Ideo-logikák

A szélsőjobb „megeszi” a baloldalt mindaddig, amíg ezt a kérdést nem tisztázzuk

2020. május 31. - Tamáspatrik

A tőke és a munka ellentéte csak a fejekben létezik

Marx élesen kettéválasztott két olyan fogalmat, ami ennyire nem válik külön. A feudális és rabszolgatársadalmakban több ezer éve alatt megszokott viszonyokat („osztályellentétek”) alkalmazta a kora gazdaságának egyetlen, igaz hogy leglátványosabb szegmensére. Mai szóval azt lehetne mondani, hogy a marxi alapmű szenzációhajhász zsurnalizmus, ami népszerűségét a zsidó/keresztény messianisztikus elvnek köszönheti. (Ugyanez a messianisztikus logika az, ami a mai konteók népszerűségét adja, legyőzzük a gonoszt és utána egy csapásra minden jó lesz.) Ebbe az eldramatizálásba beleragadtunk mint a mocsárba, nem tudunk előre lépni. Ha közelebbről megnézzük, ez az ellentét nem ennyire éles, hiszen a munka is egyfajta tőke, illetve tőkévé válhat.

Munka és értékteremtés között LÉTEZIK valódi összefüggés

A munka eredményességét a társadalom értékítélete általában pénz formájában fejezi ki. (Most lehetne boncolgatni, hogy léteznek a munkaérték megítélésének egyéb elemei is, azt pedig különösen, hogy mennyire helyénvaló és reális a társadalom értékítélete, ezek is izgalmas kérdések, de eltérnénk a tárgytól.)

Azt tudjuk, hogy kevés munkával általában nem lehet sok pénzhely jutni, sok munkából viszont nem mindig lesz sok, pénzzel kifejezhető munka. Az összefüggés a munka és a fizetség között ennek ellenére mégis létezik, és főként statisztikai eloszlások formájában. A statisztikai összefüggésekkel a mai értelmiség nagy része úgymond „meg van lőve”, mert ahhoz szoktak hozzá, hogy ha valami A, akkor ok-okozati alapon B lesz belőle, és ha ez nem így van, akkor számukra a dolgok között „nincs összefüggés csak káosz”. Pedig a 20.század óta hozzászokhattunk volna, hogy a rendszerek egy bonyolultsági szint fölött rendre csak statisztikai módon kezelhetőek, az eredmények egy eloszlás mentén értelmezhetőek. Az atomfizika, a biológia és a közgazdaságtudomány számos esetben ilyen törvényszerűségeket mutat. Ugyanaz van a munka esetében: a több befektetett munka és az eredmény között létezik összefüggés, de nem lineáris hanem statisztikai eloszlás formájában.

A munkát befektetjük – vagy nem

Azt intuitíve érezzük, hogy van ilyen összefüggés, hiszen akkor fogunk valamibe egyre több munkát befektetni, ha jönnek eredmények, különben feladjuk. Mindig egy x mennyiségű munka befektetése után felmérjük, hogy érdemesebb-e ebbe többet beleadni, egy sportoló is akkor fog egyre többet edzeni, ha látja, hogy ezzel elérhet egy bizonyos, gyakran pénzben is kifejezhető célt. Ha a munkánk sikeres, akkor mások is hajlandóak csatlakozni, például egy kiadó kiadja a könyvünket, reklámozni fogja stb. Ha nem sikeres, akkor vagy elgondolkodunk, hogy mi hiányzik még hozzá vagy  pedig egyáltalán nem „invesztálunk” (!) bele több időt és energiát. A munka jól láthatóan tőkeként működik, hiszen amiben Marx tévedett, alapvetően a szellemi dimenziója a lényeges, nem pedig a fizikai.

A munka alapvetően szellemi tevékenység

Még ha azt mondjuk, hogy valakinek a munkája olyan mint egy „bioroboté”, a lényege még akkor sem a fizikai erőkifejtés, hanem az érzékszervi visszacsatolások értékelése, hogy a folyamat során a kívánt eredmény jön-e létre. Még egy takarító esetében is szerepet játszik, hogy a tisztítandó felület nem mindig ugyanolyan, e téren a tapasztalatára támaszkodik, fontos még a rendelkezésre állás és a megbízhatóság is, emellett az egyes emberek mint vevők igényei is eltérhetnek (kommunikatív szerepben is van). Mindez együtt adja azt a tőkét, ami miatt jó takarítónak nevezik a többiek.

Az összetettsége nagyobb fokán álló munkák olyan jellegűek, hogy az eredményük nem határozható meg pontosan csak valószínűségekkel, mint az olajfúrásé vagy a filmgyártásé is, viszont előzetes kalkulációk mindig léteznek (amik alapján a pénzügyi befektetők hosszabb távon jó döntéseket hoznak). Vannak nehezebben mérhető teljesítmények mint például a tanár munkájáé, - persze kérdéses az is, hogy valóban törekszünk-e a pontos értékelésre,- de ez esetben is statisztikai az összefüggés, több befektetett munkától jobban tanulnak a gyerekek, csak hogy ki mennyit fog megtanulni azt nem mondhatom meg előre. A munkánkban is létezik egyébként „eredeti tőkefelhalmozás”, amikor pályakezdőként különféle trükköket, fogásokat lesünk el, vagy egyáltalán licenszet szerzünk hozzá (pl. egy egyetemi diploma formájában), hogy odaengedjenek minket egy munkafolyamathoz.

A tőke szidását pedig azonnal hagyjuk abba

A családban rengeteg dolgot örököl az ember, jó és rossz tulajdonságokat, hasznos és káros hagyományokat is, a tőke mint vagyon is azon dolgok része, amit a családban kapunk, vagy nem kapunk. Nem gondoljuk azt, hogy azért mert az egyik ember csak 160 centi magas, a másik pedig hízásra hajlamos, az ő hátrányaikat a társadalomnak ki kell egyenlíteni. A tőke a generációk felhalmozott eredménye, ezt tiszteletben kell tartani, nem pedig lerombolni mint a kommunizmus idején. A bevándorlás ellenesség is voltaképp arra a gondolatra épül, és nem is minden alapot nélkülöző módon, hogy a mi társadalmunk generációk alatt felhalmozott értékeit, a társadalmi tőke hasznát ne olyanok évezzék, akik még nem jutottak erre a szintre, emiatt nagy valószínűséggel megfelelően értékelni sem tudnák.

A tőke egyébként kivétel nélkül mindig fokozatosan veszít az értékéből, éppúgy mint akár egy szőlőtőke is, ha nem ápolják. A ma gazdagsága fokozatosan elvész, amortizálódik, holnap más vállalatok, más családok lesznek a leggazdagabbak, mert a régi fokozatosan elavul, és jönnek új tevékenységek, amire az adott korban nagyobb igények vannak. A tőkeellenességnek, amelyet általában az emberi irigységnek a passzív formája szül, emiatt se nagyon van értelme.

Nem a kizsákmányolás, hanem annak hiánya szorul magyarázatra

Ezt már próbálták többen megmagyarázni, hogy a „tőkés” mért nem csak annyit fizet, amit feltétlenül szükséges, hanem jóval többet, most nem fejtem ki ennek valódi okait, nagyjából a fentiekből már levezethető. Ha a baloldali érzelműek nem tudnak elszakadni a tőke és a „kiszákmányolás” marxi értelmezésétől, akkor mindig szövetségesei maradnak a szélsőjobbnak, ami „eladja nekik” azt a gondolatot, hogy a gonosz nemzetközi multik elleni küzdelem mindent visz. (A mondat hangsúlyos szavai a „gonosz”, a „mindent visz”, valamit a „küzdelem szó értelmezése). Ha az ilyen állításokat nem vagyunk képesek finomítani, jelentősen átfogalmazni, akkor a baloldal atomjaira hullik. Sőt, az egész társadalom atomizálódik.

A kormányzatunk viszont valóban hajlamos a feudális felfogásig visszalépni

Hogyha a mai (kapitalizmusként szidott) rendszerekben nem is létezik alapvető ellentét a munka és a tőke között, ezt képesek vagyunk mégis létrehozni, ha visszalépünk a személyes függelmeken alapuló (t.képp rabszolgatartó és röghöz kötő) társadalmi viszonyokhoz. Pontosan ez valósul meg mostanában nálunk is, a kormányunk és az őt támogató csoportok felfogásában, akiknek „az emberek dolgoztatása” a fő célja. Ha engem valaki dolgoztat, akkor tényleg, valóságosan is elidegenedik a munkám értéke tőlem, nincs meg a saját belső késztetés, amiért a munkámat a saját felhalmozott tőkémnek fogom érezni. Ahol nincs motiváció és belső célok miatti aktivitás, valódi érdekeltség, ott az eredmény jól látható: alacsony reálbérek, gyenge termelékenység. Személyes függelmi rendszerekben valóban elszakad a ráfordított munka mennyisége, minősége a munka pénzben kifejezhető értékétől, hiszen a lojalitás lesz az első számú szempont. Ez van nálunk most, ahol a társadalmi elit a demagóg érveléseivel könyörtelenül kihasználja azt a szellemi hagyományt, ami a marxi „osztályharcos” eszméken alapul.

Tartós életmódváltozás tanúi lehetünk?

Tartós életmódváltozás tanúi lehetünk?

 

A gondtalan szórakozás úgy tűnik, egy ideig a múlté

A járvány rendesen betett a tömegrendezvényeknek, a különféle fesztiválok, sportrendezvények, utazások, üdülések, de még a lagzik is azok közé tartoznak, amiket egy időre elfeledhetünk. Inkább a kisebb létszámú, kevésbé tömeges szórakozási formák azok, amelyek a közeljövőben eléggé biztonságosak lehetnek, és nem annyira zárt térben mint inkább a szabad levegőn. Ha figyelünk arra hogy az alapvető higiéniai szabályokat betartsuk és a zsúfoltságot el tudjuk kerülni, akkor különösebb félnivalója a nagy többségnek nem nagyon van. Ez persze az évek során enyhülhet, a vakcina megjelenését követően még inkább, de mindig lesznek jó páran, akik óvatosabbak maradnak.

