A kérdés úgy pontosítható, hogy milyen körülmények között érdemes mindenképp a biztonságra törekedni vagy pedig inkább az ésszerűnek tűnő kockázatvállalás irányába elmozdulni?
Nagyon szubjektív, hogy mit nevezhetünk ésszerű kockázatvállalásnak nyilvánvaló, ha bármit teszünk az életben az kockázattal jár. Ha kilépünk az ajtón az utcára, ott már olyan baleset érhet minket, amely nem tőlük függ. Ha közlekedünk, akkor nekünk mehet egy nem teljesen tiszta tudatállapotú autós. A közintézményekben járva fertőzéseket kaphatunk el vagy ha ismeretlen emberekkel lépünk kapcsolatba, esetleg becsaphatnak minket.
Vannak olyanok, akik a kockázatok minimalizálásának a hívei, a rend megszállottjai. Például idősebb korban már az ember egyre kevésbé szereti, ha megzavarják a kis nyugalmát, és hajlamos egyre konzervatívabban gondolkodni. Emiatt nem meglepő, hogy Európában a lakosság öregedésével párhuzamosan jobbra tolódás történt és megnövekedett a szélsőjobboldali (rendpárti) mozgalmak népszerűsége.
Az élet alapvetően rendetlen, kiszámíthatatlan és zavaró tényező: a fa ága letörhet, ezért egyszerűbb kivágni és a köztereket lebetonozni és a kutyákat is kitiltani mert piszkítanak, a túlságosan nagy rend tehát már egy teljesen kocka és élettelen világ. (Meg kell említeni a másik végletet is: ahol 20 év körüli magányos férfiak vannak jelen nagy számban, ott hajlamosak leginkább az ésszerűtlen mértékű kockázatvállalásra és a bűnözésre.)
A biztonság túlhangsúlyozása csökkentheti a vállalkozókedvet (amely nálunk nem véletlenül az egyik legalacsonyabb az Unióban), hiszen egy vállalkozás könnyen tönkremehet, viszont ha valaki nem saját kútfőből cselekszik, hanem mások utasítását hajtja végre, neki első látásra legalábbis semmi kockázata nincs.
A múltbeli módszerekhez való feltétlen ragaszkodás a modernizációt, az új eljárások bevezetését vezeti vissza, a hiányosságaink e téren is közismerten nagyok.
Sőt, nem léteznének extrém sportok vagy hegymászás sem kockázatvállalás nélkül: aki nem vállal kockázatot az nem fogja megismerni a teljesítőképességének a határait sem.
Azonban mindenhol létezik az a réteg, amely általában 10-15% körüli ultrajobb szavazóbázist jelent, olyanokat akik alapjában véve semmiféle kockázatot nem akarnak vállalni és félnek minden változástól. Az Unióban a magyar politikai rendszer szinte egyedülálló sajátossága az a kusza érdekképviselet, ahol a szélső jobbra tolódott Fidesz (egy öregedő, egyre konzervatívabb gondolkodású vezetővel az élen) foglyul ejtette a mérsékelteket is, "gyűjtőpártként" helyet cserélve a valaha jobb szélen levő Jobbikkal.
A bevándorlás ebben a vonatkozásban egy központi téma, ahol a "rend", a jelenlegi státusz fenntartása azt jelenti, hogy ne érkezzenek bevándorlók hozzánk távoli kultúrából (főleg ne iszlám országokból). Ebben a kérdésben a volt szocialista országokban nagyjából egységesek, de egyik ország politikusai sem hangsúlyozzák ezt a témát annyira mint Orbán, aki szinte egy új "vasfüggönyt" szeretne felépíteni Észak-Afrikával és Nyugat-Ázsiával szemben. (Mivel tengeri határokról van szó, ez a vasfüggőny képletesen értendő, annyira nehezen átjárható határokat jelent mint ami a szocialista tömböt Nyugat-Európától elválasztotta.)
A bevándorlás terén eléggé szigorú szabályozásra van szükség, ezt ma már gyakorlatilag senki nem vitatja, azonban a viták erről kétféle stílusban folyhatnak: lehetnek észérvekre épülők vagy inkább zsigeriek és indulatosak - őszintén szólva engem az utóbbi nem nagyon érdekel. A "Jobb félni mint megijedni" egy paraszti társadalomban született, az akkori életkörülményeknek megfelelő mondás volt, azonban mai világunkban inkább a polgári mentalitás lenne irányt adó ("Demokratának lenni annyit jelent mint nem félni" - Bibó).
Nem szokásom a politikai vitaműsorok és interjúk követése, véletlenül láttam az ATV 04/23-i műsorát, ahol Rónai Egon interjúvolt meg két biztonságpolitikai szakértőt Földi Lászlót és Tarjáni Pétert a Sri-Lankai robbantás sorozattal kapcsolatban.
