Mások származásának felemlegetése eléggé gyakorivá vált annak ellenére, hogy a legtöbb ember vagy nem is ismeri a saját származását, vagy nem tartja fontosnak. Nem beszélve arról, hogy genetikailag igen kevertek vagyunk, és teljesen önkényes dolog ebből valamelyik szálat kiragadva ítélkezni. Ha valaki származásáról beszélünk, akkor legalább legyünk tisztában a saját családtörténetünkkel is, másrészt akkor tegyük meg, ha adott estben indokoltnak és helyénvalónak is tartjuk a származás felemlítését, ez általában nem tartozik a széles nyilvánosságra.

A normális reakció egy (nem neurotizált) társadalomban egyébként az lenne, hogy milyen érdekes új ismeretekre tehetek szert attól az embertől, akinek a származása nagyon más, mint az enyém. A magyar egyébként köztudottan egy gyűjtőfogalom, mindenki ide tartozik, aki magyarul beszél, a kulturális szokásainkat követi és elsősorban magyarnak vallja magát (nem pedig valamilyen más fajta szubkultúrában él az országon belül, bár annak a fajta hagyományápolásnak is lehetnek számunkra sajátos értékei).

Egyébként a származáshoz hozzá tartozik, hogy az illető hol nőtt fel, mi volt a szüleinek a foglalkozása, esetenként a politikai nézetei. Annyira így van ez, hogy bizonyos falvakban ezt számon is tartják, és nem fogadják be az ún. „gyüttmenteket”, és habár Eger ugyan nem falu, de ez a fajta szemlélet láthatóan ott is előfordul a politikai játszmák részeként. Azzal kezdeni, hogy a másikat beskatulyázom már az első mondataimmal, ez egy primitív törzsi társadalom gondolkodásmódját tükrözi, én a magam részéről nem szeretnék egy ilyen helyen élni. (Sokak nagy bánatára a civilizációnk sehogy sem akar megbukni és visszasüllyedni a törzsi hordák szintjére.) Az embereket anélkül is meg tudjuk ismerni, ha szeretnénk, hogy különösebben foglalkoznánk a származásukkal.

A múlt század közepe a történelmünkben a származással való foglalkozás zsákutcáit tárta fel, előbb a zsidó emberek lettek az áldozatok, ezt követően az arisztokrácia valamint a módosabb polgárok és parasztok, a háborús logikájú rendszerek fő vesztese azonban a magyar társadalom egésze volt. Nagyon sok tehetséges ember nem tudta hasznosítani a képességeit azért, mert megbélyegezték a származása miatt, és még mindig nem vontuk le ennek a tanulságát. A birkanyáj az valójában, ami nem tűri a kilógást a sorból és gyanús számára minden, akiről feltételezhető, hogy „nem lép egyszerre”. Egy ilyen társadalomban élni, mondjuk Belorussziában, vagy egy homogénnek mondható kis faluban eléggé egyhangú és unalmas. Az emberek afféle kis szappanopera szerű konfliktusokat élnek meg, kicsinyes harcokat, nincs különösebb impulzus arra, hogy fejlődjenek. (Rosszabb esetben pedig a félelem határozza meg a mindennapjaikat, mint manapság Észak-Koreában.)

Érezzük azért, hogy amikor a származás emlegetése divatba jön, akkor azért néha valami többről is szó van ennél, méghozzá többek között a csoport kulturális normáinak erősítéséről is. Olyan időkben, amikor sokan úgy érzik, hogy nemzeti kulturális identitás erősítésére van szükség, a többségi kultúrától eltérő jellemzők hangsúlyozásával leginkább határok kijelöléséről van szó a csoport összetartásának érdekében, amit ezt a legjelentősebb gondolkodóink közül többen is, például Szekfű Gyula vagy Bibó István is hangsúlyoztak. (A viszonylag gyenge nemzeti egységtudat erősítésének a szándéka részben magyarázza azt, hogy nálunk az utóbbi években minden ésszerűséget meghaladó bevándorló ellenesség volt mérhető.) Van a származás emlegetésének egy pozitív tartalma is tehát, csak nem szabad visszaélni vele.

