Populizmusnak is szokták nevezni azt a politikát, amely egyrészt népszerűségre tör, másrészt "nép-szerű", a nép úgymond egyszerű és romlatlannak mondott (?) fiai és lányai képezik alapvető bázisát. Mindegy, hogy minek nevezzük, ez a fajta ideológia több mint száz éve is létezett már (vagy akár még annál is jóval régebben): kissé meglepő módon az USA-ban és kevésbé meglepő módon Oroszországban bontogatta szárnyait, az akkori mozgalmárok mai fülnek teljesen ismerős húrokat pengettek.

A lényeg, hogy hol a helye az ilyen gondolatoknak a közéletünkben vagy a szűkebb értelemben vett politika világában. Nem gondolom, hogy az ideológia helyének meghatározásában itt a szemeteskosár és a "belevaló ember" típusú élcelődés lenne a megfelelőbb, de abban sem hiszek, hogy különösebb csodát remélhetnénk az ilyen eszmékkel házaló politikusoktól.

Nem ördögtől való

Nagyotmondással lehet igazán népszerűséget szerezni, az egyszerűbb emberek szívéhez is úgymond eljutni, ennélfogva szélsőjobbos vagy szélsőbalos gondolatokkal lehet leginkább eredményt elérni. Leggyakrabban vágyak kifejezéséről van szó sokkal inkább mint reálpolitikáról, ezek a vágyak viszont jelentős társadalmi csoportok (például falvakban élők) létező vágyait tükrözik. Ideális esetben kell kapjon megfelelő parlamenti képviseletet az ilyen jellegű politizálás, még ha gyakran destruktív és nem mindig szalonképes módon is lép fel. Mivel azonban ezeknek a csoportoknak a társadalomban betöltött valós súlya is lényegesen elmarad a számarányuktól, a populistának vagy szélsőjobboldalinak nevezhető pártok is normál esetben csak törpepártok. Kaphatnak ugyan szerepet a kormányban, de semmiképpen sem vezető szerepet, mert sokkal többet foglalkoznak az elosztási kérdésekkel (kinek hol mit adjunk) mint a kreatív értékteremtés feltételeinek megteremtésével. Egy másik fajta irányzat a liberalizmus, amely szintén szűkebb rétegeknek való (a szabadsággal kevés ember képes megfelelő módon élni), nem véletlen, hogy a liberális pártok Európában általában törpe pártok.

Marketingtermékek

A modern tömegpártok nem ritkán árukapcsolással élnek. Maradjunk az európai kontinentális parlamenti rendszernél, amely szerintem sokpártrendszerként kifinomultabb mint az angolszász kétpártrendszer és sokkal fejlettebb mint a keleti típusú (de facto) egypártrendszer, de itt is felbukkantak egyre gyakrabban azok a politikusok (akik az USA elnöki rendszerében már régóta meghatározó jelentőségűek), akiket egy profi marketingcsapat épített fel. Azok az ún. nagy gyűjtőpártok is ide sorolhatóak, amelyek nagyon sokféle, nehezen összehangolható vagy ellentmondásos értéket képviselnek, ezáltal biztosítva egyes vezetők választóbázisát. Az ilyen jellegű árukapcsolás nem teljesen tisztességes a választókkal szemben.

Manapság a marketing annyira kifinomult, annyira folyamatosan mérik és elemzik a fogyasztókra gyakorolt hatásokat a különféle gyártók és szolgáltatók, hogy a politika is jelentős részben marketingiparrá alakult. Folyamatosan bombázzák az agyunkat a különféle reklámokkal, és a politika "egyszerű (vagy egyszeri?) fogyasztója" el is hiszi, hogy ez most majd más lesz, holott ugyanazt adják el neki mint régen, csak a csomagolása más.

Mért sikeres mégis?

Az új seprő elve miatt ezek a programok gyakran bejönnek: ez ahhoz a hatáshoz hasonlít, amit pszichológusok jól ismernek, hogyha a dolgozókat kizökkentjük a szürke rutinból, szinte bármilyen változtatás teljesítménynöveléshez vezet, legalább átmenetileg. Új emberek jönnek új ötletekkel, általában valós, létező problémákra reagálva és addig kevéssé preferált csoportoknak biztosítanak kicsivel nagyobb lehetőséget.

A másik, hogy a marketing mögött általában ott vannak azok az emberek, akik tényleges munkát is végeznek és e téren eléggé kompetensnek mondhatóak - ilyen háttérmunkásoknak köszönhető az eredmények nagy része.

Azzal nem árulok el sok újat, hogy a magyar politikában Orbán Viktort tartom a fő marketingterméknek, aki egy jó ideje már több kárt okoz mint hasznot. A kulcsfigurának vele szemben Matolcsyt és csapatát tartom, (hiszen a helyzet kulcsa ezúttal is a gazdaság), akiknek jó ideje a szükséges pénzügyi stabilitást köszönhetjük. Nem áramlik ki az országból annyi pénz mint az előző kormányok idején, ügyes piacvédelemért sem mennek a szomszédba (bár a szomszédban is gyakorolják különféle módokon). A pénzügyi egyensúly eléggé erős alapként szolgált, amire jött az összeurópai konjunktúra plusz az EU támogatások rendszere és 2014-től végre beindította a növekedést.

