekben mindig valamilyen egzotikus, távoli országban törtek ki és úgy gondoltuk, hogy nálunk (vagy a nyugati kultúrában egyáltalán) ilyesmi nem fordulhat elő. A higiéniánkat is sokkal jobb szintűnek tartottuk, mint amilyen valójában volt. A vírusokkal szemben inkább a baktériumoktól való félelem volt a jelentősebb, az antibiotikum-rezisztens törzsek kifejlődése miatt. A tudomány és a közegészségügy jobban koncentrált az antibiotikumokra és a rezisztencia megelőzésére (például nem írnak fel antibaci hatóanyagú gyógyszert senkinek, hogy ha nem tűnik indokoltnak), a vírusok ellen nem viszont volt igazán hatékony védelem  kezünkben, legfeljebb védőoltások a már ismert törzsek ellen. A legutóbbi H1N1-es járványt sem vették sokan komolyan, mert nem volt elég "látványos", viszont különféle összeesküvés-elméletek terjedtek el.

A vírusok közül az AIDS mint főként nemi úton terjedő betegség nem vált világjárvánnyá és lassan sikerült is speciális gyógyszereket is kifejleszteni rá, az influenza pedig önmagában nem halálos, csak ha súlyos bakteriális fertőzés követi. A hepatitis vírusokat is sikerült valamennyire visszaszorítani a fejlettebb országokban. Egy újfajta vírusfertőzés azonban minden eddig ismert szabályt felülírt és „rárúgta az ajtót” a jóléti társadalmakra is.

Az élet egyik törvénye, hogy szinte sosem az következik be, amitől a legjobban tartunk. A kérdés mindig az, hogy mit tanultunk meg a minket ért csapásokból és tudunk-e magunkban rendezni, helyére tenni pár dolgot, amit eddig elmulasztottunk, vagy pedig a veszély elmúltával minden éppúgy megy mint eddig. Bizonyos szempontból a „rendpártiságnak” van itt az ideje, általánosabb értelemben véve. Másrészt a rendkívüli állapot soron az élet szinte minden területét felügyelete aló vonó államhatalom később visszaélhet a helyzetével (ami meg is történt egyes esetekben), és olyankor is fenntarthatja az előjogait, amikor a hatalmi szempontokon kívül más nyomós indokok már nem játszanak szerepet.

 

Leáll egy kicsit a túlpörgött emberiség?

Nem is a pénz a legfontosabb dolog korunk emberének, („tisztelet” a kivételnek persze), de még csak nem is a materialisztikus javak. A 21.században egyértelművé vált, hogy a „fogyasztói társadalom” meghatározás pontatlan, mert túl szűk körű, hiszen az emberek nagy része nem annyira tárgyakat gyűjt, nem ebben éli ki magát, sokkal inkább újabb és újabb ÉLMÉNYEKET keres. De mért lenne ez baj? Nem is az a baj, hogy élményeket keresünk, hanem hogy semmi nem elég.

Pörgés ezerrel, mindig újabb ingerek kellenek

Az emberek ahhoz szoktak hozzá több tízezer éven keresztül, hogy az életük többnyire ingerszegény, mondhatni kicsit uncsi volt. Némi leegyszerűsítéssel azt lehetne mondani, hogy mindennapi megélhetéssel kapcsolatos elfoglaltságok mellett a viszonylag kevés maradék idejükben meséket találtak ki, pletykálkodtak, kézműveskedtek, néha kreatív dolgokat hoztak létre – többnyire együtt, egymás társaságában. Nem annyira elszigetelten és messze nem annyira egoistán mint korunk embere.

Amit az utóbbi évtizedekben láthatunk, hogy az ingerküszöb mindig feljebb került. Van egy új sláger, de megunjuk, jöjjön a következő. Szép gólt lő a csatár, izgalmas meccs volt, de nincs idő vele foglalkozni, jönnek az újabbak, mert nem ismerünk mértéket. Elutazunk valahova, nyaralunk „teljes erőből”, - nem úgy mint a japán ember régebben, aki habár egész életét a cégnek szentelte és az éves szabadságsága nem volt több négy napnál, amiről  maga dönthetett, de nem kellett nagyon messzire utaznia ahhoz, hogy tökéletesen lazítson és pihenjen, teljesen átadja magát a „semmittevésnek”.

Ezért hülyülünk?

Az agyunk nem arra van kitalálva, hogy ennyire nagy mennyiségű új élményt képes legyen befogadni és feldolgozni, ez tényleg az ún. bőség zavarának esete, de olyan értelemben, hogy zavart okoz a „rendszerben” a túlságos bőség. Az általános intelligencia-csökkenésben nyilván szerepet játszik az is, hogy az agyunk működése túl passzív, mindig újabb és újabb élmények befogadására vágyik, emiatt képtelen rendszerezni a régebbieket. A legtöbben a nap jelentős részében ilyesféle üzemmódban vagyunk, és agyunk úgy működik mint a testünk, ami sok évszázadnyi éhezés után vágyik most a mennél több kalóriára és ha teret adunk ennek a vágynak, akkor degeszre fogja tömni magát. Pont annyira egészséges az agynak is a mindig újabb és erősebb élmény, és annyira hozzá tud szokni mint a testünk az agyonízesített kalóriák tömkelegéhez. Nincs meg a genetikai fék, ami leállítaná, mert a történelemben még sosem volt erre szükség.

Egyre erősebb ingerek szükséglete

A lényeg nem is csak a mennyiségben van, hanem az egyre erősebb „ízekben”, pontosabban az egyre harsányabb hatásokban. Az akciófilmekben egyre több épületet kell porrá zúzni és egyre több embert szitává lőni. (Hasonlítsuk össze nyugodtan a régi és az újabb akciófilmek sebességét, az újabbak számomra már pár perc után nézhetetlenek.) A lakóhelyünk közelében levő hangulatos kis helyeket sem ismerjük, nem hogy Kis-Magyarország legszebb tájait és értékeit, mégis valamilyen egzotikus helyre utazunk inkább. Ahol peresze nyüzsögnek a turisták és tönkre is teszik a hely egyébként varázslatos hangulatát. A politikusoknak egyre nagyobb marhaságokat kell mondaniuk és tenniük éppúgy mint a valóság-show szereplőknek a TV-ben, hogy népszerűséget szerezzenek. Mindig egy erősebb inger kell, ami felülírhatja az újat, mindig valaki rálicitál. A komoly tudósok és szakemberek helyett kóklerekre hallgatunk inkább, mert ők hangosabbak és amit mondanak az jobban tetszik. Így működik a figyelmünk sajnos.

Ez persze csak egy „átlagos” középosztálybeli látásmód

Vannak a középosztályon belül is, de az alsó-középosztályban még inkább, (keletre persze sokkal nagyobb számban mint tőlünk nyugatra) akiknek kevés idejük jut a szórakozásra, mert vagy eleve munka-alkoholisták vagy pedig a számukra elfogadható(bb) életszínvonal érdekében dolgoznak naponta tizen- órákat. Minden tiszteletem az övék, talán a jövőjüket vagy még inkább a családjuk jövőjét alapozzák meg a rengeteg munkával. Viszont bármely fanatizált emberi tevékenység hajlamos beszűkíteni a látókörünket, mindenképp ajánlatos időnként kimozdulni ezekből és ha megtehetjük, akkor nem is csak egy-két hétre hanem hosszabb időre. A túlságosan rutinná vált tevékenységek jól ismert veszélye, a kiégésnek vagy elfásultságnak nevezett jelenség lenne megelőzhető ezáltal. Azzal, hogy a dolgokat most teljesen más, újfajta perspektívából nézzük.