A Magyarságkutató Intézet eredetkutatása a jelenlegi formájában szerintem egy zsákutca, mert nem gondol bele abba, hogy állításaival mit idézhet elő, milyen veszélyes logikai ösvényekre visz. Felvállalható irány lehet persze, ha a helyén kezeljük a dolgot és nem akarjuk túlhangsúlyozni a történelem sok ezer éves időfolyamából önkényesen kiemelt szálakat. A kutatási eredmények kultúránk színességét mutathatják, vagy akár játékosan felfogott hagyományápolás alapját is képezhetik (erre példa, amikor a dánok viking módra amikor söröznek olyan sisakokban, amiknek eredetileg nem is volt szarvuk). Sőt, a harcias múlt lehet akár egy komoly pszichés tehertétel is a mai korban, amit nem kell letagadni, inkább beszélni kell róla és megtalálni a pozitív oldalait. Azt viszont mindannyian tudjuk, hogy a bőrünk színében és az arcvonásokban mindannyian egy kissé eltérünk egymástól, és ha a különbségek feltűnőek, abból már első látásra is ösztönös előítéletek születnek, nem érdemes ezekre még rá is erősíteni.

A szaktudást és szakértelmet érdemes megint csak hangsúlyozni, egy mérnök vagy egy kőműves vagy szinte bármely szakma esetében elmondható, hogy megvan a sajátos nyelve és az alapfogásai, amit származástól függetlenül mindenki el kell, hogy sajátítson, ha oklevelet akar szerezni. Ez gyakorlatilag minden szakmára elmondható, bár van ahol a teljesítmény megítélése kicsit nehezebb, például a médiamunkások esetében, de még ott is létezik valamilyen módon az a bizonyos „piaci értékítélet”. A szakképzettség ezeket a kulturális, származási különbségeket kisimítja, eltünteti, még akkor is ha egyesek jelentős hátrányból, míg mások előnyből indulnak a pályán a családi hagyományokat tekintve. Az is feltűnő, hogy szinte kivétel nélkül az adott területen kevéssé sikeresnek bizonyult, kisebbrendűségi érzésekkel küzdő emberek emlegetik fel a származást, mert nem látnak más lehetőséget a versenytársak kiszorítására. (Máshol is jellemző ez, például a britek vagy amerikaiak nagy képzetlen tömegei félnek leginkább, hogy a bevándorlók „elveszik a munkát”, ráadásul rendszerint olyan melókat, amiket ők eleve nem is vállalnának el.)

A más kultúrából származó emberekkel szembeni ellenérzetek a nem megfelelő jogi és intézményrendszer miatt is létrejönnek. Tehát a rasszista nem ott keresi a hibákat, az igazságtalanságokat, ahol azok kialakulnak az intézményrendszer szintjén (a gondolkodása többnyire nem ilyen irányú, a kvázi feudális viszonyokat természetesnek tartja), például az esélyegyenlőség javítását, a korrupció visszaszorítását vagy a közbiztonságot erősítő intézkedéseket kellene ilyenkor voltaképp számon kérni a vezetéstől. Ellenben ha találhatunk megfelelő bűnbakokat, és erre más származásúak a leginkább alkalmasak, akikre rá lehet fogni, hogy miattuk nem megy a szekér az nagyon jó önigazolásul szolgálhat saját magunknak.

A kereszténység létrejötte is bizonyítéka annak, hogy az alapvető dolgokat tekintve mennyire nem a származás a fontos. Az evangéliumok egy kivételével nem nagyon foglalkoznak Jézus származásával, (Máté is tulajdonképpen csak misztifikált, mesélt) a kereszténységre általánosságban nem is jellemző, hogy az emberek származásával foglalkozna. Nagy Sándorról közismert, hogy királyi családban született, Arisztotelész volt a tanítója és birodalmakat hódított meg. Amit ő elért az össze nem vethető Jézussal, aki habár csak egy névtelen kis faluban egy istállóban látta meg a napvilágot, hatása mégis több ezer év elteltével is ugyanolyan élő és erőteljes maradt.