Ez az igazi, mélyebb oka a trumpizmus, orbanizmus, populizmus előretörésének, minden hogyan nevezzük a jelenséget. Természetesen többféle oka van a politikai változásoknak, de mindig vannak olyan mélyebb tendenciák is, amik megváltoztatják a fejlett országokban is társadalom nagy csoportjai, osztályai és rétegei közötti erőviszonyokat.

Először a munkásosztály tűnt el

A múlt század utolsó éveiben ha nem is eltűnt, de sokféle csoportra szakadt a fejlett országokban az ún. „munkásosztály”, maga a szóhasználat is egy kissé elavultnak hat, hiszen a kék gallérosoknak nevezett csoporton belül kisebb arányt képviselnek a szervezett, szakszervezetekben tömörülő nagyüzemi munkások. Ennek a folyamatnak az oka az automatizálás egyre növekvő mértéke volt, valamint a termelés kiszervezése a fejlődő országokba. Teljesen átrendeződött a munkásosztály, amelynek tagjai egyre inkább a szolgáltató szektorban vállatak munkát, és az új csoportjai kissé kiszorulva a társadalom peremvidékei felé, a századforduló után már egyre kevésbé a szociáldemokrata szavazó lettek. Az új alsó-középosztály életszínvonalát még valamennyire tudta tartana, bár helyenként ez is csökkent, viszont a társadalmi pozíciója sokat romlott. Buszsofőrök, árufeltöltők, gyorséttermek dolgozói elveszítették a perspektívát, ami a szüleik életében még megvolt, most abban bíznak, hogy az neonacionalizmus majd visszaadja nekik (a neoliberalizmushoz hasonlóan szélsőséges mozgalomként jelent meg most neonacionalizmus).

A parasztság már a nulladik körben eltűnt, de visszatérőben

Mióta a társadalom nagyságrendileg 5%-a képes elengedő élelmiszert termelni, ráadásul a gépesítés a dolgozók munkakörülményeit jelentősen javította, ez a réteg régebben kezdett eltűnni a politikai palettáról, viszont újabban ismét erősebben lép fel az érdekeinek védelmében. Az élelmiszer termelése stratégiai kérdés az egyes államokban, a kiszolgáltatottságot mások irányába mindenki el szeretné kerülni egy fokozódó nemzetközi feszültségekkel teli helyzetben, amit még a klímaváltozás okozta éghajlati bizonytalanságok is súlyosbítanak. Létezik azonban az a fajta paraszti mentalitás, ami nagyjából független a végzett munkától: alacsony szintű iskolázottság, bezárkózás, xenofóbia, feudális reflexek jellemzik. Ők is a nagy vezért, a messiást várják, aki majd csodát tesz, vagy legalábbis elhozza a számukra kívánatos rendet.

Az értelmiség felszámolása

Ez okozza a lényegi változást, hogy miközben a fizikai munkakörök automatizáltságának folyamata lelassult, az értelmiségé viszont nagy tempóban halad előre, a mesterséges intelligencia bevezetésének köszönhetően. Már előzőleg is csökkentette az automatizálás a különféle fehérgalléros munkakörök számát, de most ez a folyamat begyorsult, és szinte egyik szakma sincs biztonságban. Még az orvosok munkájának egy jelentős részét, vagy a jogászokét is képes átvenni a mesterséges intelligencia, pedig ezek a csoportok eléggé zárt, céhes rendszerben működnek. A tudományt művelő, valamint a műveltségi hagyományokat ápoló és azt megújító, viszont mára már teljesen szétforgácsolódott nagy értelmiségi csoportok egyre nagyobb bajba kerülhetnek, hogyha a függetlenségüket a hatalommal szemben meg szeretnék tartani. Az idő a mai középosztály nagy részét lefedő értelmiségi csoportok ellen dolgozik, sőt az elitek számára jó lehetőség a mesterséges intelligencia kiterjesztése még olyan áron is, hogy óriási mennyiségű energiát használ fel és minőségét tekintve a legtöbb területen gyatra eredményeket produkál (ez őket nem érdekli mégsem).

Trump első intézkedései pontosan ezt a hatalomváltást jelenítik meg

Elon Musk szerepe Trump kormányzatában, hogy a fehérgallérosok számát lecsökkentse és amint azt a saját cégénél tette, a tisztviselők nagy részét algoritmusokkal, mesterséges intelligenciával helyettesítse. Ez alighanem a szolgáltatások színvonalának csökkenéséhez fog vezetni, de jelenleg ez egy másodlagos szempont.

A bevándorlás mértéke és a szélsőségek megjelenése között nincs egyértelmű, arányossági összefüggés, mert nem ritka, olyan területeken erősödik fel a szélsőjobb, ahol a bevándorlók száma nem jelentős. A munkapiacon megjelenő bevándorlók viszont az értelmiségi csoportokat, a magasabb szintű munkaköröket jobban erősítik direkt és indirekt hatásokkal, míg ezzel szemben az alacsonyabb végzettségű és továbbképzésre nem hajlandó „őslakosok” relatív társadalmi pozíciója romlik. A Trump kormányzat is a hatalom centralizálására törekszik, emiatt eleve értelmiség ellenes, ráadásul e téren most elég széles körű társadalmi támogatottságot is élvez. (Ezzel együtt teljesen igaza van most az amerikai kormányzatnak abban, hogy a bevándorlást szigorúbban kell kezelni, mint azt az előző kormányzat tette.)

Ezért érthető az is, hogy habár a techmilliárdosok jóval nagyobb befolyást képviselnek a mostani amerikai kormányzatban mint bármikor régebben, ez a fajta „látható összeesküvés” sokkal elfogadottabb a közvéleményben mint a régebbi, szintén techmilliárdosokhoz kötött állítólagos „láthatatlan összeesküvés”. A TikTok sem kap olyan betámadásokat mint régebben más közösségi portálok, ami meglepőnek tűnhet, de hát mégsem az ebben a helyzetben.

A pandémia esetében szintén van egy „beakadás” szélsőjobbon, ami nem szintén meglepő, annak ellenére sem, hogy a Trump kormányzat lényegében ugyanazokat a járványellenes intézkedéseket hozta mint más országok vezetői. Ezek az intézkedések jobban védték a sűrűn lakott körzeteket, azaz a nagyvárosokat, viszont kevésbé igényelte őket a „vidéki Amerika”, ahol a közfelfogás továbbra is afelé tendál, hogy nyugodtan bízzuk a dolgokat a természetes szelekcióra, mi úgyis eléggé erősek vagyunk.

A következő paradoxon, hogy a klímaváltozást jelenségét mégiscsak figyelembe veszi a „klímatagadó” Trump és csapata, különben nem bukkant volna fel Grönland és Kanada elfoglalása mindjárt az elnökség első napján. Itt is az erő politikája a legfontosabb, és csak az erő az, amit tisztelni kell, legalábbis a Trump kormányzat szempontjából.

No pasaran – mégis áttörnek

Úgy néz ki, hogy a szervezett és céltudatos radikális jobboldal egyre erősödik és pár éven belül éppúgy áttör majd mint a spanyol polgárháborúban Franco csapatai, és a demokrácia lesz az, ami szigetszerűvé válik még Európában is. (Belemagyarázható ugyan, hogy a szélsőjobb is demokratikus, de ez nem az a fajta hatalommegosztásos, sokszínű palettát képviselő demokrácia lesz, mint amit megszoktunk, sőt a hatalom centralizációját láthatjuk.) Egyszerűen a különféle társadalmi csoportok újra pozicionálják magukat és társadalmi szerepüket, ebből fakadnak majd a változások. Egy „szép új világ” rajzolódik ki, vagy valami annál is durvább.

Számunkra a mérce sosem Ausztria szintje volt, hanem inkább a csehek és a lengyelek, esetleg a szlovákok. 14 év „patrióta” kormányzás eredményeként elmaradtunk tőlük számos területen, mert nálunk ezek csak stagnálnak, a cseheknél és lengyeleknél viszont dinamikusan fejlődnek és az is biztos, hogy legalább 2030-ig nem is fog változni a helyzet.

1.Egészségügyi ellátás szintje az egyik leggyengébb Európában

Ezen a téren a cseheknél sokkal jobb a helyzet, de még a szlovákok is jobban állnak. Radikális jobboldali kormányunkat nem érdekli, valójában sosem érdekelte az egészségügyi ellátás színvonala.

2.Nyugdíjak lemaradása

Itt is már kezd kínos lenni a lemaradásunk akár euróban akár vásárlóerő paritáson, akár a GDP-hez mérten nézzük. A szlovákokkal ugyan egy szinten vagyunk, de a lengyelek, csehek és a románok is előttünk vannak. Az inflációkövető nyugdíjrendszerrel a kormány sokat spórol, még a 13.havi nyugdíjjal együtt is, ami 8,5% egyszeri emelésnek felel meg, máshol azonban a kormányok a keresetek változását is figyelembe veszik. A magyar kormány azonban kiürítette az államkasszát, lehetőségei kisebbek emiatt, ennek ellenére is alighanem be kell, hogy vezesse a választások előtt jövőre a 14.havi nyugdíjat, aminél húzhat egy felső határt, mondjuk 400 ezer forintnál. A nyugdíjasok többsége hozzászokott az alacsony fogyasztási szinthez és a szavazáskor inkább érzelmi motívumok alapján döntenek, nem pedig a racionalitás alapján.

3.Oktatási rendszerünk is hátul kullog

A magyar kormány Európa más országaival ellentétben nem törekszik a képzettségi szint emelésére, a felsőfokú végzettségűek aránya nálunk az egyik legalacsonyabb, ezen a téren a lengyelek állnak különösen jól hozzánk képest. Szó nincs itt tudásalapú társadalomról, sokkal inkább munkaalapúról, ami jól kézivezérelhető állampolgárokat igényel egy parancsuralmi rendszerben. A pedagógusok fizetésemelését a kormány sem volt képes saját hatáskörben megoldani, csak az EU pénzügyi támogatásával.

4.Vasút fejlesztésének elmaradása

A vasúti infrastruktúra fejlesztésére Európában mindenhol sokat költenek, ez is ezer milliárd forintokban mérhető tétel, nálunk viszont a jelenlegi szint fenntartása is gondot okoz. Néhány kiemelt fővonal kivételével elavult, lassú és megbízhatatlan a szolgáltatás minőségi szintje. A „közösségi közlekedés” megint csak nem érdekli jobboldali individualizmus értékrendjében élő kormányt.

5.Szélerőművek hiánya

A szélerőművek nálunk a szlovákokéhoz és horvátokéhoz hasonlóan még 2030-ban is nagyon alacsony arányt fog kitenni az energiamixben, de mindenhol máshol gyors fejlesztések zajlanak. Ennek oka, hogy a szélerőmű „elcsúfítja a szép vidéki környezetet”, legalábbis ez lehet a döntő szempont a miniszterelnökünk nézetei szerint. Emiatt napközben a naperőműveink túltermelnek, éjjel viszont importra szorulunk, az energiaköltségeink magasabbak mint más országok esetében.