Időnként előfordulhatnak globális katasztrófák

Nagyon sok féle katasztrófa érhet egy civilizációt, a mai emberek életében viszont ezek általában lokálisak maradtak, egy-egy helyre korlátozódtak. Nálunk talán az árvizek voltak a legrosszabbak, súlyosabb csapásokat leginkább csak a híradókban láttunk, leszámítva persze azokat a gazdasági és pénzügyi válságokat, amelyeket a gazdaság különféle szereplőinek mohósága és korlátoltsága hozott össze. A globális katasztrófák között egy járvány mint a mostani messze nem mondható a lehető legrosszabb eshetőségnek. Egy nagy aszteroida, egy szupervulkán vagy éppen egy nukleáris háború is jóval nagyobb pusztítást okozhatna a gazdasági alapok szintjén, ezzel szemben a pandémia ugyan globális jelenség, mégsem nevezném annyira katasztrofálisnak. Nem alábecsülve az emberéleteket, amelyeket követelt, sem a krízishelyzeteket, amiket kiváltott, én azokkal értek egyet, aki szerint egy olyan gazdaságot sodor válságba, ami egyébként is tele volt különféle buborékokkal, túlértékelt és túlfizetett teljesítményekkel.

Közben egy nagyobb katasztrófa válhat megelőzhetővé

Ha nem utazunk annyit és nem pazarolunk, nem fogyasztunk annyit akkor talán a környezetünk is túlélheti, illetve mi magunk is. Lesz idő talán átgondolni, hogyha a gazdaságot újból beindítjuk, ne onnan folytassuk, ahol abbahagytuk, hanem valamivel kevésbé globalizált szerkezetben, a természetre jobban odafigyelve. Önképzésre, nagyobb mértékű tájékozódásra is használható ez az időszak, ami mindkét politikai véglet hübriszét csökkentené, az egy vágányú gondolkodásról segítene átállni egy kicsit alázatosabb megközelítésre. (Az ökológiai mellett az intellektuális katasztrófa is elkerülhető lenne ezáltal.) Hiszen csak nagyon fanatikusak gondolhatják azt, hogy az események őket igazolják, de köszönjük, a nagy dumákból inkább nem kérünk, miután egy kicsit megtapasztaltunk valamit a korlátainkból (az egész emberiséget értve ez alatt). Az olvasottság és a művelődés segíthet rajtunk, ezek nagyon jó lehetőségek, mert a puszta szórakozáshoz képest kevésbé passzív időtöltést jelentenek.

A net ugyan marad, de aligha fokozható

Az internet ugyan továbbra is újdonságok forrása a következő hónapokban, de attól is mérgezést lehet kapni egy idő után. Ahelyett, hogy a tömegben akarnánk feloldódni (akár egy focimeccsen rigmusokat skandálva, akár demagóg politikai tüntetéseken vagy fesztiválokon tombolva), több időt tölthetünk el a családunkkal, vagy néha önmagunkkal is. Az idősek számára persze az egyedüllét jelenleg sajnos kényszerhelyzetnek mondható, azonban még ők is felfedezhetnek régi kincseket, valamiért háttérbe szorult és elfeledett értékeket.

Sokan figyelmen kívül hagynák a természet törvényeit

Az emberi élet talán soha nem volt annyira értékes mint napjainkban, amit nem is gondolunk át mindaddig, amíg már nem elvont elvi kérdésekről van szó, hanem saját magunkat vagy közeli ismerőseinket is veszélyben érezzük. Az empátia a legtöbbünknek nem az erőssége, de talán a jelenlegi válságos helyzet (a járvány) segíthet abban, hogy felhagyjunk a különféle divatokon és városi legendákon alapuló elméletekkel agymenésekkel való játszadozással.

A 90%-os többség mindig meggyőző, a tudományban mégis kevés?

Amikor a politikában már egy 2/3-os többség is sokak szerint „teljes joggal” azt csinál amit akar, hogyan lehet, hogy ha valamit a tudósok 90%-a támogat, az sokaknak még mindig nem elég meggyőző? Ennek van egy olyan oka, hogy a tudomány állításai többnyire nem olyan sarkosak és szélsőségesek mint egy médiasztáré, ezért érzelmileg nem mindig tudunk velük azonosulni. Látásunk szelektív és mivel a tudomány működése olyan, hogy a fennálló elméleteket egyes kutatók rendre megkérdőjelezik (olykor már csak feltűnősködésből is), mindenki azt a „szakértői” véleményt (vagy szakértőinek TŰNŐ sarlatánvéleményt) választja ki, ami neki tetszik.

Egy járvány esetében is mindenki fújja a magáét (ami szerintem a demokratikus szólásszabadság félreértelmezése), ahelyett hogy a járványokkal sok éve foglalkozó szakemberek, specialisták által leírt és elmondott dolgokat részesítené előnyben. Sokan vannak, akik nem hisznek a szakembereknek vagy nem bíznak bennük, és alapvető biológiai ismeretek hiányában is mondják a magukét. Nálunk mindenki szeret beleszólni mindenbe ez oké, de ha szakembereknek nem hiszünk, akkor kinek lehet? Ha a mi szakmánkban valaki kívülálló okoskodni kezdene, ahhoz mit szólnánk? Nyugodtan fogadjuk el, hogy a járványügyiek nagyon sokat tudnak a vírusról (összesített tudásukat értve ez alatt) és az adott helyzetben legjobbnak tűnő döntéseket hozzák meg.


Az ima nem segített már a középkorban sem

Az egyik jeles történész és középkor szakértő Egon Friedell leírta könyveiben, hogy a középkorban kitört nagy pestisjárvány idején borzasztó nagy csalódásként érte meg a kor embere, hogy az imádkozó és nem imádkozó embereket a kór ugyanúgy sújtja. Sőt, a zsúfolt kolostorokban még többen haltak meg mint a félreeső házakban lakó, kevéssé vallásos emberek. Ez nagyon megrendítette az akkori emberek hitét Istenben és Friedell szerint ez volt az első lépés az 1300-as években a középkor bomlása felé. Nem azt mondom, hogy ne imádkozzunk, hanem hogy az ima inkább lelki sík és nem ad megoldást a testi problémákra éppúgy mit semmilyen hókusz-pókusz sem, mert az emberi test elsősorban a tudomány, ezen belül is főként a specialista orvosok hatásköre. Ne keverjük össze a kettőt.

Amiért megkérdőjelezik sokan a természet törvényeit

Lapos föld hívőkkel, oltásellenesekkel, egyéb sarlatánságoknak bedőlő emberekkel vannak tele a médiumok, ami régen is így volt, össze-vissza pletykált mindenki. Csak akkor még a nők a szomszédságba jártak pletyózni, az „urak” pedig a kocsmában okoskodtak három fröccs után. Amit nem látunk, hogy az FB és társaik nem okozói ezeknek a jelenségeknek, csak a felszínre hozói, régen sem voltunk sokkal okosabbak, csak nem tudta rólad mindenki, hogy mennyire hülye vagy. (Most összefújja a szél a…az avart.) Azt gondolják páran és egy idő után és egymást biztatgatva egyre inkább hisznek is benne, hogy egy kisközösségből kizárhatóak az ismert természeti törvények. (Ez a személyes tapasztalatom még művelt és értelmes emberek esetében is.)

A klímaszkepticizmus is jó példa erre. Talán létezik globális felmelegedés, valahol és valahogyan, de ránk úgyse fog hatni. Az a rengeteg kibányászott szén és olaj, a rengeteg ruha és kidobott ételek - a kutatók ugyan az állítják, hogy már kiszámolták, hogy mibe fog ez kerülni, de mért hinnénk nekik, különben is nekünk semmi közünk az egészhez. Kik azok a kutatók, hogy jönnek ahhoz, hogy beleszóljanak az életünkbe?

