Kép forrása: Wikipédia
Tényszerűen érdemes megnézni, hogy milyen eredményeket ért el az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege az I. világháborúban, előrebocsátom, a kép eléggé lehangoló lesz. Azt kell mondani, hogy gyakorlatilag a katonák hősiessége és kitartása volt az egyetlen tényező, ami ellensúlyozni tudta a gyenge felszereltséget és a pocsék hadvezetést.
Egyrészt a kontinentális erőviszonyok a világháború előtt ismertek voltak, már 1871 után körvonalazódtak: a legerősebb a német, ezt követi a francia és a nagyhatalmak közül még az oroszok is erősebb hadsereggel rendelkeztek mint a Monarchia. Igazából a német hadsereg kiemelkedett az összes közül a hatékonyságát tekintve, a mozgósítottak létszámához képest bármelyiknél jóval nagyobb ütőerővel rendelkezett.
A világháború kitörésének okaiba most azért nem akarok belemenni, mert az sokkal inkább rólunk szólna, hogy mi mit látunk bele az eseményekbe, ugyanis szinte egyetlen történész sem képes egyidejűleg a nagy képet látni és az akkori emberek fejével gondolkodni, emiatt az összkép még mindig hiányos marad. De facto mégis a Szerbiának küldött hadüzenet volt az, ami kirobbantotta, annak ellenére is, hogy mindenki tudta, hogy az oroszok mögöttük állnak. Mindjárt a háború elején képtelen volt a hadvezetés felmérni azt, hogy milyen gyorsan lesznek képesek az oroszok mozgósítani északon (a vasútvonalak ezt lehetővé tették), és alábecsülték Szerbia erejét is.
A Monarchia frontjai azonban mind másodlagos jelentőségűek voltak, a háború nem ott dőlt el, hanem Franciaországban, ahol az angol, később pluszként az amerikai támogatás volt az, ami az erőviszonyokat kiegyenlítetté tette. Mégis szinte a háború végéig többnyire a német hadsereg volt a támadó fél, azonban a frontokat sosem tudták áttörni, illetve az esetleges áttöréseket kihasználni, mert a franciák és angolok mindig képesek voltak újabb tartalékokat küldeni vasúton keresztül. (Egyébként 1918 második felében az angol hadsereg a különféle hadnemek együttműködésének tekintetében már felülmúlta németekét, már kirajzolódott nyugaton is az antant győzelme.)
A Monarchia frontjain a képlet mindig nagyon egyszerű volt: szinte csak vereségek követték egymást, amíg oda nem küldtek egy német hadsereget vagy néhány hadtestet, ami megmentette őket. Megjegyzem, hogy a németek szinte csak „balkézről harcolva”, úgy mellékesen verték az oroszokat amellett, hogy a fő erőiket mindig a nyugati fronton összpontosították.
1914-ben is már Németország mentette meg keleten a Monarchiát, amikor a tannenbergi csatában szétvertek egy komplett orosz hadsereget, majd miután a galíciai csatát elvesztettük egy másik orosz hadsereggel szemben, a mazuri tavaknál a németek ismét nagy győzelmet arattak. Ez volt végig a sorminta, csak a limanovai csata volt az egyetlen, amikor saját erőből győzni tudtunk az oroszok ellen, azonban már 1915-ben Przemisl erődjét feladtuk és rengetegen kerültek hadifogságba. A németek segítségével Mackensen hadseregével voltunk képesek csak az ellentámadásra és az orosz front áttörésére. Még így is a déli sikerek és az északi vereségek miatt az oroszok kénytelenek voltak visszavonulással kiegyenesíteni a frontot, nehogy a németek bekerítsék őket. Az egész háború legnagyobb, nemzetközi visszhangot kiváltóan sikeres offenzíváját 1916-ban az orosz Bruszilov vezette a Monarchia ellen, egészen a Kárpátok vonaláig szorítva vissza minket. Igaz, hogy ekkorra már Olaszország is belépett a háborúba. Egyébként az olasz hadsereg morálja a leggyengébb volt az összes között, amit az is mutat, hogy másfélszeres túlerőben sem voltak képesek áttörni a védelmi vonalainkat.
A háború első két évében már olyan óriási veszteségeket szenvedett el az Osztrák-Magyar Monarchia a harctéren, aminél már csak az oroszok veszteségei voltak nagyobbak, és ez előrevetítette a birodalom sorsát.