Ha viszont belegondolunk, hogy az emberiség történelmében az ún. átlagember számára sosem létezett ennyi szórakozás, a mi kultúrkörünkben régen csak a vasárnap volt „az úr napja”, és még néhány ünnepnap. Se szabad szombat, sem fizetett ünnepek sem fizetett szabadságok nem léteztek (középosztályi életmódról van szó persze), ennyi szórakozási forma megközelítőleg nem volt mint manapság. A fesztiválok egyébként is csak úgy az ezredforduló óta váltak nálunk egyre gyakoribbá, ennyire követhetetlenül zsúfolt programjuk sosem volt. Régebben a tömegrendezvényt a lagzik és a különféle búcsúk, vásárok jelentették, ezen felül nem volt más, és tömegessé váló turizmusról is néhány évtizede beszélhetünk csupán. Nem biztos tehát, hogy a mostani helyzet lenne annyira rendkívüli és furcsa.

 

Változni fog-e ez a jövőben?

Mivel a legtöbb szórakozási forma a fiatalsághoz kötődik és őket a járvány kevésbé súlyosan érinti, ezért úgy tűnik, hogy a mostani korlátozásokat is leginkább az idősek érdekében hozták. Ilyen logika szerint fokozatosan visszaállhat az a fajta „normális üzemmenet”, ami számunkra megszokottnak mondható volt még az idei év elején is. Lehet azonban, hogy a védőoltásokig várni kell a teljes feloldással. (Például egy sporteseménynek és egy színházi közvetítésnek is teljesen más a hangulata közönség nélkül mint amikor közel telt ház van a nézőtéren.) Az is megtörténhet, hogy elég nagy létszámban lesznek olyanok, akik továbbra is tartani fognak tömegben terjedő járványoktól, emiatt a kereslet alacsonyabb marad a mainál ezekre a szórakozási formákra még hosszabb távon is.

 

Mi lehet helyette?

 

Virtuális világ

A digitális tér már az utóbbi évtizedekben már nagyra nőtt, sokan töltik ott az idejük nagy részét, én nem hiszem, hogy lényegesen tovább növelhető. A virtuális térben tartott előadások, vagy akár istentiszteletek nem helyettesítik sosem teljes mértékben a közvetlen emberi kapcsolatokat, mert nem tudunk annyi információt átadni mint közvetlen találkozások esetén, a közösségi élményt sem tudja pótolni, a virtuális közösségek nem ritkán álközösségek. (A telefonjukat eddig folyton nyomkodók is mostanra már ráébredhettek erre.) A neten a figyelmünk valamivel felületesebb, könnyebben elterelődik, mint egy személyes találkozáskor vagy akár még egy telefonbeszélgetés alkalmával is. Az ún. közösségi portálokat is inkább segédeszköznek, kiegészítő jellegűnek tartom.

 

Generációk önszervező csoportjai

Főleg a fiatalabbakra gondolok, mert szép dolog ugyan a család, de a különféle generációk igényei teljesen eltérőek, ami a mostani bezártságban élesebben előjön. A gyerekek és a fiatalok könnyebben barátkoznak és több aktivitást igényelnek mint a középgenerációk, ezért lassan kialakítják a maguk kortárs csoportjait, akikkel összejárnak. (Eddig is léteztek osztályközösségek, sportkörök stb., de ezek most átmenetileg szünetelnek.) Lehet egy cél az edzettség növelése is, ami növelheti a fizikai ellenálló képességünket, de az se lepne meg, ha a növekvő munkanélküliség és a romló életszínvonal a harcias felfogás erősödéséhez vezetne a közéletben.

 

Még több szabadidő?

Az olyan foglalkoztatási formák mint a home-office vagy a részmunkaidő a jövőben elterjedtebbé válhatnak, egyrészt a növekvő automatizálás miatt (a digitalizáció iránti igényt a járvány felpörgette), másrészt ha a gazdaság éveken át alig növekszik vagy stagnál. Ezek a trendek mindig a levegőben voltak, sőt egyes országokban például a németeknél elég gyakori a részmunkaidő az utóbbi években már. Ha megnézzük, hogy egyre kevesebb munkaórával képesek vagyunk egyre több értéket előállítani, akkor anakronizmusnak tűnik a magyar gazdasági elitnek az olyan elvárása, amely „régi munkamorált” szeretne ismét látni és minél több ember dolgozzon minél több óraszámban.

 

Rögeszmés szektásság erősödése

Az izoláció nincs jó hatással az emberre, mert hiszen ilyenkor szembe kell tudni nézni a jellemhibáinkkal, ami eléggé kellemetlen tud lenni és a menekülésnek egészen irracionális formái is megvannak sajnos. A különféle összeesküvés-elméletekben hívő szekták talán azért is váltak népszerűbbé, mert az emberek nagy része frusztrált, szeretne hinni abban, hogy valamilyen gyors megoldással a helyzet lényegesen javítható lenne. Olyanok vagyunk, hogy egy bizonyos idő elteltével képesek vagyunk elhinni a józan észt teljesen nélkülöző magyarázatokat is. Tudattalanul azt szeretnénk sokan, ha a kis világunkat nem zavarnák meg a világban történtek, csak a kis közösség dolgaival kellene foglalkoznunk, semmi mással.

 

Falusi életmód nagyobb népszerűsége

A sűrűn lakott városokkal ellentétben a falvakban nem nagyon terjed a vírus. Igaz az is, hogy a mezőgazdaság jelentősége ismét megnőtt, de ennek manapság már nem sok köze van a falvakhoz, hiszen a falvakban lakók nem nagyon tartanak már állatokat és sokakat a veteményes sem érdekel már. A falusi turizmus viszont várhatóan nem fog annyira visszaesni mint a nagyvárosokban. A kisváros és a falu főként az idősebbek számára lehet vonzóbb mint a nagyvárosi környezet.

 

Aszketikus életmód

Esetleg újra divatba jöhet egy olyan életmód, ami kevésbé élménygyűjtő és fogyasztás centrikus, és nagyobb tekintettel van a környezetünk védelmére is. A különféle divatok mindig az elitektől indultak, az ő életmódjuk a példa sokak számára. Emiatt ha közismert, reflektorfényben levő személyek közül sokan egy aszketikusabb életvitel felé nyitnának, az megváltoztatná a középosztályok életmódját is. (A politikai eszközök mint a tiltás vagy az adórendszeren keresztüli hatások eléggé nehezen keresztülvihetők, mert a szavazók nagy része a pillanatnyi érdekeit nézi leginkább.)Az ilyen irányú változás inkább eléggé valószínűtlennek tűnik jelenleg, inkább elvi lehetőségként merül fel.Egy fokozatos elmozdulás a vágyvezéreltségből egy szolidabb, mértékletesebb életmód felé azért nem teljesen elképzelhetetlen. Az ösztönös vágyaink teljes kiélésére való törekvést nem csupán vallásos alapon, hanem általánosabb etikai elvként, józan belátás alapján is el kellene tudni vetnünk, hiszen rengeteg problémát okoznak (evéskényszer, alkoholizmus, kábítószer, szexuális túlfűtöttség stb.)

 

Ezek a trendek persze nem zárják ki egymást, és generációnként eltérő módon érvényesülhetnek, az egy alaptalan optimizmus lenne, hogy csak pozitívak jutnak közülük érvényre és az sem biztos, hogy nagyon látványosan máshogy fogunk élni mint régebben.

A szellemi betegségek fő ellenszere

A bezárkózó és saját kis világukban élő emberek, csoportok, nemzetek mind hasonlítanak egymásra a rögeszmésségüket illetően. Bármelyik szintet is nézem, eléggé szánalmasak, bár elítélni nem akarom, mert mindenkivel előfordulhat akár kedvezőtlen körülmények hatására, hogy nagyon mereven ragaszkodik a saját elméjében levő dolgokhoz, holott a valóság nem egészen olyan, amilyennek ő elképzeli. Valahogy hiányzik a visszacsatolás, ami helyrebillenti az ilyen embereket (nem a pofonra gondolok, ma már vannak jobb módszereink is erre a célra).

A szellemi betegségeket tehát a vírusokkal pont ellentétes módon az elzárkózás terjesztheti és az emberi kapcsolatok gyógyíthatják. Persze valós emberi kapcsolatok, amikor az emberek figyelnek egymásra és tényleg kommunikálnak egymással, nem csak rutinból elbeszélnek egymás mellett. Lehet, hogy helyenként közhelyesnek tűnik ez a téma, viszont az utóbbi hónapokban nagyobb jelentőségűvé vált, ezért mindenképp érdemes róla beszélgetni, Sokan tényleg rosszabb helyzetbe kerültek szellemi téren, mély hullámvölgyeket élnek meg a megfelelő, közvetlen emberi kapcsolatok hiányában.

A munkahelyeken sem javult a helyzet e tekintetben, mostanában nagyobb gondot okoznak azok az emberek, akikből hiányzik a nyitottság szakmai kérdésekben, nem annyira rugalmas felfogásúak, ezért nehezebb velük együtt dolgozni. Van, amikor az illető teljesen elszáll magától, annyira nincs visszacsatolás – eléggé idegesítő tud lenni, csak nem nagyon vannak nálunk erre szokásos társadalmi rutinok, hogyan tegyük helyre az illetőt, elég komoly konfliktusok származnak ebből. Igen bosszantóak az olyan ismerőseink, akik bizonyos témákban eléggé egysíkúan tudnak csak gondolkodni.

Én is gyakran beleestem néha hasonló csapdákba, és számos munkahelyen így utólag nézve többet tanulhattam volna másoktól, ha jobban törekszem erre. (Nagyon sokan csak a jól bevált kis módszereikhez ragaszkodnak és nem nagyon változtatnak, pedig mindenki tud tanítani a másiknak legalább egy-két szakmai fogást.)

A nyitott és rugalmas gondolkodású ember nem dramatizálja a túl a helyzeteket, mert nem gondolja, hogy ő a legfontosabb a csapatban és körülötte forog a világ. Nem csak fújja a magáét, hanem figyeli a másik reakcióját, van benne egy kis távolságtartás és humor (ami nem ugyanaz mint a poénkodás). Az empátia egyébként nem ördöngösség, a képesség a legtöbbünkben megvan, ha a másik elég pontosan elmondja, hogy ő hogy látja a dolgokat, akkor bele tudunk helyezkedni abba a szituba, amiben ő volt. Ha túlragozza, drámázik, az viszont már nyilván ellenszenvet fog kelteni.

