Ideo-logikák

Ideo-logikák

Július 14-e: Egy hamis mítosz nyomában

2017. július 14. - Tamáspatrik

cultura-eug_ne-delacroix-a-szabadsag-vezeti-a-nepet-1830.jpg

Érdemes alaposabban megnézni Delacroix híres festményét, a szuronyos fedetlen keblű amazonnal, a jól öltözöttségével eltévedtnek tűnő családapával és a pisztolyokkal hadonászó (!) kisfiúval, amint hullákon taposnak keresztül – ez a kép mindent elmond arról a hazug romantikáról, amely jól jellemzi a minden forradalmak ősatyjának tartott 1789-es francia forradalom megítélését.

Elfogultságok a köbön

Egyes történelemkönyvek igen alaposan tárgyalják ezt az eseményt és jól teszik, mert olyan mint egy hatalmas, díszes barokk templom: aki egyet látott az szinte mindet látta, tipikus esetről van szó tehát. Ha mélyebb ismeretekre vágyunk, akkor komoly történészek részletekbe menő leírásait érdemes elolvasni az eseményekről, komoly történészek alatt értve a szakterület elmélyült kutatóit nem pedig a különféle ideológusokat: baloldaliak hajlamosak idealizálni, jobboldali radikálisok pedig általában szörnyülködve írnak az akkor az akkor történtekről. Számomra egyértelmű, hogy az utóbbiak sokkal közelebb állnak ahhoz, amit igazságnak lehetne nevezni, azonban egy súlyos logikai bukfencet mégis elkövetnek: a történtekből nem tanulva ugyanúgy szét akarják zúzni a mai kor domináns társadalmi rendszereit, ami által pontosan ugyanolyan káoszt idéznék elő mint amit ők annyira elítélnek.

Az anarchia anatómiája

Szegény XVI. Lajos király azt írta be a naplójába a 89-es év július 14-én: „Semmi.” Alighanem a félelmeinek elfojtását tanúsítja ez a hátborzongatóan ható mondat, amit valószínűleg maga sem gondolt komolyan, azonban végső soron mégis igaza lehet. Nem különös dolog, hogy a Bastille, amit elfoglaltak a lázadók, egy akkoriban már funkciótlanná vált börtön volt, az elnyomásnak a szimbóluma csupán? Pont erről van szó: Lajos királynak igaza volt abban, az úgynevezett forradalmakban semmi nem történik, egyáltalán semmi váratlan, a lázadás aktusa maga a nagy nihil, lényegileg destruktív. Meglepően hangozhat, de a megdönteni kívánt rendszerek már egytől egyig megbuktak még a lázadások kitörése előtt - ezt persze néhányan jó érzékkel kiszimatolják és az utcára vonulva elsöprik az államhatalmat. Mondom ez csak úgy lehetséges, ha az államhatalom már azelőtt meghasonlott, a vezetők már nem tudják hitelesen játszani a szerepeiket közvetlen környezetük előtt sem és csak egymással marakodva tökéletes patthelyzetet hoznak létre a hatalom csúcsain. Az államhatalom legyengül, a szerepek kiüresednek mondhatni nevetségessé válnak. Legyen szó akár egy impotenciát sugárzó első számú vezetőről, akár funkciótlanná vált arisztokráciáról – a hatalom rendkívüli merevsége oda vezet, hogy a szerepek fokozatosan kiüresednek. A folyamatot felgyorsíthatja egy háborús vereség, éhínségek, szétzilálódott gazdaság vagy erős külföldi támogatók elvesztése, ami miatt a díszletek hirtelen összeomlanak. Mindez lehet ugyan nagyon látványos és hősies is távolról nézve, de az események logikája minden egyes forradalomban egyetlenegy kivétel nélkül oda vezet, hogy a helyzet pár hét elteltével már senki számára sem kellemes – sem a káosz, sem a létbizonytalanság, sem a terror légkörében nem lehet élni. Háborúk, diktatúrák és forradalmak – mind teljesen egy lapon említhetőek ebből a szempontból, nem nagy túlzás azt mondani, hogy végső soron mindegyik egy kutya.