Néhány évvel ezelőtt a H1N1 influenza vírus megjelenése idején valóságos ördögi kör alakult ki, a szakembereknek az volt a dolga, hogy a propagálják az oltást, amitől a konzervatív felfogásúak nagy része besokallt, mennél hevesebb volt a propaganda annál inkább. (A konzervativizmus ez esetben azt jelenti, hogy semmi se zavarhatja meg a mi kis világunkat, mert nem engedjük.) Mindenféle rémhírek és összeesküvés elméletek kezdtek terjengeni az oltóanyagról, sokkal inkább érzelmi mint racionális alapon. Amiből az volt igaz, hogy semmi nem tökéletes, és bármit tesz az ember, mindig vannak nem kívánt mellékhatások. (Voltaképp az volt a hiba, hogy lejöttünk a fáról vagy nem kellett volna a tűzgyújtást feltalálni, mert csak bonyodalmakhoz vezetett.)

Nem azt mondom, hogy ne beszélgessünk a problémáról, hanem próbáljunk tájékozódni és emészteni a történteket, mert sokaknak elég lassan esett le a tantusz a jelenlegi járvány esetében is, hogy pontosan milyen problémákat okozhat. Nehezen tanulunk, a logikus gondolkodás nem az erősségünk és rohamosan hanyatlik is a tanulmányaink befejezése után.

A 2020-as évek valóban ránk rúgták az ajtót – ez azonban már egy más téma

Először a jelenlegi helyzethez kell alkalmazkodni és valamennyire kijönni belőle, utána lehet majd a tanulságokat levonni, a két folyamat a rövid és hosszú távú akár teljesen független is lehet egymástól. Például úgy tűnhet hosszabb távon, hogy a globalizáció optimuma valahol lejjebb van mint a jelenlegi gazdasági és kulturális életünk, azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a teljes elzárkózás hosszú távon szintén ugyanúgy nem lehetséges.

A világ egyébként már régóta globalizáltnak mondható, a 16-17.század óta biztosan. A kapcsolat létesítése az amerikai kontinenssel az ott élő bennszülöttek számára tragikus kimenetelű volt, ugyanis ők nem tartottak háziállatokat és nem szoktak hozzá olyan számunkra már könnyű betegségekhez mint például a kanyaró vagy a bárányhimlő. (Az indiánoknak például lovaik sem voltak a spanyolok megjelenéséig.) A betegségek pusztították ki őket ki sokkal inkább mint a gyarmatosító országok katonái.

A hosszabb távú meggondolásoktól viszont teljesen független, hogy jelenleg mindenki számára a felelős és fegyelmezett viselkedés, a hatósági előírások betartása és a higiéniára való ügyelés valamint a mások iránti maximális empátia az, ami leginkább segíthet abban, hogy a helyzet pár hét alatt normalizálódjon.

Így változott a munkakultúránk a nemzetközi cégek hatására

Kétféle magyar állampolgár van, az olyan aki ismeri a modern céges kultúrát és az olyan, aki nem ismeri. Például az államigazgatásba csak megkésve és csak részlegesen szivárognak be a modern céges eljárások, és a politikai megfontolások is gyakran űberelik a hatékony és rugalmas működés szempontjait. Akik nem ismerik a modern cégek működését, nagy eséllyel különféle előítéletek mentén és városi legendák alapján fogják megítélni ezeket, emellett a fő közéleti kérdéseket is feltehetően másként fogják fel.

A rendszerváltás után olyan nemzetközi gyártó cégek jelentek meg nálunk beruházóként, amelyek sok évtizede a világpiacon versenyeztek. Ennek érdekében a legfejlettebb eljárásokat, sztenderdeket és „legjobb gyakorlatokat” kellett, hogy alkalmazzák a napi működésükben. A nagy cégektől, az egyes iparágak high-tech élenjáróitól terjedtek ezek az eljárások a kisebbek felé, nem egy esetben csak úgy válhatott egy cég beszállítóvá, hogy bizonyítani tudta a rendszerszerű működést, (tehát hogy egy nyelven beszél a vevőjével), a mérce pedig mindig egyre magasabbra került.

A szellemi területen dolgozók gondolkodásába valamennyire beépült ez a szemlélet, ami borzasztóan száraznak és unalmasnak tűnhet, épp azért mert racionális és nem hagy teret sem a színpadias érzelmeknek sem a demagógiának. Többek között az alábbiakból áll a rendszerváltás óta eltelt évek pozitív hozadéka a vállalati kultúrákban.

1.Minőségbiztosítási rendszer

A rendszerváltás előtt egyes magyar cégek képesek voltak a magas szintű minőségre, ezt azonban nem nagyon tudták folyamatosan fenntartani, tipikus példája volt ennek a Pannónia motorkerékpár. A minőségbiztosítás egy olyan rendszert jelent, amely képes az egyenletes minőséget fenntartani.

2.Tervezés és mutatószámok

A vállalat vezetése az egész vállalatra és az egyes vezetők számára számszerűsíthető célokat határoz meg és ezek alakulását folyamatosan követi. Nyilván mindenki igyekszik egy kicsit kozmetikázni az eredményeit, de a mérhetőség mégis olyan elem, ami régebben nem volt annyira jellemző, a számok világa kevés teret hagy a mellébeszélésnek. A „megmagyarázom a bizonyítványomat” elv többnyire nem működik.

3.Vevőorientáltság

Alapvetően vevői elvárásoknak és nem valamiféle pártközpontnak kell tudni megfelelni, ami nagyfokú rugalmasságot és együttműködést feltételez. Ha én sem akarok egy Trabantra 5 évet várni, akkor nekem is érdekem egy olyan rendszerben dolgozni, amely vevő központúan működik.

4.Kevésbé bürokratikus működés

Az egyes munkatársak önállóan és felelősen visznek egyes területeket, naponta rengeteg döntést hoznak meg ismert szabályok és szempontok alapján. Az adott terület vezetője inkább csak tájékoztatást kap a történésekről, illetve a bonyolultabb, speciálisabb esetekre kell, hogy összpontosítson.  A bürokrácia lelassít mindent és átláthatatlanná teszi a szervezet működését, bár nem küszöbölhető ki teljesen, főként a nagyobb szervezetekben. Az is fontos a cégeknél manapság, hogy a különféle kommunikációs csatornákat a dolgozók gyorsan és hatékonyan működtessék. Sok cég azt is elvárja a beosztottaktól, hogy javaslatokat, újításokat terjesszenek elő és a hasznosíthatóakat jutalmazza is.

5.Hatékonyabb megbeszélések

Régen a céges értekezleteken órákat beszéltek úgy, hogy egy idő után már senki nem tudta, miről is van szó. Gyakran előfordultak a „de úgy van”, „de nincs úgy” típusú viták, észérvek nélkül. Manapság a megbeszélések sokkal célorientáltabbak, a lényeg a feladat-felelős-határidő rendszer.

6.Az egyéni hibák esélyének kiküszöbölése

A hibáztatások helyett, hogy ki a személyi felelős, inkább olyan rendszert igyekeztek kialakítani a cégek, ami lecsökkenti a hibázás esélyeit és ellenőrzési lépcsőket iktat be. Kevésbé függ a termék minősége attól, hogy X vagy Y dolgozik-e éppen, bár ez nem jelenti azt a legtöbb cégnél, hogy a dolgozók távvezérlésű, lélektelen „biorobotok” kell, hogy legyenek. A „robosztus” rendszer, ahol a folyamatok jól átláthatók és szervezettek viszont ma már alapkövetelmény. Az is fontos, hogy a felelősségek nem kesze-kuszák, hanem eléggé jól átláthatóan az egyes feladatokhoz rendeltek. A felelősség tehát általában megállapítható, de a bűnbakképzés nem cél, sokkal inkább az, hogy ne fussunk bele ugyanabba még egyszer. (Megelőző intézkedések bevezetése.)

7.Demokratikus szellemiség

A modern vállalat nem feudális  jellegű, ahol a vezetőknek hajbókolni illik és az sem működik egy vitában, hogy „mert én vagyok a főnök”, bár a végső döntést a vezetők hozzák meg vagy hagyják jóvá. Láttam olyat, hogy egy beosztott a főnökét néha nyilvánosan lehülyézte, az értékelésnél viszont mégis dicséretet kapott (igaz, hogy nem magyar volt a főnöke). Ez sem magától értetődő és nem volt mindig így, például aki nem dolgozott még alapvetően demokratikus szellemiségű cégnél az könnyen lehet, hogy a demokráciáról azt hiszi, hogy valami kamu vagy átverés. (Aki kicsiben nem tapasztalja meg a demokrácia működését, nagyban sem fogja tudni elképzelni.)