A járvány sajnos a bezárkózásnak kedvez, elszigeteltséget okoz és rontja a kapcsolatokat. A cégeknél például nőtt az írásbeli kommunikáció súlya a szóbeli rovására, nyilván egy e-mail üzenet sosem lehet olyan szintű mint egy személyes megbeszélés, ahol a hanglejtés és a testbeszéd is sokat mondó. Vannak kicsit összetettebb dolgok, amiket e-mailezéssel nem lehet megoldani, csak rontani rajta. Magánéletben is törekedni kell sokkal jobban az emberi kapcsolatok ápolására, de tényleg csak a hiteles és pontos kommunikációnak van helye itt is, nem csak azért beszélgetünk, hogy mondjunk valamit.

A teljes kapcsolathiány közismerten az elme legnagyobb gyilkosa, az elkülönítés még a börtönökben is a legsúlyosabb büntetésfajta. Annyira így van ez, hogy olyan emberek, akik évekig éltek külön cellákban egyedül régies szóval megháborodtak, mai szóhasználattal teljesen „zakkantak” lettek. Egyébként a különféle lövöldözők és más rémtettek elkövetői is nagyrészt olyanokból kerültek ki, akik bezárkóztak és a még szomszédjuk sem tudta róluk, hogy mit „mókolnak” otthon.

A csoportok szintjén én szektás felfogásúaknak szoktam nevezni azokat, akik ismerik a rejtett igazságot, amit különféle gonosz emberek vagy űrlények eltitkolnak előlünk, csak azért, hogy nyomorultak és boldogtalanok legyünk. Sokféle ilyen szekta van és mindegyik az egyedüli igazságot tudja, ami egy kicsit gyanús. Érvelésük szinte minden esetben zavaros, és mindig okosabbak mint az adott tudományterületek művelői, professzorai, valahogy emiatt sem meggyőzőek. (Persze hogy a laikusokat etetik és nem az adott szakterület művelőit próbálják meggyőzni.) A közösségi médiumok is segítik a különféle igazságosztó szekták terjedését, és nem is lehet olyan gyorsan cenzúrázni (még ha akarják sem), amilyen gyorsan szaporodnak. Megint a szellemi nyitottság hiánya az, amitől a hülyeség a legjobban terjedni tud. (Mellesleg, ha nem fogalmaznának annyira élesen, szenzációhajhász módon, hanem az érzéseikről beszélnének, akkor hitelesek tudnának lenni.)

A nemzetek szintjén is vannak olyanok mint például Észak-Korea vagy Irán, amelyek eléggé elzárkózóak, és senki nem vágyik ilyen országokban élni, az elrettentő körülmények egyúttal megoldást jelentenek a migráció problémájára. Ha még nem is tartunk ilyen szinten, a kormányunk vezetésével mi is jól láthatóan az elzárkózás felé haladunk. A komor, harcias hangvétel, a tragikum folytonos sulykolása jellemzi az ilyen országokat a kommunikáció szintjén, ami már önmagában is eléggé nyomasztó tud lenni.

Amit a járvány megmutatott, hogy igazából nincsenek külön utak, aki nagyon mást akart csinálni mint a többiek, az rendre rosszabbul járt akár letagadni igyekezett a dolgot, akár túl liberálisan kezelte. Mi is azt csináltuk  mint a többiek, a kis eltérések inkább csak szimbolikus jelentőségűek voltak, de az intézkedések annyira nem különböztek, attól eltekintve hogy kicsit több volt a kapkodás és összehangolatlanság mint más országokban. (Gazdasági téren vannak inkább jelentősebb eltérések is a válságkezelésben.)

Szimbolikus jelentőségű intézkedésre egy jó példa a műanyag zacskók betiltása, - holott nincs is tengerpartunk, ahol a legnagyobb problémát okozzák,- kicsivel kevesebb lesz talán a szemét a természetben, de marad a rengeteg flakon és egyéb műanyag, azok betiltását nem vállalta fel még senki. Ennek is szinte csak szimbolikus jelentősége van, a környezetünk állapotán nem sokat segít.

Kicsit hasonló ehhez a 13.havi nyugdíj, ami évi kábé 2%-ot jelent, a hivatalos inflációt is könnyen lehet ennyivel manipulálni, a végén közel zéró reálérték növekedést hozhat (bár még így is lehet igazságtalan, ha csökkennek a reálbérek és magas a munkanélküliség).

Létezik persze a rögeszmésség ellenpontjaként a túlságosan nyitott gondolkodás, amikor valaki túl befolyásolható, csapongó, világos támpontok és célok hiányába kicsit széteső. Nyilván ezen a téren is van optimum, a túlságos befolyásolhatóság is ugyanolyan hiba mint a rögeszmésség. A kettő egyébként nem is zárja ki egymást teljesen, aki bizonytalan egyéniség és nem tudja mit akar, időnként különféle virtuális szektákhoz csatlakozhat, máskor össze-vissza csapong. Az a helyzet, hogy kell egy kicsit magunkon is dolgoznunk időnként, eléggé tisztába jönni azzal, hogyan állunk és hova tartunk, mert ez a feltétele annak, hogy másokra jobban oda tudjunk figyelni és színvonalas kommunikációt folytathassunk.

Az ösztönös igazságérzetünk is téved néha

Amikor meghallottam a Kúria döntését arról, hogy jogosnak tartották a pénzbeli kárpótlást a gyöngyöspatai romák (cigány etnikumú lakosok stb., kinek hogy tetszik) ügyében, először csak ingattam a fejem. Aztán anélkül, hogy egyetlen szakértői véleményt is olvastam volna az ítéletről, egy kicsit elgondolkodtam a dolgon és most már nem tartom annyira meredeknek ezt a döntést.

Kétféle módon működünk agyilag, van az ún. gyors, ösztönös jellegű és a lassú, kifinomultabb gondolkodásunk, és a kettő gyakran teljesen eltérő eredményre vezet. Sokféle tesztet végeztek a pszichológusok e téren. Például ha látunk egy rongyos alakot, aki lop a boltban, akkor nagy valószínűséggel szólunk a boltosnak. Ha viszont egy jól öltözött illető eltesz valamit a zsebébe, akkor inkább hajlamosak vagyunk ezt elnézni. Ez a fajta részrehajlásunk akkor tud kiegyenlítődni, ha bírósági perre kerül sor és van időnk mérlegelni, ilyenkor nagy valószínűséggel hasonló mértékű büntetést szabnánk ki mindkét esetben feltéve, hogy az anyagi kár megegyezik. Ez csupán egy példa arra, amikor van idő kizárni az előítéleteket, amelyek leginkább csak az olyan esetekben hasznosak, amikor kritikus helyzetbe kerültünk és gyorsan kell döntéseket hozni.

Amiért nem alaptalan pénzbeli kárpótlást adni bárki részére, aki nem kapta meg a megfelelő oktatást, bár megkaphatta volna az államtól, az a tény, hogy az iskolázottság és a jövedelem között mérhető összefüggések vannak. Még azt is kimérték, hogy akik nagyon felkészült és hozzáértő tanárok keze alá kerülnek, az átlagosan mennyi előnyt jelent fog jelenteni számukra a fizetéseket tekintve, millió forintokban mérhető összegről van szó egy életpálya alatt. Azt is mindannyian tudjuk, hogy bizonyos életkorban lehet csak egyes képességeket jól megalapozni, például írást, olvasást vagy számolást, aki ezekben lemarad, később már jóval nehezebben boldogul, még ha önhibáján kívül is a normál iskolarendszerben. Még akkor is így van ez, ha a lemaradók a szegregáció miatt nem fogják hátráltatni a többieket, tehát elvben lehetnek olyanok, akik esetleg jobban jártak a szegregációval, a lemaradókat ez mégsem fogja vigasztalni.

Ezek alapján nem mondanám, hogy jogi gikszerről vagy vaskalaposságról van szó, amikor a bírók több fokon is jogosnak találták a pénzbeli kártérítést, és azt sem gondolom, hogy feltétlenül a magyar alkotmányosságot sértené egy ilyen döntés. Elképzelhető persze, hogy az alkotmánybíróság mégis elkaszálja, mert talál benne valami olyan elemet, ami alapján nagyon sokan mások is jogosultak lennének ilyen keresetet benyújtani. A konkrét ügyet nem ismerem és nem is a dolgom, hogy megismerjem, ez a jogi szakértőkre tartozik, akiknek ez a munkájuk, ők értenek hozzá a legjobban. Csak azt mondom, hogy jobban belegondolva az ítélet távolról sem olyan durva, aminek látszik.

Mennyi lenne méltányos? Pár ezer forint egy több éves perben nevetséges lenne, de még a száz ezer forintos nagyságrend is szinte csak jelképes manapság, (pénzbüntetésként is csak afféle enyje-bejnye kategória). Másfél vagy két millió soknak tűnhet amiatt, mert sokan vannak olyanok, akik még életükben nem láttak ekkora összeget sem készpénzben, sem a bankszámlán. Ha viszont mondjuk havi 30ezer forinttal kevesebbet keresek a lehetőségeimhez képest, akkor mintegy öt év alatt felhalmozódik ekkora összeg kieső jövedelemként. Másfél vagy két millió forint hitelt szinte bárki kaphat ma, aki egy kicsit is hitelképes, öt éves részletfizetéssel, kamatokkal is törleszthető, ilyen ételemben nem nagy összegekről van szó, igazán sok mindent nem lehet vele kezdeni. (Igaz viszont, hogy a szegényebb rétegek számára jóval nagyobb értéket képvisel, mégsem világmegváltóan nagyot.)

Van egy olyan elv is, hogy nem mindegy, hogy a szomszédom kap másfél millióval többet mint én, vagy pedig egy olyan ember, akiről nem is hallottam kap valakiktől nem másfél milliót, hanem másfél milliárdot. Az utóbbi már akkora összeg, amit sokan fel sem tudnának fogni, mert nem az a nagyságrend, amiben gondolkodnak, másrészt akik távol élnek tőlünk azokat más kategóriába szoktuk sorolni. Viszont ha megtudom, hogy akár a közvetlen munkatársam, akár a szomszédom egy kicsivel is több támogatást kapott nálam anyagilag, pedig elvileg egy szinten vagyunk (nem is beszélve az „alvégről”, ahol mindenhol a legszegényebbek laknak), az már nagyon bántó lehet, mert a képzeletbeli hierarchiámon leértékeltnek fogom magam érezni. A társadalmi státusz fontosabb a legtöbbünk számára az anyagi helyzetnél, hogy érezzük magunkat „valakinek” az adott helyen, ahol élünk. Ez egy felfogásbeli kérdés, amikor egyesek a keresettel és a vagyonnal próbálják mérni, hogy ki mennyit ér, szerintem nem ártana rajta változtatni.