6.Budapest stagnál, egyes kistelepülések fejlődnek

Ez egy radikálisan konzervatív kormánytól nem meglepő, azonban azzal jár, hogy vidéken nagyon sok látványos dolog épül, ami viszont csak kirakat, de tömegigényeket nem vonz (pl. egyes borvidékeken). A fővárosban viszont alig vannak fejlesztések, Budapest stagnál, mialatt Prága és Varsó évi 3%-os növekedési ütemet produkálnak. Budapestről elvonja a kormány a forrásokat és máshova irányítja, az építkezések is inkább arra irányulnak, hogy mindent, ami a Kádár-rendszer idejében épült az lebontsunk és restauráljuk a régebbi korokat. (Ugyanaz épületekben, amire a rendszer törekszik a társadalom szintjén.)

Ami most még történik, hogy Budapest egy részét eladják külföldi befektetőnek, ami megint arra jó, hogy minél inkább szétszabdalják az ellenzéki szemléletű, liberálisabb fővárost.

7.Kulturális területeken viszont kiugróak vagyunk

Sportra abszolút mi költjük a legtöbbet Európában (főleg élsportra, de én sosem értettem, hogy ennek mi a hozadéka), ezen kívül még az egyházakra és kultúrára általában, bár utóbbi esetben megint az történik, hogy a nagyvárosi színházaktól elvonják a pénzt és kormány kedvenceihez irányítják át. Az ideológiát nyomó és megbízható területeket, személyeket kitömik pénzzel, a többiek viszont csak vegetálnak.

8.Kitágult bérollók

A németeknél, osztrákoknál vagy a cseheknél sokan keresnek a mediánbér körül, nagyjából kiszámítható adott végzettségekkel ki milyen fizetésre számíthat. Nálunk viszont óriási különbségek vannak a fizetésekben még a kormányzati szektoron belül is, a kormány kénye-kedve szerint emeli meg hirtelen vagy hagyja stagnálni éveken keresztül adott területhez tartozók munkabéreit. Az ideológiai vonalába nem beleillő nem megbízhatóknak tűnőket szabályosan kiéhezteti.

Az történik itt, hogy az állam klasszikus konzervatív felfogásban a szolgáltatások színvonalán igyekszik spórolni, és az állampolgárra bízza, hogy milyen megoldást talál. (Például bérlakások sem épülnek ugyanebből az okból.) Az állam gazdasági szerepvállalása nálunk kiemelkedően magas, itt ha jól látom stratégiai pozíciók elfoglalásáról van szó és pénzek osztásáról a favorizált csoportoknak, illetve saját oligarcháknak. Az új arisztokrácia kiépítése közben nem marad pénz más területekre, mivel a gazdaság fejlődése nem annyira acélos. Cél az is még, hogy csökkentse az állampolgárok mobilitását és tájékozódási lehetőségeit, minél többen az államra (illetve az államhoz kötődő csoportokra) legyenek utalva. A társadalom szerkezete a Horthy-rendszer 30-as éveit idézi, ami egyedülálló Európában.

Felhasznált források:

https://eduline.hu/felsooktatas/20221123_diplomasok_szama_2030

https://qubit.hu/2022/05/26/csak-ket-eu-s-orszagban-kisebb-a-diplomaval-rendelkezo-fiatal-felnottek-aranya-mint-magyarorszagon

https://www.etk.fi/en/work-and-pensions-abroad/international-comparisons/pensioners-income-level-internationally/average-pensions-in-europe/

https://mfor.hu/cikkek/szemelyes_penzugyek/az-eu-ban-nyugdijakra-atlagosan-a-gdp-13-szazalekat-fizettek-ki-a-tagallamok-a-magyarok-csak-hetet.html

https://www.numbeo.com/health-care/rankings_by_country.jsp?title=2023®ion=150

https://www.researchgate.net/figure/Projected-electricity-from-wind-power-in-EU-countries-2030-TWh-EUCO3030_fig25_322465580

https://www.trade.gov.pl/en/news/warsaw-among-the-leaders-of-the-oxford-economics-ranking/

https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php?title=Government_expenditure_on_cultural,_broadcasting_and_publishing_services

Eléggé gusztustalan téma ugyan, de beszélni kell erről is. Lenin egykori kedvenc szavajárása volt, hogy az imperializmus harc a világ újrafelosztásáért, csakhogy ő még annyira sem ismerte a történelmet és a nemzetközi politikai trendeket mint én, aki az átlagosnál tájékozottabbnak tartom magam, de mégiscsak laikus vagyok. Ezért nem látta, hogyha ez csak akkor működhet, ha az „újra felosztók” egymás közötti távolsága földrajzi értelemben eléggé nagy. Ez nem volt meg a két világháború idején, később viszont már a két szuperhatalom kellően nagy távolságban volt egymástól, hogy szovjet és amerikai érdekszférákat hozzon létre. Bár akkoriban is előfordultak a központoktól távol levő országokban, a rendszerek határvidékén háborúk (Korea, Vietnam a legjobb példák), az mégsem állt senkinek az érdekében, hogy ezeket a konfliktusokat tovább eszkalálják.

Egy másik feltétele az érdekszférákra történő felosztása a tárgyalóképesség, hogy a felek találjanak valamilyen közös hangot egymással. Sztálin például úgy érezte, hogy ő meg tud állapodni Hitlerrel, ezért nem számított támadásra, Hitler viszont egy fanatikus küldetéstudatos  politikus volt, aki már elveszítette a realitásérzékét, bár Sztálinra is elmondható volt, hogy a hatalma növekedtével egyre inkább ördögi spirálba került, megszállott emberré vált.

Volt egy pár évtizednyi időszak is, amikor egyetlen nagy szuperhatalom létezett az USA, miután a másik összeomlott, viszont még nincs elég történelmi távlatunk ennek az egyébként ellentmondásos időszaknak a megítéléséhez. Mindamellett az ilyen hegemóniák általában rövid életűek szoktak lenni, most is ez történt, mert mások fokozatosan feljöttek.

Trump hatalomra jutásával új helyzet állt elő, a világ legnagyobb katonai hatalmainak (kínai, amerikai és orosz) első számú vezetői „elvtársak lévén” tudnak egymással tárgyalni. Hatalmuk nagyon hasonló alapokra épül, támogatottságuk szendvics szerű, hiszen egy szűk elitcsoport és az alsóbb osztályok népes serege egyaránt támogatja őket, miközben a középosztály körében a népszerűségük igen nagyon alacsony.

Fontos megjegyezni, hogy Trump az elnökségének 0. napján már kinyitott egy tabut, a határok megváltoztathatatlanságának tabuját. Nem azt mondta, hogy Grönlandon növelni kell az amerikai jelenlétet, hanem hogy a szigetet és a Panama-csatornát az USA részévé kell tenni. Egy Pandora-szelencét nyitott ki ezzel, de nem csak ő, hanem Putyin is az ukrajnai invázióval, hiszen ha a határokról lesz megint szó, akkor az elviheti a nemzetközi politikát egy olyan irányba, ahol a nacionalizmus, ami egyébként az utóbbi időben már ismét megtalálta a maga helyét és szerepét, most megint dominánssá válhat, és felülírhat nagyon sok egyéb más gazdasági, szociális, környezetvédelmi, stb. racionális megfontolást.

Az USA számára olyan nagy gondok nincsenek első látásra legalábbis, ha fokozatosan visszavonul a saját kontinensére, akkor különösebben nagy veszteségeket nem is szenvedne el (legfeljebb presztízs és tekintély alapon), bár nagyon fontos, hogy a kontinens földrajzi kategória, itt-ott önkényesen húzott határokkal, ezért politikai hivatkozási alapként nem használható.

Kínai szemmel például felmerül, hogy Fülöp Szigetek, Japán, Dél-Korea esetében mért vannak ott amerikaiak, de ha megnézzük a történelmet a válasz viszonylag egyszerű. Az első ok a némethez hasonlóképpen agresszív japán fasizmus leveréséhez köthető, később pedig a kommunizmus terjedése elleni védekezésül szolgáltak ezek a támaszpontok, legalábbis elvben. Ez európai szemmel többé-kevésbé elfogadható egyfajta magyarázatként, hiszen nálunk is a nyugat-európai országok kifejezett támogatásával jött létre a NATO, bár nem arról van szó, hogy az amerikai gazdasági, politikai és önös katonai érdekek ne játszanának itt szintén meghatározó szerepet. A kínai érvelés megbukik azon a ponton, hogy a kelet-ázsiai országok jelenleg igénylik is az amerikai jelenlétet, ami egyébként egyre inkább kérdéses lesz a közeljövőben, de csak a vak nem látja, hogy ott van a közelükben a hatalmas Kína, ami mint minden feljövő nagyhatalom, terjeszkedő külpolitikát folytat.

Van viszont legalább egy olyan pont, ahol megdőlhet, hogy az ázsiai térséget az USA sorsára hagyná, ez pedig a gazdasági, high-tech szűk keresztmetszetekről szól. Taivan, Dél-Korea olyan jelentős high-tech chipgyártó országok, hogyha kínai befolyás alá kerülnének, az nem csak hatalmas előnyt, de kvázi monopolhelyzetet is biztosítana Kínának a világpiacon. Azzal nem tudom, hogy Trump és kormánya tisztában van-e, hogy az USA csak (az internetes) szolgáltatások terén világhatalom, nagy tételben az ipara alig gyárt bármit is, néhány speciális high-tech termék kivételével, és nem is látszik, hogy ezt a hátrányát bárhogyan lenne képes behozni.

Hasonlóan stratégiai kérdés, hogy ha az oroszok elfoglalják Ukrajna teljes keleti felét, akkor mezőgazdasági termelésben (mellesleg szénben is) meghatározó szuperhatalommá válhatnak, bár ez konkrétan nem Európa számára jelentené a legfőbb gondot, hanem egyes afrikai és ázsiai országoknak, vagy esetleg közvetett módon Európának is a menekülthullámok kezelése miatt.

Felmerülhet a közeljövőben egy újabb szempont is, a globális felmelegedés az északi, hűvösebb területeket fogja felértékelni (Kanada, Grönland, Szibéria illetve a déli féltekén ilyen még Új-Zéland), a déli országok kevésbé lesznek élhetőek, a mezőgazdasági termelés csökkenésével megnőhet a klímamenekültek száma. (Itt a közlegelők problémájának azt a fajta „megoldását” látjuk, hogy amikor a gazdálkodók érzik, hogy elfogyhat a legelő, még jobban legeltetnek, hogy ha majd nem lesz fű, akkor ne az ő tehenük haljon először éhen – ez a fajta gyakorlat pontosan szembemegy a klímaügyben történő megállapodás kísérletekkel.)

Megmondom őszintén, hogy ezen a ponton már az én tudományom csődöt mond, és nem tudnék jóslásokba bocsátkozni, hogy mi történhet, csak az erőviszonyok átrendeződését próbálom értelmezni. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartom viszont, hogy mindenféle logika, ami akár az oroszok, kínaiak, amerikaiak biztonsági fenyegetettségére hivatkozva igazolja az agressziót, az számomra röhejes, hiszen épelméjű ember akármilyen nagy katonai erő birtokában sem tervezné ekkora méretű országok megtámadását, ráadásul a nemzetközi gazdaságot sem akarják bedönteni az egyes nagyhatalmak.