Számomra Tarjáni volt az, akinek a megszólalása (a riporterrel együtt) szinte teljes mértékben a helyzetértékeléshez méltó adekvát higgadtságot tükrözte anélkül, hogy elbagatellizálná a problémát. Földi László szavai kifejezett zsigeri indulatokat váltottak ki belőlem és a páromból is (konkrét feszültséget a hasban). Habár voltak igen csak megfontolandó érvei Földinek is, (például sok mindent átvenni abból a szigorított jogalkalmazásból és biztonságpolitikából, amit az USA bevezetett 2001 után), több esetben a kormány vonalát tükröző "ehte" zavarkeltő demagóg képét mutatta a számomra. Ilyen mondatok voltak például, hogy az "Iszlám államot nem kellett volna megsemmisíteni" (mert föld alatt élnek tovább), nem kell beavatkozni azokba a konfliktusokba (hagy öljék egymást?), az Iszlám Államot a NATO hozta létre (biztos volt benne valamennyi szerepe, mint ahogy az Oszmán birodalomnak is, amely még a könyvnyomtatást is tiltotta, tartósítva az elmaradottságot a térségben), vagy hogy ami nekem orbánizmusnak tűnik: "Az iszlám vallás egy az egyben gonosz, és háború zajlik jelenleg."
A fenti tételek ennyire durva megfogalmazása (némi igazságtartalmuk ellenére) szinte a kocsmai szintű politizálás létjogosultságát veti fel a számomra. Ugyanis egy valami egyértelmű a terroristák szándékaival kapcsolatban: háborús állapotokat szeretnének előidézni, ahol szabad a rablás és fosztogatás és hogy az emberek féljenek. Nyugat-Európában és az USA-ban ezt a célt nem sikerült elérnie eddig még egyik terror hálózatnak sem: a Vörös Brigádoktól kezdve az ETA-n át az Al-kaidáig, az Iszlám Állammal bezárólag mindegyik csak össznépi ellenszenvet váltott ki és mind megszűnt egytől egyig. Sajnos mindig újak jönnek létre időnként (szerintem nem igaz a "terror franchise" elmélet, hiszen már a palesztin öngyilkos merénylők módszerei is hasonlóak voltak, sőt a 19.században is léteztek már "aszasszinok", nem nagyon van ezek között valódi kapcsolat, bár tanulhattak egymás példáiból).
Félelmet ezek a mozgalmak szinte egyáltalán nem tudtak kiváltani nyugaton, csak olyan társadalmakban, ott tudnak riogatni iszlám bevándorlókkal a politikusok, ahol ilyenek egyáltalán nincsenek. Sőt jönnek rendre az olyan hosszú nyelvű "szakértők", akik jó pénzért támogatják egy az egyben a kormány kissé demagóg politikáját és addig mondogatják az erős mondataikat, amíg ők is kezdenek hinni benne.
Nyilvánvalóan ahol nő a népsűrűség, mert bevándorlók jelennek meg, ott megnőhet a valószínűsége az erőszakos bűnözés vagy néhány esetben a terrorizmus bizonyos formáinak. Egy adott társadalom azonban mindig maga dönti el, amikor egyes pártokra szavaz, hogy milyen szintű kockázatot vállal. Az egyes országok között nagy különbségek lehetnek, de mi nem fogjuk tudni megmondani a németeknek, hogy mi a helyes. (Például a török bevándorlás a németeknél jelenleg sikertörténetnek tűnik és a briteknél a gyarmatokról érkező muszlimok generációi is valószínűleg jól be tudtak illeszkedni.) Egy biztos: zéró bevándorlás lehetséges ugyan, de a mai világban egy "vasfüggöny" teljesen életszerűtlennek és ésszerűtlennek is tűnik, sőt a kormányunk is igyekszik számára elfogadható kategóriákba eső bevándorlókat vagy külföldi munkavállalókat beengedni az országba.
A kockázatok becslése pedig olyan természetű szokott lenni, hogy mindig a látványosabb esetekre vonatkozóan irracionálisan magas: emiatt tűnik veszélyesebbnek a repülés az autózással szemben, vagy a bűnözés az elhízással és a mozgáshiánnyal szemben, vagy akár annak elfogadása ha folyamatosan füstölve lassan mérgezzük magunkat és a környezetünket.
Én magam nem vagyok bevándorláspárti és nem is támogatom semmiképpen a tömeges bevándorlást, azonban azt a félelemkeltést, ami nálunk folyik és amely növeli (az egyébként a terrorizmus által is kívánatos célnak tartott) feszültséget, hogy ebből politikai tőkét kovácsoljon, azzal már semmiféleképpen nem tudok egyetérteni. Értelmiségi ember szégyellje magát, ha kifordulva önmagából nem a racionalitásra hanem zsigeri ösztönökre kíván hatni. Ez az egyik fajta árulás, amelyet a mai értelmiség manapság leggyakrabban elkövet saját magával szemben.