A rendszerváltással nagyon sokat nyertünk munkakultúrában a „multik” bejövetelével, amelyet számos magyar cég is akár kényszerből, akár önkéntesen igyekszik beépíteni a napi működésébe. Tehát ha a nagy nemzetközi cégek nagy része ki is vonulna, az elsajátított szemlélet akkor is használható lenne a magyar cégek vezetői számára. Egy olyan apróság is mint a japán eredetű 5S rendszer (voltaképp rend és tisztaság rendszer szintű fejlesztése) már önmagában több százalékkal növelte a cégek által termelt GDP-t.

A legnagyobb szolgáltató világcégek azonban ma már a fent felsorolt elvekhez képest is lényegében szintet léptek és még sokkal modernebb eljárásokat dolgoztak ki, még rugalmasabb vállalati szemléletben működnek, tehát a legtöbb mai cég működése is még bőven továbbfejleszthető. (Amellett persze, hogy semelyik cég működése nem tökéletesen az elvek szerint alakul, mindegyiknek vannak bőven gyenge pontjai és hiányosságai is.)

A világ számos részén, ahol nincsenek jelen a high-tech cégek, vagy sok a munkanélküli és alkalmi állásokból tengődő ember, vagy pedig a nagy cégeknél alacsony szintű munkához jutnak csak előrelépési lehetőségek nélkül, az állampolgárok nagy részére az irracionális szemlélet, dühös antikapitalizmus és a szélsőséges politikai mozgalmak támogatása a jellemző, vagy mint nálunk az államtól várják csodát.

A világ jelentős GDP termelő centrumaiban ezzel szemben általában modern, viszonylag jól szervezett és racionálisan, hatékonyan működő szolgáltató és termelő cégek vannak többnyire nagyvárosok közelében. A vállalatok kultúrája a náluk dolgozók gondolkozására is nyilvánvalóan hatással bír, akik az egzisztenciális ellenérdekeltségük mellett emiatt se nagyon vevők a politikai demagógiára.

Mennyire szükséges nálunk „a nők fokozottabb védelme”?

A nőnapi köszöntés egy szép gesztus a férfiak részéről a fizikailag gyengébb nem felé. A fizikai erővel és a külső fizikai hatások eltűrésével szemben, a szépség és gyengédség azok a tulajdonságok, amelyeket sokkal inkább a hölgyekhez szoktunk társítani, és amelyeknek gyakorlatilag minden nő képes is valamennyire megfelelni. Lényegében ugyanerről szól a férfiak részéről a hölgyek irányában elvárt udvariasság is a mindennapokban. Másrészről a fizikailag erős nő sok esetben visszatetszést keltő, amennyiben nem egy természetes alkati adottság. Az olyan erőn alapuló sportágaknak mint a női súlyemelés, ökölvívás, birkózás valójában semmi keresni valójuk nem lenne az olimpián éppúgy mint a férfi hormonokkal felpumpált atlétanőknek sem, hiszen nincs bennük semmi nőies és senki nem kíváncsi a teljesítményeikre.

A női egyenjogúság terén sokat léptünk előre és a nemek közötti távolságok a modern munkahelyeken ma már nem tragikusan nagyok. Egyszerűen vannak olyan munkakörök, amelyek a férfiak számára testhezállóbbak, például a raktáros a fizikai erő miatt, a karbantartó és mérnök a térlátás miatt. Más munkakörökben a hölgyek vannak túlsúlyban, mert a kommunikáció például a logisztikában vagy a precizitás a pénzügyön fontos, utóbbi szerintem inkább szocializációs kérdés, nem annyira agyi jellemző, a monotónia tűréshez hasonlóan. A fizetések közötti különbségeket csak kisebb részben az előítéletek, nagyobb részben inkább a valódi piaci kereslet-kínálati viszonyok határozzák meg. Például egy nő számára a családi szempontok figyelembe vétele általában nagyobb súllyal esik latba egy munkahely esetében mint egy férfinél, nem biztos hogy a fizetés vagy az előrelépés lesz a legfontosabb a számára.

Azt figyeltem meg, hogy a modern vállalatoknál a hölgyek kommunikációja közelít a férfiakéhoz, mert csak így lehet eredményes. Ha időnként több érzelmet is visznek bele, mégis többnyire éppolyan pontosan és lényegre törően kommunikálnak mint a férfi kollégák. A családban vagy párkapcsolatban megfigyelhető, sztereotip kommunikációs különbségek a mai modern munkahelyeken egyáltalán nem jellemzők. Az lehet persze, hogy a hölgyek a férfiakhoz képest jóval nagyobb kommunikációs képességeiket (hiszen ezek az agyterületeik tényleg jóval fejlettebbek) időnként több pletykálással élik ki a munkahelyeken, azonban a férfiak között is jellemző lehet a pletyka vagy az egyéb jellegű, nem formális információ csere.

Egyébként a férfiak kommunikációja is sokat fejlődött az utóbbi évtizedekben, sokkal kevésbé szól a dominancia harcról mint régebben, emellett a felgyorsult világunkban elvárás lett a megbeszélések hatékonysága is, mellébeszélések nélkül. Azt mondanám, hogy a globalizáció egyik pozitív hatása olyan kommunikációs normák elterjesztése (legyen pontos, lényegre törő és célorientált), amelynek mindkét nem igyekszik megfelelni. Ha valaki nagyon kilóg ebből az kevésbé nem függő, sokkal inkább az illető személyiségéből adódik.

Igazából nem nagyon vitatható az, hogy a nemek között létezzen valamilyen szintű munkamegosztás, mert ez ugyan nem magától értetődő, de egy olyan jellemző, amely a neandervölgyi embernél nem volt meg (a nők is erősek voltak fizikailag és ugyanúgy vadásztak mint a férfiak), ami valószínűleg az egyik oka annak, hogy ők haltak ki és nem mi. A párkapcsolat azért ésszerű, mert ha egy nő főz, akkor az neki csak kicsivel több munka, mondjuk 20%-kal mintha csak magára főzne. Ugyanígy ha a férfi fizikai erőt vagy műszaki érzéket igénylő ház körüli munkát végez az megint mindkettőjüknek egyformán fontos. Ez nem jelenti azt, hogy a férfi ne mosogathatna, takaríthatna vagy főzhetne időnként, vagy hogy általában a háztartási munkában mindenképp a nőre háruljon a több feladat. (A három éves GYES alatt a nő több jóval több otthoni munkát képes végezni mint a férfi, és ez a munkamegosztás fennmaradhat továbbiakban is, amikor esetleg már nem annyira igazságos.)

Az egyedül álló nők aránya elég jelentős, fiatal korban is. Ennek egyik gyakori oka valószínűleg az lehet, hogy az illető úgy érzi, hogy annyira sok kompromisszumot kellene kötnie egy párkapcsolatban, olyan sokat feladni az egyéniségéből, hogy ezt már nem vállalja. Pár évszázada még egy nő nem tudott egyedül megélni gyakorlatilag egy társadalomban sem, manapság már ez nem jelent problémát. Mivel nincs kényszer, ezért mérlegelés kérdésévé vált és sokan nem vállalják az elszakadást attól az életformától, ami számukra egy biztosnak látszó világ, egy bizonytalanságokat és kockázatokat felvállaló irányba. Nem csak arról van szó itt, hogy a modern világ egoizmusra nevel, hiszen a liberalizmusban is valóban van egy jó adag kimondatlan egoizmus. Nem csak az, hogy a fiatalság szeret szórakozni és nem akar elköteleződni túlságosan hamar, inkább az, hogy a párkapcsolatban senki nem akarja a mércét túl alacsonyra tenni, és a gyermekvállalást is eltolja amennyire tudja. Valójában a férfiak nagy részének alkalmassága, felkészültsége és érettsége legalább annyira kérdés mint a nőké.

