Magyar kutatók egészen eredeti meglátásaikkal képesek nemzetközi szinten jegyzett eredményeket elérni. Ilyen elismert terület a kutyák viselkedésének kutatása vagy az utóbbi időben szintén nemzetközi figyelmet keltő, a hülyeségek tanulmányozását végző kutatócsoportunk. Az eredményeket röviden összefoglaló cikk itt is megtalálható:
http://index.hu/tudomany/2015/10/31/magyarok_mondjak_meg_mi_a_hulyeseg/
Egyáltalán nem meglepő, hogy a kutatást nálunk végezték, hiszen naponta számtalanszor vagyunk képesek egymást lehülyézni, vagy ami még rosszabb, mások rossz következményekkel járó döntéseit az illető háta mögött kinevetni.
Mások „lehülyézése” a legnagyobb sértések egyike, egy gyorsan meghozott ítélet, amely az illetőre nézve igencsak megbélyegző értelmű. (És sok esetben nem is teljesen jogos.) Igen gyakori társadalmi szokásról van szó, melynek során egyfajta hierarchia igényt is kifejezünk a másikkal szemben. A kutatók megállapítása szerint azonban: „Ha egy cselekvést hülyeségnek hívunk, az egy nagyon erős bélyeg, pont azért tesszük, mert nem akarjuk, hogy az adott cselekvés újra megtörténjen. Ugyanakkor az, akinek jelezni akarunk, nem feltétlenül érti meg, hogy javíthatna a dolgon, ha nem mondjuk meg neki, miért volt hülyeség, amit csinált. Előremutatóbb, ha a cselekvést kritizáljuk és nem a személyt magát bélyegezzük meg.” Tehát a helyzetnek megfelelő módon a tiszteletünket is ki kell nyilvánítanunk, ellenkező esetben véleményközlésünk negatívan hat olyanokra, akiknek az önértékelése vagy az önbizalma már eleve alacsony szintű. Az a szavunk ugyanis, hogy „normális” azt fejezi ki csupán, hogy az elfogadott normáknak megfelelő, nem pedig hogy minden esetben célravezető. Sok esetben éppen az első látásra hülyének tűnő ötletekből alakulhat ki valami új, valami kreatív. (Nem beszélve az olyan ártalmatlan csínyekről, amelyet a buli kedvéért olykor bevállalunk.) Akkor érdemes tehát egy eseten nevetni, ha a másik, aki a butaságot elkövette, szintén képes nevetni magán, tehát nem veszi a hibáját véresen komolyan.
A hülyeség legnagyobb mértékének tartjuk, amikor az illető el van szállva magától és a beképzeltsége miatt olyasmit is megenged, amit kis előrelátással nem tenne meg. Például ha részegen kocsiba ül vagy ha hősködésből olyasmit vállal be, amely komoly sérüléssel járhat. Ez esetben hiányzik a megfelelő szintű kapcsolat a csoport többi tagjával, és elmarad a visszajelzés olyan módon, hogy az illető képes legyen a dolgok reális megítélésére. Sajnos, ez igen gyakori jelenség tapasztalatom szerint, és hosszabb távon egyesek „elszálltsága” a realitástól komoly károkat tud okozni például egy vállalat vezetésében. (Nem beszélve arról, hogy egész hadseregek is vesztek már oda háborúban az ilyen helyzetek következtében.) A kommunikáció gyakori hiánya alapvető gyengeségünk és a legnagyobb hülyeségek egyik fő oka. Pedig annak a megítélése, hogy valamilyen tett, döntés előreláthatóan, nagy valószínűséggel hülyeségnek fog bizonyulni legfeljebb a mi sajátos szemszögünkből lehet magától értetődő: „A kutatók szerint eleve a pszichológiai szakma sem igazán tudta, pontosan mi alapján is gondolunk hülyeségnek valamit, így nem várható el a hétköznapi emberektől, hogy maguktól megértsék, mi volt mások baja azzal, amit csináltak.”
Aki valamiféle perverz élvezetet talál mások hülyeségeiben, az tegye, azonban az ilyen mentalitással aligha fogunk előrejutni. (Ezzel együtt számomra találó mondás, hogy az okos ember hülyéskedik, a hülye ember okoskodik.) A buta döntések csökkentése nem mások folytonos „lehülyézésével” javítható leginkább, hanem ha törekszünk a korrekt és barátságos kommunikációra az adott közösség, csoport minden egyes tagjával.