Fontos viszont, hogy Trump politikai nézeteit tekintve pontosan ugyanaz a kategória mint Orbán (bár a mögötte álló párt már lehet, hogy sokkal megosztottabb), a sajtó, az egyetemek, a pénzügyi szféra, és általában a fehérgalléros munkakörök az USA-ban hasonló helyzettel nézhetnek majd szembe mint ami nálunk történt. Úgy tűnik, ez a folyamat nem áll meg és lassanként Nyugat-Európára is átterjedhet, eljöhet az egész világon a kvázi-diktatúrák és látszatdemokráciák (oligarchiák, kasztok stb.) ideje.

A TikTok helyzete az USA-ban nagyon jól kifejezi, hogy miről is van szó. Kínában betiltották az amerikai közösségi médiumok használatát, ezért nem lenne semmi meglepő abban, ha az USA ezt most viszonozza, akármilyen nemzetbiztonsági érvekre való hivatkozás nélkül is.

Viszont most nem írom le azokat a legismertebb, sokak által használt közösségi médiumokat és videomegosztók nevét, amiket annyira gyakran kritizálunk akár megalapozottan, akár kevésbé, mert nem akarok nekik reklámot csinálni, de megjegyzem, hogy ezek a TikTokhoz képest professzorok, annyival magasabb értelmi színvonalat képviselnek. A TikTok az elhülyülés egyik utolsó lépcsőfoka, amikor már csak néhány másodperces rövid videókat lehet megosztani, analfabétáknak való, mélyebb ismeretek közlésére sem alkalmas.

Az újfajta kvázi-diktatúrák viszont azt szeretik, ha az emberek nem gondolkodnak és nem is jut el hozzájuk információ csak általuk kontrollált módon, a fogyasztói társadalmat is überelve még egy újabb lépést tesznek a globális elbutulás felé, mert a hatalmukat így tarthatják meg a legegyszerűbb módon.

A házasság realista szemszögből, a dolgokat lecsupaszítva és a szükségtelen körítésektől megfosztva, alapvetően egy gazdasági vállalkozás, mindig is az volt a különféle kultúrákban, évezredeken keresztül, és ne várjunk tőle ennél sokkal többet. (Mi több, régebbi korokban a házasság gazdasági szükségszerűség is volt.)

A gyerekek felnevelése céljából jön létre, tehát nem „örökre”, hanem pár évtizedre köttetik. Biztosítja a gyerekneveléshez szükséges anyagi és egyéb erőforrásokat, terhek időnkénti átvállalását, a stabil családi hátteret, emellett pedig a férfi és nő közötti munkamegosztás és a takarékosabb életmód együttesen egy magasabb életszínvonalat is lehetővé tesz a felek számára mint különélés esetén.

Amikor a férfi megkéri a nő kezét, az (hagyományosan) nem romantikus, hanem arra kéri, hogy dolgozzon neki. A nő könnyei menyasszonyként azt fejezik ki, hogy ő most nyert egy házat vagy minimum lakást (ő biztosan „házas” lett, a férfi viszont lehet hogy csak ideiglenesen), hiszen váláskor a közösen szerzett ingatlant a bíróságok általában a nőnék ítélik, csak a férfi válhat ilyen helyzetben földönfutóvá. (Többféle meggondolás is van mögötte: gyereknevelésre alkalmasabbnak tartják, a férfi számára az újranősülés elvileg könnyebb mint egy idősebb nőnek, a hajléktalanság is jobban „neki való”, vagy pedig nem olyan nagy kár érte.)

A lakodalom nagyon jó arra is, hogy a szülők megmutassák anyagi erejüket és kapcsolati tőkéjüket egyaránt, a fiatal pár pedig egy kezdőtőkét kapjon ahhoz a vállalkozáshoz, amit házasságnak neveznek.

Gazdaságosabb egy fedél alatt lakni amiatt is, hogy így kisebb a reziszámla, és a munkamegosztás is sok előnyt tartogat: egy főre főzni nem sokkal tart tovább mint négy főnek, az életszínvonalukat a nagyobb kapcsolati tőkéjük is emelni fogja – stabil házasságban élőket jobban elfogadják a baráti társaságok is. A férfi és a nő adottságai viszont eleve egy kissé eltérnek és a társadalmi elvárások folyamatosan eltérő irányban is fejlesztik ezeket, ami nagyon előnyös a munkamegosztás szempontjából. A férfi fő terepe az épület szerkezete és tartozékai, ezek állagmegóvása és fejlesztése, valamint a közlekedés (kocsi), egyéb gépészeti dolgok. A nőé a házon belüli tér, a berendezés, a lakás harmóniája és higiéniája, ezek kívül még a szociális kapcsolatrendszer javítása. A nőkben inkább benne van ösztönös módon, hogy túlbiztosítsanak mindent a lehetséges kórokozókkal szemben, ezt a szemléletet még a munkahelyükre is átviszik egyébként. Hagyományosan a gyereknevelésben is több a női szerep, a férfié pedig inkább a házon kívüli, pénzteremtő tevékenység. Mivel a modern társadalmakban a nő is dolgozik, esetleg a fizetése is hasonló szintű vagy legalább stabilabb a férfiéhoz képest, ráadásul a férfiak nagy része kevesebbet tesz hozzá a ház fenntartásához (nem elég ügyes, hogy megjavítson dolgokat), emellett pedig kevesebb olyan munka van egy háztartásban (vagy általában) amihez fizikai erő szükséges – mindezek következtében az egyensúly a házasságban felborult, és a nő irányába borult fel. Fontos lenne tehát a házasság egyensúlya szempontjából, hogy a férfi keresete meghaladja a nőét, bár ha ezt úgy éri csak el, hogy nagyon sokat van távol túlórák és utazások miatt, az a családi élet és a gyereknevelés rovására megy.

Mindannyian számítóak vagyunk, a bennünk levő kis kalkulátor mindig háttérszámításokat végez, hogy mennyire éri meg számára az adott kapcsolat fenntartása, és ez a csereüzlet szemlélet minden kapcsolatukra érvényes. A nő úgy érezheti ezek alapján, hogy kevesebbet kap a kapcsolatban, ezért ha nagy az egója vagy a férfi kevésbé alkalmazkodóképes és nem is olyan ügyes, akkor amint lehetősége van rá, ha a gyerekek már nem annyira kicsik, akkor már ki is rúgja a férfit. Jobb esetben ez csak a gyerekek önállósodásakor következik be, de gyakran bekövetkezik, mert az ember természete szerint oligogám (se nem monogám, se nem poligám). Ebből az is következik, hogy aki túl sokat váltogatja a partnereit és senkinél nem tud kikötni, annak valószínűleg érdemes pszichológushoz fordulnia. Az is fontos viszont, hogy szexre nem lehet kapcsolatot építeni, csupán erősíthet és tartósabbá tehet egy egyébként is jól működő kapcsolatot.

A szexnek három funkciója van Csányi Vilmos szerint (és nála még senki sem tudta pontosan meghatározni): a fajfenntartás, a kapcsolatok javítása és a stresszoldás. A házasságtörés azért problémás, mert káoszt hoz létre (nem lesz egyértelmű, hogy ki kit is támogat valójában), nem kívánatos utódokat eredményezhet, ami megosztja az erőforrásokat, emellett még terjeszt különféle kórokozókat is, hiszen a házasság egy baktériumközösségként is felfogható. A flört ezzel szemben legális és támogatandó, hiszen javítja a szexet az ágyban. (A férfi és nő izgalmi állapota a flörtöléstől magasabb lesz, és másik partnert is odaképzelhetik a házastársuk helyett.) Sőt, mivel az alkalmi szexpartner is erősítheti a libidót, ezért ha nem nyilvános a dolog és kivételes eset marad, akkor a felek szemet hunynak fölötte, mert a házasságot nem fogja veszélyeztetni (a tartós kapcsolat már más tészta). A házasság elsősorban érdekszövetség, és ahol a „megcsalásra” hivatkoznak a felek mint válóokra, ott minden esetben csak ürügykeresésről van szó.

A kérdés úgy vetődik fel, hogy létezhet-e igaz barátság a férfi és nő között – a házasságban. Mivel „az ideális férfi” nagyon férfias, „az ideális nő” pedig nagyon nőies, a szerepeik annyira mások, és annyira más irányba fejlődnek, hogy szövetség létezhet közöttük, de barátság aligha, hiszen baráti kapcsolatokat a hozzánk hasonló emberekkel hozunk létre. A legtöbb családban folyamatos az elfejlődés egymástól, a felek időtöltései, hobbijai teljesen mások, karácsonykor két napot eltölteni egymással békében és nyugalomban, néha még ez is kihívást jelenthet. Természetesen tudunk alkalmazkodni, sőt amikor ott vannak a gyerekek, az ő jólétük az első, ami erősítheti az összetartást és a szeretet légkörét a kapcsolatban egy időre. A közös célok időlegesen felülírhatják az ellentéteket, sőt nagyot nagyon jó tanulópályaként szolgálnak az együttműködéshez.

Ha a kapcsolatban érzékenyebb, nőies férfi van emellett pedig fiús nő (ők éppúgy vonzzák egymást mint a nagyon férfias férfi és a nagyon nőies nő), akkor könnyebben szót értenek, a hasonló ízlésük révén a közös programokat is jobban élvezni fogják, de a férfi nem lesz olyan jó a műszaki feladatok terén, a nő nem tud annyira jól főzni és rendet tartani, a házasság egésze kevésbé lesz majd egy sikeres vállalkozás. Mivel manapság szinte generációs gettókban élünk, a közel egyidősek értik meg legjobban egymást, ezért előnyös ha a férfi és a nő közötti korkülönbség kicsi, ez is lehet egy összekötő kapocs. Azt is el kell fogadniuk a feleknek, hogy a házasságban (is) a kapcsolat hullámzó, van amikor jobban igénylik egymás társaságát, van amikor pedig nem.

Amikor a gyerekek kirepülnek, akkor új lap nyitódik, itt több változat is lehetséges. Az esetek kisebb részében a kapcsolat megújítható, ha nem, akkor a megszokás esetleg még összetarthatja. Ha nagy házban laknak, akkor esetleg jól elvannak a két sarkában, de a válás is egy gyakori és teljesen érthető opció, az oligogám faji jellegünk miatt is. Mivel a nő lassabban öregszik és általában a férfi eleve idősebb, ezért ha együtt maradnak, a legtöbbször a nő lesz a domináns, amit nem minden férfi tud elviselni idegrendszeri vagy egészségkárosodás nélkül. Hogy a házasságban a férfi mégis tovább él mint ha egyedül lakna, annak az oka a jobb táplálkozás, az is, hogy a nő időben intézi az orvosi ellátást, emellett pedig ha tartósan beteg lesz, akkor nem csak az egészségügyi rendszerünk „gondoskodására” számíthat.