Az alacsonyra tett mérce sok kompromisszumot kívánna meg, amiből esetleg egy nem annyira harmonikus „egymás mellett élés” valósul meg az igazi együtt élés helyett. Sőt mivel az emberek változnak (még ha nem is vesszük észre), a kapcsolatok néhány év alatt kiürülhetnek (főként ha a párválasztás nem volt elég körültekintő), emiatt a mozaik családok létezésében abszolút semmilyen kivetni való nincs. Ennek ellenére minden tiszteletem azoknak, akik több évtizedes kapcsolatban élnek (én magam is ebből a szempontból a szerencsések közé tartozom). 

Ha a kormány túl sokat hangoztatja a „biztonság” szót és nálunk a biztonság fontosabb lesz mindennél, akkor benne van a pakliban az is, hogy sokan a párkapcsolati, az együttélésből fakadó bizonytalanságokat sem vállalják (beleértve a fizikai vagy verbális párkapcsolati erőszak lehetőségét). Emiatt nem biztos, hogy átütő erejű lesz, ha a kormányzat bármilyen sok pénzt bele tol a gyermekvállalásba, figyelembe véve azt is, hogy a gyermeket nevelő nő mindig bizonyos mértékben kiszolgáltatott helyzetben lesz (kieshet a munkaerő piacról, otthon nem kap megfelelő lelki támogatást a GYES alatt vagy esetleg később egyedül maradhat a gyerekekkel).

Ezt azonban már többen leírták, hogy nálunk a társadalmi közeg egésze nem elég támogató a gyermeket nevelő nők irányában, a gondolkodásunk eléggé merev és sztereotip. A társadalmi közeg túl szigorú és megterhelő, nagyon sok az elvárás a gyereknevelésben is, amelynek zöme az anyára hárul nem annyira az apára vagy egyéb családtagokra.

Emellett létezik nálunk a férfiakat érintő negatív diszkrimináció is, konkrétan a nyugdíjazásban a „Nők 40” törvény esetében, ami „a nők fokozottabb védelmének” alkotmányos elvére hivatkozik. Ez a hivatkozás teljesen hibás és alkotmányellenes (mivel az alkotmányunk alapján „A nők és férfiak egyenjogúak). Egy 60 év körüli nő ugyanis semmivel sem igényel több védelmet mint egy 60 év körüli férfi, sőt egészségi állapotuk átlagban jobb mint a férfiaké. (Részleteiben ez már egy külön cikket igényel.) A gyermeknevelés esetleg lehetne egy jogalapja a nyugdíj kedvezménynek, a törvény azonban nem erről szól.

Trianon és a szűklátókörűség esetei

A trianoni békekötés előtti időszakot borzasztóan szűklátókörűen kezeljük, különválasztva más európai történésektől. Létezik pedig egy olyan perspektíva is, ami tágasabb annál, hogy velünk mi történt, viszont jobban segít megérteni a minket ért csapásokat. Néhány ilyen szempontot szeretnék most feldobni, amellett hogy igen, megfutom a tiszteletkört. Ugyanis kétféle Trianon van, az egyik a szimbolikus érzelmi töltésű. A Nagy-Magyarország térkép is mára leginkább egyfajta szimbólum, Kárpát-medencei összetartozást és egységet jelképez, megfelelő kontextusban használva, őseinkre emlékezve teljesen helyénvaló, hiszen valóban a Felvidék, Erdély és a Délvidék is a Magyar Királyság részét képezte egykor. Ezt a cikket viszont nem azoknak írtam, akiknek a szimbolikus az érzelmi jelentés a fontos, hanem ezt félre téve elemző szándékkal közelítem meg ezt a politikailag is kényes kérdést. Ítéljenek el ezért, de én elég szomorúnak tartom, hogy még politikai kérdés egyeseknek az, ami mára már csupán történelem.

Létezett ugyanis egy másik, egy gyakorlati vonatkozású trianoni békekötés is, amely új határokat jelölt ki. Ez azonban nem egy elszigetelt valóság, hanem egy nagyobb kép része, mert habár nagy sorscsapásnak és tragédiák sorozatának látszik, mégis a látszat ellenére (és a radikális konzervatívok véleményével szemben) semmi olyan esemény nem történt nálunk ezekben az években, ami példa nélküli lett volna akkoriban, vagy meglepő dolog lenne mai szemmel.

Hagyjuk a jogi szellemiségű felfogást és nézzük a teljes képet

Az általam „jogi szellemiségűnek” nevezett felfogás mára teljesen áthatja a közbeszédet, aminek az a lényege, hogy védjük meg a saját igazságunkat, mert mások is a sajátjukat védik. Védekezni és másokat vádolni, ez nemritkán helyénvaló magatartás, de nem visz előre a dolgok megértésében. Megjegyzem, hogy az egész Fidesz egy jogi szakkollégiumból nőtt ki, a párt régi tagjai többségükben jogászok Orbán Viktorral az élen, és habár ez a fajta felfogás lehet bizonyos helyzetekben jól használható az érdekeink védelmében, de mégiscsak nem több mint a világ egy bizonyos szemléletmódja, amely széles látókörűnek semmiképp se mondható. Az I. világháborút következő éveket nagyon részletesen leírták már a történészek, nálunk például a korszak egyik legjobb szakértője Hatos Pál írt erről, számos közkeletű mítoszt megcáfolva. Viszont érdemes kitekinteni és a teljes európai képet nézni, nem csak a közvetlenül minket érintő eseményekre koncentrálni, még ha az így kapott kép nem is túl tetszetős vagy nem támasztja alá a különféle városi legendákat.

1.Az I. világháború egész Európa gazdaságában összeomlást okozott

Ne mossuk össze a világháború hatásait Trianonnal. A nagy háború annyira kivéreztette a feleket, hogy például 1918-ban a bécsieknek már alig volt mit enni (mi valamivel szerencsésebbek voltunk), a nyersanyagok nagy része elfogyott a Központi Hatalmaknál. Voltaképpen a nélkülözés nem pedig a katonai vereségek kényszerítették őket térdre. Azonban a franciák és a britek is a háború után egy megvert ország képét mutatták gazdasági értelemben, olyan nagy volt a visszaesés és az eladósodottság (az USA felé elsősorban). Az Osztrák-Magyar Monarchia állásai 1918-ban ugyan még mélyen benn voltak az ellenséges országok területén, azonban a hadsereg egyszerűen kipukkadt, szétesett, nem nagyon volt mit tenni. (A németek sem voltak messzire ettől.) A katonák mentális és fizikai állapota, felszereltsége egyaránt lehetetlenné tette a további harcot. A vesztes háború teljes politikai káoszt váltott ki, nem csak nálunk hanem a németeknél, finneknél is és az oroszoknál is.

2.Nem volt alternatívája a nemzetállamoknak

Az I. világháborúban szétestek az utolsó birodalmak a kontinensen, az osztrák-magyar és a török is (az ázsiai és afrikai területein is), mert teljesen idejétmúltak voltak. (Az orosz az egyetlen kivétel, ami megmaradt.) Akkor is szétestek volna, ha nincs világháború. Az akkori nemzetállamok a viszonylagos nyelvi homogenitáson alapultak, emiatt válhatott egy állammá a szerb és a horvát, mert bár teljesen más kultúrát képviseltek, mégis megértették egymást, létezett az elméleti szerb-horvát nyelv. Hasonló volt a helyzet a csehekkel és a szlovákokkal is. Habár a szlovákoknak sejtelmük sem volt még a háború végén, hogy milyen államban fognak élni, gyakorlati szempontok miatt voltak nekik elfogadhatóak a csehek. A katonai szempontok is sokat nyomhattak a latban, több kisebb önálló állam kevésbé tudta volna megvédeni magát.

