A demokrácia építménye a világ sok országában recseg-ropog: a legrégebbiek egyike a brexit miatt roggyant meg, az USA-ban pedig a két nagy párt ellenséges viszonya és a populizmus teszi próbára. A demokrácia válsága a világ számos részén tapasztalható: az ezredforduló idején még úgy látszott, hogy tökéletes diadalt arat majdnem mindenhol, manapság viszont egyre inkább előre tör az új autokrata politikusok új hulláma Perutól Törökországon át a Fülöp-szigetekig, az USA-val bezárólag.
A populisták mindenütt ugyanolyanok
Steven Levitskky és Daniel Ziblatt: A demokráciák halála című könyvében számos olyan esetet mutat be, amikor a demokratikus rendszerek egy-egy országban áldozatul estek politikusok hatalomvágyának. A kisebb-nagyobb nemzetvezetők vagy idegen szóval dema-gogoszok mindenütt hasonló módszerekkel jutottak hatalomra. 1.Megkérdőjelezik a játékszabályokat vagy meg akarják változtatni azokat (például a választókerületek átrajzolása), 2.Megkérdőjelezik az ellenfeleik legitimitását (pl. idegen érdekek képviselőjének tartják őket), 3.Támogatják vagy bátorítják az erőszak bizonyos formáit, 4.Korlátozni igyekeznek a sajtó szabadságát és büntető lépésekkel fenyegetnek civil szervezeteket. Orbán Viktor természetesen rajta van az ilyen típusú vezetők listáján, de csak kispályásnak számít Erdoganhoz, különösen Putyinhoz képest.
Az erős demokráciák totál mások lennének?
Nem nyitnék vitát arról, hogy mi számít demokratikusnak, az egy másik kávéház témája lehet: elfogadom az ezzel foglalkozó intézet mérési eredményeit, ami alapján az egyes országok eltérő kategóriákba sorolhatóak a politikai kultúrájuk alapján.
Az erős demokráciákban is általában nagyok az ellentétek az egyes pártok követői között és ezek időnként ezek ki is élesednek, de ritkán válnak tragikussá mint az USA polgárháborúja esetében vagy a spanyol polgárháború előtt. Mindig voltak olyan amerikai elnökök, akik megpróbáltak különféle trükkökkel nagyobb hatalmat koncentrálni, például feltölteni a legfelsőbb bíróságot saját embereikkel, de az ilyen törekvéseiket egy ponton túl már a saját párthíveik sem támogatták.
A pártok nem pusztán a jogszabályokat követték, mert azokkal könnyű visszaélni és az alkotmány is csak nagy vonalakban tárgyalja az egyes hatalmi ágak jogköreit, ilyen esetekben inkább az íratlan normákat, a szokásjogot vették figyelembe. (Például sokáig csak szokásjog volt az is, hogy az elnök harmadszor már nem jelöltette magát a választáson, később foglalták csak törvénybe.) Kérdés, hogy mért működött ez annyira jól sokáig és mért borult fel az ezredforduló táján ez a rendszer egész az USA-ban, mért estek a nagy pártok egyre jobban egymás torkának? A Trump jelenség csak a jéghegy csúcsát jelenti ebben a folyamatban.
Nyilván közös célra vagy pedig közös ellenségre van szükség
Azt gyanítjuk, hogy amíg van mindent meghatározó közös cél, addig az egymáshoz képest teljesen más felfogású emberek is jobban hajlandóak az együttműködésre. Egy közös ellenség pedig még jobb ebből a szempontból. A magyar történelemben ilyen erős közös cél volt a rendszerváltás után az EU-ba való mielőbbi bejutás, amely tompította az egyes pártok szembenállását, 2004 után viszont ez a közös cél megszűnt, hiszen már az Unió tagjai voltunk. Közös ellenségre példa a reformkorban az osztrákok abszolutista kormányzása, amely egyesítette a magyar nemesi osztály szinte teljes politikai spektrumát. További példa Chilében a politikai pártok Pinochet utáni egyezségre jutása, de a mai Németországban is egyes számú szempont maradt, hogy egy Führer még véletlenül se ragadhassa magához a gyeplőt.
Mi történt az USA-ban?
Az USA-ban a fenti könyv írói szerint egy kevésbé közismert egyezség jött létre: a polgárháború után az északiak hajlandóak voltak szemet hunyni afelett, hogy a déli államokban, ahol nagyon nagy volt a volt rabszolgák aránya, a helyi pártok a választási rendszerből ki tudják zárni a feketék nagy részét (írástudatlanságukat kihasználva). A fekete polgárjogi mozgalmak győzelme után azonban ez az egyezség nem volt tovább tartható és a déli, konzervatív demokraták fokozatosan eltűntek, ezzel együtt megindult a két nagy párt polarizációja. A bevándorlás felerősödésével (!) a republikánusok váltak egyre inkább a fehér, vallásos amerikaiak bázisává míg a demokraták nagyobb népszerűséget szereztek a nem vallásos nagyvárosiak valamint a más etnikumok körében. A vagyoni különbségek növekedése is köztudottan erősítette azt a folyamatot, amely során fokozatosan eltűntek a pártból a kompromisszumokra kész "hídemberek" és a párbeszéd megszűnt, az ellenségesség egyre kifejezettebbé vált.
