Közéletünk rendkívül alacsony színvonala
Önmagában már elég indok arra, hogy valaki önálló blogot írjon. Ha azt látnánk, hogy a vezető médiumaink szinte kivétel nélkül a valóban fontos közéleti kérdéseket tárgyalnák, leginkább a tényszerűséget és szakszerűséget szem előtt tartva valamint több oldalról is alaposan körüljárva, akkor nem lenne szükség „outsiderekre”, mert a leírtakhoz nem nagyon lenne mit hozzátenni. Nem lenne hiányérzetünk, nem gondolnánk, hogy valahol félrecsúsztak a dolgok, sem azt, hogy szélsőséges politikai táborok határozzák meg a közbeszédet, és hogy az azonosulás az egyik vagy másik táborral fogja megmondani, hogy kit szeressünk és kit utáljunk, más lehetőségeket nem is hagyva számunkra. Főként azok számára, akik egyikkel sem tudnak azonosulni.
Az ma már közhely, hogy a csoportmentalitás és a véleménybuborékokban élés mennyire torzítja a felfogásunkat, mégsem teszünk ellene semmit. (Ez esetben is érvényes az a mondás, hogy ha tudunk valamilyen probléma létezéséről, akkor még a megoldás feléig sem jutottunk el.) Vannak persze sokan, akik nagyon is törekednek az objektivitásra, de úgy tűnik, hogy a meghatározó véleményvezérek mégsem közülük kerülnek ki.
Emellett létezhetnek tipikus közéleti vakfoltok is, olyan alapvető kérdések, amik felett átsiklunk. (Sőt nem is kérdés, hogy léteznek-e ilyen pontok, inkább hogy az utánunk jövő generációk szemében lesz-e mentségünk, hogy mért fogadtuk el ezeket magától értetődőnek. A környezetvédelemmel kapcsolatos kérdések nagy része például ilyen.)
A szülők nem tehették meg
Lehet egy olyan motiváció, hogy a szülők esetleg nem szólhattak szabadon, nem mondhatták el a véleményüket. Például, ha valakinek az apja 1956-ban politikai szerepet vállalt és emiatt a kommunista rendszerben „priusza volt”, akkor számára nem csak a nyilvánosság előtt, de még a családon belül is tabutémának számított politikai kérdésekről beszélni. Nekünk viszont (a legtöbbünknek legalábbis) megvan a lehetőségünk, hogy megfelelő helyen és formában kifejthessük a véleményünket, amennyiben fontosak tartjuk, éljünk ezzel a lehetőséggel (tudattalan módon talán egy kicsit a szüleink helyett is). Később felmerülhet a kérdés, hogy ha láttam a veszélyt, ami végül bekövetkezett, akkor megtettem-e minden tőlem telhetőt az ellen, hogy az adott helyzetbe belesodródjunk? (Vagy pedig ellenkező előjellel, hogy a pozitív folyamatok megerősödését tudtam-e segíteni.)
A közvélekedésnek ellentmondó háttérismeretek
Nyilván akkor érdemes szólni egy témáról, ha az ember valamennyire tájékozott, tehát vannak olyan háttérismeretei, akár történelmi jellegűek, akár más országok példájából vettek, akár máshol élők leírásai, esetleg saját tapasztalatok, amelyek más megvilágításba helyezhetik mindazt, amiről mostanában beszélünk. Amit saját problémának hiszünk az sok esetben más országokra is érvényes, ők is küzdenek vele már egy jó ideje. Emellett pedig nagyon sok problémának a megoldása már létezik valahol, valaki már megtalálta, csak az a kérdés, hogy a megoldás hogyan lelhető fel.
Nem csak azok művelik, akinek a munkájuk a közéletünkhöz kapcsolódik
A politikusokon és újságírókon kívül lehetnek sokan mások is, akik közéleti blogot írnak akkor is, ha a foglalkozásuk esetleg köszönő viszonyban sincs ezzel. Több területen is lehetünk valamennyire tehetségesek, az íráskészség pedig úgy fejlődik, ha valaki rendszeresen írogat valamilyen formában (szinte mindegy, hogy milyen témában), hosszabb idő elteltével egy jó közepes szintre majdnem mindenki el tud jutni ilyen módon. A különféle álnevek egyrészt lehetnek afféle „beszélő nevek” (mint Rejtő Jenőnél a Piszkos Fred vagy a Fülig Jimmy), másrészt arra is szolgálnak, hogy elválasszák az illető politikai és szakmai megítélését. (Ez azokban az esetekben tisztességes persze, ha az illető nem foglalkozása nem politikai jellegű.) A politizálásról köztudott, hogy nem a munkahelyekre való, mert előítéletességeket alakíthat ki, ily módon zavaró tényező lehet egyesek számára a szakmai kérdések megítélésében. A legtöbb blogger nem nyugdíjból él meg, ezért nem teljesen tét nélküli számára a közéleti véleménynyilvánítás.