Nem szervezi senki

A forradalmak alapvetően spontán mozgalmak: ez nem jelenti azt, hogy ne lennének kis csoportok és helyi lumenek, akik lázadásokat szerveznének. Általában fiatal gyerekek ők, akik leginkább csak tesztelik az államhatalmat mennyire erős, mivel vesztenivalójuk kevés viszont sokat nyerhetnek. (A legtöbb esetben persze bele is törik a bicskájuk, - ekkor csupán zavargásokról beszélünk, Párizs, London és Los Angeles utcáin is voltak ilyenek nem túl régen.) A '48-as forradalmunkat sem Kossuth szervezte hanem Petőfi és az ún. márciusi ifjak – mindenféle különösebb ideológia nélkül. Csak eltakarítani azt a rosszat, ami van, aztán majd meglátjuk alapon – alapvetően negatív tartalmú magatartás. A lényeg, hogy „Akasszátok fel a királyokat!” Na de mit csináljunk utána? Ezt a forradalmárok még nem tudják, aztán később valakik előkerítenek valamilyen ideológiát amit tudnak használni. Ilyenkor jönnek az igazi politikusok és élére állnak a dolgoknak – amit valójában nem maguk idéztek elő,- és próbálják valahogy kontrollálni, mederbe terelni az eseményeket, több vagy kevesebb sikerrel. Danton vagy Robespierre például egyáltalán nem voltak hősök, - mai szemmel nézve inkább zavaros fejű demagógoknak tűnnek. Kossuth „apánk” vagy Nagy Imre annyiban voltak mások, hogy '48-ban és '56-ban volt egy hatalmas külső ellenség, amely kikényszerített egy eléggé általánosnak mondható összefogást. Forradalmaink leginkább szabadságharcok voltak egy külső ellenség ellen – ezért értékeljük őket nagyra (habár nem voltak folttalanok és egy pár kérdést igencsak fel lehetne tenni velük kapcsolatban). 1918-ban azonban nem volt egyetlen erős külső ellenség – és az őszirózsás forradalmunkat nincs miért megünnepelni, hiszen az események logikája a vörösterrorhoz és fehérterrorhoz vezetett.

A társadalmat átalakító szerep nem hatékony

Való igaz, hogy 1789-re a francia társadalom megérett a változásra: rég elhúztak mellettük az angolok (aki az előző évszázadban már megvívták a maguk kártékony forradalmát, csak épp vallásháborúnak hitték), éppúgy mint a hollandok és az amerikaiak. De ha ez a forradalom annyira hatékony volt, akkor vajon mért törtek ki újabb forradalmak Párizs utcáin 1830-ban, 1848-ban és 1871-ben? Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy az olyan szintű gyors átalakulás, amiben a felvilágosodás nagy alakjai, Voltaire és Rousseau hittek, társadalmi méretekben valószínűleg nem kivitelezhető. A svédeknél és a svájciaknál például nem voltak forradalmak, viszont a lassú és fokozatos átalakulás tartósabb volt mint a politikai inga ide-oda lengése és a polgárháborús terror kiváltotta kiábrándulás. A porosz modell is példaként említhető a kissé megkésett, de igencsak hatékony átalakításra. A társadalmi változások fő mozgatórugója minden esetben természetesen az ipari forradalom volt – amely a szó valódi, pontos értelmében vehető gyökeres átalakulás a termelés és az életmódunk terén. A társadalmi forradalmak elnevezésére ma még nincs jobb szó – a jövő történetírása azonban a romantikus szellemiségtől megszabadulva, hatékony modellekre alapozva egészen máshogy fogja nevezni a különböző korok és társadalmak igen hasonló lefolyású, anarchikus jellegű időszakait.

Forma 1-es szintű katasztrófák

A francia forradalom éppúgy mint az orosz, kubai, kínai, iráni stb. forradalmak véreskezű diktátorokat juttattak hatalomra, akik akár egész kontinensre kiterjedő háborúkat robbantottak ki (Napóleon), vagy saját népüket irtották módszeresen (pl. Sztálin, Mao, Khomeini, Castro.) Ezek a diktátorok valóban komolyan vették, hogy átalakítják a társadalmat nekik tetsző ideológiák mentén és ehhez minden hatalmuk meg is volt, - némelyek egy szerencsés nagyhatalmi vákuumnak köszönhették mindezt mint Pol Pot, Kim Ir Szen, Ceausescu, Franco vagy éppen a mai Iszlám Állam vezetői. A többség eleinte üdvözli őket, hogy végre megszüntetik a káoszt, - később esik csak le a tantusz, hogy milyen hatalmat nyertek fölöttük a hatalom megragadásában tehetséges, fanatizálódott szellemi törpék, kimondott pszichopaták. Akár az éhínség mint 1789-ben, akár magas élelmiszerárak mint az ún. arab-tavasz során 2011-ben váltottak ki közfelháborodást, az instabillá váló társadalmakban nagy eséllyel törnek ki véres polgárháborúk. Utóbbi esetben erre példa Líbia és Szíria – Egyiptomban, Tunéziában vagy épp Görögországban csak azért nem fajult el a helyzet olyan mértékben, mert a turizmusból igen sokan élnek meg, ezért közérdeknek mondható a turisták el nem riasztása.