Látszanak a rendszer-korlátok is

Sokféle korlátot lehet találni, az egyik olyan jellegű, hogy az EU támogatások leginkább a dolgok beindításában segítenek, a fenntartásában már nem (azok amelyek nem így működnek, az élősködést segítik elő vagy segítenék elő). Tehát építünk sportlétesítményeket, kulturális létesítményeket, ami azt jelenti, hogy azokat fenn is kell tartani nem jelentéktelen tételként, az új autópályákat szintén, a felújított kastélyok, műemlékek állagmegóvása is jelentős tényező. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi gazdaságunknak sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy kitermelhesse a megfelelő pénzt ilyen célokra (miközben az egészségügy is megújulna és a nyugdíjak is legalább megőriznék a mai értéküket).

A cégekben az EU-támogatott beruházásoknak fialniuk kell egy idő után, a meggazdagodott felsőbb osztályoknak a pénzüket sikeres, versenyképes sőt exportképes cégekbe kell tudniuk befektetni. Hatékonyságban, modern technológiák bevezetésében a jelenlegi rendszer nem annyira jeleskedik, ehhez hiányzik belőle a nyitottság és a modern szemlélet. (Vagy csak én látom ennyire tragikusan a járadékvadászat kontraszelektív hatását.)

Jól látható a komoly munkaerőkorlát is: például ha több katonára van szükség, amely valamennyire jogos igény, akkor ez hogyan biztosítható, amikor már a tűzoltó és a rendőr szakma sem eléggé vonzó és a színvonaluk egyértelmű hanyatlásnak indult?

Hosszasan lehetne sorolni, hogy hány sebből vérzik a dolog, a legjelentősebb korlátok leginkább tudati jellegűek, a rendszer skatulyázó jellegű, mindenkit szeretne begyömöszölni mennél hamarabb egy szűkebb dobozba, akik pedig a "lábukkal szavaznak", nekik ez gyakran bántóbb mint az alacsony fizetés.

Nem az "isten adta nép" - máshol sem

Hosszabb távon egyik olyan rendszer sem bizonyult sikeresnek, amely csak a népszerűséget kereste és folyton dicsérte a választóit, a hiányosságokat és a gyengébb teljesítményt mindig külső tényezőkre fogva. Ez ahhoz hasonló, mintha egy gyereket vagy egy kezdő sportolót mindig csak dicsérnének, amikor valami nem sikerül, azt mindig "balsorsnak" tulajdonítjuk.

A legtöbben hajlamosak vagyunk belterjességre, konformizmusra és kényelmesen tespedve várunk, hogy érdekeinket a "kormány" majd megvédje. Az ilyen magatartásnak ára van - részben pénzben mérhető (korrupció elfogadása), részben nem mérhető: gyenge és őszintétlen, konfliktuskerülő kommunikáció, a véleményünket nem vállaljuk fel nyíltan - ez a mi kultúránkban eléggé szembetűnő.

Azonban egy olyan fajta törésvonal, hogy nyugati vagy keleti országok ma már kezdi elveszíteni a jelentőségét. Egy görög vagy egy dél-olasz fiatal nem ritkán hátrányosabb helyzetből indul mint egy cseh vagy egy magyar. Létezik viszont Európában (és máshol is) egy ennél erősebb falusi-városi törésvonal és észak-dél közötti különbség. Óriási életmódbeli különbségeket képeznek le az egymástól eltávolodott politikai nézetek, és sokan a saját belterjes buborék világukban élnek, ezek között eléggé ritka az átjárás. (Bár egyáltalán nem lehetetlen, mi több kívánatos is. Egyszerűen túl kényelmesek vagyunk és nem látjuk a fontosságát.)

Racionalitásra és érzelmekre is szükség van a politikában

A racionális beállítottságú embernek élvezetet jelent, hogy információözönben él, a világról folyton megtud valami érdekeset. Sokan vannak viszont, akik az érzelmesebb megközelítéseket jobban szeretik és a igénylik a különféle történeteket, mítoszokat, csak így kerek a világ számukra. Leginkább otthont keresnek, egy kisközösséget, ahova bevackolódhatnak. (Természetesen vannak átmentek bőven a két felfogás között.) A statikusabb felfogásúnak mondható embereknek a különféle politikusok és egyéb véleményvezérek előszeretettel adnak el különféle meséket és mondákat, vagy pedig szimbolikus jelentőségű cselekedetekkel "vásárolják meg" a jóindulatukat (pl. jól odacsap a bankoknak).

Az álmodozást általában keserű ébredés követi, ergó le kellene szokni erről. A szellemi elitnek pedig a magas lóról kellene leszállnia és kicsivel természetesebb, emberközelibb viselkedést elsajátítania. Egy bombasztikusan hangzó "politikusi" mondat a végére: a szellem embereinek és az egyszerű életmódot folytatóknak meg kellene tanulniuk jobban tisztelni egymást és a helyén tudni kezelni egymás teljesítményeit.