A közéletben legalább kétféle konzervatív magatartás van, az értékőrző (művelt) valamint a harcias (ösztönös) típus, a kettő sok tekintetben szöges ellentéte egymásnak. (Ezen kívül természetesen lehetnek bárkinek egy-egy adott területen konzervatívnak mondható szokásai, konzervatív kulturális ízlése, ami a politikai nézeteitől teljesen független.) Éppúgy többféle módon lehet valaki konzervatív, mint progresszív is (szocialista, liberális, zöld párti stb.) A jobb- és baloldal éles szembeállítása és túlhangsúlyozása a médiumokban leginkább csak politikai játszmák célját szolgálja.
Az értékőrző típus a hagyomány különféle rétegei által létrehozott kulturális teljesítményekre épít, a népi (azaz gyakorlatilag pár évszázaddal ez előtti paraszti kultúrában gyökerező) hagyományok ápolása is ennek egy példája. Konzervatív felfogású az is, aki számára a régi nagy kultúrák mesterei és klasszikussá vált alkotásai jelenti az etalont, de éppígy a hagyományos nagy egyházak tanításaihoz való vonzódás és a keresztény hitélet is mindenképp ide tartozik. Aki régies szóval „maradi”, az alapvetően nagyon szkeptikus minden újdonsággal szemben és sokkal inkább az idők próbáját kiállt gyakorlatok híve. Bármi, ami nálunk képes volt kulturális hagyományt teremteni, a Kádár-rendszerrel is bezárólag, képezheti egyfajta konzervatív mentalitás alapját.
A harcias mentalitású vagy ösztönös típus egy ponton találkozik csak az értékőrzővel, ez pedig a modernitás elutasítása, de más közös nem nagyon van bennük, még ha a politika szeretné is összemosni a kettőt. Igaz viszont, hogy a túlzott moralizálás bizonyos helyzetekben nem válik be, a harciasságra is szükség van. Ez a típus viszont már nagyon mélyre megy vissza időben, gyakorlatilag a paleolit szintig (még ha nem is mindig tudatosan teszi ez, a szövegeket ha megkapargatjuk, mindig jól látható). Számomra ez a mentalitás kevéssé szimpatikus, mert nem hiszek az emberi természet teljes változatlanságában (bár az erőszakos megváltoztatásában éppúgy nem), annak ellenére sem, hogy a sok ezer éves, állatvilágból hozott ösztöneink nyilvánvalóan nem változtak. Nem teljesen ideillő példa ugyan, de még az ún. „paleolit diéta” sulykolása sem állja meg a helyét teljes mértékben, mert tény, az ember több évezred alatt sok féle táplálékot „megtanult” megemészteni, evolúciós változásról van szó természetesen.
Az nem igaz, hogy az ösztönös megérzéseink általában jók, ez nagyon helyzetfüggő, gyakrabban éppen a lassú gondolkodás (a voltaképpeni gondolkodás) ad jobb megoldásokat az impulzusszerű reakciókkal ellentétben. Igaz persze az is, hogy hajlamosak vagyunk túlagyalni a dolgokat. A mai problémánk nagyobb része nem magából a modernitásból, hanem legalább ilyen mértékben a paleolit felfogásunkból adódik, a környezet pusztítása, a féktelen fogyasztás is mind ezek példái. (A harcias felfogásúak igen gyakran feltűnő módon nem hívei a környezetünk védelmének, elutasítják, hogy szükség lenne ilyesmire.) Engem egyébként kifejezetten zavar, bár lehet hogy bennem van a hiba, hogy a közéleti megnyilvánulásaikat tekintve mennyire nincsenek erkölcsi gátlásaik és mennyire pankrátor módon küzdenek (akár övön aluli ütésekkel is, fair-playt nem ismerve).
A modernitás egyes jelenségei sokakat annyira zavarnak, hogy a mérsékeltebbek is inkább rokonszenveznek a harcias (radikális) fellépésűekkel. Viszont igen nagy naivitás lenne azt gondolni, hogy mások elvégzik helyettünk a „piszkos munkát”, akár egyenruhában masírozó önkéntesektől, akár az állam bácsitól vagy egy kormánytól várjuk azt, hogy az érdekeinket kiharcolja helyettünk, ugyanis ez nem lesz ingyen, erre többszörösen is rá lehet fizetni.
A hagyományok között van számos hasznos és káros is, egy vitában nem jó egy olyan érv, hogy valami több száz éve fennáll már, mert erre azt mondhatjuk, hogy épp emiatt ideje lenne rajta változtatni. A vármegye rendszer például tipikusan ilyen, - kérdés egyáltalán az is, hogy mire jó manapság, amikor van kistérség, régió stb. A megyehatárok kijelölésében is vannak furcsaságok, például Cegléd Pest megyéhez tartozik, holott több köze van Szolnokhoz, Esztergom és Hatvan pedig közelebb van a fővároshoz, mint a saját megyeszékhelyéhez (és nem is kapcsolódik hozzá egyébként), hogy csak néhány közismert példát mondjunk. A járásokkal kapcsoltban hasonló ésszerűtlenségeket lehetne találni, a választási kerülteket pedig a kormánypárt úgy alakította ki, hogy számára kedvezőbb eredmények szülessenek, néha olyan településeket vonva össze, amiknek tényleg semmi közük egymáshoz.