3.Hezitálás a mindent megóvni és az etnikai elvek mögött

A magyar kormánynak a világháború után két, egymásnak teljesen ellentmondó célja volt, az egyik a történelmi Magyarország egyben tartása, a másik az etnikai elvek alkalmazása a békekötés után. Senki nem tudta elképzelni, hogy elszakítanak tőlünk területeket, még az olyan balos szabadkőművesek is mint Jászi Oszkár is próbáltak arra bazírozni, hogy az országot egyben lehessen valahogy tartani, és a „Nem, nem, soha!” mondat meglepő módon Károlyi Mihálytól származik (aki persze nem ritkán ennek teljesen ellentmondó intézkedéseket tett).

’48 tanulságait levonva a reálisabb cél az etnikai határok megőrzése lett volna, viszont nagy hátrányban voltunk, mert míg a szerbek és románok számára a magyar politika nyitott könyv volt, mi nem ismertük az ellenfeleket, nem tudtuk pontosan mit akarnak, hogyan lobbiznak és milyen lépéseket terveznek. Egyszerűen nem volt stratégia kormányzati szinten, amit következetesen folytattunk volna az érdekeink védelmében.

4.A Tanácsköztársaság csak egy rövid epizód

A Kádár-rendszerben az ún. „dicsőséges 133 nap” és előtte a Horthy-rendszerben bűnbaknak tartott bolsevista időszak egyaránt csak egy rövid epizód (négy hónap) volt abban a politikai káoszban, ami 1918 és 1920 között történt, különféle kérész életű kormányokkal, egészen Horthy bevonulásáig. A Károlyi-kormány alatti zavargások több áldozatot szedtek mint a vörös terror vagy az azt követő fehér terror. Azonban például a finn polgárháborúban is jóval többen haltak meg mint nálunk. (A kaotikus, polgárháborús helyzet egészen addig nálunk gyakorlatilag példa nélküli eseménynek számított, ezért nem is értette senki akkoriban, hogy mi történt. Hitler alapvető tévedése is egyébként az ok és okozat összekeverése volt – háborús vereség vs. politikai káosz.)

Ami a Tanácsköztársaságot jelentőssé teszi azok leginkább a katonai hadmozdulatok voltak, ez azonban esetleges dolog, mert a román hadsereg 1918 után bármelyik kormány idejében jóval erősebb lett volna mint a magyar. A katonai vereséget nem tudtuk volna sehogy elkerülni. Ők ugyanis különbékét kötöttek a németekkel (csak 1916-17 között harcoltak) így a hadsereget jó állapotban megőrizték. (Megjegyzem, hogy szinte az összes győzelmet a német hadsereg érte el a háborús során, az oroszok, románok és szerbek ellen is, és az olaszok ellen is az ő vezetésükkel tudtunk előrenyomulni, az osztrák-magyar hadsereg nem volt igazán ütőképes.)

Katonai ellenállásnak azért se lett volna sok értelme, mert a román hadsereg jelenlétét nem számítva se lett volna hova visszavonulni. Egyedül a törökök tudták ezt megtenni a hegyek közé bújva és összeszedve magukat, (megjegyzem hogy nem először a történelem során, ugyanis már Bizánc idejében is sikeres volt ez a taktika), visszatámadva végül is érvényteleníteni a békeszerződésben kijelölt határok egy részét.

5.A legjobb földeket veszítettük el

Bánság, Bácska és Csallóköz hatalmas gabonatermő területek kitűnő földekkel, valszeg. emiatt volt a fő céljuk a szomszédjainknak ezek megszerzése. Az élelmiszerellátás mindenki számára stratégiai jelentőségű, a hegyes-völgyes országok számára különösen jelentős volt az összefüggő nagy síkvidékek megszerzése akkoriban. Ezeknek a területeknek a nagyobb részén többségében magyarok éltek. (Viszont nem a szatmári homokvidék vagy a Hortobágy kellett nekik.) Ezzel együtt az akkori magyar politika mozgástere minden valószínűség szerint jóval nagyobb volt, mint amit végül elértünk a békekötéssel.

6.Mi a franciák sara?

A franciák nagy vetélytársa a németek voltak, őket akarták egyszer és mindenkorra tönkre tenni. Az, hogy a békeszerződést Párizs mellett, Versailles-ben és Trianonban írták alá, egyfajta szimbolikus kárpótlás lehetett nekik a vereségekért, amit a németek mértek rájuk 1871 óta. Az amerikaiak és az angolok szintén hozzájárultak, ők is alá kellett, hogy írják, ezért nem értem hogy mért csak a franciákat okoljuk az etnikailag igazságtalan felosztásokért. Miután a monarchiának vége volt, a mi térségünk annyira őket már nem érdekelte, az egyes kisebb országok lobbizása valószínűleg nagyobb szerepet játszott a végső határok kijelölésében. A térségből egyedül a szerbek tarthattak igényt valamiféle kárpótlásra, mert messze az ő emberveszteségük volt a legnagyobb arányában nézve és az ő országukat valóban végig pusztították a katonai frontok.

7.Trianonnak mégis volt valamiféle „haszna”

Ha van egy óriási kertem 10 kertésszel és elveszik a kertem 2/3 részét, de megmarad mégis 7 kertészem (például mert átjönnek a megmaradt részekre), a kisebb kertet sokkal jobban meg fogom tudni művelni. Pontosan ez történt Trianon után, a Horthy-korszak az egyik olyan időszakunk, amikor a gazdasági fejlődés a legdinamikusabb volt történelmünk során és jelentősen közeledtünk Európa nyugati részéhez, lényegében az olaszok szintjére jöttünk fel. Ez nem csak a különféle politikusok zsenialitásának köszönhető, hanem annak is többek között, hogy nagyon sok munkaképes ember, köztük nagy számban értelmiségiek jöttek az elszakadt részekről (ami persze veszteség volt a határok túlsó részén élők számára). 1920 és 1940 között a mély gazdasági válság ellenére is messze túlszárnyaltuk a századforduló utáni éveket, mindenféle értelemben. Ady próféta volt, a jóslata a „A magyar ugaron” beteljesedett. („Nekünk Mohács kell” – a csodának kell persze az a fajta zűrzavar ami akkoriban volt, az erőforrásokat végül mégis valahogyan koncentrálta.)

8.A nagy veszteség az elszakadt területen maradtakat érte

Sokan elvesztették az állásukat a hatalomváltás miatt és eléggé kisebbségiként gyakran kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Nem lett jobb a sorsuk semmivel a szocialista iparosítás idején sem. A kétféle nyelv használata önmagában nem akkora hátrány, mivel kimutathatóan fejleszti a gondolkodást. Viszont az etnikai alapú elnyomásban élők milliói, ez az igazán nagy veszteség szerintem leginkább ez, nem pedig a területek. Az utóbbi években a helyzet jelentősen változott, az EU támogatja a regionalizmust és a nemzetiségek manapság sokkal jobb helyzetben vannak. Az Orbán-kormány politikáját e téren alapvetően jónak tartom, mert leginkább csendben támogatja (néha persze meglehetősen eltúlzott módon), fű alatt igyekszik a magyar közösségek gazdasági és politikai autonómiáját megvalósítani. Nem is lehet másként, különben presztízskérdés és politikai ügy lesz belőle, ami senkinek sem használ. Emiatt sem érdemes túl sokat „trianonozni”, főként nem az elszakított területeken.

Elég nagy feladat az országot megismerni ahol élünk és „megművelni” átvitt értelemben véve, emellett a határon túli magyar kultúra is feltétlenül nagy érték. A trianoni határok, amelyek voltaképpen a II. világháború után Sztálin által jóváhagyott határok, - ezzel foglalkozni nem több mint pótcselekvés.

Hogyan csökkentjük le a saját IQ szintünket?