A szerb fronton elvileg a hadseregünk harmadrésze is elég kellett volna hogy legyen, de képtelenek voltunk jelentős sikereket elérni. Nem közismert, hogy végül a német hadsereg (Mackensen) volt az, amely 1915-ben megtörte a szerbek ellenállását és elfoglalva az országot egészen a görög határig nyomult.
A románok is beléptek a háborúba 1916-ban és betörtek Erdélybe. Ismét csak német segítséggel tudtuk őket kiszorítani és Bukarestet is a német (bolgár, oszmán) csapatok foglalták el.
Az olasz fronton az Isonzó folyó mentén egyik fél sem tudott döntő sikert elérni. 1917-ben, amikor az orosz front megszűnt, erre a frontra összpontosíthattuk gyakorlatilag a teljes haderőt. Azonban megint a német hadvezetés volt az, ami megmutatta, hogyan lehet rohamcsapatok bevetésével győzelmet elérni, a caporettói áttörést Ungvári Krisztián írta le részletesen, konkrétan az akkor még fiatal Rommel csapatának tökéletesen végrehajtott előrenyomulását. Rengeteg volt a hadifogoly, az olasz hadsereg teljesen szétesett és csak francia-brit segítséggel tudták stabilizálni a helyzetet. 1918 júniusában a Monarchia csapatai a Piave folyónál ismét támadást kezdeményeztek, ezúttal önállóan, az eredmény teljes kudarc, amitől a közös hadsereg megroggyant és októberre már gyakorlatilag vége volt.
Németország még képes lett volna egy darabig ellenállni nyugaton, azonban a fő szövetségesének gyakorlatilag nem volt már semmilyen jelentősebb hadereje. (Ezt a hirtelen kipukkadást a közvélemény nálunk sem érzékelte, mert a csapataink mind ellenséges területen voltak, nem szorították őket vissza.) A Monarchia ekkor már minden tekintetben elfogyott, hiányzott a felszeltség, utánpótlás, élelem és morál.
A hadsereg moráljáról is érdemes külön szót ejteni: a minket az osztrákokkal összekötő legerősebb kapocs az operett volt (innen jön az „operetthadsereg” elnevezés), képzelhető hogy például a csehek mennyire akartak harcolni, (Hasek írt erről a Svejk című klasszikus művében), közvetlen érdekeltsége leginkább a szlovénoknak, horvátoknak és osztrákoknak lehetett az olasz fronton. (Sőt Magyarország voltaképp ellenérdekelt volt a Monarchia terjeszkedésében.) Hogy mégsem a morál volt a döntő tényező, abban szerepet játszhatott az is, hogy a besorozott katonák nagy része az alsó társadalmi osztályokból került ki, ők pedig már megszokták a feltétlen engedelmességet. (Később viszont lesz már jelentősége annak nálunk, hogy kik mennek haza a frontról, az 1918 végi általános anarchiában és a kommün viszonyai között is.)
Az, hogy a monarchia ennyire sikertelen volt végig a háborúban, ennek a fő oka alighanem hadsereg alapvető korszerűtlenségében rejlik. A háború kezdetén is már túl kevés volt az ágyú, sőt a katonák kétharmadának ismétlőpuska sem jutott (már 1866-ban is a fegyverek korszerűtlensége miatt vesztették el a poroszokkal szemben a königgratzi csatát). A vezérkar harcászati ismeretei teljesen korszerűtlenek voltak, egy sikeres támadó hadműveletet sem tudtak végrehajtani és még Szerbia ellen sem boldogultak egyedül. A katonák ellátása, a logisztika pedig egyenesen csapnivalónak volt mondható. A hadsereg fokozatosan teljesen kivérzett, ezzel szemben a románok még Bukarest feladása után is vissza tudták vonni fő erőiket, amelynek ütőképességét 1918-ban is megőrizték.
Az Osztrák-Magyar Monarchia szerepe az I. világháborúban a hadüzenettől kezdve egészen az összeomlásig, lényegében véve nem más, mint egy teljes egészében korszerűtlen és idejétmúlt államalakulat bukásának története. Láthatunk bele ennél többet is, de teljesen felesleges.
Felhasznált források:
https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_military_engagements_of_World_War_I
https://www.libri.hu/konyv/hatos_pal.az-elatkozott-koztarsasag.html
https://bookline.hu/product/home.action?_v=Ungvary_Krisztian_Tettesek_vagy_aldozat&type=22&id=271516
