Nyilvánvalóan a dolgozóinkon, hiszen ők termelik. A GDP helyett mondjunk inkább értékteremtést, elvileg a megtermelt új értéket méri ez a szám, ha rengeteg torzítással is, nagyon tökéletlen módon. Egyetlen mutatószám nyilvánvalóan sosem alkalmas olyan összetett rendszerek, mint a gazdaság működésének a jellemzésére. (Az egyik torzítás például, hogy a természet kizsákmányolását nem vesszük számításba veszteségként, egyes energia nagyhatalmak mint például Oroszország vagy Katar GDP-jét pedig kifejezetten meg is nyomja az „olcsó” természeti erőforrások kitermelése.) Ki ítéli meg, hogy mennyi az annyi, a munkafolyamatban előállított új érték? A piac természetesen, vagy akinek ez így nem tetszik, a "pógárok", a "zemberek". (Megint csak nem torzításoktól mentesen, de egyelőre nem tudunk jobbat.)

A szakmunka aránya a legfontosabb

Nyilvánvalóan nem az a legfontosabb, hogy mennyi a foglalkoztatottak aránya a népességen belül. A kommunista rendszerekben például hivatalosan nem létezett munkanélküliség, egyes becslések szerint talán úgy 3% körül alakulhatott, a gyenge termelékenység, alacsony hatékonyság miatt az összjövedelem mégis alacsony volt. A másik érdekes tényező, ami efelé mutat, hogy a „nyugati kultúrák” egyes elöregedett országaiban a nyugdíjrendszereknek nem omlottak össze, sőt elég jó állapotban vannak, annak ellenére, hogy az aktív foglalkoztatottak száma az utóbbi évtizedekben csökkent (az évente ledolgozott munkaórák pedig még inkább, hiszen megnőtt a részmunkaidősek száma).

A fizetések között ma már munkakörtől többé-kevésbé függetlenül három alapvető kategória van: segédmunka – szakmunka – vezetői szintek. (Illetve van még egy teljesen más jellegű, „here” kategória is, de ez más lapra tartozik.) A segédmunka és szakmunka között persze vannak átmenetek, annál inkább szakmunkát végez az illető, minél inkább képes a munkája során önálló döntések meghozatalára. Nagyon sok esetben ez a döntés egy jól megalapozott javaslat, amit formálisan még jóvá kell hagyatni, legalább utólagosan. Ez egy eléggé világos határvonal a gépiesnek mondható segédmunkákhoz képest, amikor a dolgozó teljes mértékben irányításra szorul. Ma már a „mesterek”, a fizikai szakmunka bérszintje lényegében elérte a diplomás szakmunkáét, a különféle vezetői szinteket leszámítva persze. Ha változnak a körülmények, más anyagokkal kell dolgozni vagy újítások jelennek meg, esetleg megváltoznak az igények, ehhez például egy burkoló, gyakorlott szakmunkásként elég jól képes alkalmazkodni. Ugyanez mondható el egy termékfejlesztő mérnökről, vagy egy tanárról, aki eltérő hátterű gyereket tanít ahhoz képest, mint amit megszokott, vagy akár egy orvosról járványos helyzetben stb. (Nyilvánvalóan az ő munkája elvben a legösszetettebb és legfelelősségteljesebb, emiatt magasabb kategóriát képvisel.)

Pusztán csak előírások szerint vagy azokat értelmezve dolgozik?

Ez is ugyanazt jelenti, hogy szakképzettséget igénylő munkát vagy csak segédmunkát végez. Nyilván a legtöbben az időnk egy részében mechanikus favágó munkát végzünk. Ha azonban a munkánk lényegében csak ebből áll, akkor fizikai munka esetén ez puszta segédmunka, betanított munka, szellemi esetben pedig bürokraták vagyunk, ami megint nem termel lényeges új értéket, és csak azért nem gépesítették még, mert a szakmai elit túl begyepesedett, vagy mert politikailag nem lett volna jól eladható. Aki a szabályok szellemében is képes dolgozni, az érti az egyes szabályok értelmét is, ami nagyon fontos, mert milliónyi olyan eset van, ami nem egyértelmű és ha senki nem lép semmit, akkor végtelen ideig eltart az aktatologatás. A szocializmus többek között azért sem működött, mert nem lehet egy központból mindent megtervezni, minden eshetőségre felkészülni. Nagyon sok olyan apró probléma lép fel, ami csak helyben derül ki és találékonyságra, kreativitásra van szükség ezek megoldásához. A kapitalistának nevezett rendszer nem a nagy multik miatt működik jól annyira, amennyire, hanem legalább ennyire a kisvállalatok, önkormányzatok autonóm döntéshozó képessége és rugalmassága miatt is. (Voltaképp a multi cégeken belül is vannak szép számmal autonóm módon dolgozó csapatok.)

