Különféle csapások, súlyos válságok időnként előfordultak az emberiség történelmében, a végén vagy tanultunk belőlük vagy nem. Legtöbbször afféle derült égből villámcsapásként értek minket, mert ugyan sok mindenre számítottunk ugyan, de pont nem arra ami bekövetkezett, annak a veszélyét rendre alábecsültük. (A székely mondás szerint, „Ha tudtam volna, hogy elesek, akkor előtte inkább leülök.”)
A nagy pestisjárvány idején a keresztény emberek azt hitték, hogy az istenhit, az imádság majd mindentől megvéd, a higiéniára például nem ügyeltek. Csodálkozva vették tudomásul, hogy a járvány a buzgó hívőket ugyanúgy eléri a „fekete halál”, nem válogat az emberek között. Ha pedig ez így van, a buzgó hit kevés, akkor a dolgok nem ennyire egyszerűek, akkor bizony gondolkodni kell és szükség van filozófiára, tudományra, esetleg a hitünk megújítására is – a feudális társadalmi rend megrendült és lassan elkezdett átalakulni.
Egy kissé hasonló példa, hogy a „tatárjárásnak” nevezett mongol invázió után IV. Béla elkezdett várakat építeni, hogy az ellenségek betörését le tudjuk lassítani – ez is egy módja annak, amikor tanultunk a minket ért csapásból.
Számos esetben jelentek meg a világvége próféciák, egyesek 1000 körülire várták, mások 2000-re, a Bibliát sajátságosan értelmezve, sőt a maja naptár is véget ért 2012-nél. Egyik esetben se történt semmi különös igazán látványos esemény, nem hogy világvége.
1914-ben az emberek nem féltek a háborútól, sőt sokan inkább azért tüntettek, hogy legyen és lelkesen ünnepelték a kitörését. Senki nem tudta, hogy mekkora anyagi, testi és szellemi pusztítás vár rájuk.
A II. világháború elején az értelmiségiek leginkább a túl erős német befolyástól félek, a „bolsevista veszély” elhanyagolhatónak tűnt. Még 1945-ben sem gondolta senki, hogy Sztálin hadserege tartósan megszáll minket és a birodalom érdekekeit kiszolgáló bábkormányt juttat hatalomra.
A hidegháborúnak nevezett évtizedekben úgy a ’80-as évek közepéig mindenki a totális atomháborút tartotta a legnagyobb veszélynek, ami gyakorlatilag az egész emberiséget megsemmisítheti. (Mért volt ez a félelem eltúlzott és nem annyira megalapozott az egy másik kérdés.) Végül „csak” egy reaktor olvadt le, Csernobilban – amit persze megint váratlan és sokkoló volt.
Időnként megrendül a bizalom a pénzügyi rendszerben vagy a gazdasági rendszerben általában, a 2009-es válság után népszerűvé váltak azok a mozgalmak (Zeitgeist), amelyek megkongatták a vészharangot, homályos érvekkel megkérdőjelezve a közgazdaságtan alapjait. Inkább az a helyzet, hogy pénzügyi buborékok időnként létrejönnek és kipukkadnak (ciklikus módon változik a túlzásba vitt optimizmus és a túlzott pesszimizmus) nem önmagában a „hitel” az, ami minden rossz forrása, a pénzek mögött többnyire mégis van valamilyen szintű fedezet. Mindig hajlamosak vagyunk eltúlozni annak a válságnak a hatását, amelyet éppen átéltünk.
A terrorizmus különféle fajtái hullámokban törtek elő, az USA-ban egészen 2001 szeptember 11-ig nem vették komolyan. Európában az elmúlt évtizedben szaporodtak meg a terrorista akciók (többnyire iszlám alapú ideológiával) és akkoriban úgy tűnt, ők jelentik a legnagyobb veszélyt. Ahogy azonban lenni szokott, ezek a mozgalmak elhaltak, mert az értelmetlen pusztítással pont az ellenkező hatást váltották ki, mint amit céloztak. A rendőrség és a különféle titkos szolgálatok is felvették a kesztyűt és lecsaptak az ilyen szerveződésekre. (A terrorizmus némileg eltérő formái nyilván még fellángolhatnak, de ez is olyasmi, amit senki nem tud előre jelezni.)