Nem ártana, ha a fiatalok a fejükben egy realitásoknak megfelelő képpel lépnének házasságra egymással, elkerülhető lenne több félreértés és csalódás.

A magyar irodalom színvonalas része manapság is jórészt „liberálisnak” mondható, ami nem politikai felfogást jelöl, hanem inkább egyfajta kevésbé földhözragadt látásmódot, ami a regények és novellák esetében megtérül, hiszen gazdagabb eszköztárral, árnyaltabb kifejezési módok révén képes az adott témákat körüljárva a sokoldalú és árnyalt megközelítésekre, az „átlagos”, kevésbé invenciózus írótársakhoz képest.

Másrészről viszont a mai magyar regények nagy része egy adott ponton nagyon irritáló tud lenni, mert amikor az ember a végére ér úgy érzi, hogy kicsivel kevesebb több lett volna.

Vannak olyan regények, amelyek valamilyen nagyon kifinomult rétegízlést szólítanak meg, valamilyen ideális olvasót, aki az ágas-bogas mondatokkal leírt, percenként ugrándozó látószögeket is képes átvenni, - én most nem az ilyen ínyencek nevében írok, hanem azokéban, akiknek a figyelmi spektrumuk talán nem ennyire rugalmas, viszont van már elegendő olvasási rutinjuk a hosszabb szövegek terén, és rendszerint megpróbálják felvenni az könyv ritmusát, követve az írót a sajátos világába – a tőlük telhető mértékben persze.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy hitelezünk az íróknak az időnkből (azaz alapból hitelesnek tartjuk), és ha van egy rész a könyvében, ami nem tetszik vagy fáraszt, akkor félretesszük ugyan, de adunk még neki újabb esélyt.

A divatos témákról író alkotók könyvei általában felkapottak és jól fogynak, ilyenkor a kritikusok se akarnak ünneprontók lenni és kiemelve a regények vagy novellagyűjtemények erősségeit, ők is benne vannak ebben az egész buliban. Habár ha az ember utánanéz mindig vannak a tárgyilagosabb beszámolók is az adott műről, és én úgy gondolom, hogy az utóbbiak azok, akik tényleg el is olvasták az egészet, a többi kritikustól eltérően – a bennem levő kisördög mondja ezt.

Néhány tipikus hiba, ami előfordul a legjobb magyar regények esetében is, tisztelet a kivételeknek.

Az egyik, hogy majdnem mindenki nagy regényt akar írni, óriási ívű kompozíciók születnek, amiket nem is könnyű kézben tartani, néha még az is felmerül, hogy mért nem írta meg inkább két vagy több részben a csak távoli köszönőviszonyban levő történteket.

Ennél is gyakoribb hiba, hogy a regényeket egész egyszerűen túlírják, nem adják oda értő szemű barátoknak, akik segítenének meghúzni a fölösleges részeket, amelyek akár ismételgetik ugyanazt, akár már nem adnak hozzá semmi újat az eseményekhez.

Nem olvasóbarát húzás az sem, hogy a cím és a fülszöveg sem mindig ad elég segítséget ahhoz, hogy miről is szól a könyv.

(Mindezek a hibák nem csak nálunk fordulnak elő, sőt amerikai regények sokkal durvább fogásokkal is élnek annak érdekében, hogy növeljék a példányszámot, de az más lapra tartozik.)

Nemritkán olyan érzésem van, hogy az író direkt packázik az olvasójával, mint a macska az egérrel. Ilyen, amikor a párbeszédekből nekünk kell rájönnünk, hogy mit ki is mond, vagy hirtelen síkot vált és el kell olvasnunk egy fél oldalt, hogy tudjuk, kiről van éppen szó.

Mindez a fordítások esetében még nagyobb problémákat okoz: a legutóbbi Nobel-díjas Han Kang egyik fő művében a koreai nevek alapján nem tudjuk, hogy a szereplő férfi vagy nő, sőt a fordító azt sem adja meg, hogy melyik idősíkban vagyunk (a koreai eredetiben nyilván a szövegből ki tudták következtetni az olvasók), több oldalt is el kell olvasni, hogy kiderüljön. Skandináv regényekkel is járhatunk úgy, hogy nőként azonosítunk egy szereplőt, aztán jóval később jövünk rá, hogy férfi, vagy fordítva. (Az olvasás folyamatát nem szívesen szakítjuk meg amiatt, hogy most rákeressünk egy adott névre a neten.) A magyar nyelvben nincsenek nemek, ezért ahol a fordításban azt látjuk, hogy „ő”, az egyaránt lehet nő és férfi is. (Le kell írni még az elején, hogy "a nő" vagy "a férfi".)

Az írónak van némi felelőssége abban, hogy mikor meddig megy el, az intimitás határait öncélú módon megsértő dolgokat mégse kellene bemutatni, csak azért, hogy vájkáljon különféle sebekben, ez mindig nagy bátorságra vall, ilyenkor pontosan tudnia kell, hogy mit is csinál. Nagyon elcsúszhat az egész a depi és pesszimizmus felé, ami egyébként jellemző a mai magyar irodalom jó részére. (Itt a realista ábrázolás és a kissé öncélú naturalizmus közötti határról van szó.)

Hogy valami jót is írjak róluk: a legjobb íróink mindannyian zseniális, nagyon találó, frappáns mondatokat tesznek oda, bár ezeket csak úgy mellékesen, nincsenek kipoentírozva, ezért csak pislogunk kettőt vagy felröhögünk, de a történet már tovább is sodor minket.

Egy bőbeszédű társadalomban élünk, az írók művei is ennek megfelelőek, és bizony szívatják az olvasót rendesen.

Úgy látom, hogy a szikárabban, tömörebben fogalmazó íróink egy fokkal jobb műveket alkotnak, ahol nem veszik el a lényeg, ahol a trágárság sem elcsépelt, és inkább a hősök szenvednek, nem pedig az történetek olvasója. (Az együtt szenvedés, az empátia teljesen más ahhoz képest, mint amikor daráljuk a könyvet, hogy jussunk már túl valahogy ezeken a részeken, hátha jön egy érdekesebb fejezet.)

Az irodalmi sznobság gyakran elfedi azt, hogy egyes művekben a hatásvadászat és a kidolgozatlan részek a művészi mondanivaló rovására mennek.

Egyes írók mintha kissé elbíznák magukat, mert igen jól írnak, és nagyon elmélyült tudásuk van az adott témákban, de attól még nem uralják teljesen az egész történetet, és nem mindig tudják lekerekíteni, mert az utolsó lépések valahogy elmaradnak. (Focinyelven ez olyan, mintha lőnének pár szép gólt, de utána öngólokat is vétenek, ami lerontja az összhatást.)

A legnagyobb hibájuk talán mégis az, hogy mindig valahogy a pesszimizmus leuralja az egészet, néhány reménysugárnál több kellene ahhoz, hogy ne érezzük úgy, (mert nincs is úgy), hogy ebben az országban már a születésünkkor eldőlt minden, boldogtalanságra ítéltettünk.

E tekintetben a liberálisnak mondható magyar irodalom évtizedek óta hozza ugyanazokat a depis sémákat, csak keveseknek sikerül megtalálni az ízlésbeli arányokat, hogy ne legyen a végeredmény annyira nyomasztó.

Magyarország a 16.századig nagyhatalomnak számított Európában, onnantól kezdve nála jóval nagyobb birodalmak között próbálta megtalálni a mozgásterét. A magyar államiság többnyire megmaradt az ezt követő évszázadokban is, habár ez a gyakorlatban legtöbbször csak szélesebb körű autonómiát jelentett, a csehek vagy szerbek esetében azonban szó sem lehetett ilyesmiről. Az is lényeges, hogy országunk nyugati, középső és déli területei stratégiai fontossággal bírtak, a magyar Felvidék és Erdély kevésbé, de a románok lakta Moldva vagy Havasalföld még kevésbé volt fontos nagyhatalmi szempontból. Semlegességről annak függvényében lehetett csak szó, hogy katonai és gazdasági szempontokból az egyes területek mennyire voltak fontosak.

A török hódoltság során az erdélyi fejedelemségnek sikerült a függetlenségét részben megtartania, amit a legsikeresebben Bocskai Istvánnak és Bethlen Gábornak sikerült megvalósítania, olyan gyakorlatias politika formájában, ami tiszteletben tartotta a sokkal közelebb levő és pillanatnyilag erősebb Oszmán Birodalom érdekeit, mivel a seregei a császári hadak ellen vonultak fel, viszont megakadályozta a magyar-magyar testvérháborút. Az erdélyi politika határát az jelentette, hogy önálló külpolitikát egyáltalán nem folytathatott, csak a törökök által elfogadott lépéseket tehette meg, különben megtorlásra számíthatott.

A törökök kiszorítása után a Habsburg birodalom hátországává váltunk, viszont a magyar rendek mindig alkudoztak az aktuális uralkodóval, hogy milyen kiváltságokat kaphatnak a támogatásért cserébe, például a vármegyei autonómia is ennek része volt. Sajnos az összes háború, amiben részt vettünk mind vereséggel végződött, ez is hozzátartozik a teljes képhez.

A közismert történelmi eseményeket átugorva, a függetlenné vált országunkban Horthy Miklós idejében először a zseniális Bethlen István alapított kormányt, aki teljes politikai pályafutása során azon dolgozott, hogy országunk külön utasságát, semleges politikáját valahogy megőrizze, de ’30-as évek második felétől egyre nagyobb lett rajtunk a nagyon megerősödött Németország gazdasági és politikai nyomása, a függetlenség elvesztése előbb-utóbb elkerülhetetlen volt, mégis lehetett volna jobb megoldásokat is találni annál, ami végül bekövetkezett 1941-ben és 1944-ben.

A háború után a Szovjet birodalom részeként semlegességről szó sem lehetett, Kádár János azonban tehetett néhány óvatos lépést Moszkva engedélyével ebbe az irányba: a piacgazdaság néhány elemét óvatosan visszavezették a gazdaságba, emellett javítottuk a kereskedelmi kapcsolatainkat Nyugat-Európával, mindkét tendencia erősítette a gazdaságunkat, így elkerülhettük a lengyel típusú összeomlást és nélkülözést. A gazdaság egyik erős támpontja volt a szovjet piac, főként a mezőgazdasági termelésben, a másik pedig az energiaigényes szovjet nyersanyagok importja és némi feldolgozást követően továbbszállítása nyugatra, ezek jelentős és stabil bevételt hoztak országunknak.

A rendszerváltást követően megint szó nem lehetett semlegességről, mert a régi lehetőségek összeomlottak és a gazdaságunkat újjá kellett építeni, ebben kiszolgáltatottak lettünk a nyugati tőkének, nem volt más lehetőség a régiónkban. (Aki ezt nem lépte meg, ott beragadt az egész gazdaság.). A feladott gazdasági pozíciók visszaszerzése 2004 után vált lehetővé, miután az EU tagja lettünk, hiszen nem volt kérdéses, hogy taggá akarunk válni, annyira erősebbek voltak a tagság várható előnyei melletti érvek. (A tagság egyértelműen jó döntésnek bizonyult.)

