A vitához és eszmecseréhez nyilvánvalóan nyitott gondolkodásra van szükség. Orbán legutóbbi Magyar Nemzetben közölt cikkéből viszont az derül ki, hogy akármennyi észérv is hangzott el az SZFE-t, az MTA-t érintő és hasonló ügyekben, akármilyen komoly, szakmájukban magasra értékelt személyek szólaltak is meg, ezek a vélemények őrá egyáltalán semmiféle hatással nem voltak. (Legalábbis nincsenek erre utaló jelek.)

Orbán nyilvánvalóan egy harcos alkat, vagy legalábbis nagyon jól érzi magát abban a szerepben, amikor valami ellen harcolni lehet (EU központja, járvány, migráció stb.) Nem gondolom azért mégsem, hogy minden az ő személyén múlna, hiszen Lengyelországban nincs a közéletet ennyire domináló politikai vezető, az ott jellemző tendenciák mégis eléggé hasonlóak mint nálunk. (A régión belül mennél inkább hasonlít egy ország történelme, főként a múlt századi előélete a miénkhez, annál hasonlóbb a domináns politikai irányzata is.)

A radikális szélsőjobb alapvetően egy ókonzervatív felfogást takar, ennek megfelelően erős emóciókkal teli, ösztönösség felé hajló, harcias retorikát használó társaságról van szó. (Az emberi agresszió fokozatos csökkenése a történelem folyamán kimutathatóan progresszív fejlemény.) Tökéletes feudalizmus egyébként az egész, amit képviselnek, a várát és parasztjait megvédő nemes úrral az élen. A jövőt illetően „bessz”-re játszanak, a tőzsdei összeomláshoz hasonlóan civilizációs összeomlásra fogadnak, ami sokféle módon be is következhet, akár önbeteljesítő jóslatként is. A liberalizmus-ellenesség valójában modernitás ellenesség, amivel sok követőt találnak maguknak, különféle okokból kifolyólag, és tőlem távol álljon, hogy bármiért démonizáljam vagy megbélyegezzem az ilyen felfogást vallókat. (Ez a fajta szemlélet teljes mértékben rendben van, amíg nem akarja átlépni a saját határait, nem akarja az egész társadalmat „megmenteni”.) A modernitással szembe menő politikai törekvések évszázadok óta rendre sikertelennek bizonyultak a világ minden részén, nem tudok arra példát, ahol a radikális jobboldaliság és modernizáció ellenesség sikeres lett volna.

Az iráni muzulmán fundamentalizmus például kifejezett kudarc-történet, nem csak súlyos gazdasági válságot okozott, hanem számos csoport (nagyvárosiak, egyetemisták, a nők nagy része) kimondott lelki terrorként élte meg. Közelebbi példa Franco Spanyolországa, ami egyáltalán nem volt sikeres gazdaságilag, ha az olaszokhoz vagy a franciákhoz viszonyítjuk, emellett a diktatúra nagyon sokféle törekvést és érzelmet el is fojtott. Még a kimondottan szélsőbalos, kommunista ideológiájú társadalmakban is találhatunk olyan szálakat, ami arra mutat, mintha vissza akarták volna forgatni az idő kerekét: Sztálin hatalma és kegyetlensége Nagy Péter vagy Rettegett Iván időszakát idézi, Mao egy modern kínai császár módjára uralkodott, a Pol-Pot rendszerben a „vörös khmerek” pedig egy etnikai alapon álló, a városlakókat terrorizáló ideológiát valósítottak meg. Egyébként a modernizáció ellenesek vagy „illiberálisok” rendre a nagyvárosok hatalmát akarják megdönteni, a kistelepülések „lázadását” képviselik, emellett még tudomány- és értelmiség ellenesek is. Én azonban egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez helyes irány, a kétféle (falusi és városi) életforma szintézisét ne lehetne megteremteni. Amellett, hogy a tudományellenesség, értelmiség ellenesség, vagy a művészet ideológiai alapokra helyezése bármilyen politikai alapon is történt, hosszabb távon mindig súlyos károkat okozott.

Ami sikeresnek bizonyult Európában több ízben is, az a modernitás eredményeit konszolidáló konzervatív politika a múlt század második felében, angol, francia, német vagy osztrák példákat alapul véve. (Thatcher például nem akarta a brit szénbányákat fenntartani, hanem általában véve a modernizáció híve volt.) Európa keleti része ezzel szemben mindig egy „kísérleti terep” volt, legalábbis sokan annak tekintették, a rendszerváltás idején is többen arról beszéltek, hogy „történelmi kísérlet” tanúi vagyunk (csak azt nem tették hozzá, hogy ehhez kísérleti nyulak is kellenek.) Putyin és Erdogan legutóbbi törekvései is egyre inkább országuk politikai elszigetelődését váltják ki, nem nagyon maradt támogatójuk Európában.

A legutóbbi évszázadok magyar történelmét nézve, a 19.század elején jellemző volt nálunk egy konzervatív felfogás (a francia forradalomtól megijedt nemességgel az élen), aminek a folyományaként Magyarország egyszerűen bealudt, amint azt Széchenyi megállapította 1825-ben. (Ami időben egybeesett azzal, hogy egy „szabadkőműves” Kölcsey megírta a Himnuszt, és nem sokkal követte egy másik „szabadkőműves”, Kazinczy nyelvújító mozgalmát.) A múlt században a Horthy-rendszer épült konzervatív alapokra, és egyre inkább jobbra tolódott, amiben a trianoni trauma komoly szerepet játszott. (Ma ezzel szemben már nyitott határok vannak gyakorlatilag.) Igazán sikeres konzervatív politikusunk nem nagyon volt.

Mindez nem jelenti azt, hogy konzervatívabb és liberálisabb szemléletűek őszinte hangnemű vitája ne lehetne értelmes és érdekes, (sőt számomra kifejezetten izgalmas is lenne egy ilyen), csakhogy arról van szó, hogy Orbánék nem akarnak sem vitatkozni, sem eszmét cserélni, még kevésbé közösen gondolkodni, csak a harcot élvezik a (sokkal inkább képzelt mint valóságos) ellenséggel, és ehhez folyamatosan szerveznek egy minden területet elérő ütőképes csapatot. Az ellentétek élezésével viszont végeredményben mi sem fogunk kimaradni abból a világtendenciából, ami a vélemények polarizációja felé mutat.

Ebben a liberalizmus vagy az általában vett modernizmus is hibás, hiszen saját fogalomkészletét, értékrendszerét és látásmódját erőlteti a vitákban. Éppúgy jellemző rá a nyitottság hiánya, a túlzott magabiztosság és önteltség – az „illiberalizmus” ha úgy vesszük, csupán egyfajta reakció minderre, hiszen a „szív nélküli ész” érthető módon dühöt vált ki sokakból.

Ami a közéletünkben legtöbbször tapasztalható az általában a veszekedés felé hajló, verbális küzdelemmé fajuló vita - ha egyáltalán van persze, gyakoribb ennél a puszta véleményközlés, az igazság „prófétai” kinyilvánítása. A vita résztvevőinek hanghordozása és általában vett stílusa mutatja meg, hogy mennyire nem akarják meghallgatni a másik felet.

Felelős és érett magatartásnak nem nevezném mindezt, empatikusnak még kevésbé. Be kell látnunk azt is, amikor nyilvánvalóan tévedtünk valamivel kapcsolatban, hiszen az ember nem teljesen konzekvens lény, nem olyan mint az ökör, ami mindig csak egyenesen a feje után megy.