Az IQ szintet többé-kevésbé genetikailag meghatározottnak tartják, bár a gyerekkori táplálkozás, a családi környezet és az oktatás is egyértelműen befolyásolják. Vannak viták abban a szakértők között is, milyen módon mérhető és pontosan mit foglalhat magába, viszont körvonalazható egyfajta átlagos intelligenciaszint, ami jelzést ad arra is, hogy ha valaki jó egy adott területen például matematikában, akkor nagy valószínűséggel az átlagosnál tehetségesebbnek fog bizonyulni más tantárgyakban, egyes sportokban, sőt zenészként is. (Bár nyilván nem minden területen fogja tudni a képességeit egyformán kibontakoztatni.) Az IQ nem nagyon növelhető, legfeljebb csak minimális mértékben, az agyi sajátosságaink miatt (például az ún. „munkamemória” mérete, amivel dolgozni képes az agyunk igen különböző mértékű lehet), tehát hiába szerez valaki akárhány diplomát, attól nem lesz okosabb. (Az IQ tesztekben sem tud javulni egy adott szint fölé.) Rontani azonban lehet rajta, a különféle agyi képességeink gyengülhetnek. Vulgárisan a kérdés úgy szól, hogy mitől hülyülünk vagy kik hülyítenek minket?

Hülyül az emberiség?

A pár ezer évvel ezelőtt élt emberek IQ-ja nagyobb lehetett a mainál, az átlagos agytérfogat legalábbis csökkenő tendenciát mutat a történelem során, de igazából elég nehéz összehasonlításokat tenni a régebbi korok emberével. Az utóbbi bő egy évszázadot tekintve az IQ tesztek eredményei szinte folyamatos javulást mutattak, ami azonban főleg annak tudható be, hogy az elvont gondolkodásra való képességünk (nem pedig az ún. józanész), vagyis a gondolkodásunk egy speciális területe az, ahol fejlődés volt tapasztalható. Egészen a legutóbbi időkig igaz ez, mert mostanában már az IQ általános csökkenését mérik a kutatók. Amellett persze, hogy az „átlag” az csak egy statisztikai érték, ami mindig nagyon félrevezető, például mert nem mindegy, hogy milyen a szórás. A kutatók majd remélhetőleg feltárják a mögöttes okokat. Viszont jelenleg is már meg tudunk nevezni több olyan hatást, ami nyilvánvalóan nincs jó hatással a racionális gondolkodásunkra. Úgy is nézhetjük a dolgot, hogy milyen szokásokkal hagyjunk fel, hogy a racionalitásunkat, a gondolkodóképességünket megőrizhessük.

Minden tevékenység valamilyen hatással van az agyunkra

Az idegsejtek közötti kapcsolatok folytonosan változnak, ha egy képességet fejlesztünk az bizonyos agyterületeken megnöveli az idegsejtek közötti kapcsolatok számát, például a londoni taxisofőröknek amikor régebben vizsgát kellett tenniük, a rengeteg utcanév megjegyzése során a memóriáért felelős hippokampusz egy része megnövekedett. (Igaz viszont, hogy másfajta memóriás képességeik egy kicsit romlottak.) Manapság a GPS elterjedtté válása miatt nem vagyunk annyira rákényszerítve a térbeli memória használatára, ez is egy példa arra, hogy egyes agyi funkcióink romolhatnak a digitalizáció következtében. Ahogy öregszünk az agyunk zsugorodni kezd és nagyon fontos, hogy új tevékenységeket tanuljunk időnként, ezáltal a szellemi frissességünket fenntartsuk, különben elveszítjük teljesen a gondolkodás rugalmasságát és beszűkültté válunk. A társadalom viszont hajlamos beskatulyázni az embert és nem nagyon ösztönzi polgárait a folyamatos képességfejlesztésre. Emellett az elmagányosodás „járványszerű” jelensége is lehet az egyik oka annak, a társas interakciók csökkentése miatt, hogy a kognitív képességeink romlanak.

A különféle drogok hatása

Azt a hiedelmet már megcáfolták, hogy az alkoholfogyasztás pusztítja az idegsejteket, egyéb káros egészségügyi hatásai ennél jelentősebbek. A tartós alkoholizálás és a drogok mint függőségek viszont egyértelműen csökkentik a szellemi képességeinket, főként fiatalabb korban és a tartós használat során. (Egyébként az alkohol is valójában egyfajta drog a működését tekintve.) Figyelmi zavarokat, a gondolkodásunk rugalmatlanságát és memóriaproblémákat okozhatnak többek között. Bizonyos társadalmakban, egyes körökben elterjedt szokássá vált a különféle drogok szedése talán afféle „doppingként” vagy „stresszoldóként”, nem tudnám megnevezni a pontos mögöttes okokat. Maga a stressz is egy olyan tényező, amely önmagában is a kortizol hormon termelésén keresztül hosszabb távon káros hatással van az agyunk működésére. Ezért a sport vagy a meditáció mindenképpen aktívabb és kimutathatóan egészségesebb formái a stressz elleni küzdelemnek.

Táplálkozás

A cukor is egyfajta doppingszerré vált napjainkban, amivel gyors energiához juthatunk és ugyanúgy függővé tehet minket mint a drogok. A finomított szénhidrátok fogyasztása után fellépő vércukorszint ingadozások agyi problémákat okozhatnak. Rengeteg ételben vannak különféle cukrok, amelyek az agyunkra is káros hatással vannak, például a gyorséttermi kaja esetében ez már kimutatott. A sok cukor fogyasztása a memóriáért felelős hippokampuszt károsítja a legnagyobb mértékben. A zsírok hatásáról a vélemények megoszlanak, úgy tűnik, hogy inkább a telítetlen zsírsavakban gazdag táplálék (halak, növényi olajok), amelyek jobban segítik az agyműködést az agy vérellátását is beleértve. Az idegsejtek emellett számos vitamint, főként B-vitaminokat is igényelnek. A legtöbbünk táplálkozása sajnos nem segíti hosszabb távon agyunk egészséges működését, ami szinten egy oka lehet annak, hogy az IQ tesztek eredményei (és a PISA felmérések is) egyre rosszabb képet mutatnak.

Egyéb külső hatások

Nyilván a sok TV nézés vagy a telefon folytonos nyomkodása sem használ túlságosan, mert más értelmesebb tevékenységek elől veszi el az időt. Azon lehetne vitatkozni, hogy a reklámok vagy a politikusok hülyítik-e jobban az állampolgárokat, de nyilvánvalóan a hatalmi szempontok és a rövid távú szemlélet az irányban hatnak, hogy nem baj, ha nincs annyi racionális szemléletű ember. A legtöbb országban a társadalmi közeg kevéssé támogatónak mondható, sőt a teljesen irracionális és burkolt érzelmi alapú érvelés az, ami inkább megszokott és elfogadott egy társaságban vagy a közélet szintjén. Könnyen beleragadhatunk az ilyen csapdákba, folyamatosan tovább hülyítve egymást és önmagunkat, anélkül hogy észrevennénk (hisz a butaság arról ismerszik meg, hogy nem tudja felfognia saját korlátoltságát).

Én abban hiszek, hogy a változások alulról felfelé építkezve működnek leginkább a kisebb közösségekből kiindulva. Látunk példákat arra, hogy akár még nyolcvan éven felül is szellemileg frissnek lehet maradni. Ehhez azonban 1.Ne akarjunk okosabbak lenni másoknál mindenáron, hanem respektáljuk mások nagyobb tudását, intelligenciáját. 2.Tartsuk tiszteletben a racionalitást az indulatossággal szemben, az érzelmeinket ne rejtsük okoskodás mögé. 3.Próbáljuk megőrizni a gondolkodásunk rugalmasságát kerülve a szektás felfogást, amely mindig kinyilvánít valamit és nem akar tanulni semmit másoktól.

Hogyan csökkentjük le a saját IQ szintünket?