2006-ban már le kellett volna váltani a kormányt konzervatív, nemzeti érdekek mentén elkötelezettre, de ez különféle okok miatt nem történt meg. Az emberek, az állampolgárok megérezték, hogy változásra van szükség és lehetőség is, ezért vonultak az utcára 2006 őszén, ez volt a tüntetések, a polgári körök, a nemzeti hagyományápolás feléledésének valódi, mélyebb oka.

2004 után megszűnt a kiszolgáltatottság kora, és eljött az okos és rafinált piacvédelem, a nemzeti érdekek határozottabb érvényesítésének ideje. A konzervatív kormányzás hosszabb berendezkedése segítette ezt a stabilizálási folyamatot, éppúgy mint a németeknél és az osztrákoknál a háború után. (Én magam is el tudtam fogadni ezt teljes egészében, amit kritizáltam az a túl erős hatalmi pozíció, a kormányzó párt koalíciós kényszerének hiánya, 2022-től pedig a radikalizálódás, kultúrharc és egyre inkább ideológia vezérelt kormányzás volt.)

A semlegesség kérdése lehet megint vitatéma, teljesen jogosan. Lehet szimulációkat találni a neten akár hideg, akár meleg rendszerek közötti, világméretű konfliktusról (kelet és nyugat csatája), ezekben Magyarország éppúgy semlegesként szerepel mint India vagy Törökország, földrajzi helyzetéből adódóan. Az is fontos azonban, hogy a semlegesség számunkra csak úgy jelenhet meg, hogy formálisan valamelyik oldal szövetségében állunk, de nem veszünk részt aktívan a konfliktusban és törekszünk a másik oldalhoz tartozókkal is jó a kapcsolatok fenntartására. Lényeges, hogy Törökország vagy India más nagyságrendek hozzánk képest, ott az önállóság lehetősége másként fogalmazódhat meg.

A jelen kormányzat a keleti szövetség híve és a kormánypropaganda minden csatornán azt erősíti, hogy a keleti a jó, a nyugati a gonosz, a keleti félfeudális rendszerekhez hasonlókat szeretnének visszaállítani. Ez azonban nem talál mindig kedvező fogadtatásra, sőt kifejezett ellenérzéseket kelt azokban, akik a polgár nyugat-európai eszméjét tartják elfogadhatónak, és ezt az eszmét felénk leginkább a német kultúra és egyúttal a német szövetségi rendszerben való részvétel közvetítette. A kuruc-labanc ellentét sokkal mélyebb mint azt a történelemórán tanultuk, sőt nem is országspecifikus vonás, máshol is létezik ehhez hasonló.

Szólni kell még az Egyesült Államok szerepéről a régiónkban, ami 1990-ben a rendszerváltáskor erősödött fel, részben az amerikai tőke megjelenésével, ezt a tőkét az Orbán-rendszer teljesen kiszorította és más országokból származó tőkével pótolta. Ezt egy ideológiai alapú döntésnek gondolom, benne van a konzervatívok hagyományos ellenszenve az Egyesült Államok felé, és olyan tudománytalan megállapításokat tesznek mint az amerikai gyarmatosítás, bár valóban lehet beszélni az amerikanizált életforma terjedéséről, de ez teljesen más lapra tartozik. Az USA erőszak monopóliumával kapcsolatban is vannak ellenérzéseik, ami teljesen természetes, hiszen mindenkinek vannak, azonban olyan, tőlünk távoli eseményekről ítélkeznek, amiről semmi rálátásuk nincsen. (Nekem sincs egyébként.) Azt nem értik, hogy az USA demokrácia exportja mért volt sikertelen, és amiről nem beszélünk, hogy mért volt sikeres a briteké. (Én elég jól értem, de ez nem tartozik a cikk témájához.)

Az USA visszavonulása a kontinensünkről jól látható folyamat, magára hagyja Európát, mivel más régiók fontosabbak a számára. Az is lehet, hogy pár évtizeden belül a saját kontinensére fog visszavonulni.

Európa nagy részére egy hasonló, több évtizedes stagnálás várhat Japánhoz hasonlóan, ez is egy valószínű forgatókönyv. A magyar ügyeskedésnek egy ilyen gazdasági környezetben új terepe nyílik, hasznot húzhatunk az orosz kapcsolatokból az energiaellátás területén, már most is a háború nettó nyertesei vagyunk, a kormánypropaganda állításaival ellentétben.

Európa energiaszegénysége nagyobb hátrány lesz, főleg ha a kontinens klímája a Golf-áramlat megszűnésével szélsőségessé válik: hideg telek követik a forró nyarakat és egyre nagyobb lesz a szárazság.

Nem közismert, de az elektromos autózás stratégiai jelentősége abban áll, hogyha az energiacsapok bezáródnak, netán a közel-kelet blokkolja a szállításokat amellett, hogy az oroszokkal való szembenállás is tartós marad, akkor még mindig legyen lehetőség másfajta energiaforrásokhoz nyúlni és a közlekedés ne omoljon össze teljesen. Nincs kétségem abban, hogy az elektromos autózást akkor is támogatni kell, ha kevésbé népszerű, mert az energiafüggetlenséget erősíti. (A fosszilis gazdaság egyébként sem tartható fenn egy évszázadnál tovább, a környezeti katasztrófákról nem is beszélve.)

A kínai szövetséget ezzel együtt veszélyesnek érzem, mert ugyanolyan agresszív támaszpontokat hoz létre mint az amerikai, viszont nettó rendőrállamról van szó, ami az oroszhoz vagy volt szovjethez hasonló viszonyokat jelent. A kínai befolyást korlátozni kell, nem lehet nagyobb mint az amerikai volt a rendszerváltást követő években.

A magyar semlegességnek és ügyeskedésnek tehát vannak valódi lehetőségei, van mozgástér.

Az ideológiai szembenállás erőltetése viszont butaság, ez megosztja az országot, szerencsére nem lehet egy népet átnevelni, ez már a kommunista rendszernek sem sikerült nálunk. Nálunk nem kínai, hanem annak lebutított formája, belorusz típusú rendszer kiépítése zajlik, ami elriaszt minden gondolkodó embert.

Rodolfó bűvész híres mondása jut eszembe a kormányunkról, amely sikeresen eltereli a figyelmet és sokakat meg is téveszt. A trükk lényege, hogy nálunk kevésbé fontos problémákat kell százszorosra nagyítani (bevándorlás, LMBT), illetve olyanokat, amikre a kormány nincs lényeges hatással (orosz-ukrán háború), hogy a cidriző tömegektől teljes szabad kezet kapjon a valódi programjának végrehajtásában.

A „message” tömören és röviden, hogy csak ránk számíthatsz, mi óvunk, ápolunk és eltakarunk.

A programja egyébként teljesen nyilvános, hiszen az alaptörvény (nem alkotmány!) preambuluma is kifejezi, a 20.század nagy részének történetét (1944-től) ki kell radírozni, az nem is létezett, sőt még a rendszerváltás is álnokság volt teljes mértékben. (A magyar legendárium része, hogy a rendszerváltást teljesen elhibáztuk, ezért zuhantunk a kádári jólétből a nyomorba. Nagyon „örülök”, amikor az emberek olyasmiről mondanak véleményt, amiben nem kompetensek. Amit mondanak az igaz, azzal a megszorítással, hogy jó magyar szokás szerint nem nézték meg, mi történt máshol, a legnagyobb felvevőpiacunk a szovjetek 50%-kal estek vissza. Miről beszélünk?)

A lényeg, hogyha valamit eltörlünk, akkor az előző állapotot állítjuk vissza, marad a Horthy-rendszer, amelyik szépen visszacsempészte a feudális állapotokat, fennállása során az arisztokrácia hatalma és befolyása folyamatosan nőtt.

Ez történik most pontosan, ezt észleli az állampolgárok tudatosabb, intelligensebb része, és ezért megy akkorát Magyar Péter mozgalma. A cél, hogy a magyar nemzeti érdekekre való hivatkozással bebetonozzuk az új magyar elitet. Illiberális, mert megszünteti a piacgazdaságot, de nem azért, mert piacvédelmet akar, ez jogos cél lenne, hanem hogy egyes nagy cégek által monopolizált területeken az új arisztokrácia minden pozíciót elfoglaljon. Energia, távközlés, bankrendszer, élelmiszeripar, építőipar, és egyre több más terület tartozik ide, ahonnan a külföldi tőkét sikerült kiszorítani (ez részben helyes is), de minden pályázatot a NER cégek nyernek, őket nyomják állami támogatásokkal is, a magyar polgár meg csak azt észleli, hogy hoppá, távkölési díjak, élelmiszerárak, bannköltségek stb. mennyire megemelkedtek. (Az élelmiszer téma duplán ravasz, mert először a kormány jól megadóztatja a külföldi multikat, utána megy a hergelés ellenük, hogy mért emelték az áraikat, a gyenge hatékonyságú és versenyképtelen élelmiszeriparunkról pedig egy szó sem esik.)

Egy számadat, hogy az utóbbi években a profitráta és bérhányad 4%-kal tolódott el az előbbi javára. A nagy reálbér emelkedés részben igaz lehet, (bár a differenciálódás a fizetések között rendkívül nagy lett), de hogy mennyi nyereség képződik azokon a területeken, ahol megszűnt a piaci verseny, az nagyon durva.

Az állam ún. gazdasági szerepvállalása sehol sem olyan nagy mint nálunk, tehát iszonyatosan sok pénzt költ a kormány, bár közben rájött, hogy valahol elvetette a sulykot, és megint meg kell nyomni a középrétegek támogatásait is, még akkor is, ha ennek már nincs meg a fedezete és 2026-ban, majd úgyis behúzzák a féket később.

A pénzszórás egyik formája a kedvezményes hitel, amit sokan felvesznek fedezet nélkül, bízva abban, hogy majd úgyis elengedik, vagy találnak valamilyen kibúvót.

Az állami pénztámogatások mind röghöz kötéssel működnek, ami megint tipikus feudalizmus. Ha a fizetések vásárlóereje legalább 80%-os lenne a nyugatiakhoz képest, akkor nagyrészt megszűnne a külföldi munkavállalás. Illetve mégsem szűnne meg teljesen, mert számos magyar munkahelyen a légkör annyira toxikus, hogy sokan inkább hasonló szintű fizetésért is elmennének külföldre, ahol jóval nyugodtabb körülmények között dolgozhatnak.

Feudális az a módszer is, ahogy a különféle közalkalmazottak, köztisztviselők fizetésével bánik a kormány, igazából ebben nincs semmiféle rendszer, nincsenek szorzószámok, amik évente automatikus emelést biztosítanának, hanem ahogyan a kormánynak kedve tartja úgy emel vagy nem emel bizonyos szakmákban. Ez egy jelzés az ott dolgozóknak, hogy mennyire kiszolgáltatottak, és ha jól viselkednek, és nem ugrálnak sokat, akkor kaphatnak egy nagyobb emelést.