A blogírás nem a közösségi médiába való
Az FB ismerőseimnek vagy van valamiféle politikai véleménye, vagy nincs, de hogy milyen arról ők nem nagyon tehetnek, az ismeretségeknek nem arra kell alapozódnia, hogy ki milyen párttal szimpatizál. Létezik sok más érdekes és fontos dolog az életben a politikán kívül, az már beteges, ha mindennek a politikai vetületét keressük. Ha a közösségi médiumokból kivonnánk a politizálás úgy 90%-át, akkor egész jó kis helyek lehetnének, sok más célra is alkalmasak. A fürdőszobát, konyhát és a dolgozószobát sem akarja összevonni senki, a politikai blogok helye sem ott van, ahol a személyes kapcsolattartásé.
Véleményformáló fórum
Feltűnő jelenség, hogy a legtöbben nem vagyunk meggyőzhetőek, például az olyanok, mint összeesküvés, tervezett elavulás, szabad piac vagy osztályharc – ezek adott esetben nyilvánvalóan hitrendszerek kulcsszavai lehetnek, mert hiába vezetik le egyes illetők számára, hogy adott esetekben teljesen másról van szó, legközelebb ugyanonnan folytatják majd. A legtöbb beszélgetés afféle süketek párbeszéde. Másrészt viszont megfigyelhető, hogy sokunknak a véleménye az idő múlásával lassanként megváltozik, én magam is egészen máshogy látom a világot politikai értelemben, mint akár csak tíz évvel ezelőtt. Fokozatos változásokra van tehát lehetőség, leginkább azok számára, akik törekednek nyitott gondolkodásúak maradni, és különféle nézőpontokat is elfogadni.
Feldobott labdák
A legjobb blogok nem annyira igazságot akarnak osztani, mint kérdéseket felvezetni (néha egy kissé kisarkított, provokatív módon is), és amikor ez sikeres, akkor olyan hozzászólások jelennek meg, amelyek vagy lényeges pontokat érintenek vagy tartalmilag és színvonalban is egy esszészerű blog bejegyzéssel érnek fel. Én magam is sokat tudok tanulni ezekből, akár kiegészítik az általam leírtakat, akár részben ellentmondanak annak, sőt aki hozzászól és a véleményét részletesen kifejti, még ő maga is érdekes felismerésekre juthat írás közben. Az már eleve nagyon jó, ha sokféle értelmes vélemény jelenik meg a hozzászólásokban, még ha nem is mindig kellemes ilyenekkel szembesülni.
Mért fontos, hogy igazam legyen?
Ez egy alapvető kérdés, amit konkrétan egy regényben olvastam, hogy mennyire nagyon szeretné a legtöbb ember, hogy igaza legyen, és hogy vajon mért annyira fontos ez nekünk. Még ha valamilyen katasztrofális végkimenet is lesz, akkor is kárörvendően nyugtázzuk, hogy „én megmondtam előre”. Talán lehet egy olyan mögöttes ok, hogy rám kellene hallgatniuk a többieknek, mert én vagyok a legalkalmasabb, és az én utódaim örökölve ezt, nyilván majd „helyesen” fogják látni a világot. Holott tulajdonképp ez nettó butaság, a véleményem csak annyit ér, amennyire meggyőző volt és használható volt a bajok elkerülésében (ha negatív jóslat volt), mert voltaképp nem lehetünk ellendrukkerei a közösségnek. Nem is mérhető mindig pontosan utólag, hogy milyen hatással voltam az eseményekre (ha voltam egyáltalán), és végeredményben a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösség sikeressége az, ami számít.
Gondolatokat megosztani
Lehet más a közgondolkodás? Lehet más a közéletünk? (Kicsit olyan ez, mint a „Lehet Más a Politika” – Igen, lehet! – És hogyan? –Azt még sajnos nem tudjuk…) Igazából nem tartom fontosnak, hogy saját, idézhető gondolataim legyenek, sőt az a jó, ha mások „ellopják”, felhasználják. Én magam is másoktól szoktam „lopni”, amiket leírok, azzal a legtöbb esetben mások ötleteit próbálom egy kicsit továbbgondolni, több-kevesebb sikerrel. Ez szerintem általában így működik a legtöbbünk esetében.
A lap aljára az kívánkozik a fentiekből következően, hogy a blogírás nem feltétlenül az imázs építésről vagy az „igazság osztásáról” kellene, hogy szóljon. Hiszen vannak bőven hivatásos közírók, és persze politikusok, akinek az egyik fő feladata a pontos és részletekbe menő tájékoztatás egyes aktuális és sokakat érintő kérdésekben. A blogírás fő terepe ezt kiegészítve inkább a közös gondolkodás elősegítése lenne, a mindnyájunkra jellemző elfogultságok és csőlátások megszüntetésére törekedve.