Elvben még az se játszik szerepet, hogy aki kártérítést kap az nem megfelelő célra használja fel az összeget. Például ha egy alkoholistát elüt az autó és kártérítést kap, akkor nem fogják tőle megvonni azon a címen, hogy úgyis elissza. A kártérítés mindig egy lehetőség, amivel lehet jól és kevésbé megfelelő módon élni, nem mondható meg mindig előre, hogy ki mit fog kezdeni a pénzzel, ezért nem tudom, hogy milyen súllyal lehet figyelembe venni az illetők életvitelét kártérítési ügyekben.

Viszont itt a téma érzékenysége miatt MÉGIS van egy olyan pont, ami csökkenthetné a már meglévő feszültségeket. Nem is a konkrét döntés miatt, hanem amiatt, hogy sokan hajlamosak annak szimbolikus jelentőségét nézni. A kárpótoltak ez esetben tehetnének egy olyan gesztust, hogy létrehoznának egy alapot, és a kapott összegeket ebbe befizetnék. Az alap arra szolgálhatna, hogy a pótlólagos tanulásukat finanszírozná meg valamilyen módon, legalább olyan szintig, hogy ne legyenek funkcionális analfabéták. A társadalomnak is érdeke, hogy lehetőleg mindenki tudjon alap szinten írni, olvasni, számolni. (Lehet, hogy ilyen meggondolás is állt a bírói döntések mögött, hiszen a megfelelő alapszintű oktatás biztosítása egyértelműen az állam felelőssége.) Ez nagyon sokat segítene abban, hogy elvegye a döntés nem kívánatos politikai felhangjait. A cigány lakosok körében is vannak bizonyára véleményvezérek, akik tanácsára sokan hallgatnak és felajánlhatnák a megítélt kártérítést egy ilyen jellegű alapba. A kifizetési lehetőségeket bekorlátoznák és nyilvánosan követhető lenne, hogy pontosan hogyan használnák fel az oktatásbeli hátrány miatt megítélt kárpótlást.

A baloldali fegyelmezetlensége minden téren feltűnő

Szervezetlenség és fegyelmezetlenség jellemzi a baloldalt, nem csak politikában feltűnő mindez, hanem más területeken, például a művészetben vagy tudományban szintúgy. Ez most nem arról szólna, hogy szeretném még jobban a földbe döngölni azt a baloldali értelmiségi elitet, amit egyébként is folyamatosan üt és vág a jelenlegi kormányzat, sokkal inkább arról, hogy milyen gyenge pontokon kellene tudni javítani. Ugyanis a baloldali elit jelenlegi stílusával a saját lehetséges tömegbázisát szűkíti le, képtelen a saját kis belterjes körein túllépni.

A művészetből vett példák is nagyon sokatmondók. Mostanában volt időm az interneten liberálisnak nevezhető színházi produkciókat megnézni, eléggé jól sikerült előadásokat is láttam, de maradt bennem mindig hiányérzet. Ötletekből nem volt hiány, de mintha leginkább csak összeollózott jeleneteket láttam volna, a szerkesztés nem volt koherens, egyes részek már az ún. jó ízlés határait súrolták, helyenként kínos érzést keltve. (Kedvenc reggeli rádióműsorommal is ez a problémám, hogy néha ízléstelenné válik, ilyenkor kikapcsolom.) Ismerőseim közül többen úgy vannak ezzel, hogy annyi önkényes rendezésű, érzelmileg hiteltelen, mesterkélt hatásokkal operáló produkciót láttak, annyiszor csalódtak már, hogy inkább elkerülték a színházakat (amikor megtehették volna még akkor se nagyon látogatták). Manapság lehetőleg senki nem akar már zsákbamacskát venni, lehetőleg tudni szeretnénk, hogy mit kapunk a pénzünkért. (Emiatt van az, hogy egy kicsit fáj a szívünk a színházak bedarálása miatt, sajnáljuk a színészeket és rokonszenvezünk velük, de ennél nincs több.)

Ötletekben általában nincs hiány, mindenki hozzátesz valamit és fújja a magáét, ami erősen az egységes koncepció rovására megy, a másik probléma pedig, hogy az egész szinte minden esetben valamiféle mély pesszimizmusba torkollik. Én úgy látom, hogy az ellenkező véglet, a radikális jobboldal még ha gyakran bevállaltan középszerű és ötlettelen dolgokat is produkál, legalább képes egységesebb üzeneteket eljuttatni a közönséghez, mert jóval összefogottabb és fegyelmezettebb. A baloldalon (és a mérsékelt jobboldalon is) valahogy hiányoznak a meghatározó, karizmatikus egyéniségek. A színházi szakmában Alföldi és Keró neve jutott eszembe, akikben talán képesek valamiféle egységes fazont adni a daraboknak, de valójában nem tudom, hogy kik a legalkalmasabbak.

A liberális baloldal nem képes egyelőre változtatni az évtizedek óta megszokott stílusán, ami már rég nem elég semmire, egy szűk törzsközönsége maradt meg csupán, még a mérsékelt konzervatív értelmiség számára sem elég érdekes. Hiányzik a fegyelem és az összefogottság. Alighanem a demokrácia félreértéséről van szó, amikor anarchiába csap át. Az előadások és egyéb „baloldalinak” nevezhető produkciók általában nem elég feszesek és kemények, és még a legszínvonalasabbak is többnyire mélyen pesszimista kicsengésűek, elveszik az ember kedvét az élettől. A depressziókampányból egy pár perc még elmegy, egy novella erejéig még elfogadható, de egy teljes regény vagy film már túl sok.

Spiró és Nádas például jelentős, nemzetközileg is ismert írók, mégis úgy érzem, hogy helyenként hajlamosak túlírni a könyveiket, és az olvasó nem biztos, hogy van olyan türelmes, hogy átjusson a terjengősebb részeken. Esterházy Péter mondta, hogy a Kádár-rendszer diktatórikus rendszere őt valahogy gondolkodási fegyelemre szoktatta, kénytelen volt jobban szelektálni a lényeges és kevésbé lényeges mondanivalókat. (Általában nem is éreztem terjengősnek, persze vannak a jelenlegi írók között néhányan, akik elég tömören fogalmaznak.)

Iskolarendszerükben van jelenleg egy olyan elv, hogy ha valaki nem ad választ (például egy tesztfeladatban), az ugyanúgy nulla pontot ér, mintha hibás választ ad. Ez ahhoz szoktat hozzá minket, hogy lehet próbálkozni, tippelgetni és blöffölni felelősség nélkül. A régi iskolarendszerekben ez nem volt feltétlenül így, a hibás válasz rossz pontot érhetett a tanítónál. Most is el tudom képzelni, hogy ha valaki rossz választ ír, akkor azért pontlevonás járna. Nem arról van szó, hogy elvegyük a gyerekek kedvét és a hibázás mindig olyan nagy bűn lenne, inkább arról, hogy legyen a válasz átgondoltabb. Ez nem arra nevelné az embert, hogy mindenki összevissza beszélhet, amit manapság láthatunk, hanem alázatra és szerénységre nevel, csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy benne, hogy fontos a mondanivalód.

Ez a fajta fegyelem a katonás mentalitású radikális jobboldalon viszont megvan, ott nagyon is létezik az egységes fellépés. Orbán ha valamilyen csoda folytán két hónappal ezelőtt, a járvány kitörésekor ellenzékben lett volna, tutira ízekre szedi a kormány válságintézkedéseit, nem pedig behúzza fülét-farkát, mint a mostani parlamenti pártok. Akik persze felemelik a hangjukat ugyan, de mindez igencsak erőtlen, mert nem koordináltan teszik.

Pozitív külföldi példákért nem kell messzire menni, szinte mindenhol létezik erős baloldal, és jóval bátrabb mint nálunk. Ez a nem hagyományos, modern művészeti előadások színvonalán is látszik, például egy külföldi tévé csatorna balett, vagy opera közvetítésére is elmondható, hogy ötletes, de tiszteletben tartja az ízlésbeli határokat, mert nem akarja a közönségét elriasztani. Lehet, hogy csak pár apró dolgon kellene nálunk a baloldalon változtatni, hogy szintet léphessen, a jelenlegi ötleteléstől és a kapkodástól el tudjon mozdulni. (Politika, művészet, tudomány, teljesen mindegy, hogy milyen téren nézzük.) Ez nem sznobság, hanem szakmai értékelés, amit a kritikusok száz esetből gyakorlatilag százban megállapítanak: a bécsi operaház előadásai nézhetőek, élvezetesek, mert profi módon rakták össze az elsőtől az utolsó percig és a néző mindig tudja, hogy a színpadon mi miért történik. Nálunk ezzel szemben nagyon sok minden önkényes, esetleges, logikailag nem értelmezhető. Én is beleteszek egy kicsit, te is egy kicsit, mindenki hozzáteszi amit gondol, a végeredmény pedig borítékolhatóan kaotikus.

Nem gondoltunk még bele, hogy mit is jelent valójában a PIAC

A sokszor emlegetett, áldott vagy szidott közgazdasági értelmű PIAC eléggé más mint az a kis standokon halmozott árukat megjelenítő kép, amit legtöbbünk számára a szó felidéz. Először is belátható, hogy nem a hagyományos falusi életmódhoz kötődik, hanem városi jelenség. A hagyományos falusi társadalom ugyanis az önellátásra törekedett, lehetőleg helyben termelte meg az a keveset, amire az embereknek feltétlenül szüksége volt. Nálunk ugyan a múlt ködébe vész, a Föld sok országában viszont még jellemezőnek mondható ez a típusú mezőgazdaságú alapú, önellátó faluközösség. A több ezer éves életmódunk nyomai azonban még nálunk is ott élnek a zsigereinkben és a közéleti diskurzusban is visszaköszönnek. Nagyjából ki volt jelölve, hogy hol mit termelnek meg, és ha az embernek valamire szüksége van, akkor elmegy XY-hoz, ahol szabott áron megkapja a fazekat vagy a mézet vagy az ekevasat. Az áruk minősége nagyjából adott volt és az árat a kapcsolatok szintje is befolyásolhatta. A hétköznapi értelemben piacra később is sokan inkább azért jártak, hogy információt szerezzenek (az ún. falusi kofának tudjuk, hogy be nem áll a szája), valódi verseny ilyen kis keretek között igazából nem létezett.