A közmunka szerencsére már visszaszorult, bár még mindig jelentős. Teljesen alkotmányellenes a közmunka, hiszen az államnak a minimálbért kellene, hogy kifizesse az általa megrendelt munkáért, éppúgy mint egy vállalkozó esetében. Nem lehet olyan, hogy ugyanazt a munkát elvégeztesse bárki a minimálbérnél alacsonyabb díjazással, mert különben nem létezik „minimálbér”. Helyette lehetne opció a részmunkaidős foglalkoztatás, lehet olyan is, hogy önkéntes szociális munka (díjazás nélkül), és valóban létezik a javító-nevelő és egyéb közmunka is, de csak azoknak, akik súlyos szabálysértést vagy bűncselekményt követtek el és nem akarják ezt leülni, hanem munkával váltanák meg. Akit nem ítélt el a törvény, aki nincs büntetésben, az nem lehet „közmunkás”. Ez a probléma nem oldható meg alkotmánymódosítással, mert alkotmány egy koherens szöveg kell legyen, az alapelvekkel nem ütközhet semmilyen módosítás. (Az alkotmánybíróság viszont politikai megrendeléseket teljesít és csak sunyin lapít ilyen esetekben.)

Az úgynevezett „történelmi egyházak” mostanában jó helyzetben vannak, de az elnevezés hibás, hiszen minden egyház történelmi (ha bizonyos alapfeltételeknek megfelel), a történelmünk folyamatosan zajlik, inkább hagyományban gyökerező, hagyományos magyar egyházakról lehetne beszélni, és a hagyományápolás jogcímen járhat nekik egy külön támogatás. Ennek nagyságrendje lehet viszont, hogy kisebb lenne a mostaninál.

Az EU vezetősége számára nem biztos, hogy ez a kép így összeáll, ott inkább a folyamatos külpolitikai oppozíció a fő gond (más diktatórikus, feudális rendszerekkel való jó együttműködés). Valóban megtörtént, hogy amíg a kormány folyamatosan szidta az EU-t és minden problémát igyekezett rájuk kenni, egy ideig ennek nem volt következménye, de most már tényleg észlelhető az, hogy direkt betartanak az EU szervezetei és lecsökkentik a támogatásokhoz való hozzáférés lehetőségét. (Többféle EU támogatás is van viszont, ami nem jóváhagyás alapon működik.)

A rendszer annyiban konzervatívabb még a Horthy-rendszernél is, hogy már a felvilágosodás előtti szintre megy vissza, amikor csak három értelmiségi szakma létezett, pap, orvos és tanár. Többen leírták már, hogy rendszernek nincs szüksége értelmiségiekre (talán még mérnökökre esetleg, de azokra se nagyon), gondolkodó állampolgár helyett is csupán parancsvégrehajtókra.

Amit látunk Orbán Balázs és mások doktori védéseinél, az a tudományos munka paródiája. Az egyik kérdés, hogy miért van az iszonyatos színvonalromlás. A másik az, hogyha már csak 160 centire engedtük le a lécet, amit majdnem mindenki meg tud ugrani némi felkészüléssel, akkor a mi politikai elitünk mért nem akar példamutatóként két métert ugrani? Olyanokat kellene írni, mondani, amiről lehetne beszélgetni, ami vitaképes, adatokkal és tapasztalatokkal megtámogatott. Sajnos a teljesítményeik minősíthetetlenül gyengék, de úgyis egyirányú kommunikációra vannak berendezkedve, ahol a párközpontban mondják meg, hogy mi a helyes.

Egy dolog jön le: többet erővel mint ésszel, az erővel lehet megoldani mindent. Orosz, kínai, esetleg arab erővel (sok pénzzel), nem az együttműködésről, hanem az erőről szól minden.

A jobboldalon van egy jogászhadsereg, mindent meg tudnak indokolni és magyarázni, a jogász-olimpián az összes aranyérmet elhoznák. Az alaptétel, amit védenek, hogy Magyarország a miénk (az övék), a többieknek semmi köze hozzá, hogy itt mi van.

Van sok igazságuk és sok mindent jól is csinálnak, a legfőbb problémát az jelenti, hogy a rendszer maga teljesen hibás (mint a Kádár-rendszer legnagyobb hibája is az volt, hogy rendszerszinten volt rossz.) Ami létrejött, a nagy NER hűbérurak, NER csicskák és janicsárok hálózata, az államnak (a király nélküli királyság egyes számú vezetőjének) való kiszolgáltatottság. Egyetértek Róna Péterrel abban, hogy alkotmányosság itt valójában már nem létezik, sokkal inkább egy kisebbség diktatúrája, akiknek az állampolgár teljesen kiszolgáltatott, fillérekért eladják magukat az emberek a kampány időszakában, amikor sejtik, hogy később az adott pénzeket valahogy úgyis visszaveszi tőlük a kormányzat.

Habár az emberi agytérfogat sokat nőtt az ember törzsfejlődése során, meglepőnek tűnhet, hogy nem a mai ember agyának a térfogata a legnagyobb, sőt mérhetően kisebb is mint amilyen több ezer évvel ezelőtt volt. Ebből egy olyan elhamarkodott következtetés adódik, mintha a vadászó ember értelmesebb lett volna, a neolitikumban viszont már elkezdtek a kognitív képességeink romlani és ez tovább folytatódott volna a nagyobb jólét, kényelem és kifinomultabb munkamegosztás világában.

Itt viszont felmerül mindjárt az a probléma, hogy nem nagyon vannak módszereink arra, hogy képesek legyünk összehasonlítani a különféle korokban élt emberek agyi képességeit, intelligenciáját.

Úgy tűnik, hogy a különbségek oka részben visszavehető lehet a testsúly eltérésekre is. Az emlősök esetében általában határozott az összefüggés a testsúly és az agytérfogat között, így például az elefántok agya hiába háromszor akkora, mégsem tudják megközelíteni az ember intelligenciaszintjét.

A férfi agy 10%-kal nagyobb a női agynál, de nincs a nemek között mérhető intelligencia különbség (inkább az intelligencia formáiban, a képességek jellegében tapasztalhatunk nagyobb különbségeket), viszont ugyanannyival nagyobb a férfiak átlagsúlya is a nőkénél, amennyivel nagyobb az agyi térfogat. A hüvelykujj szabály ez esetben az lenne, hogy a nagyobb méretű test arányosan nagyobb idegrendszert igényel, legalábbis alapesetben.

Az is érdekes, hogy az északon élő emberek testsúlya, testmagassága és agytérfogata hasonló mértékben nagyobb mint a délieké, viszont a dél- és észak-európaiak intelligenciája között már nincs kimutatható eltérés, feltehetőleg a különféle kognitív képességekben sem. Általánosságban igaz ez az emlős állatok esetében, hogy az északon élő fajok nagyobb termetűek, mert ott a hőmegtartás a fontos a szervezetnek, délen pedig a hő leadása a fontosabb, ergó délen előnyt jelent a kisebb súly, mert így a testmérethez viszonyított testfelület nagyobb lesz. Valami ehhez hasonló lehet a helyzet a déli és északi emberek esetében is.

Az összehasonlítást a különféle népek között az eltérő kulturális adottságok is nagyon megnehezítik. Gondoljunk például arra, hogy a sakkot mostanában indiaiak dominálják, aminek egyik oka az is lehet, hogy más országokban a sakkzsenik egy része úgy dönt, hogy az adottságait mégis inkább valamilyen pénzügyi területen kamatoztatja, Indiában viszont feltehetőleg kevesebb lehetőség van ezen a téren. Régebben orosz és örmény sakkozók álltak a világranglista élén, hasonló okokból kifolyólag.

A testmagasság alakulása a táplálkozástól is függött, a neolitikum emberének tápláléka nagyobbrészt már gabonafélékből állt, ami kevesebb fehérjét tartalmazott mint a vadászó paleolit embereké (főleg amíg a nagyvadakat ki nem irtotta az emberiség) – ennek főleg a gyerekkori agyfejlődésben volt nagyobb jelentősége. Az utóbbi évszázadokban ismét jelentősen javult a táplálkozás átlagos szintje, ezért megint nagyobb lett az átlagmagasságunk is.

Ezen túlmenően viszont nagyon sok a spekuláció a tudomány területén arról, hogy mi minden hathatott a táplálkozáson kívül még az agytérfogat változására,- ami nem mellesleg elég jól korrelál a testtömeg változással. (Az utóbbi évtizedekben tapasztalható tömeges elhízás teljesen más lapra tartozik, a túltápláltság és az egészségtelen életmód inkább a legutóbbi bő fél évszázad fejleménye.)

A szelekciós hatásokat is figyelembe kellene venni szerintem, például az egyes korokban mennyire jelentett előnyt vagy hátrányt a nagyobb testméret. A paleolit vadász esetében mindenképpen fontos volt a nagyobb testi erő, később viszont karcsúbbak, kevéssé izmosak lettünk. Azonban sokáig a harctereken a fizikai erő még mindig sokat számított, a nagy erejű harcosok tudtak leginkább fennmaradni és a génjeiket is továbbörökíteni.

A középkori emberek nagyobb része már nem mediterrán klímán élt, hanem hűvösebb éghajlaton, viszont a testmagasságuk nem volt nagyobb, az agytérfogatuk pedig csökkent az ókorhoz képest. A járványok és éhínségek gyakoribbak voltak ezekben az évszázadokban, amik elsődleges okok lehetnek még szelekciós szempontból is, hiszen a kisebb testtömegű ember táplálékigénye is kisebb és jobban bírja a nélkülözéseket, sőt a betegségek nagy részére sem annyira fogékony mint a jóval magasabbak.

Viszont a harctéren is történtek változások a lőfegyverek megjelenésével. A mohácsi csatában tapasztalhattuk meg először, hogy puskákkal felfegyverzett janicsárok képesek voltak megállítani a lovasságunk rohamát, ezt követően az évszázadok során egyre csökkent a fizikai kontaktus a harcoló felek között, amint egyre inkább megnőtt a lőfegyverek szerepe. Ebből következően a testi erő szerepe csökkent és a nagyobb termet több hátrányt mint előnyt jelentett már a harcok során. Napóleon például a 169 cm-es magasságával átlagosnak volt mondható az ő korában, csak az utókorban rögzült egy fals kép az alacsony voltáról. Az utóbbi bő egy évszázad hozadéka csupán az átlagos testmagasság növekedése, ami párhuzamosan zajlott a táplálkozásunk minőségének javulásával. (Lehetséges viszont, ahogyan a táplálkozásunk minősége megint romlik, az utódaink egyre alacsonyabbak lesznek majd.)

A neandervölgyi emberről is érdemes beszélni, amelynek az agykoponyája nagyobb volt mint a sapiensé, még sincs arra bizonyíték, hogy intelligensebb is lett volna (ha ez egyáltalán mérhető). Úgy tűnik viszont, hogy a neandervölgyiek jobb vadászok voltak nálunk, főként a hűvösebb klímán, és a testalkatuk is erősebb volt. (Lehet, hogy itt is a klimatikus hatás jelentkezik a testméretben.) Csak a megváltozott éghajlat, az eljegesedés vezetett a teljes kihalásukhoz amellett, hogy kulturális értelemben, kommunikáció és együttműködés szintjén a homo sapiens mindenképpen fejlettebbnek tekinthető.