A következő minket ért váratlan sokk a migránsok és menekültek áradata a Nyugat-Ázsiából és Észak-Afrikában Európa felé (az USA-ba Lantin-Amerikából), és nagyon sokan egyre romló helyzettől tartottak. Most viszont úgy tűnik, hogy ez is egy olyan probléma, ami időnként fellángol és megfelelő felkészültséggel kontrollálható.
Időrendben a következő nagy félelmünk, ami minden mást háttérbe szorított a közbeszédben az emberi tevékenység által kiváltott éghajlatváltozás és a globális felmelegedés elszabadulásának veszélye. Habár a kutatók már vagy több évtizeddel ezelőtt elég jó előrejelzéseket adtak arra, hogy az ember okozta üvegházhatás milyen változásokat idéz elő, csak a 2010-es évek vége felé érte ez el a társadalmak nagyobb részének ingerküszöbét, és vált sokak számára a legnagyobb mumussá. (A tudományt elfogadók igaz ez leginkább, a hagyomány talaján állók még mindig a migráció okozta kulturális hatásoktól félnek jobban.) A műanyagokat is a legtöbben közellenségnek nyilvánították – a mai helyzet viszont ezt is felülírta.
A szupervulkánoktól, a globális hatású vulkánkitörésektől is tarthatunk, hiszen egy izlandi vulkán kitörése 2010-ben hónapokra lebénította a légi forgalmat Európában. Vannak olyan alvó óriás tűzhányók, amelyek kitörése több éven keresztül hamufelhőbe burkolná a Föld jó részét, élelmiszerhiányokat idézve elő. Óriási aszteroida is becsapódhatott volna a Földbe, az ellen sem tudtunk volna semmit tenni, de egyik sem következett be.
A járványoktól való félelem az utóbbi időkig nem volt jelentős, mert az utóbbi évtizedekben mindig valamilyen egzotikus, távoli országban törtek ki és úgy gondoltuk, hogy nálunk (vagy a nyugati kultúrában egyáltalán) ilyesmi nem fordulhat elő. A higiéniánkat is sokkal jobb szintűnek tartottuk, mint amilyen valójában volt. A vírusokkal szemben inkább a baktériumoktól való félelem volt a jelentősebb, az antibiotikum-rezisztens törzsek kifejlődése miatt. A tudomány és a közegészségügy jobban koncentrált az antibiotikumokra és a rezisztencia megelőzésére (például nem írnak fel antibaci hatóanyagú gyógyszert senkinek, hogy ha nem tűnik indokoltnak), a vírusok ellen nem viszont volt igazán hatékony védelem kezünkben, legfeljebb védőoltások a már ismert törzsek ellen. A legutóbbi H1N1-es járványt sem vették sokan komolyan, mert nem volt elég "látványos", viszont különféle összeesküvés-elméletek terjedtek el.
A vírusok közül az AIDS mint főként nemi úton terjedő betegség nem vált világjárvánnyá és lassan sikerült is speciális gyógyszereket is kifejleszteni rá, az influenza pedig önmagában nem halálos, csak ha súlyos bakteriális fertőzés követi. A hepatitis vírusokat is sikerült valamennyire visszaszorítani a fejlettebb országokban. Egy újfajta vírusfertőzés azonban minden eddig ismert szabályt felülírt és „rárúgta az ajtót” a jóléti társadalmakra is.
Az élet egyik törvénye, hogy szinte sosem az következik be, amitől a legjobban tartunk. A kérdés mindig az, hogy mit tanultunk meg a minket ért csapásokból és tudunk-e magunkban rendezni, helyére tenni pár dolgot, amit eddig elmulasztottunk, vagy pedig a veszély elmúltával minden éppúgy megy mint eddig. Bizonyos szempontból a „rendpártiságnak” van itt az ideje, általánosabb értelemben véve. Másrészt a rendkívüli állapot soron az élet szinte minden területét felügyelete aló vonó államhatalom később visszaélhet a helyzetével (ami meg is történt egyes esetekben), és olyankor is fenntarthatja az előjogait, amikor a hatalmi szempontokon kívül más nyomós indokok már nem játszanak szerepet.
