1.Merkel hívta be őket.
Az iszlám országokból csak azt követően indult el a tömeges vándorlás a balkáni úton, miután egyes balkáni országok lakói (főként koszovói albánok) „kitaposták” nekik. A délszláv menekülthullám elültével érkezett a muszlim bevándorlók sokkal nagyobb tömege.
Ők sem azért indultak el, mert Merkel hívta volna őket, hanem mert a menekülttáborokban az élet teljesen kilátástalan. A szírek, irakiak, líbiaiak milliói a polgárháború miatt voltak kénytelenek elhagyni az otthonukat, nem pedig „a buli kedvéért” jöttek Európába. Erre mifelénk azonban sajnos nincs hagyománya bármiféle empatikus, a másik fél nézőpontjába időnként belehelyezkedő közösségi etikának.
Merkelnek távolról sincs olyan hatalma pártjában mint Orbán Viktornak nálunk, hogy amit ő mond az úgy lesz. Nyugat-Európánban teljesen természetes sokféle különböző álláspont képviselete, amelyeket kulturált módon megvitatnak, és habár voltak gazdasági érdekek és humanista szempontok is (!) több millió menekült befogadására, a többször megerősített döntés még EU szinten is az volt, hogy viszonylag kis számú politikai menekült (és a magyar '56-osok többségéhez hasonló „gazdasági bevándorló”) letelepedésére van ésszerű lehetőség. A nyugati liberálisok és konzervatívok által meghatározott nagyságrend hasonló mint a magyar kormányé.
2.A magyar kormány nem akar bevándorlókat.
Szó nincs erről, a magyar gazdaság számos területen munkaerőhiánnyal küzd és egyre súlyosabbak a demográfiai problémák is, ezért a kormány is támogatja a bevándorlást (letelepedési kötvény). A „kvótás népszavazás” kizárólag arról szól, hogy a kormány határozhassa meg, hogy mikor és mennyi bevándorlót fogad be, ezáltal szimbolikus jelentőségű, a gazdasági és politikai „szabadságharc” része. Egyúttal ismételt felrúgása az európai egység ideájának és uniós kötelezettségvállalásainknak. A konzervatív felfogásúak általában támogatják ösztönös, érzelmi alapon a kormány politikáját, az „én házam, az én váram”, elzárkózó magatartását kiterjesztve, „a mi országunk a mi várunk” mitizált képévé. Kormányunk pedig éppen ezeket az ösztönös, érzelmi húrokat pengeti.
3.Az arab országokban levőket kell megkérdezni.
Akik az események közepében vannak, a legtöbb esetben tévesen ítélik meg az események kiváltó okait. Az „arab tavasz” is erre egy jó példa (hol vannak a forradalmi vívmányok?), de hasonló mondható el a magyar rendszerváltásban vagy 1956 történéseiben résztvevők tájékozottságáról is. Amellett, hogy az események leírása nagyon valósághű lehet, amikor már a kiváltó okokról van szó, az arab országok lakói különféle városi legendákban gondolkodnak és olyan képet festenek, hogy az nekik kedvezzen. Így például a nyugati országok hibáztatása a kialakult helyzetért eléggé ingatag alapon áll és csak kis részben jogos, mert olyan országokban is kitört válsághelyzet ahol nem volt beavatkozás, a gyarmati múlt pedig már hetven éves távlatban lebeg. Senki nem beszélt azonban arról, hogy olyan súlyos demográfiai, ökológiai és gazdasági problémák halmozódtak fel észrevétlen módon az utóbbi évtizedekben, amelyek kirobbanása csak idő kérdése volt.
4.Az iszlám fiatalok nem képesek beilleszkedni.
Nem arról van szó, hogy az iszlám fiatalok eleve nem akarnak dolgozni és csak segélyből élnek, hanem a munkanélküliségről, amely súlyos probléma Nyugat-Európában (például a franciáknál) és nyilvánvalóan az átlagnál jobban sújtja a bevándorlók gyermekeit, akiknek a képzettsége alacsonyabb szintű. A helyzet hasonló nálunk a tömbökben lakó (kevésbé asszimilálódott) cigányság esetében, amióta a gépesítés és automatizálás csökkentette az igényt a segédmunka iránt. A terrorizmus valójában különféle fanatizált közösségek reakciója a racionalitás teljes figyelmen kívül hagyásával a politikai képviselet hiányára, kilátástalanság, valamint elszigeteltség érzésére. Az iszlám harciassága párhuzamba hozható a kereszténység középkori agresszív és intoleráns viselkedésével, tehát nem annyira a vallás mint sokkal inkább a társadalmak érettsége a meghatározó tényező.
5.Korunk legsúlyosabb problémája
A társadalmi egyenlőtlenségek, az egészségügy helyzete, demográfiai problémák vagy például cigányság helyzete önmagában mind nagyságrendileg súlyosabb probléma nálunk és egész Európában mint a bevándorlók jelentette „fenyegetés”. A „kultúrák harca”, „harmadik világháború” és hasonló hangzatos zsurnalizmusok felelőtlenséget és hiányos történelmi ismereteket tükröznek. Az egyes országok kulturális, nemzetiségi összetétele ugyan folyamatosan változott az idők során, azonban erős, virágzó kultúrákat egy esetben sem volt képes kiszorítani vagy alárendelt helyzetbe hozni bármilyen kevésbé fejlett kultúra.
Hiába lesz most iszlám vallású polgármester Londonban, ez mégsem fogja megváltoztatni lényeges mértékben London mindennapjait vagy akár még politikai arculatát sem. Houllenbecq jó fantáziájú író, azonban a társadalmi kérdések reális megítélésében nem kompetens. A magyar biztonságpolitika „szakértői” mint például Nógrádi György szintén folyamatos túlzásokba esnek és csupán két szempont vezérli őket: a politikai akarat elvtelen kiszolgálása valamint „az én megmondtam” álláspont hangoztatása terrorista cselekmény esetén.
A fenti állítások természetesen még jelentős mértékben finomíthatóak. Indulatokkal szemben a józan ész, bezárkózás helyett sokoldalú látásmód szükséges, ha tisztán szeretnénk látni.