Az IQ szintet többé-kevésbé genetikailag meghatározottnak tartják, bár a gyerekkori táplálkozás, a családi környezet és az oktatás is egyértelműen befolyásolják. Vannak viták abban a szakértők között is, milyen módon mérhető és pontosan mit foglalhat magába, viszont körvonalazható egyfajta átlagos intelligenciaszint, ami jelzést ad arra is, hogy ha valaki jó egy adott területen például matematikában, akkor nagy valószínűséggel az átlagosnál tehetségesebbnek fog bizonyulni más tantárgyakban, egyes sportokban, sőt zenészként is. (Bár nyilván nem minden területen fogja tudni a képességeit egyformán kibontakoztatni.) Az IQ nem nagyon növelhető, legfeljebb csak minimális mértékben, az agyi sajátosságaink miatt (például az ún. „munkamemória” mérete, amivel dolgozni képes az agyunk igen különböző mértékű lehet), tehát hiába szerez valaki akárhány diplomát, attól nem lesz okosabb. (Az IQ tesztekben sem tud javulni egy adott szint fölé.)

Rontani azonban lehet rajta, a különféle agyi képességeink gyengülhetnek, sőt a tapasztalatok szerint ez valóban meg is történik. Vulgárisan a kérdés úgy szól, hogy mitől hülyülünk vagy kik hülyítenek minket?

Hülyül az emberiség?

A pár ezer évvel ezelőtt élt emberek IQ-ja nagyobb lehetett a mainál, az átlagos agytérfogat legalábbis csökkenő tendenciát mutat a történelem során, de igazából elég nehéz összehasonlításokat tenni a régebbi korok emberével. Az utóbbi bő egy évszázadot tekintve az IQ tesztek eredményei szinte folyamatos javulást mutattak, ami azonban főleg annak tudható be, hogy az elvont gondolkodásra való képességünk (nem pedig az ún. józanész), vagyis a gondolkodásunk egy speciális területe az, ahol fejlődés volt tapasztalható. Egészen a legutóbbi időkig igaz ez, mert mostanában már az IQ általános csökkenését mérik a kutatók. (Amellett persze, hogy az „átlag” az csak egy statisztikai érték, ami mindig nagyon félrevezető, például mert nem mindegy, hogy milyen a szórás.) A kutatók majd remélhetőleg feltárják a mögöttes okokat. Viszont jelenleg is már meg tudunk nevezni több olyan hatást, ami nyilvánvalóan nincs jó hatással a racionális gondolkodásunkra. Úgy is nézhetjük a dolgot, hogy milyen szokásokkal hagyjunk fel, hogy a racionalitásunkat, a gondolkodóképességünket megőrizhessük.

Minden tevékenység valamilyen hatással van az agyunkra

Az idegsejtek közötti kapcsolatok folytonosan változnak, ha egy képességet fejlesztünk az bizonyos agyterületeken megnöveli az idegsejtek közötti kapcsolatok számát, például a londoni taxisofőröknek amikor régebben vizsgát kellett tenniük, a rengeteg utcanév megjegyzése során a memóriáért felelős hippokampusz egy része megnövekedett. (Igaz viszont, hogy másfajta memóriás képességeik egy kicsit romlottak.) Manapság a GPS elterjedtté válása miatt nem vagyunk annyira rákényszerítve a térbeli memória használatára, ez is egy példa arra, hogy egyes agyi funkcióink romolhatnak a digitalizáció következtében. Ahogy öregszünk az agyunk zsugorodni kezd és nagyon fontos, hogy új tevékenységeket tanuljunk időnként, ezáltal a szellemi frissességünket fenntartsuk, különben elveszítjük teljesen a gondolkodás rugalmasságát és beszűkültté válunk. A társadalom viszont hajlamos beskatulyázni az embert és nem nagyon ösztönzi polgárait a folyamatos képességfejlesztésre. Emellett az elmagányosodás „járványszerű” jelensége is lehet az egyik oka annak, a társas interakciók csökkentése miatt, hogy a kognitív képességeink romlanak.

A különféle drogok hatása

Azt a hiedelmet már megcáfolták, hogy az alkoholfogyasztás pusztítja az idegsejteket, egyéb káros egészségügyi hatásai ennél jelentősebbek. A tartós alkoholizálás és a drogok mint függőségek viszont egyértelműen csökkentik a szellemi képességeinket, főként fiatalabb korban és a tartós használat során. (Egyébként az alkohol is valójában egyfajta drog a működését tekintve, aki nem sorolja a drogok közé az alkoholt az nem mond igazat.) Figyelmi zavarokat, a gondolkodásunk rugalmatlanságát és memóriaproblémákat okozhatnak többek között. Bizonyos társadalmakban, egyes körökben elterjedt szokássá vált a különféle drogok szedése talán afféle „doppingként” vagy „stresszoldóként”, nem tudnám megnevezni a pontos mögöttes okokat. Maga a stressz is egy olyan tényező, amely önmagában is a kortizol hormon termelésén keresztül hosszabb távon káros hatással van az agyunk működésére. Ezért a sport vagy a meditáció mindenképpen aktívabb és kimutathatóan egészségesebb formái a stressz elleni küzdelemnek.

Táplálkozás

A cukor is egyfajta doppingszerré vált napjainkban, amivel gyors energiához juthatunk és ugyanúgy függővé tehet minket mint a drogok. A finomított szénhidrátok fogyasztása után fellépő vércukorszint ingadozások agyi problémákat okozhatnak. Rengeteg ételben vannak különféle cukrok, amelyek az agyunkra is káros hatással vannak, például a gyorséttermi kaja esetében ez már kimutatott. A sok cukor fogyasztása a memóriáért felelős hippokampuszt károsítja a legnagyobb mértékben. A zsírok hatásáról a vélemények megoszlanak, úgy tűnik, hogy inkább a telítetlen zsírsavakban gazdag táplálék (halak, növényi olajok), amelyek jobban segítik az agyműködést az agy vérellátását is beleértve. Az idegsejtek emellett számos vitamint, főként B-vitaminokat is igényelnek. A legtöbbünk táplálkozása sajnos nem segíti hosszabb távon agyunk egészséges működését, ami szintén egy oka lehet annak, sőt talán az összes közül a legjelentősebb, hogy az IQ tesztek eredményei (és a PISA felmérések is) egyre rosszabb képet mutatnak.

Egyéb külső hatások

Nyilván a sok TV nézés vagy a telefon folytonos nyomkodása sem használ túlságosan, mert más értelmesebb tevékenységek elől veszi el az időt. Azon lehetne vitatkozni, hogy a reklámok vagy a politikusok hülyítik-e jobban az állampolgárokat, de nyilvánvalóan a hatalmi szempontok és a rövid távú szemlélet az irányban hatnak, hogy nem baj, ha nincs annyi racionális szemléletű ember. A legtöbb országban a társadalmi közeg kevéssé támogatónak mondható, sőt a teljesen irracionális és burkolt érzelmi alapú érvelés az, ami inkább megszokott és elfogadott egy társaságban vagy a közélet szintjén. Könnyen beleragadhatunk az ilyen csapdákba, folyamatosan tovább hülyítve egymást és önmagunkat, anélkül hogy észrevennénk (hisz a butaság arról ismerszik meg, hogy nem tudja felfognia saját korlátoltságát).

Én abban hiszek, hogy a változások alulról felfelé építkezve működnek leginkább a kisebb közösségekből kiindulva. Látunk példákat arra, hogy akár még nyolcvan éven felül is szellemileg frissnek lehet maradni. Ehhez azonban megfelelő íratlan szabályokat kellene alkotnunk, például ilyeneket: 1.Ne akarjunk okosabbak lenni másoknál mindenáron, hanem respektáljuk mások nagyobb tudását, intelligenciáját. 2.Tartsuk tiszteletben a racionalitást az indulatossággal szemben, az érzelmeinket ne rejtsük okoskodás mögé. 3.Próbáljuk megőrizni a gondolkodásunk rugalmasságát kerülve a szektás felfogást, amely mindig kinyilvánít valamit és nem akar tanulni semmit másoktól.