Senki nem tudja megmondani, hogy mi az a kritikus pont, amikor már fasiszta vagy náci rendszerről beszélhetünk, viszont egyértelműen léteznek nálunk azok a tendenciák, amelyek a jelenlegi rendszert a múlt század 30-40-es években létrejött német, olasz vagy spanyol diktatúrákra emlékeztetnek (bár azok is számos vonatkozásban eltértek egymástól).

Miben hasonlít egymáshoz Orosz-, Lengyel- és Magyarország?

Európa keleti felén csak ezek az országok tekintenek vissza jelentős történelmi múltra, az összes többi esetében nem hogy a középkorban, de később se nagyon lehet beszélni évszázados léptékben önállósággal rendelkező egységes államról. A másik jellemző, hogy mindhárom ország nemzetiségei (nemzeti kisebbségei) milliós nagyságrendben élnek a szomszédos országokban, és ez a kettő együtt felerősíti a nacionalizmust, amely egy bizonyos szinten túl nemzeti szocializmussá vagy fasizmussá válhat. Mindegyik országban jellemzőek a különböző mértékű jogállamisági problémák, a sajtóval, a bíróságokkal, államtól független szerveződésekkel szembeni fellépések.

A kérdésre a válasz, hogy esetleg mért teremthetnek divatot ezek a rendszerek sokrétű lehet, ennek egyik oka hogy egy olyan szervezetben mint az EU a külön utasság nagyon is megéri gazdaságilag, sokat lehet ezen nyerni rajta egészen addig persze, amíg össze nem omlik az egész szerveződés. Nem véletlen, hogy a fair-play szabályait felrúgó PIS és FIDESZ egyaránt nagyon népszerű és a gazdaságpolitikájuk is sikeres (hiszen a közös teherviselés lepattan róluk viszont ahol lehet nyerészkednek vagy kimazsolázzák a csomagból ami nekik kedvező, a többit bojkottálják –  a fő cél az ország nyereségének maximalizálása, nem egészen önzetlen módon persze.)

Kitérő ugyan, de meg kell jegyezni, hogy a nacionalizmus rengeteg pozitív töltetet hordoz egészen addig, amíg a kultúráról szól és az értékápolásról. Például az ősmagyar mítoszok (függetlenül a tudományos megalapozottságtól) különféle nomád népek hagyományainak az ápolásáról is szólnak. Nyilván van ehhez közünk és szép dolog, ha felvállalunk ilyen kulturális örökséget, úgy értve, hogy önkéntes alapon akiknek tetszik. Ebbe a genetikát belekeverni már botor dolog, csak egy lépésre van a fajelméletről, amikor lehetnek „árja magyarok”és kevésbé magyarok. (A genetikai rokonságokat kutatók nem tudnak róla, de a tűzzel játszanak, mert szélsőséges politikai mozgalmak durva leegyszerűsítésekkel használhatják fel az eredményeiket a saját céljaikra.)

Fasizálódási tendencia az értelmiségellenesség, ami nem most kezdődött, hanem már 2010-ben, de akkor a konzervatív értelmiség nagy része azt hitte, hogy őket nem érinti mindez, most már látják, hogy ők is sorra kerültek. Egyértelmű, hogy ma már kamutudományt és gagyi művészetet támogat a rendszer – ugyanis politikai alapon döntenek arról, nem pedig szakmailag, hogy mi volt a valódi történelem, mi az igazi irodalom és mit kutathatunk („gendert” például semmiképpen.) A központi kormányzatot szolgáló hivatalréteg a hosszú és barna nyelvéről ismerhető meg elsősorban, megkapják a központi ideológiát és azt sem bánják, ha túllőnek a célon, csak lojalitásukat bizonyítsák (a köztévé híradói csak feltűnő példái annak, hogyan megy a „kultúrharc”, a szó már önmagában is egy önellentmondás). A központosítás és az államközpontú gondolkodás is ezt erősíti, hiszen ami állami az rendszerint bürokratikus és nehézkes, emiatt a rutinszerűtől eltérő, egyedi esetekre nem jut figyelem, azok kihullnak a rostán (közoktatásunk és egészségügyünk tömeges példákat szolgáltat erre).

Nem arról van szó, hogy Orbán „fasziszta” lenne bármilyen értelemben, éppúgy mint Horthy sem volt az, csak az utóbbi nem tudta visszaparancsolni a szellemet a palackba, elsodorták az események. Azt se mondanám, hogy a fasizmus az egyedüli veszély, mert bármilyen szélsőség az lehet, és mint a patkó két szára közelít egymáshoz, a szélsőséges politikai mozgalmak is lényegében egyformák. A mértéket nem ismerő szélsőségesség, a militarizmus az, ami veszélyes, jelen esetben leginkább a szélsőjobb felé tolódás a fenyegető. Mint tudjuk elég egy apró szikra, egy casus belli, akár a Reichstag felgyújtása, akár pisztolylövés Szarajevóban, akár eltévedt repülők bombát dobjanak Kassára, ennyi elég, hogy a közvélemény nagy része elfogadhatónak tartsa a teljes militarizálódást.

Két példa arra, hogy mennyire nem becsüljük ma már az értelmet, az átfogó ismeretek birtokosait, - önmagában az, hogy magyaráznom kell ezt már arra utal, hogy sanszos, hogy egy újabb sötét korszak felé haladunk. Normál esetben nem kellene védenem az értelmet, mert nem szorulna rá, hogy védjem.

Egy fiatal történész, aki kutatómunkáját nem tudta folytatni jelenleg rendezvényszervezőként keresi meg a kenyerét. Nagyon valószínű, hogy a szakterülete nem tartozott a kormány által preferáltak közé, emiatt nem tudta folytatni azt, amibe belekezdett. Ilyesmi előfordul máshol is, viszont a rokonságban senki arca még csak meg sem rezzent, alig van aki azt gondolja, hogy de kár azért a nagy tudásáért, hogy nem azt teszi, amihez a legjobban ért.

A másik egy filozófus-tanár, aki az MTA-ban dolgozik, szerény polgári életet folytat, egyértelműen konzervatív gondolkodásúnak mondható, széles látókörű és mély műveltségű ember. Nem az a problémája, hogy nem részesül azokból a nagy pénzekből, amiket semmi tanulmányokért, zéró munkáért osztanak kormány közeli kutatócsoportoknak, hanem azt kell bizonyítania, hogy egyáltalán érdemes sok év tapasztalattal a háta mögött a kutatásai folytatására. Pedig már ÖNMAGÁBAN az, hogy szakmai könyveket ír, egyetemeken is óraadóként átadja tudásának egy részét közérthető formában emellett aktív szerepet vállal egy város kulturális életében, ez elég kellene hogy legyen, hogy közmegbecsülést élvezzen.

A tudás, a műveltség sajnos nem érték sőt olykor már hátrány, ami sokak számára ma már elfogadható és természetes, - na itt kezdődik a fasizmus nálam, amikor a tudatlanságot preferáljuk bármilyen alapon a műveltséggel és a kifinomult, széles látókörű tudással szemben.