Nem megalapozott tehát az összefüggés, hogy a régi korok emberei esetleges nagyobb átlagos agykoponyájuk miatt intelligensebbek lettek volna a mai korban élőknél, mint ahogy korunkban sincsen határozott kapcsolat az egyes emberek agymérete és intelligenciájuk között. Az viszont valószínű, hogy máshogyan használták agyi képességeiket a régi korokban élt emberek.

Mindazonáltal lehet némi alapja annak a feltételezésnek, hogy a kiterjedtebb szociális közeg és a kényelmesebb életmód ténylegesen hozzájárulhatott az agyi képességeink kisebb mértékű romlásához. Mindennapos tapasztalatunk is azt mutatja, hogy azok az átlagos intelligenciájú munkatársaink, akik egyszerűen átveszik a szakmájuk legjobb gyakorlatait és emellett jól kommunikálnak, adott esetben sikeresebbek tudnak lenni azoknál, akik hozzájuk hasonló vagy náluk valamivel jobb képességűek ugyan, de kevésbé törekednek együttműködni másokkal (vagy esetleg jobban szeretnek okoskodni, a dolgokat túlkombinálni...)

Emellett még az is megfontolandó, hogy az agyi kapcsolatok száma, minősége jóval meghatározóbb lehet az agytérfogatnál, ezért a nem megfelelő oktatás és a káros kulturális hatások együttesen már csökkenthetik az intelligencia szintünket akár pár generáción belül, a fizikális jellemzőnknek az évszázadokban vagy évezredekben mérhető változásától teljesen függetlenül is.

Felhasznált irodalom:

https://qubit.hu/2021/03/02/a-mostaninal-nagyobb-is-volt-mar-az-emberi-agy-terfogata

https://divany.hu/testem/agy-merete/?utm_source=divany&utm_medium=cikklink&utm_campaign=cikklink_belso

https://qubit.hu/2022/06/07/vegre-sikerult-bizonyitani-hogy-a-magassag-onmagaban-is-az-egeszseget-veszelyezteto-rizikofaktor

https://divany.hu/testem/emberi-agy/

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20240524-rejtely-az-emberi-agy-zsugorodasa

https://ng.24.hu/kultura/2004/09/08/szep_szal_legenyek_voltak_a_kora_kozepkor_ferfijai/https://fabius.blog.hu/2017/07/31/korunk_atlagos_testmagassaga_es_a_korabbi_evszazadok_termetvaltozasai

https://www.tehrantimes.com/news/245098/Northerners-brains-are-bigger-scientists-find

Ahogy rászoktunk a virtuális világra, úgy romlottak le az utóbbi generációkban a manuális készségeink. Még egy-két generációval ezelőttt is gyakori volt például az, hogy az emberek maguk építették a házaikat, csak a nagyon speciális munkákhoz hívtak szakembert. Mivel az ilyen készségeink megkopnak és a szellemieket könnyebben tanuljuk, ez lehet az egyik oka annak, hogy a fizikai munka felértékelődött.

A digitális elszigeteltségnek ráadásul van egy olyan hatása is, hogy mivel kisebb az információáramlás a fogyasztók között, kevéssé ismerik a lehetőségeket és rosszabb alkupozícióba kerülnek. (Magyarán azt a vállalkozót bízzák meg a szakmunka elvégzésével, akit éppen ismernek.) Az elszigetelt és információhiányos fogyasztók nagy száma szintén a keresleti piacot erősíti, amit úgy is mondhatnánk, hogy az elszigetelődött ember kapcsolati tőkéje kisebb, ezért mindenhez drágábban jut hozzá.

Anno a kommunista rendszerben a szakmunkások fizetése meghaladta számos értelmiségi szakma átlagát politikai okokból, de mára ismét eljutottunk erre a szintre sőt, szerintem egyre inkább a fizikaiak felé billen a mérleg. (A fizikai munkák magasabb fizetése nem feltétlenül baj, mert a fizikai munka sok szempontból kényelmetlenebb lehet a szelleminél, viszont ez a jelenség sok mindent megváltoztathat hosszabb távon.)

A bevándorlás kérdése mindenhol politikailag érzékeny terület. Nyugat-Európában a külföldi munkavállalók nagy száma enyhíti a szakmunkáshiányt, a mi régiónkban viszont fordított a helyzet, arányában jóval kevesebb a külföldi munkavállaló (azok is cégeknél dolgoznak inkább), viszont jelentős a kivándorlás. A vendégmunkások nagy többsége mindenhol inkább fizikai munkakört tölt be a nyelvi korlátok miatt, ezért a fizikai területen dolgozók számára elvileg nagyobb konkurenciát jelentenek, nem véletlen tehát a kérdés átpolitizáltsága. (A bevándorlás ettől eltekintve viszont nem zéró összegű játszma, eredménye lehet tartósan pozitív vagy tartósan negatív is.)

Nálunk mára az a helyzet alakult ki, hogy a fizikai szakmunka ma már többet ér a piacon mint a nem vezetői szellemi munka. Ez előfordulhat máshol, például a finneknél is, ott azonban csak úgy előz be a fizikai, hogyha a szellemihez hozzászámítjuk azt az anyagi hátrányt, amit a felsőoktatásban eltöltött évek során szedett össze. Nálunk a felsőfokú képzettek aránya jóval alacsonyabb mint nyugaton, de ennek ellenére is ma már a fizikai szakmunkának a bérekhez viszonyított aránya magasabb mint a legtöbb nyugat-európai országban. (Érdekes, hogy a szakmunkás bizonyítványt kapók nagy része nem azt végzi, amire képesítése van, ez valószínűleg a felsőfokú területen sincs másként – de ez már a magyar oktatás hatékonyságáról is szól).

Nyugat-Európában eléggé valószínűtlen, hogy egy szakmunkás többet keressen mint egy orvos. Nálunk annyira keresleti piac van fizikai szolgáltatásokban, hogy még ez sem ritka jelenség, számos „mester” elérte a felsőfokú vezetői beosztások szintjét, vagy nem ritkán a fölött is keresnek. (Orvosként is csak azok keresnek igazán jól, akik a főállásuk mellett magánpraxist is folytatnak.)

Mi számít jó fizetésnek ma nálunk? Körülbelül 1 millió bruttó elfogadható megélhetést tesz lehetővé, az 1 millió nettó fölötti számít igazán magas jövedelemnek. Budapestet és Közép-Magyarországot tekintve mindenképp, viszont a legtöbb országrészben ezeknek fizetéseknek a fele is már igen jónak számít.

Egyszerűen arról van szó, hogy országunk annyira megdrágult az utóbbi időben, hogy ilyen szintű fizetésekre van már szükség magasabb életszínvonalhoz. Az inflációszámítás szerintem alulsúlyozza a szolgáltatások és a lakhatás költségeit, amik egyre nagyobb arányt képviselnek a fogyasztói kosárban az iparcikkekkel és élelmiszerekkel szemben.

A bérarányok változása a hagyományos ipari termelő szektort például hátrányosan érintette, mivel az iparcikkek árait csak kismértékben lehetett növelni, ráadásul az ipar szinte teljes egésze válságba is került. Ezzel szemben a szolgáltatásokat nyújtó vállalkozók keresleti piacon dolgoznak, és akik megfelelő gyakorlattal, rutinnal rendelkeznek, és elég ügyesek a saját területükön, manapság kiemelkedő jövedelemhez juthatnak.

Velük szemben a szellemi foglalkozásukat hivatásszerűen végzők közül sokan egy olyan csapdába estek, hogy mivel szeretik azt, amit csinálnak és ahhoz értenek a legjobban, ezért nehezen váltanak annak ellenére is, hogy a fizikai létminimum szintjére kerültek.

A jövedelmi különbségek nálunk manapság már nagyon nagyok az egyes foglalkozások között. (Sőt még a „mesterek” között is, mert a nem főállásúak között vannak, akik a régi árakon, azaz féláron dolgoznak.)

Az értelmiséget régebben osztálynak vagy viszonylag egységes társadalmi rétegnek nevezték, de ez a kategória a megszűnés határára került, az „értelmiségi” fogalma leértékelődött és kezd teljesen kiürülni. Ráadásul az értelmiség rendkívül megosztottá vált az utóbbi évtizedekben a konzervatív-újító gondolkodási tengely mentén. Mindezzel összefügghet az, hogy jelentős színvonalcsökkenést tapasztalunk számos értelmiségi szolgáltatásban, főként ott, ahol a technológiai fejlődés ezt nem képes ellensúlyozni. Én magam nyilván elfogult vagyok, de egy kulturális hanyatlást vélek ebben felfedezni, miközben jól látható a politikai paletta átalakulása.

A politika világát a közhiedelemmel ellentétben nem az elégedetlen és főként nem a kisemmizett tömegek alakítják (ők mindig oda állnak, ahonnan alamizsnát kapnak), hanem a gazdaságilag erős pozícióban lévők. Egy gazdaságilag erősödő réteg mindig törekszik a politika világát is a maga képére formálni, hogy a pozícióit bebiztosítsa, megerősítse. Azért eleve reménytelen a politikai vita, mert teljesen lecsupaszítva arról szól, hogy mért én kapjak több pénzt és lehetőséget veled szemben (vagy az általad preferált csoportokkal szemben.)

Nem közismert, de a radikális konzervativizmus egy létező ideológia, sőt nagyon is divatos ideológia manapság. (Ezzel szemben a hagyomány, a keresztény etika, a demokrácia – ezek szerves módon kialakult rendszerek, nem pedig ideológiák.)

Viszont amikor az ember ideológiát választ, akkor kabáthoz választ gombot: az ideológia csak begombolja a már meglévő kabátot. Magyarán a gazdasági erő és a gazdasági igények alapján választják a legtöbben a saját megmondóembereiket. A gyakorlatban ez úgy szokott működni, hogy a neten megkeresi azt a csatornát, ami a neki szimpatikus dolgokat mond, leegyszerűsített értelmezéseket gyártva, jelentősen elferdítve, vagy egyoldalúan csoportosítva a tényeket, és ezután szépen építgeti a kis ideológia buborékját. (Ami csak akkor pukkadhat ki, ha a gyakorlatban kell igazolni a létjogosultságát.) Mivel az értelmiség súlya a társadalomban folyamatosan csökken, ezért a leegyszerűsített világmagyarázatok és összeesküvés-elméletek egyre inkább teret nyernek.

A demokrácia egy kifinomult rendszer, ami folyton egyensúlyokat keres, a működésmódjának a felfogásához ajánlatos a szélesebb látókör és nagyobb műveltség, az általános és középiskolai ismertek nem mindig elégségesek. Ha a demokrácia egyszerűen a többség uralma lenne, akkor Hitler vagy Sztálin rendszere is demokratikusnak lett volna nevezhető, ezért nyilván itt jóval többről van szó: hatalmi egyensúlyokról, hatalommegosztásokról, a hatalom korlátozásáról.

