Úgy gondolom, hogy vannak tipikus esetei annak, amikor valaki nem boldog, nem találja meg a helyét, annak ellenére sem, hogy az életkörülményei nem annyira rosszak. Még a leggazdagabb országokban is sokan járnak ebben a cipőben (illetve nehezen tudnak kilépni belőle), nálunk pedig a panaszkultúra és mások szokásos hibáztatása a saját problémánkért vezet oda, hogy az internetet elöntik az erősen negatív tartalmú, destruktív cikkek és hozzászólások. (Én magam sem vagyok teljesen mentes az ilyesmitől.)

Pár tipikus eset felvázolva az alábbi módon nézhet ki, legalábbis én ilyennek képzelem, de nem látok az illetők fejébe és kevesen vannak az őszinteségnek azon a fokán, hogy felvállalják magukat a gyengeségeikkel együtt. Így viszont nem könnyű dekódolni, hogy egy közlés mögött milyen valós gondolatok és főként milyen emberi érzések vannak. (Nem a különféle indulatokra gondolok itt, hanem valódi EMBERI érzésekre.) Szerintem ez a dekódolás több mint egy érdekes játék, mert nem is játék, hanem nagyon is komoly feladat megérteni azt, hogy a pógárnak mi is a baja valójában, ami miatt végül önként és dalolva sétál bele a különféle politikai manipulációkba.

Első eset: Multi cégnél, gyárban dolgozó férfi, gépkezelő

Érzéseim: Gyakran érzek a gyomromban feszültséget, mert amikor dolgozom, mindig vannak váratlan helyzetek és előre nem látható feladatok, ezek engem mindig kizökkentenek. Úgy érzem, hogy a főnökeim udvariassága mögött lenézés van. A németek még inkább fennhordják az orrukat. A munka viszonylag kényelmesnek mondható, de olyan üres nekem az egész.

Amit gondolok: Ennél több megbecsülést érdemelnék mint amit kapok, ezt alapból elvárnám. Igaz, hogy a fizetésem jónak mondható, de a saját megszokott kis közegemből kiszakítva túl sok az ismeretlen ember, és nehezen találok barátokat. Kevés idő jut otthon a családra és a barátokra. Az egész rendszer nekem túl átláthatatlan, nem értem, és nem is bízom benne. Egy kis falusias világban jobban otthon érezném magam. A képzettségem keveset ér a munkapiacon, a biztonságos helyet nem merem elhagyni, és nem bízom abban sem, hogy érdemes lenne tovább képeznem magam.

Amit mondok: A rendszer a velejéig rossz, a nyugati cégek pénzszivattyúként működnek, a szegény országokat kizsákmányolva. A profit a legfontosabb nekik, más nem is számít, közben garasoskodnak. A tőke célja, hogy gyarmatosítsa az egész világot, és néhány ember mozgatja háttérből a szálakat. Nekünk is úgy kellene élni, azon a szinten mint a németeknek  (mért nem mint a svájciaknak?) A liberálisok az okai mindennek, direkt ránk uszítják a sok bevándorlót is. A gyógyszergyártók és az élelmiszeripar is csak mérgezi az embereket.

Második eset: Értelmiségi, a kormánynak dolgozik valamilyen szinten

Érzéseim: Frusztrált vagyok, mert nem kapok elég szakmai elismerést. Kisebbrendűségi érzéseim vannak, hogy nem lehetek elég jó. Nem vagyok biztos abban sem, hogy az intézetnél van-e tekintélyem és nem röhögnek-e ki a hátam mögött. Zavar a világ bonyolultsága és átláthatatlansága, főként a számítógépes világot érzem idegennek. A régimódi falusias világot jobban szeretem, a nagyvárostól idegenkedem.  A magánéletem sem stabil, nem kiegyensúlyozott. Nagyon bizonytalan vagyok mindenben, hiányzanak a biztonságot adó pontok.

Amit gondolok: A fiatalok, a liberálisabb szellemű kutatók, de főként a nyugaton dolgozók messze leköröznek engem és a hozzám hasonlókat. Nem létezik, hogy mindig a Nyugat lesz a nyerő és mi mindig csak követjük őket mindenben. Mivel a szakterületem fejleményeit és általában az újabb tudományos eredményeket már nem tudom követni egy jó ideje, ezért jobb, ha visszahúzódom a saját kis bástyáim mögé és onnan nyilazom az ellenséget. Ellenkultúrát, alternatív valóságot kell építenünk. Sokkal több hatalomra vágyom, erre van is esélyem a kormány szolgálatában. Bebizonyítom, hogy én vagyok a rendszer egyik legjobb szellemi harcosa.