Az urbánus életmód volt az, a nagyobb városok létrejötte, amikor a piacon már követhetetlenné váltak a személyes kapcsolatok, hiszen a mentális térképünkön nem tudunk elhelyezni csak max. 150 embert, akiről folyamatosan tudjuk, hogy pontosan mivel foglalkozik. A városokban az önellátás egyébként sem volt opció, ott a piacon már csak az számított, hogy pontosan milyen árukat lehet megvenni, (ki mit tett le az asztalra) és nem annyira, hogy kik árulják, a hírnévtől mint korabeli márkanévtől eltekintve. Emiatt van az, hogy az urbánus vagy polgári felfogású emberek számára a tágabb értelemben vett kapitalista PIAC alapvetően pozitív jelentésű, hiszen mindig a nettó teljesítményeket jeleníti meg, a hagyományos gondolkodásúak számára (és persze az alacsony keresetűek számra is) ezzel szemben átláthatatlan, gyanús hely, ahol becsapják az embert.

Érdemesebb mélységeiben is belemenni, hogy mit is jelent, ha a Marx kaliberű gondolkodók inkább a PIACCAL foglalkoztak volna (és nem a tőkével például), akkor a világtörténelem számos vargabetűt megspórolhatott volna, a piacot eszményítő neoliberalizmust is beleértve. Önmagában az, ha egy társadalmi rendszer (a kapitalizmus) egyik alapját a PIAC képezi az még nem lenne baj, hiszen eléggé jól méri a nettó teljesítményeket, feltéve hogy eléggé jól ismerjük az árnyoldalait.

Van aki azzal az előfeltevéssel él, hogy a piaci szereplők összejátszanak, hogy nyerészkedhessenek a fogyasztón. Erre bizonyítékok nem nagyon vannak, hogy ez általában jellemző lenne, még ha a monopóliumok és a kartellek létező jelenségek is. Azért nem akkora baj ez, mert a PIAC alapvetően a nyilvánosság elvén alapul, (ami megint nem magától értetődő és nem is mindig valósult meg régebbi korokban, ahol "pult alól” árultak), ezért a teljesítmények nyilvánosak és a mozgások is elég jól lekövethetőek, a piaci szereplők összejátszását nehéz eltitkolni egy idő után, és törvényileg szankcionálhatóak az ilyen esetek.

Mások azt róják fel, hogy nem mindenki azonos helyzetből indul, van aki tőkeerősebb, míg a másik embernek nincs lehetősége az eladó (azaz a vállalkozó) szerepébe kerülni. A nivellálás elve megint egy terméketlen iránynak bizonyult, hiszen minden egyes ember alapvetően különböző társadalmi helyzetbe születik, a családi hagyomány pozitív és negatív oldalai teljesen eltérőek lehetnek, amit tágabb értelemben véve örököltünk az elődeinktől azok teljesen egyéni dolgok. A gyakorlatban nem voltak még használhatóak az ilyen irányú ötletek, önigazolásra valóak inkább, hogy mért nem teszünk semmit (mert eleve olyan a hátrányom, hogy nem lehetek versenyképes).

Még van egy olyan irányzat is, amelynek az okoz problémát, hogy a mai termékek és szolgáltatások általában bonyolultak. A modern termékek nagy része globális együttműködést igényel amiatt is, mert egyes országokban csak egy-két elemét lehet gazdaságosan előállítani, tehát globális együttműködés nélkül nem is lennének kaphatóak, vagy csak egy szűk réteg számára. A nagyvállalatok, a multik megjelenése is szükségszerű emiatt a fejlettség egy bizonyos fokán. A globalizáció-ellenesség megint egy gumicsontnak tűnik a számomra, mert nem a PIAC lényegi problémájáról szól. Az önellátás elve és a kifinomult munkamegosztáson alapuló PIAC nálam sehogy sem jön össze, kizárják egymást.

Ha megnézzük, hogy milyen versenyről is szól a PIAC, akkor rájöhetünk, hogy mért lehet problematikus, hogyan csaphatja be valójában a vevőt, a fogyasztót illetve az hogyan csapja be saját magát. Az áruk és szolgáltatások leginkább valamiféle ÉLVEZETI ÉRTÉKET jelentenek számunkra, ami gyakran ösztönös és impulzív, kevéssé megalapozott döntéseket hoz. Az értékesítés messze előnyben van és fejlettebb e téren, a vásárlók hátránya egyre nő velük szemben (főleg ha az életszínvonal emelkedésével a kevéssé iskolázottak is egyre nagyobb számban jelennek meg az utóbbiak körében). Az értékesítés egyre kifinomultabb technikákat alkalmaz, ez pedig a közhiedelemmel ellentétben nem a reklám (hiszen számos dolgot például cigarettát, alkoholt vagy kábítószert reklámok nélkül is sokan megvesznek), sokkal inkább az egyes termékeknek a tulajdonságaiban van elrejtve.

Az értékesítés akkor lesz sikeres, ha pont arra tud hatni, ami a fogyasztónál ösztönös és genetikailag kódolt, például olyan élelmiszeripari terméket eladni, ami sok cukrot, zsírt, ízfokozót, aromákat tartalmaz, egy viszonylag gyenge tápérték mellett. A magas cukortartalmú termékekre bevezetett termékadó például jó ötlet volt annak idején, csak ott volt hibás, hogy magára a cukorra és az édesítőszerekre, egyéb finomított szénhidrátokra stb. nem vonatkozott. Valójában ugyanolyan adót lehetne bevezetni ezekre mint az alkoholra vagy a dohányra, a népegészségügyi hatását tekintve.

Van azonban egy általánosítható elve is a fogyasztó becsapásának, ilyen például az akciófilm, vagy az általában vett látványos, de tartalom nélküli műalkotások. A becsapás mindig arról szól a PIAC esetében, hogy erős érzékszervi hatás valódi tartalom nélkül. Egyébként nem ismeretlen a magyar jogrendszerben a luxusadó és a giccsadó fogalma sem, nem lenne teljesen precedens nélküli. A Nyugat-Európában „kommersz” elnevezést kapott (kereskedelmi, azaz alacsony értékkel bíró) mindaz, ami sokak igényét kielégíti éppen azáltal, hogy ami leginkább közös bennünk azok a különféle zsigeri ösztönök, a tömegtermelés ezekre tud a leginkább hatni. Ha ez a kategória definiálható, akkor elvben adóztatható is lehetne (a mai társadalomban a legjobb büntetés szerintem nem a tiltás, hanem az adó). A fogyasztásra kivetett adók nekem kézenfekvőbbnek tűnnek, mint a vállalati nyereségadó, ami könnyebben manipulálható.

Ami még gyakran felmerül minduntalan a piacokról szóló diskurzus során az a hatalom tematikája, anélkül persze, hogy a hatalom igazi természetét, tulajdonságait ismernénk. Emiatt van, hogy a piacon domináns szereplők hatalmának korlátozása általában abba torkollik, hogy nem a fogyasztó nyer rajta, hanem a szabályzók hatalma lesz még erősebb és korlátlanabb. Egyébként maga a hatalom problematikája már a fogyasztó/végfelhasználó részéről felmerül, hiszen azt mondja, hogy megveszem, de nem azért mert szükségem van rá, hanem mert megtehetem. (Bizarr módon kicsit arra emlékeztet ez engem, mint amikor a másik embert terrorizáló személy tettének fő oka csupán az, hogy azért teszi, mert megteheti.) A státuszhoz és a hatalomhoz van köze annak is, hogy a régi, de még használhatót eldobom és veszek helyette újat, mert megtehetem. Inkább etikai problémát látok ott, ahol mások az értékesítési oldal manipulációit sejtik a háttérben.

Összefoglalóan: Nálam a PIAC legfőbb problematikája az a fajta aszimmetria, hogy értékesítési oldal lényegesen fejlettebb és több eszközzel rendelkezik, mint a vevői oldal. Az oktatás javíthat ezen, mert általa a vevői tudatosság lényeges mértékben fejleszthető, bár ez inkább a középosztálytól felfelé kivitelezhető és ott is az oktatásnak számos más célja is van. A másik eszköz az értékesítői vállalatok etikája, önkorlátozás a visszaélésekkel szemben (azt is magába foglalva, hogy jelentős mértékű adózott nyereség egy részét visszacsorgassam a vevői oldalra és az általam termelt piaci „szemetet”, azaz környezetkárosítást is rendbe hozzam saját költségen). A harmadik eszköz az olyan piacfelügyelet és adózási rendszer, ahol az értéktorzulást, ami a fogyasztói ösztönösség miatt lép fel éppúgy rendbe teszi, mint az alkohol és a cigaretta esetében ez látható. A három eszköz egyszerre alkalmazva tehetnénk rendbe azt, hogy a PIAC ne legyen se felül-, se alulértékelt, és nagyjából a tényleges teljesítményeket tükrözze. (Mindez vizsgálható, mérhető, kalibrálható stb.)

Néhány dolog, ami nem annyira hiányzik az utóbbi hónapokban

Elég sok olyan szokás van, amelyek nekem egyáltalán nem hiányoznak mostanában.

1.Kézfogás

Ezzel a szokással mindig problémám volt, mert a munkahelyen számos esetben nem tudtam eldönteni, főleg ha sokan voltunk egy helyen, hogy kezet fogjak-e a többiekkel vagy sem. (Egyébként sem mindenhol tartják fontosnak, például vidéken inkább gyakorolják mint a fővárosban megfigyelésem szerint.) Két dolog eleve zavar engem a kézfogásban, egyrészt értelmetlen akkor, ha nincs semmi mondanivalónk, másrészt a hölgyeket kizárja ez a macsós szokás, pedig ők is ugyanolyan munkatársaink. (Az ő esetükben a puszival voltak hasonló dilemmáim a különféle köszöntések idején.) A kézfogást illetve a puszit szerintem illene olyan esetekre tartogatni, amikor egy ismerőssel már rég nem láttuk egymást. Nem mintha számomra bármelyik is kellemetlen lenne, csak mint gépiessé vált szokásnak nem látom a különösebb értelmét.

2.Nem másznak a nyakamra mások

Sokan vannak ezzel így, hogy zavarja őket, ha mások föléjük állnak vagy túl közel, egy átlagos helyzetben (azonos neműek valamivel zavaróbbak tudnak lenni). Voltam olyan cégnél is, ahol a főnökök közül néhányan megérintették időnként a beosztottak vállát, hátát, engem az ilyesmi mindig kifejezetten zavart. Az a két méternyi szociális tér szerintem alapból mindenkit megillet.