Mi a helyzet a mi portánkon?
Nálunk a különbségek az egyes emberek felfogása között nem nagyobbak mint máshol, és ezt a politikai pártok aránylag jól le is képzik. A különbségek épp annyira vannak jelen mint a 20.század végén, azonban a politikai elitek egyre inkább rájátszottak ezek kiélezésére. Az Orbán-rendszer voltaképp két kulacsos: a bevándorlással riogat (nem alaptalanul, de durva túlzásokkal), miközben befogad más (pénzes) bevándorlókat. Harcol a "multik" ellen és adókedvezménnyel támogatja az ide települő külföldi cégeket, és még lehetne további példákat is sorolni az ellentmondásokra. A jog uralma jellemző nálunk is a politikában, a legcinikusabb és machiavellistább használatát értve ez alatt, a józan ész diktálta társadalmi normákkal és etikai alapelvekkel szemben, miközben folyamatosan egyfajta "rendkívüli állapotban" élünk.
Elvileg nagyon jó, hogy sokféle felfogásúak vagyunk, mert mindig szükség volt hagyományőző konzervatívakra, akik továbbadták a társadalom alapértékeit a következő generációknak éppúgy mint progresszívokra is, akik nélkül a társadalom még mindig a szakóca 1.0-ás verziónál tartana. Egy "normálisnak" mondható politikai légkörben hol az egyik, hol a másik fajta ízléshez közelebb álló pártok vannak hatalmon, esetleg a kettő valamiféle közös nevezője vagy koalíciója.
A jobboldal fokozatos kiürülése
Az amerikai republikánusok radikalizálódásával együtt járt egyfajta színvonalcsökkenés, kiüresedés: a párt elüzletiesedett, az újabb képviselők pedig inkább agresszív megnyilvánulásaikkal tűnnek ki az értelmes okfejtések és jó tárgyalási rutin helyett. Nálunk is a radikális jobboldal az, amely nekem sokkal inkább válságban levőnek tűnik mint a baloldal vagy a mérsékelt jobboldal, hiszen ha leszámítjuk Orbánt és esetleg Matolcsyt, akkor ki marad a színen, akit komolyan tudnánk venni? A régi, kiégett politikusok mint Kövér vagy Kósa? A mindig engedelmes és vonalas Szijjártó? A pálya szélére szorult Balogh vagy Lázár? Netán Németh Szilárd? A mindenhez értő "polihisztor" Kásler? Vagy az olyan "értelmes" véleményvezérek mint Bayer vagy Schmidt Mária? Az általános színvonalesés nálunk is leginkább a radikális jobboldalon a jellemző annak ellenére, hogy van pár igen kemény, profi politikus is a kormányban (és az ismeretlen háttéremberek között is nyilván).
Hogyan menthetjük meg a demokráciát?
Egyetértek a fenti szerzőkkel, hogy még ha az egyik politikai oldal vissza is él a jogszabályokkal, azok teljes felrúgása a másik oldal részéről sosem bizonyult megfelelő megoldásnak és a helyzet további eszkalációját vonta maga után. Az autoriter vezetéssel és hátrányokat okozó intézkedésekkel szemben természetesen tiltakozni kell mindenféle valamennyire szalonképesnek mondható formában, hiszen az érdekharc és az eltérő érdekek, felfogások ütközése, a viták és a veszekedések a legtöbb modern demokráciában nem spórolhatóak meg.
A lényeg inkább a párbeszéd, az eltérő felfogású oldalak közötti kommunikáció fenntartása még akkor is, ha nagyon kevés olyan személy van, akit mindegyik oldal elfogad (és aki még vállalja is a politikai szerepvállalást). Amikor én is vitatkozom tőlem eltérő felfogásúakkal, akkor gyakran azt tapasztalom (feltéve, hogy az illetőnek nem a támadás az egyedüli célja), hogy sok mindent el tudok fogadni abból amit a másik mond. Gyakran csupán a dolgok más-más oldalát látjuk és néhány ponton egyetértésre is tudunk jutni. Így például sokan eltérően ítélhetünk meg vallási jellegű kérdéseket, a nemzeti jelképek jelentőségét vagy a bevándorlás bizonyos veszélyeit, azonban a legtöbben szeretnénk jobb egészségügyet, színvonalas oktatást, megfelelő munkakörülményeket, valamiféle családi életet vagy éppen élhető környezetet látni magunk körül.