Amit mondok: A hanyatló Nyugat napjai meg vannak számlálva, a Kelet szellemiségéé a jövő, mert a valós veszélyeket csak mi látjuk és mi tudunk szembeszállni velük. A Nyugat túl kifinomult, elözönlik a barbárok, belepusztul a liberalizmusába és a polkorrektségbe. A „sorosbérenceket” ki kell iktatni a közéletből és egzisztenciálisan el kell lehetetleníteni. Szellemi önvédelemre van szükség és kultúrharcra az országhatárokon át beözönlő kultúrmocsokkal szemben. A „klímaváltozás” is csak egy újabb bolsevista trükk.

Harmadik eset: Magányosan, egyedül él egy nagyváros peremvidékén

Amit érzek: Magányos vagyok, nem tudom, hogy kinek van rám szüksége. Unalom és ürességérzet jellemzi a napjaimat, valahogyan csak eltelnek. Nem jól sikerült sem a párválasztásom sem a szakmai pályám, emiatt egy kicsit szomorú vagyok. Nem érzem, hogy szeretnének. Egy csomó energia és tettvágy van bennem, de nem tud kibontakozni. Sosem fogadtak el teljesen, ritkán éreztem úgy, hogy eléggé jó tudok lenni. Néha nagyon kemény életszakaszokon mentem át, de nem törtem meg és jól jöttem ki belőlük, van bennem egy adag keménység is bőven.

Amit gondolok: Hátha nem bennem van a hiba, hanem a rendszerben? Egy régebbi világban biztosan könnyebben megtaláltam volna a helyem, a régi dolgok jobban is vonzanak. Mennél régebbi, annál jobb. Közösségre vágyom, egy csoportban biztosan jobban érezném magam. Ha engem nem fogad el a világ, már pedig nem nagyon akar, akkor ellenkultúrát kell építeni. Alternatív híroldalak és ősi mítoszok erre a legalkalmasabbak, összerakom ezekből a saját kis hitvilágomat. Keményen küzdő harcos tudok lenni, a küzdés tényleg nekem való terep.

Amit mondok: A magyarság dicsőséges eredetét elhazudták és még most is igyekeznek titkolni előlünk. Harcos népek rokonai vagyunk, egy nagyon ősi kultúra. Küzdenünk kell az idegenek ellen, akik el akarják venni azt, ami a miénk. A liberálbolsevikok csak álhíreket terjesztenek, a szabadkőműves összeesküvéseket le kell leplezni. Én tudom, hogy hol vannak az igazságról szóló híroldalak és videó előadások. Az ősi társadalmi rendet kell ismét helyre állítani: a nőknek a gyerekeknél és a konyhában van a helyük, a halálbüntetést vissza kell állítani és a törvény ellen vétőkre sokkal keményebben lecsapni. Szabadpiac és demokrácia nem létezik, a szocializmusban jobb volt minden, egy még erősebb államhatalomra van szükség.

Úgy gondolom, hogy a verbális agresszió mögött gyakran vannak önbizalom hiányos, problémáikat nehezen kezelő, kissé passzív emberek. Ezt azért merem állítani, mert nagyon feltűnő, hogy az általuk hangoztatott divatos városi legendák és mítoszok mennyire nem igazak, a pontosabb vizsgálatok próbáját többnyire nem állják ki.  Még akkor is így van ez, ha egy fél ország panaszkodik és sajnáltatja magát, hogy mennyire nem értik mások. Mivel hogy ez az egész nagyon destruktív és egyáltalán nem visz előre, ezért úgy tűnik, hogy számukra pótcselekvés is lehet az, ahogy a világ számukra tetszetősnek és átláthatónak tűnő rendjét legalábbis verbális síkon visszaállítani igyekeznek.

A legjobb védekezés többnyire a támadás, a saját gyengeségeink és bizonytalanságaink beismerése pedig nem nagyon van benne az elfogadott kulturális viselkedésminták között, nincs meg a hogyan-ja. Egyrészt a legtöbb támadás mögött többnyire van egy segélykiáltás is, másrészt pedig az akolmeleg csalóka vágya megint az elfogadásról szól, arról hogy végre szeressenek, és sokak számára vonzóbbnak vagy biztonságosabbnak látszik mint saját egyéni útjaik követése.