A fizikai munka felértékelődése párhuzamosan zajlik a lényegében demokráciatagadó radikális jobboldali mozgalmak előretörésével. Az értelmiségiek nagy része viszont szerepzavarba került és eladja magát a hatalomnak, segítve ezzel a diktatórikus rendszerek kiépülését.

Hogy Magyarország megdrágult az utóbbi években, annak számos oka van, ezek közül csak egyik a fizikai munka keresleti piacának kialakulása. Tény, hogy nálunk minden lassan megy, tökölés van, legtöbb cég és vállalkozás nem is ismeri a hatékonyság fogalmát. (Az építőiparunkra se jellemző egyébként a hatékonyság.) Olyan hagyományos termékeink sem versenyképesek már ahol az adottságaink eléggé jók, mint például a bor, fűszerpaprika vagy a húskészítmények. (Igaz, hogy ebben a klímaváltozásnak is van némi szerepe.) A legtöbb ágazatunk annyira nem versenyképes, hogy már a 450Ft-os euró sem segítene rajtuk, különféle állami és EU támogatások tartják csak őket a felszínen. Látható, hogy a támogatások hatása mennyire kontraproduktív, hiszen úgy működnek, hogy a jól működőktől elveszik és odaadják a gyenge hatékonysággal termelőknek. Ilyen módon nem is lehetséges elérni magas egy főre jutó GDP-t jelentős jövedelemkülönbségek nélkül.

A politika viszont azt sugallja, hogy különlegesek vagyunk és mindent jobban tudunk másoknál.

Ez a mozgalom az USA-ból indul a következő Trump elnökséggel, és érdemes is lesz alaposan körüljárni, különféle szakértők biztosan rávetik majd magukat erre a témára. Különféle tartalmakkal lehet megtölteni mindezt, a kimondott cél az adminisztratív jellegű munka csökkentése lenne, és ezáltal jelentős költségmegtakarítás elérése az állami költségvetésben. 

Mi ezt a fajta problémát nem érzékeljük, többféle okból is radar alatt marad számunkra, részben amiatt is, mert hozzászoktunk a mindennapi életben a bürokráciához, valahogy a német kultúrából is átvettük a szabályok dzsungelében való tájékozódás szükségességét. (Bár nekünk a szabálykövetés „kevésbé van a vérünkben”, nem ritkán felelősségáthárításra vagy kiskapuk keresésére szoktuk használni.) Ugyanakkor el szokott hangozni, nem minden alap nélkül, hogy például az EU szervezetei is mennyire bürokratikusak. 

Amíg nálunk a digitalizáció kiterjesztése a fő cél, az USA jóval nagyobb termelékenységgel működő gazdaságában egy lépéssel már előbbre járnak, úgy tűnik, hogy Elon Musk vezetésével a mesterséges intelligenciára bíznák a főként adminisztratív jellegű feladatok jelentős részét. 

Nagyon érdekes, hogy milyen munkákat lehet „gépekre bízni” és milyeneket nem, és az utóbbi évek fejleménye abba az irányba mutat, hogy számos fizikai munkakör kevésbé automatizálható mint számos szellemi tevékenység, éppen a mesterséges intelligencia megjelenése miatt. Szerintem egyes fizikai munkakörök relatív felértékelése lehet az egyik oka lehet annak, hogy borultak a megszokott politikai erőviszonyok számos országban, és előretörtek a „kékgalléros” szavazók tömegét maguk mögött tudó pártok, háttérbe szorítva az erős értelmiségi bázissal rendelkező liberálisokat. Érdekes kérdés, hogy a politikai változások vajon összefüggenek-e azzal, hogy a bérarányokban is meg kellene, hogy jelenjen a fizikai munkakörök egy jó részének felértékelődése a szellemiekhez képest. 

Most még nyilván mindenki találgat, hogy milyen lehetőségei vannak az ésszerű módon történő bürokráciacsökkentésnek, a lehetséges előnyökről és hátrányokról is sokat fognak beszélni egyes szakértők. Néhány érdekes felvetéssel magam is szolgálhatok, például azt már évekkel ezelőtt leírták, hogy a magasan képzett orvosi és a jogi munkakörök jelentős részét is átveheti már a mesterséges intelligencia. Van, ahol ez már részben meg is történt, a legjobb példa nyilván Kína, ahol az egyszerűbb jogi eseteket szinte mindig átfuttatják a mesterséges intelligencia tesztjén és többnyire el is fogadják az eredményt, így szinte futószalagon hozzák az ítéleteket. Nyilvánvaló, hogy az USA sem akar majd lemaradni e téren és nekik is lépéseket kell tenniük, ha nem is pontosan ebben az irányban. 

Egy fontos szempont szerintem, hogy az orvosok és náluk is nagyobb mértékben a jogászok főként azok, akik afféle szakmai tolvajnyelvvel körülbástyázták magukat, hogy a tevékenységük ne legyen érthető laikusok számára. (Ily módon elrejthetik a tudásuk hiányosságait is.) A mesterséges intelligencia azonban képes lefordítani a jogi szövegeket köznapi szövegre vagy meg is kerülve ezeket, döntéseket javasolni. Hasonló a helyzet az orvosok esetében, simán kiderülhet, hogy nincs szükség annyi orvosra a mesterséges intelligencia használatával. Szerintem már most is ez a valódi helyzet, csak az adott területek lobbiereje elég nagy, hogy mindezt eltakarja. 

A Trump vezette konzervatívok azonban az adminisztrációban (például az egészségügy területén) látják a legnagyobb költségmegtakarítási lehetőségeket. Biztos vagyok benne, hogy valóban vannak is ilyenek, a kérdés, hogy mennyivel rontja ez a szolgáltatás színvonalát vagy sem. Itt van például az adminisztrátor, aki beregisztrálja a betegeket a kórházban vagy rendelőben, amit egy gép is megtehet, csak az ebben az érdekes, hogy akik oda érkeznek általában tele vannak félelmekkel és szeretnének legalább egy bátorító mosolyt kapni. Az egészségügyben is kiderülhet, hogy az ápolónők munkája hasonlóan fontos mint az orvosé, hiszen a személyes törődés nem automatizálható, és éppen ez az amire az emberek a legjobban vágynak bizonyos helyzetekben. 

Vagy itt van a tanárok munkája, ami elvben működik személyes kontaktus nélkül is, akár mesterséges intelligenciával. A tanár azonban a személyiségével tanít, ami közhely ugyan, de azt is jelenti, hogy különféle érzelmi kódokat rendel az adott szövegekhez (nem a matematikaoktatásra gondolok), és mivel az agyunk úgy működik, hogy az információkat az érzelmeinkkel súlyozzuk, különféle fontosságokat rendel a tanuló a hallottakhoz, és el is helyezi az adott információt ezáltal valamilyen módon. Nagyon jelentős érzelmi skálával dolgozunk, amit a tanár testbeszéde, hanglejtése is kifejez, valamint az interakció a diákokkal szintén fontos, ez sem gépesíthető. 

Van még egy félelmem azzal kapcsolatban, amikor a szuperhatékony nagyvállalatok vezetői akarják megszervezni az állami szolgáltatásokat. Az amcsi nagyvállalatok óriási tömegtermelésre beállt szervezetek, és ugyanabból a termékből vagy szolgáltatásból rengeteg állítható elő egyrészt az amcsi polgárok bődületes fogyasztási igénye miatt, másrészt amiatt is, hogy a fogyasztás mennyire egysíkú, mert mindenki ugyanazokkal a márkákkal fejezi ki a társadalmi státuszát. A kínai cégek is ugyanezt teszik, csak ők nagyobb mértékben exportra termelnek (és inkább ipari termékeket). 

Na most ha ezt át akarjuk tenni olyan helyzetekre, ahol SZEMÉLYRE SZABOTT szolgáltatásokat kell nyújtani, vagy legalábbis ezt várjuk el, ott már ez nem biztos, hogy menni fog (bár mondjuk a kínaiaknál nem is biztos, hogy ez a fő szempont), mert például a betegségek általánosíthatóak, de a kórházba érkező betegek mind-mind más egyéni hajlamokkal, kórtörténettel, stb. rendelkeznek, és itt a tömegmegoldások kevéssé hatékonyan működnek. (Még egyszer: a fogyasztói társadalomban az embereket könnyen rá lehet beszélni a termékekre, viszont az egészségügy nem így működik, ott nem a beteg dönt, hanem őt választja ki a betegség.) Ugyanez történhet bármely túlságosan uniformizált, mesterséges intelligencia alapú ügyintézésben, az egyéni helyzetek, igények elsikkadnak. Gondoljunk csak arra, hogy ha felhívunk egy számot, mennyivel másabb érzés, ha egy automatán kell átküzdenünk magunkat, vagy hamarabb átkapcsolnak egy ügyintézőhöz. (Ismerek olyan céget, ahol visszatértek a call-centeres szolgáltatáshoz az automatáról, ami nem véletlen.) 

Vagy itt vannak olyan szakmák, amik amiatt nem automatizálhatóak, vagy kevésbé könnyen automatizálhatóak, mert házépítéssel függnek össze, ugyanis a házak nem uniformizáltak, a berendezésük és felszereltségük még kevésbé, mivel a házban lakók személyiségének valamilyen szintű önkifejezési módjai. Az automatizálás nehézségei miatt egy fűtésszerelő vagy egy ács nagyon keresett foglalkozások, de az lehet akár még egy takarító is adott esetekben. A választóvonal e téren már nem olyan erős, fizikai és szellemi munkakörök között is van sok olyan, ami részben automatizálható lenne, csak megszoktuk azt, ami van, és az adott területen dolgozóknak sem áll érdekében, hogy kiderüljenek ezek a lehetőségek. (Megjelenik itt egy olyan szempont is, hogy az ember nem tud nyolc órát koncentráltan dolgozni, a legtöbbünk munkakörének jelentős részében gépies, rutinszerű, mondhatni robotpilóta üzemmódban működik. 

Rengeteg a tartalék mindenhol a digitalizáción messze túlmutató bürokráciacsökkentésben, hogy egy példát mondjak, Magyarországon egy áru vámoltatása értékhatártól gyakorlatilag függetlenül (!) rengeteg adminisztratív munkát jelent, akár papír alapú, akár digitális, adott esetben a ráfordított munka meghaladhatja az áru értékét. (Persze lehetnek kivételek, például a TEMU kínai áruinak vámkezelése nyilván másként történik.) A bürokráciának mindig része a bizalmatlanság is, hiszen mindig a legnagyobb szabályszegőkhöz szokás igazítani, legalábbis mifelénk ez a szokás, de nem biztos, hogy mindenhol így van. A mesterséges intelligencia nagyon sok mindent képes kiszűrni e téren is, a falakat szerintem inkább az adott szakmai lobbik emelik. 

Kíváncsi vagyok, hogy az USA bürokráciacsökkentő intézkedései hogyan gyűrűznek majd tovább Európába, amellett, hogy nem is kétélű mint inkább többélű fegyverről van szó, visszaélésekre is ad lehetőségeket bőven.