3.Elvegyülés a tömegben

Az előzőek alapján sejthető, hogy nem tartozom azok közé, akiket azt élvezik a legjobban, ha feloldódhatnak a tömegben. Biztos vannak olyanok, akiknek hiányzik az őrjöngés egy rock koncerten vagy imádnak sokakkal együtt szurkolni a sportcsarnokban. Egy vallásos szertartás is nyilván tejesen más közösségben gyakorolva mint egyedül, a mise hangulata is érthető módon sokaknak hiányzik. Azt viszont nem nagyon hiszem, hogy ezek tényleg annyira fontosak lennének nekünk, hogy ezen múlna a lelki egyensúlyunk. Sőt, a tömegmegmozdulások, például a tüntetések és felvonulások nagy része inkább rossz érzéseket kelt bennem, a múlt évszázad eseményeit alapul véve.

Tolongás a bevásárlóközpontokban

Ez megint olyan szokás szerintem, hogy szeretjük utánozni egymást, azt tesszük, amit általában helyes szokásnak tartunk, ilyen például a vásárolgatás csak úgy, különösebben fontos célok nélkül is. Képesek vagyunk autóba ülni, parkolóhelyet keresni, össze-vissza csámborogni a polcok között, csak ezért mert van pénzünk és megtehetjük, meg hogy ami van az nem elég vagy nem elég jó. Amiatt is persze, mert mások is ezt teszik, beleértve a sorban állát a kasszánál és ide-oda pakolgatni a megvásárolt tárgyakat – összességében eléggé fárasztó és jórészt fölösleges időtöltési forma.

Idegenek képébe bámulni

A maszkviselet igazán tetszik, mert elrejti azt, hogy ki milyen képet vág, vagy ki hogy néz ki, mostanában gyakran csak egymás szemét látjuk. A mohamedánok tudhattak valamit, amikor elrejtették a nők arcát (ami persze hátrányos megkülönböztetés is volt velük szemben), de a férfiak számára így izgalmasabbá is váltak, még ha nem is ez volt az eredeti cél. A szemünk is elég kifejező úgy gondolom, a maszk viselésével nem hogy veszítettünk volna, hanem így titokzatosabbá váltunk és érdekesebbé egymás számára, én legalábbis így érzem. Minden ember eléggé titokzatos különben, hogy ki hogy néz ki, az nagyon félrevezető tud lenni.

Jópofizás illendőségből

Amikor az ember folytonos rohanásban van, mint mi általában a legtöbben, akkor ebbe még belefér egy kis jópofizás a kapcsolatépítés miatt, nem azért mert a másik ember különösebben érdekelne minket. A mostanihoz hasonló nehéz helyzetekben viszont inkább a hozzánk közel állók társaságát keressük, akivel igazán meg szeretnénk osztani a gondolatainkat.

Gladiátorsportok a tévében

Az élsportot szinte teljes egészében képzett gladiátorok művelik, ahol a fizikum és az erő a legfontosabb tényezők. Nem csak azok tartoznak ide, akik azzal szórakoztatnak minket, hogy szétverik egymás képét, hanem a nagy sebességgel egymást leütköző focista-gladiátorok, vagy az agyonturbózott szervezetű teljesítmény-sportolók is. A küzdelem dominál mindent, a játékosság és a kifinomultság szinte teljesen kiveszett napjaink sportéletéből. Engem igen gyakran vonzott az ilyesmi, szerettem nézni, de azt nem mondanám, hogy jelenleg annyira hiányozna az életemből. (Egyébként érdemes lesz felmérni, hogy az adrenalinbomba hiánya kinél milyen helyettesítő cselekedetekben nyilvánult meg.)

Kulturális tömegtermékek

A kulturális ipar a hatásvadászatra épül, a természetesség éppúgy csak nyomokban van benne jelen, mint napjaink élsportjában. Az újabb zeneszámok és akciófilmek szinte kivétel nélkül mind professzionális műtermékek, amit profi csapatok hoznak létre, kevernek ki összetevőkből különféle stúdiókban. (Viszont ha politikai szempontok alapján nyomnak előre különféle művészeket vagy sportolókat, az sem javít ezen egy cseppet sem.) Egy gitáros srác zenélése a karanténban, kamarazenélés, visszafogottabb hangulatú filmek számomra hitelesebbek ezeknél.

Migránsprobléma/migránsozás

Ez az érem két oldala, ki hogyan látja politikai beállítottságtól függően, mindenesetre a mai helyzetben elvesztette a jelentőségét, legalábbis átmenetileg. Borzasztóan unom, mindig az vég nélküli iszapbirkózás, (nekem legalábbis az jött le), ugyannak a lemeznek az ismételgetése, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali politikusokról volt-e szó. Ez az, ami végképp nem hiányzik. Ugyanezt lehetne mondani a környezetpusztulással kapcsolatban is, ott is átmeneti fegyverszünetről lehet beszélni. (Az is unalmas, hogy csak politikai dogmák és feltételes reflexek mentén tudunk ezekhez a problémákról hozzászólni, ennél fogva valóban beszélgetni róluk gyakorlatilag lehetetlen.)

Van persze számos olyan dolog, ami tényleg hiányzik, ilyen például a csapatmunka a munkahelyen, a rokonsággal való kapcsolattartás, a gyerekeknek az iskolai közösségek és a tanáraik többsége, a munkahelyünk biztonsága, egészségünk biztonsága (a járvány közvetett hatásait is beleértve), tartalmas beszélgetések barátokkal egy ital mellett, stb.

A nagyobb utazások és üdülések helyett viszont a környezetünkben is találhatunk szép helyeket (feltéve persze, hogy nem élünk kényszerű elszigeteltségben), ezen kívül az újfajta helyzetekben sok újat tanulhatunk. Több időnk van olvasni és általában az elmélyültebb tevékenységekre. Pár hét múlva nyilván mindez alighanem meg fog változni, de ami most nem annyira hiányzik arra nem biztos, hogy annyira vissza akarunk majd szokni a későbbiekben.

Milyen problémákat okoz, ha az ország csak fél fordulaton pörög?

Mi az, ami fél fordulatszámon pörög? A mezőgazdaságon és az élelmiszeriparon kívül szinte minden terület. Az egészségügyre gondolnánk, hogy ott csúcsüzem van jelenleg de mégsem, hiszen a háziorvosi szolgálat, szakrendelések nagy része, sőt a legtöbb kórházi osztály és a fogászat is takarék üzemmódban működnek. Ez persze az év második felében munkatorlódásokat fog okozni éppúgy, mint az ügyintézésekben vagy a bírósági peres eljárásokban is. Az oktatás esetében is megállapítható, hogy legfeljebb fele annyira hatékony az online tanulás mint az iskolai osztálytermekben. Tehát nem csak az iparvállalatok, hanem az állami szektor nagy része is a korábbi teljesítménynek csak kb. a felét nyújtja, még ha ez nem is mindig pontosan mérhető.

Az államival szemben a versenyszférában a keresetek sokkal jobban függnek a cégek teljesítményétől, ha nincs mit gyártani vagy nincs kereslet a szolgáltatásra (még ha átmeneti állapotról is van szó), akkor a dolgozók kényszer szabadságot vagy fizetés nélküli szabadságot vesznek ki, esetleg rész munkaidőben dolgoznak. Feltételezve persze azt, hogy a cég meg akarja tartani a dolgozóit, mert azokon a területeken, ahol nem kell cégspecifikus szaktudás, ott az elbocsátás a legkézenfekvőbb lépés. (Például az idegenforgalom, építőipar és fuvarozó cégek tipikusan ilyenek.) Még a bankok esetében is azt lehet mondani, hogy a hitelezés nagy része megállt a bizonytalanság miatt. Ezekben a hónapokban a GDP termelés közel a FELÉRE esett vissza, csak azért mutatnak a számok mást, mert nem minden terület jól mérhető, a versenyszférában a teljesítményhiány azonnal látszik, azonban az állami szolgáltatásokban csak jóval később derülhet ez ki (ha egyáltalán.) Ezt azért gondolom így, mert a negyedéves GDP számításánál még azt is figyelembe szokás venni, hogy egy adott időszakban mennyi fizetett ünnep volt, illetve az ún. „naptár hatást” is többek között a mezőgazdaság teljesítményében. (Azt sem hiszem, hogy az élelmiszergazdaság kimenete ne csökkenne, amikor az emberek alacsonyabb feldolgozási fokú, olcsóbb élelmiszereket keresnek a válságos időszakokban.)

Nem mindenhol olyan nagy baj ez, mert afféle előrehozott nagy nyári szünetnek is tekinthetjük a „maradj otthon” időszakot, a kiesett kapacitások akár még rugalmas munkaidő kerettel is pótolhatóak az év második részében. A cégek és a dolgozók is részben a tartalékaikból kell, hogy éljenek ez alatt. Sőt, ugyanez az államra is elmondható, hiszen az állam adóbevételei is ugyanúgy csökkenni fognak. (Rövidtávon a pénz pumpálása a gazdaságba segíthet ezen, de elértékteleníti a jövedelmeket, ha nincs mögötte valós gazdasági teljesítmény.) Az állam csak rövidtávon erős szereplő, hosszabb távon már mindenképp a gazdaság teljesítménye fog dönteni.

Igazán kivételt képező területek lehetnek egyes vegyipari cégek és a netes szolgáltatások (az interneten működő cégek nagy része már nem annyira, hiszen a reklámbevételektől függenek, és a hirdetések iránti kereslet is csökkent), talán még a házfelújítások és házi bakácsolások, vagy az olyan állami területek mint a rendőrség és a tűzoltóság. Ezektől eltekintve olyan latin-amerikai körüli szintre süllyedt a tempó, ami önmagában nem baj, a baj az inkább a dermedtség, hogy mindenki kivár, és senki nem csinál semmit. (Tisztelet a kivételnek persze.)