Nagyon kevés lesz a GDP, ha a dolgozók a képzettségüknél alacsonyabb szintű munkakört végeznek

Sok olyan esetet tud mindenki mondani, amikor eggyel alacsonyabb szintű munkát végzünk a képzettségünkhöz képest. A multiknál dolgozó mérnökök egy része tudásából csak annyit használ, ami nem sokkal több mint egy jól képzett technikus szintje, az újítások és új ötletek száma sok mindent elárul. Egy tanár ha fél a felelősségre vonástól és nem tesz mást, mint rutinszerűen „leadja az anyagot” ami megint csak egy minimumszint. A bírák sem csak „paragrafus automaták”, legalábbis elvben. Egy brit gyógyszerész nem azt a szintű munkát végzi amit a magyar gyógyszerész, az ő munkája a magyar háziorvoshoz áll közelebb. (Egy sebész pedig lehet, hogy még a műtőssegéd szerepét kapja akkor is, amikor már meglenne a kellő gyakorlata hozzá.) Ráadásul mi most a centralizáció teljesen hibás elvét követjük, a „közszolgák” munkája jól láthatóan egyre inkább bürokratikussá válik.

Katonás rendszerben nem kellenek jól képzett emberek

Ez evidens, hiszen a katonás logika szerint minden fontos törvényt meghoz a vezérkar, az állampolgár csupán ezek végrehajtója kell, hogy legyen. Emiatt az oktatás nyugodtan lehet alacsony szintű is, a lényeg hogy a dolgozó hite megmaradjon a vezetőségben, ezt fedi le az, amit a „nemzeti tudatot erősítő” oktatásnak szoktunk nevezni. A politikai megbízhatóság főként a vezetői hierarchia magasabb szintjein válik fontossá, az ilyen rendszerek szakmailag nem annyira kompetens, de politikailag megbízható „heréket” termelnek ki. Emellett pedig nagyon sok olyan dolgozót, aki folyton fél a felelősségre vonástól és nem mer ötleteket előterjeszteni, a munkavégzésük ennél fogva beszűkültebb. (Amiért ezek a rendszerek mégis jól működnek, az alighanem a különféle külpolitikai ügyeskedéseknek köszönhető.)

A magas követelmény húzóerő lehet, a támogatás hiánya viszont visszatartó

A közeg nagyon fontos, hogy mennyire segíti a csapatmunkát (amely téren nekünk magyaroknak igen csak vannak hiányosságaink), mennyire húzza magával a dolgozókat a jobb teljesítmények elérésére (ahol a teljesítményt ki akarják préselni, onnan a dolgozók többsége általában előbb vagy utóbb megszökik). A másik, hogy az önállóság nem azt jelenti, hogy nem kell valakit támogatni a munkájában. Támogatás nélkül egy idő után belefásulhatunk a munkánkba, mert sziszifuszi küzdelemnek fogjuk megélni.

A GDP helyben mérhető

Ki mennyi GDP-t termel meg, ez mikroszinten is mérhető, amivel a közgazdászoknak nem mondok újat. A sok mikro szintű GDP adódik össze végül. Az a mechanikus szemlélet hogy a lakosság hány százaléka dolgozik és mennyi az „eltartott”, körülbelül annyira jó mérőszám, mint hogy egy ország hány tonna acélt állít elő (nem azt nézve, hogy milyen minőségben és feldolgozottsági szinten.) A naturális mutatók helyett a minőséggel kell inkább foglalkozni, minél többen végezzenek szakmunkát, minőségi munkát. Ezt pedig nem lehet, ha az oktatás színvonala gyenge, nem életszerű és a pályakezdő fiatalok nem kapnak megfelelő szakmai támogatást. Hiába növeljük a szakmunkások számát, ha a legtöbben nem a szakmájukban fognak elhelyezkedni – ez manapság a trend sajnos. Akik elhagyják az országot nem csak azért kockáztatnak annyi mindent és hagynak ott családot, hogy sokat keressenek, hanem a lehetőségek hiánya, a munkavégzés alacsony szintje miatt.

Állami és privát szféra között nincs nagy különbség, amit az állam végez, annak a legnagyobb része lehetne magánkézben is (pl. oktatás, egészségügy, közlekedés, stb.), a különbség inkább az, hogy az állami szektor GDP termelése nem annyira mérhető, mert nem mérődik meg a piacon. Az állami intézmények és az átlagos magyar cégek között nincs lényeges színvonalbeli különbség, nem nagyon látom jeleit annak, hogy a közepes-gyenge szintről képesek lennénk elmozdulni, mert a dolgozók értékteremtése alacsony szintű, és nem is tesz sok mindent az elitünk, hogy ez a helyzet megváltozzon. Ennek megfelelően „az EU szintű fizetés” is csak vágyálom lehet, ahol mégis elérték, ott is leginkább csak rendszer anomáliának tűnik. Hiába emeli tehát fel a béreket mesterségesen a kormány bizonyos csoportok esetében, ezt nem tudja megtenni hosszabb távon, ha nincs mögötte valós, szakmailag rendben levő, piacilag is mérhető teljesítmény, megnő az infláció és a forintot is gyengíteni kell folyamatosan, hogy versenyképesek tudjunk maradni.