A konzervatív felfogású ember többnyire eléggé múlt orientált személyiség, a magyar történelem fő eseményei is fontosak számára. (Vegyük tudomásul, hogy egy progresszív felfogásút az ilyesmi nem nagyon érdekli, egyszerűen azért, mert az emberi agy nem képes egymástól nagyon eltérő dolgokkal foglalkozni, nem pedig azért mert alapvetően „nemzetietlen” lenne. Az emberek érdeklődése nagyon sokféle lehet.) A történelmünkről szóló bármiféle alkotás megítélése mindenképp kontextus függő. Például egy Trianon-emlékmű felállítása egy városban lehet valóban indokolt (pl. az elcsatolt területek közelében van, vagy sok magyar menekült oda azokról a területekről), de lehet szimplán ad-hoc „vonalas” építmény, mint annak idején a szovjet hősi emlékmű vagy a Lenin-szobor. Egy ősmagyar származásról szóló tanulmány is lehet minőségi tudományos munka, vagy pedig (főleg a népszerűsítése során) csöpöghet a harcias kisebbrendűségi érzéstől, utóbbi esetben a tárgyilagosság hiánya sokat levon az értékéből és veszélyes ideológiai eszközzé válhat. Egy másik fajta példa arra, hogy kétféleképpen értékelhetjük ugyanazt: Freund Tamás új MTA elnök nyilatkozatát is tarthatjuk akár teljesen hitelesnek vagy szimpla politikai manővernek, idővel ki fog derülni, melyik megérzésünk volt a helyes.
A konzervatív gondolkodás is lehet ideologikus, éppúgy belecsúszhat ebbe mint a baloldali. Ha például azt gondolom, hogy minden bútor csak akkor lehet jó, ha fából van, vagy ha az e-könyv olvasó szimplán csak rosszabb mint a papírra nyomtatott könyv és egy teljesen fölösleges tárgy, akkor pont erről van szó, mert a gondolkodásom nem elég rugalmas, hiszen nem azzal foglalkozom, hogy mikor, milyen helyzetben mi a praktikusabb megoldás. (Vagy a „multi” gonosz, a kisvállalkozó viszont jó, mint a tündérmesében stb.) Az ideológia-vezérelt gondolkodás mögött mindig van egyfajta ösztönös harc valami ellen, mindig valamit ki akar zárni az életből és hatalmat akar gyakorolni. Hogy mindig az a jó, ami természetes vagy amit annak tartunk, ez egyáltalán nem magától értetődő, mert még ha többnyire igaz is, akkor se lehet mechanikusan alkalmazni. Már csak azért sem, mert az ember maga sem „természetes jelenség”, sok olyan tulajdonságunk van, ami a természetben soha vagy alig fordul elő.
Még egy fontos tényező, hogy a felfogásunk a korral is változik, általában konzervatívabbá válunk az évek, évtizedek elteltével. Nyilván az idősebb ember kevéssé fog próbálkozni újdonságokkal a fiatalokkal ellentétben, sőt mi több amit konzervatívnak tartunk az nem ritkán csak tespedést takar, mert nem akar már semmi újat megtanulni. (A szimpla tespedés lehet akár egy harmadik fajtája a konzervativizmusnak, ha úgy vesszük.) Jellemzően fél minden változástól, kissé begyepesedett – ezen általában lehet változtatni, kivéve persze ha bedől egyes politikusoknak, hogy semmi szükség bármin is változtatni.
Annak ellenére, hogy a kétféle mentalitás gyakran összemosódik, a különbség igen nagy: a tudatos konzervatív felfogású ember alapvetően mértéktartó és magabiztos (nem dől be minden újdonságnak és divathullámnak), ezzel szemben az ösztönösen „maradi”, a harcias típus bizonytalanabb személyiség, hiszen kell neki egy ellenség, ami ellen harcolhat, az identitását a modernitás tagadására építi. Annyira szeretne harcolni, az már másodlagos szempont, hogy mi ellen. (Voltaképp az ilyenkor szokásos alapérv a „hanyatló nyugat” sem több mint egy ideológiai koncepció, előre nem lehet kijelenteni ilyen sommás ítéleteket semmiről.) Ez egy nagyon negatív mentalitás, bár azt nem állítom, hogy haszontalan, mert nyilván nem az. Demagóg megfogalmazásnak tűnhet, de a lényeg talán abban rejlik, hogy hol van az irányítás, a kreativitást fejlesztők kezében vagy a puszta harciasságot hangoztató vezetők kezében, az utóbbi hosszú távon nem más mint katonaállam… Jóléti államok viszont csak ott jöttek létre, ahol a vezetés sok színű, nem törekszik kizárólagosságra, hanem többféle felfogást és irányzatot képes ötvözni.