Két esetben jelenthet ez nagy hátrányt, az egyik az alacsony jövedelműek csoportja, a minimálbér szintjén vagy az alatt élők, hiszen nekik nincsenek pénzügyi tartalékaik. Eddig sem jártak étterembe, nem utaztak sehova és kevés ruhát, cipőt vásároltak, sőt hitelt se nagyon kaptak, gyakorlatilag nincs honnan csökkenteni. Ők azért tudtak előre lépni (ha tudtak) a segély és a közmunka szintjéről (nem csak nálunk, hanem a világ nagyon sok országában), mert a gazdaság húzta őket magával, de nem nagyon vannak tartalékaik. Ha a kormánynak nincs szociális érzékenysége, akkor az éhség szélére kerülhetnek, és kisebb részüket képesek csak megsegíteni az egyházak vagy különféle segélyszervezetek -  sőt a lehetőség vagy az akarat hiánya esetükben a képességnél is erősebb korlátot jelent. Így egy olyan igazságtalan helyzet alakulhat ki, hogy a lakosság egy jelentős része gyakorlatilag teljesítmény nélkül is megtakarításokat halmoz fel (mert nem nagyon van mire elkölteni), a másik része pedig egyik napról a másikra él, úgy ahogy tud. Nem nagyon vannak olyan hangok nálunk, hogy ezen a helyzeten valahogy változtatni kellene, pedig szinte nincs olyan ország, ahol ne lennének különféle minimumszintek, sávok, plafonok akár bérkiegészítések, akár az adók, akár a nyugdíj esetében.

Egy másik csoportot a fiatalabb generációk jelentik (átfedésben az előzővel persze), akik eleve nehezen tűrik a tétlenséget, sokan közülük még az anyagi alapok megteremtésénél tartanak. (Persze idősebbek is vannak, akik ott tartanának, de már feladták.) Amit jelenleg tudunk a járványról abból az szűrhető le, hogy számukra aránylag kis kockázatot jelent, és leginkább a gyengébb szervezettel bíró idősebbek érdekében korlátozzuk az ő mozgásukat is. A politikában és a cégek vezetésében a fiatalabb generációk számarányukhoz képest sokkal kevésbé képviseltetik magukat. Ez azért sajnálatos, mert az ő érdekeiket sem az adó- és nyugdíjrendszer kialakításakor, sem a klímavédelem esetében, sőt talán még a járvány kezelésében sem biztos, hogy megfelelő mértékben veszik figyelembe azok, akik a döntéseket hozzák. Talán érdemes lenne kvótákat bevezetni a politikában a minisztereket is beleértve valamint a cégek igazgatótanácsaiban, talán még a véleményformáló médiumokban is, hogy a problémát új szemlélettel látni képes 20- 30-40-esek nagyobb arányban legyenek jelen. Jelenleg egy igencsak szklerotikus társadalomban élünk, valahogy úgy működik mint a rendszer„vének tanácsa” vagy éppen Brezsnyev pártfőtitkár elvtárs politikai bizottsága, ez az a jelenség, amit  GERONTOKRÁCIÁNAK szokás nevezni. Éppen annyi új ötlettel és új megoldási javaslattal jönnek elő a jelenlegi döntéshozók mint a kommunista párvezetés annak idején.

Önmagában talán még nem is lenne akkora baj, ha kicsivel hosszabb távon is csak 50-60%-kal ketyeg a társadalom: fele annyi ruhát, bútort, fele annyi kocsit veszünk (és később cseréljük le), vagy fele annyi feldolgozott élelmiszert vásárlunk (és dobunk a kukába), sőt a környezetünk szempontjából éppen ez lenne fenntartható, különösen, ha a környezetkímélő megoldásokat választjuk. A szükséges munka mennyisége is valamennyire csökkenne egyes területeken, ha nem is a felére. A gondot nem ez, hanem az ötlettelenség, a bénultság jelenti inkább, az általános begubódzás. Ezerrel lehetne dolgozni a zöld beruházások tervezésén, automatizáláson, a kapcsolattartás új módjainak kialakításán, új életmódmintákon stb., de nekem úgy tűnik, mintha nem nagyon haladnánk mindezzel. Remélem nincs igazam mindebben, egy előkészületi fázisban vagyunk és hamarosan aktivizálódni fognak sokan az ilyen és ehhez hasonló területeken. A válságok közismerten az átalakulásra szolgálnak, nem az a lényeg, hogy a fogyasztás hamar visszaálljon az eredeti szintre, hanem hogy a dolgok ésszerű irányba változzanak.

Könnyen bedarálja az atomizálódott állampolgárt a hatalom

Lehet, hogy múlt időben kell megfogalmaznunk a fenti mondatot? Az egyik szimptómája a fenti állításomnak, hogy a választásokon szavazók minimum 33%-át, de inkább 48%-át képviselő ellenzéki pártok a munkájukat enyhén szólva kifogásolható módon végzik. Számomra az is kérdéses, hogy a parlamenti képviselők felfogták-e, hogy ha nincs parlamenti ülésszak, attól még effektív munkát kell végezni? Jóval keményebben is kritizálhatnák a kormány intézkedéseit, mint amennyire most teszik. Néhány példa erre.

Mért nincs közös nyilatkozat, közös kritika? Ha lopakodó diktatúrától, kvázi egypártrendszer kiépülésétől tartanak, akkor miért nem tesznek közösen ellene? (Egy bátortalan, defenzív nyilatkozattól eltekintve, ami március 24-én jelent meg.)

Mi lett volna, ha megadják a korlátlan időtartamra szóló felhatalmazást, de szigorú feltételekkel? Pl. a korlátozások nagy részének enyhítéséig, nincs kultúrharc, nincsenek nagy értékű vagyonátjátszások, egyáltalán semmi olyan intézkedés, amit a járványhelyzet és a gazdasági válság elkerülése nem indokolna?

A kevéssé megfelelő bértámogatást és a három hónapra korlátozódó munkanélküliségi segélyt mért nem kritizálták jobban?

Kórházi ágy csökkentés: betegek elküldésével az ápoláson semmit sem spórolunk meg, csak a költségek fognak máshol jelentkezni. Ki fogja finanszírozni az egyik oldalon megtakarított, de a másik oldalon elmerülő költségeket? (állam, önkormányzat, állampolgár stb?) Az "ágyak száma" ugyanis leginkább egy statisztikai bűvészkedés, az igazi költségeket nem ez adja, hanem a vizsgálatok és a kezelések...

A 13.havi nyugdíj fokozatos bevezetése is egy magas labda, évente kevesebb mint 2% nyugdíjemelést jelent, legalább ennyivel simán alálövi a hivatalos inflációt az állami statisztika. Ráadásul megmarad Európa egyik legigazságtalanabb nyugdíjrendszere, - ebben gyakorlatilag minden szakértő egyetért.

Mért emelkedik a kormányban dolgozók fizetése, amikor a gazdaság nagy részében az átlagbér csökkenő tendenciát mutat? Stb.

Igaz, hogy a médiumokban nagyon kevés teret kapnak az ellenzékiek, összességében úgy néz ki, mintha beijedtek volna a járványtól és nem nagyon lennének ötleteik, a fellépésük számomra bátortalannak és passzívnak tűnik. Habár ezzel csak tökéletesen beleillenek a mai atomizálódott társadalomba.

A különféle véleményvezérek, politikai és gazdasági szakértők, akik itt-ott írogatnak, nem hivatkoznak és nem is nagyon reflektálnak egymásra, nincs közös gondolkodás, nyílt vita, - azt hiszem tőlünk nyugatra se nagyon, ami talán az egész mai értelmiséget jellemző válságjelenség. Valahogy független pályán mozognak, nagyon szűk körű szemlélettel, amin a járvány még csak rontott, mert egyeseket mintha teljesen ledermesztett volna. Holott ez a járvány egyáltalán nem példa nélküli, és azt sem mondhatnánk, hogy ne lennénk képesek alkalmazkodni hozzá. (Számos országban ennek világos jeleit látjuk, a magyar kormány nem is tesz mást, csak másolja azt, ami tőlünk nyugatra jól működő intézkedés volt.)

Itt köszön vissza az a borzasztó gyenge természettudományos alapműveltség, ami a humán értelmiség nagy részét jellemzi, illetve annak a hiánya, hogy megpróbálnának egy jelenleg fontos területen megfelelően tájékozódni, az információt megfelelően szűrni és rendszerezni. (Sokan amiatt, mert nem értik a tudomány működését, hajlamosak rosszabbnak megítélni a kutatók és az orvosok teljesítményét, mint amilyen az valójában. Pedig az előrejelző modellek eléggé jól működnek – éppúgy mint ahogy a klímaváltozás esetében is ez elmondható.)

Végül a harmadik csoport, a szélesebb értelemben vett értelmiség ahová a polgárok jelentős része sorolható, megint különféle érzelmi alapú kis illúzióvilágokban él, amelyek különféle ideológiai jelszavak alapján csoportosíthatóak. Ezek egy része teljesen irracionális, az 5G és társai – tulajdonképpen a szakértők feladata lenne elmondani, hogy mi az 5G, mire való, milyen előnyökkel és hátrányokkal bír. (Ez most a „Chem-trail 2”?)

A jelszavakra mondok egy példát: a globalizáció ellenesség önmagában véve egy nagy marhaság, olyan mint a kereskedelem-ellenesség vagy munkamegosztás-ellenesség (mert voltaképp arról van szó) és éppolyan ésszerű mint a géprombolás. A lokalizáció az teljesen más, már érdekesebb, mert arról szólna, hogy valamit szeretnék meghonosítani. Viszont erről nem beszél senki, mert itt már dolgozni is kellene, azt pedig köztudottan nem nagyon szeretünk. A globalizáció-ellenesség viszont csak annyit jelent, hogy kizárom a külföldit, és akkor majd a szuper magyar mezőgazdaság és csodálatos színvonalú magyar ipar fog jó minőséget elfogadható áron termelni. (Egyébként sokan nem tudják, hogy például a helyi mezőgazdasági termelés nem feltétlenül környezetbarátabb megoldás, a zöldségek esetében csak akkor, ha idénynek megfelelően táplálkozom, ugyanis a fűtött fóliasátorban termelt zöldség ökológiai lábnyoma nagyobb, mint egy dél-európai szabadföldinek ide szállítva.)

Oké, legyünk globalizáció-ellenesek, de akkor mit kellene elsőként és a leginkább kizárni? A logika itt azt diktálná, hogy a kínai termékeket, hiszen azokból van a legtöbb. Kínát a várakozásokkal ellentétben nem rendítette meg igazán a járvány (amelyet egyébként ők okoztak), Európát és az USA-t sokkal inkább, másrészt pedig  a kínai gazdaság sokkal környezetszennyezőbb módon működik, mint a nyugat-európai. A globalizációs folyamat viszont megy tovább, a kínaiak tovább nyomulnak a világpiacon.