A fiatalok alapvetően forradalmárok

Az arab terroristák éppolyan forradalmárnak tartják magukat mint akár a Vörös Október, a Baader-Meinhof csoport a múlt században, vagy a TV székházunk megostromlói - és esélyük egy társadalmi rendszer megdöntésére jelenleg éppúgy gyakorlatilag zéró. Az 1789-es eseményekben a huszonévesek domináltak, és ha sok a fiatal egy társadalomban, akik úgy érezhetik, hogy el vannak zárva az előbbre jutástól, akkor létrejönnek különféle forradalmi jellegű mozgalmak mint az 1960-as években is történt. 1968-ban az amerikai kormányzat eléggé nehezen kezelte mindezt, és De Gaulle elnöknek is kellett némi idő, hogy észbe kapjon és komoly politikushoz méltóan kézben tudja tartani az eseményeket. Habár a fiatalok követeléseinek nagy része nyugaton lassan elfogadottá és fokozatosan törvényessé vált a '70.es években, nálunk és a volt szoci táborban a rendszer nem bírta el a reformtörekvéseket és a vasfüggöny képletes értelemben véve gyorsan visszazáródott ránk. (Habár még mindig jobban jártunk mint Mao Kínája, - amely lényegében egy személyes tulajdona volt ennek a modern kori császárnak, - ahol az értelmiség egésze került lefejezésre „kulturális forradalom” néven.) A társadalmi rendszerek megdöntésére irányuló, azaz forradalmi mozgalmak csak olyan országokban jöhetnek létre, ahol a fiatalok aránya eléggé magas és az iszlám országok nagy részére jelenleg pontosan ez jellemző.

A rendszerváltozás elhúzódó, látens forradalomként is értelmezhető

A szoci tábor mindegyik rendszere alapvetően merev és versenyképtelen feudális jellegű struktúrával bírt és ez alól a Kádár-rendszer sem képezett kivételt. A repedéseket az mutatta, hogy a '80-es években már egyre inkább lehetett vicceket faragni a (funkciótlanná váló) párttitkárokról és a karhatalmistákról. A rendszer elitje már nem volt érdekelt nálunk sem annak fenntartásában, inkább a nyugati szintű vagyon felhalmozása és vállalatok megszerzése lett a céljuk, ezért nem véletlen, hogy a rendszer lassú kimúlásában nálunk a pártelit nagy része alapvető szerepet játszott. Bekövetkezett nálunk is az államhatalom meggyengülése és közel forradalmi szintű anarchia, amelyet ma a legtöbben jogosan vagy jogtalanul liberalizmusnak neveznek. (Olyan "felvilágosító" párttal az élen mint a hajdani SZDSZ és vérprofi MSZP-s politikusokkal.) Törvényszerű, hogy az egyre kaotikusabb rendszerben a közhangulat egyre inkább keménykezű vezetőt kíván – tehát mennél jobban kileng az inga balra az anarchia irányába, annál erősebb lesz a radikális jobboldal, akik leginkább egy diktátort szeretnének látni. A káosz a mélypontját nálunk 2006-ban érte el, ezért jöhetett a „fülkeforradalom” és az alkotmányos puccsot eredményező 2/3-os hatalomátvétel 2010-ben.

Annak ellenére, hogy a pozitív irányú társadalmi átalakulást és nagyobb előidéző népfelkelést forradalomnak szoktuk nevezni, ez a meghatározás a történelmi példák alapján nem nagyon használható – annyira nem, hogy személyes meggyőződésem szerint az, amit forradalomnak nevezünk az átalakulásoknak csupán füstje és nem a lángja (leginkább tehát mellékterméke). A forradalmakat valójában társadalmi szintű anarchiának tartom: elmondható, hogy Venezuelában 2016-ban forradalom tört ki, és az oda vezető út nagyon tanulságos kell, hogy legyen mindenki számára. Ugyanis egy látszatra jól kinéző ország hirtelen összezuhanhat, ha a vezetői és véleményvezérei eltévesztik a mértéket, forradalmárnak tartva magukat, holott legbelül olyan sötétek mint az éjszaka.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr1812662487

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása