A tágabb értelmű politizálás, közéleti kérdésekről való beszélgetés a legtöbb esetben sajnálatos módon különféle hatalmi kérdések körül forog, eléggé nyilvánvaló módon.
Árulkodó a stílus
A hatalomvágy mindig erős ragaszkodásként jelenik meg, ilyen jelzők jutnak az ember eszébe, hogy mindenáron, foggal-körömmel, tűzzel-vassal, minden eszközt felhasználva stb. A hatalomvágy mindig valamilyen ösztönös, zsigeri késztetés, ennélfogva hiába keresnénk bennük akár a racionalitást, akár a kifinomult érzelmeket. A brexiterek fő jelmondata annak idején „Take back control”, vegyük vissza az ellenőrzést éppen erről szólt. Az „vírustagadók” is hol tagadják a vírus létét, hol egy nagy láthatatlan ármány részének tekintik, a logikai ellentmondások nem zavarják őket, a koherenciát nem ebben hanem teljesen másban kell keresni. Amíg a kifinomult racionalitáson alapuló tudás terjedése a társadalomban mindig lassú (építkezés jellegű), a durva ösztönös érzelmek sokkal gyorsabbak, mert ősibb és bejáratottabb idegi és hormonális reakciókat követnek. A helyzet igazából pszichológiai segítségért kiállt, rengeteg olyan pszichológus elszánt és összefogott munkájáért, akik ezt a sokfelé népszokássá vált gyűlölködést kezelni tudnák.
Politizálás, mint kivetítés
A rendszertagadó, radikális mozgalmak a saját hatalmi vágyait vetítik rá a hatalmi „status quo” politikai szimbólumaira és vezetőire. Tehát mivel hogy az ellenfél csal, visszaél a fölényével és mindent dominálni akar, ezért számunkra is megengedett mindenféle, kevéssé sportszerű eszköz is. Ebben a történetben a „mi”, azokat jelentik, akik érzelmileg rezonanciát mutatnak, az „ők”pedig mivel láthatatlan, mindig a vezetés mondja meg, hogy az adott helyzetben kiket jelent. Az a baj, hogy amikor az ember belemegy ebbe a játékba, az egy fiziológiás stresszhelyzet, ami nem hagy teret az érzelmeink őszinte felismerésének, még kevésbé a gondolati nyitottságnak. Ördögi kör jön létre ilyenkor, a hatalmi kérdések provokatív jellege képes behúzni az embert.
Mért baj, ha átlagos vagy?
Magyarország egy eléggé átlagos európai ország, vannak a kontinensen keletebbre és délre jóval szegényebbek és rosszabb helyzetben levők is. Ha valaki még alulról is közelíti az átlagot, az már magától értetődően egy szintet jelent, hiszen közel ugyanannyian vannak nálunk gyengébbek mint jobbak. Például a labdarúgás eredményessége, ami mutat némi összefüggést a gazdaság aktuális állapotával, ebben is eléggé átlagosnak mondhatóak vagyunk. Sok pénz ráfordításával sikerült az átlag alatti szintről feljönni a hozzánk hasonló népességű országokhoz, a csehek, osztrákok, szlovákok, svájciak szintjére, megelőzve a görögöket, bolgárokat és szerbeket, de elmaradva a horvátoktól, portugáloktól, belgáktól és hollandoktól. Gazdasági téren is azt lehet mondani rólunk vagy a lengyelekről is, hogy több területen is elég jók vagyunk, de semmiben nem kiemelkedők.
Összefogással pótolni a hiányosságokat?
Kérdés, hogy ez vajon ez lehetséges-e hosszabb távon. A hiányosságaink, amikben átlag alattiak vagyunk, ha ezt azzal akarjuk ellensúlyozni, hogy katonásan „összébb zárjuk a sorainkat”, az egyben azt is jelenti, hogy eltűrjük a tespedést, a tudatlanságot, mert nem igazán akarjuk magunkat belülről fejleszteni. A keményen katonás hatalmi logika egy olyan világban működik jól, ahol az erőforrások szűkösek (igazából ez az alaptétele is). Egyéb esetben szerintem egy civilizációs visszafejlődéshez vezet, a sztereotip harcias reakció nem kreatív. Az érvelés ugyan úgy szól, hogy ki kell küzdenünk „az igazunkat”, utána más világ jön, azonban akinek a harc a lételeme az mindig harcolni fog, nem tud erről az útról letérni.
A nyugati racionalitás számára megdöbbentő
Nem mondom azt, hogy a nyugati racionalitás mindent überel, mert nem léteznek teljesen abszolutizálható értékek, például a szólásszabadságnak is van határa, az egyéni szabadságjogoknak is, a toleranciának stb. bárminek. Egy BBC interjú esetében a riporter gyakorlatilag az EU-n kívülinek mondható, csupán a nyugati racionalitást képviseli, azt a fajta hagyományt, amely egyik fő ága történetesen Angliából ered. Ilyen szemmel nézve megdöbbentő, ahogyan a magyar igazságügyi miniszter folyton mellébeszél, személyeskedik, vagdalkozik, magyarázkodik. Igazából ami előjön az interjúban az csak a jéghegy csúcsa, de jól látszik, hogy a „rule of law” a jog uralmát jelenti nálunk szó szerint sokkal inkább mint jogállamot, a játékot a törvény betűivel, miközben nevetségessé tesszük a törvények eredeti szellemiségét. (Például az milyen dolog, hogy egy civil szervezet „befolyásolhatja a közvéleményt”, hallatlan. Itt például kibújik a szög a zsákból. Ja, "sorosbérenc", ez a magyarázat, hogy is felejthettem el?)
Ha túl sokáig döntögetik, egyszer tényleg leomolhat
A különféle rendszertagadók, rendszerdöntögetők maguk lennének leginkább meglepve és megdöbbenve, ha a rendszer tényleg összedőlne. Sokféle irányból lehet persze döntögetni, akár tudatosan akár tudattalan módon. (A baloldal is lehet sáros e téren.) Az egyik fajta nyilvánvaló veszély az a jobboldali radikalizmus, annyira ókonzervatív, hogy tagadja a felvilágosodás előtti értékeket, számomra egy kicsit a lapos föld hívőket idéző módon. Ami megmarad az valamiféle paraszti-hűbéres jellegű világ, ami ebbe a képbe nem illik bele az felejtős. Mivel nincsenek kérdések csak állítások erről az oldalról, emiatt a valós kommunikációnak gyakorlatilag semmi esélye, legalábbis ezen a síkon. Ami ennél nagyobb baj, hogy ennek a harcnak sajnos sok áldozata van, a közfelfogást is egy olyan irányba tolja, hogy akik kevésbé állíthatóak „csatasorba”, azokról a társadalom hajlamos teljesen lemondani. (L. szociálpolitika illetve annak hiánya.)
Nem a hatalomvágyról kellene, hogy szóljon a politizálás, lehetne teljesen normális, laza beszélgetés is, nem olyan, mint amihez hozzászoktunk, és ami sokak számára a normalitást jelenti.