Erről pedig aligha fogunk tudni beszélgetni, hiszen ha kimondom a szót, hogy globalizáció, akkor felgyullad az a belső kis piros lámpa, előjönnek régi beidegződések, és az észérveknek nem marad hely. Sajnos így működünk mostanában, a nagy demagóg szólamok mindent visznek. Akit pedig ez nem elégít ki, akár a Fidesz hivatalos és belső értelmiségi ellenzéke vagy bárki, aki észérvekkel próbál közelíteni és nem előre lefektetett síneken haladni, azok most valójában sehol nincsenek (tisztelet a kivételnek). Az ideológia mindet visz, mindenki mondja a magáét és a közös gondolkodásnak még a körvonalai se látszanak.

Ergó: Teljesen mellőznünk kell  a társalgásból az olyan, erős érzelmi, ideológiai töltettel szennyezett szavakat a mint például a "globalizáció", mert bevisznek a sötét erdőbe.

Amit én jelenleg látok az viszont nem más, mint hogy atomizálódott „polgárok” böngészgetnek az interneten, és nagyon úgy tűnik, hogy a kommunikáció szintjén és minőségén még a gazdaság leállása sem javított semmit.

Most kiderülhet, hogy melyek a valódi szükségleteink

A nagy mértékű gazdasági visszaesés sokak feltevése ellenére nem azért következett be, mert a globalizáció összeomlott volna, nem, a cégek elég találékonyak és az ellátási láncok továbbra is működnek, ha jóval döcögősebben is mint eddig. Egyértelműen a keresleti oldal jelenti a korlátot, mert a járvány miatt az életmódunk annyira megváltozott, hogy az emberek sok mindenre nem költenek (vagy nem is költhetnek), termékekre és szolgáltatásokra, amire pár hónappal ezelőtt még szinte szórták a pénzt. A kérdés az, hogy mennyire hiányzik most nekünk mindaz, ami régebben megvolt, az együtt sörözéstől kezdve az utazásokon keresztül a divatos öltözködésig és még sorolhatnák. (A fejlett országok középosztályáról van szó most persze, alsóbb szinteken az ábra valszeg. máshogy fog kinézni.)

Egy csomó minden nem nagyon hiányzik senkinek

A státuszfogyasztást mindenki ismeri, csak azért veszek meg valamit, mert másoknak is az van és én sem adhatom alább, mert az hogy nézne ki. Nagy autót venni, divatosan öltözködni, elutazni Ibizára, - van akinek tényleg sokat jelent, esetleg valamilyen önkifejezési formát is takarhat, a legtöbben viszont csak azért költenek ilyesmire pénzt, mert ez a menő, hogy néznék ki a kis autómmal, mit gondolnának az emberek, mi lenne a tekintélyemmel stb. Ezek valójában apró kis fegyverkezési versenyek, a szomszéddal, a munkatársakkal és sok mindenkivel, még ha ez nem is mindig tudatos. Nem akarunk kimaradni a buliból, még ha nem is nagyon érdekel, ez valamilyen ösztönös késztetés. A kulcsszó, hogy megengedhetem magamnak, pedig csak a hangya apró testrészének megfelelő mértékben leszek tőle boldogabb – nem számítva a többlet melót, amit bele kell feccölni, és hogy kevesebb lazítást engedhetek meg magamnak a vágyott dolgok elérése érdekében.

Nem kell annyit zabálni sem

Ezt csúnyán írtam, de nem akartam köntörfalazni, láthatóan sokkal kevesebb is elég, a mezőgazdaság és élelmiszeripar korlátját is inkább a kereslet fogja jelenteni mint a kínálat, akármennyire is megy a nyilvános hőzöngés. Mekkora érvágás lenne például az, ha nem megy kukába a megtermelt élelmiszer 20-30%-a? A legtöbben a nehéz körülmények között is simán tudják csökkenteni a kalóriabevitelt, az evés olykor csak feszültségcsökkentő, stressz levezetésére szolgáló pótcselekvés volt számunkra. Más esetekben (pl. hamburgerek, sült krumplik) az érzékszerveink szimpla árverése. Harmadik fajta esetben pedig táplálkozási divatokról volt szó, „mindenmentes” étrendekről, ami a legtöbbünknek teljesen szükségtelen. (Nem kell több, hogy legyen valamilyen zöldség, némi gyümölcs, fehérje, szénhidrát – hogy milyen formában az szinte másodrendű, a legtöbbünk számára.)

Amire viszont igazán szükségünk van: a kapcsolatok vitaminja

Egy ideig elvagyunk életteli, pozitív kapcsolatok nélkül, de pár hét vagy pár hónap elteltével ez ugyanúgy megbosszulja magát, mint a vitaminhiányos étrend. Nagyon nem mindegy, hogy van-e megfelelő társaságunk, és a személyes kapcsolatot a net és a telefon vajon milyen mértékben tudja pótolni? Teljes mértékben aligha. Őszinteség, megértés, megbecsülés, törődés, pozitív hozzáállás, jó esetben ilyen és hasonló dolgok határozzák meg az otthoni légkört, amikor nem nagyon tudunk hová kimozdulni. Ilyen helyzetekben, mint ez a mostani számos párkapcsolat megméretődik, hogy mennyire nevezhető igazán tartalmasnak vagy inkább csak felszínesnek mondható.

A házasság előnyeire mutat rá

Ha valakivel együtt élek az azért is ad nagyobb biztonságot, mert ha egyikünk elveszti a munkáját, akkor még a másiknak nagy eséllyel megmarad, feltéve, hogy egészen más területen dolgozunk. Ez sokkal jobb, mintha teljesen magamra lennék utalva, és a jövő hónapban esetleg már a rezsire se lesz pénzem. Ez persze normális helyzetekben is érvényes, válságos időszakokban azonban még nagyobb a jelentősége, egymás lelki támogatásáról nem is beszélve.

A gyereknevelés még értékesebbé vált

Nem csak amiatt, hogy a gyereknevelés életünk egyik fő célja lehet és az erre fordított idő önmagában is rengeteget adhat nekünk. Hasonló okok miatt mint a házasság, ha vannak gyerekek, főleg ha korán születtek mondjuk a húszas éveink közepén az különösen előnyös lehet, hiszen ők elméletileg könnyebben átvészelik a járványt és a munkaerőpiacon is nagyobb a rugalmasságuk, a családnak egy extra biztonságot jelenthet, ha tudják egymást jobban segíteni.

Nem az államnak kell tehát mesterségesen, erőlködve propagálni a házasságot és a gyereknevelést, mert kiderülhet és szerintem ki is fog, hogy nehéz helyzetekben ezek az alapértékek sokat segítenek. Pont hogy hibás taktika az állam részéről, egy olyan időszakban fogja növelni a nyugdíjakat az inflációt meghaladó mértékben, amikor a reálbérek csökkenő tendenciát mutatnak, ilyenkor egyértelműen az alacsony nyugdíjakat szabadna csak jobban megemelni. Nyilvánvaló szavazatszerzési okok miatt a kormányunk most egy teljesen hibás és az igazságérzetünkkel ellentétes lépés megtételére készül. (Ott viszont nem segít eleget az állam, ahol nagyon kellene, hiszen leginkább az időseket érintő kórházi ellátást szűkíti nagyon drasztikus mértékben.)

A tömegrendezvények sokaknak hiányozhatnak

Ez megint egy érdekes kérdés, én nem vagyok az a típus, aki annyira szeret feloldódni a tömegben, de sokaknak nyilván ez is hiányozni fog. Akár az is, hogy egy misét is csak kisebb csoportokban fognak tartani a korlátozások felengedése után is egy ideig még biztosan, nem beszélve a rock koncertekre vagy focimeccsekre látogató nagy tömegekről, ezek egyhamar még nem térnek vissza. (Teljesen más hangulata van az ilyen rendezvényeknek üresen kongó stadionokban.) A nyáj ilyen esetekben nem immunitást ad, sokkal inkább könnyen újra belobbanthatja a járványt.

Pár hónap alatt kiderül majd ebben a bolygó méretű „laboratóriumban”, hogy a fentiek közül és azokon túlmenően is mi az, ami igazán fontos nekünk, mi az ami leginkább hiányzik. Ami nagyon hiányzik, nem most még hanem egy-két hónap elvonást követően, azokat a dolgokat valahogy igyekszünk majd pótolni, akár még a veszélyhelyzet miatti tiltások óvatos megszegése árán is. Vagy ha nem tudjuk, akkor különféle pótcselekvésekbe menekülhetünk, ami mentálisan nem mondható túlságosan egészségesnek. A Maslow-féle nagyon papírízűnek látszó szükségletpiramis helyett alighanem újfajta modellek fognak születni.

Ez nem azt jelenti, hogy ez a járvány most feltétlenül jó hatással lenne ránk erkölcsi oldalon, ugyanannyira negatív dolgokat is hozhat a felszínre. Például még jobban kiélezi a már meglévő generációs ellentéteket (ami többek között az utóbbi évek klímaváltozás körüli vitáiban is már felszínre került).

Nem a globalizációt kell újragondolni, hiszen az nem más mint munkamegosztás, specializáció, ami egy alapvető emberi érték, annyi változással, hogy az egész bolygó szintjére emelve. Bármely más szint számomra teljesen önkényesnek tűnik, hogy hol húzzuk meg a határt, akár családi, akár kistérségi, akár nemzeti szinten törekednénk önellátásra. Szerintem ott foglalkozzanak egy adott tevékenységgel, ahol a feltételek a legjobbak és ahol a szakértelem a legmagasabb szintű. Némi leegyszerűsítéssel, mindenki azt művelje, amihez a legjobban ért, ne kényszerítsenek engem mondjuk hagymát termeszteni, ha nincs hozzá affinitásom. Ha a szállítási mód környezetbarát és a fogyasztás is ésszerű szinten marad, akkor nem kell, hogy a bolygónk ettől tönkremenjen.

Az egészségügy viszont megváltozhat, az életmódunkat követően egyes szolgáltatások is sokat változhatnak, de nem szeretnék ezen fölöslegesen spekulálni. Viszont a járvány jó esetben kijózanító hatással is lehet ránk, hogy reálisabban szemléljük a dolgokat, nem tévesztve szem elől a számunkra valóban fontos értékeket.