Én magam is szeretném tudni a választ erre a kérdésre, főként mivel a politikai nézeteltérések rendszerint jóval mélyebb életfelfogásbeli különbségeket is takarnak. Az is lehet, hogy nincs válasz, a probléma talán nem megoldható: életmód és felfogás tekintetében nagyon távoli világok élnek egymástól pár kilométer távolságra, és nincs is esélyük, hogy egymást megértsék. Az egyik véglet a falusias vagy kistelepülési a kőkonzervatív, a másik a nagyvárosi, a modernizált és újító szellemiségű. Az egyik ember a hagyományokon alapuló kisközösségben érzi magát jól, a hagymahéjszerűen rétegződő közösségi életet igényli (család, gyülekezet, falu, nemzeti egység), a másik lételeme az önmegvalósítás és folytonos fejlődés, a kőkemény profizmus és az önkéntes kapcsolatok rendszere. Úgy látom, hogy ez a kétféle életstílus, életszemlélet végeredményben egyformán fontos, egyenrangúak egymással. (Sőt vannak ezeken kívül egészen más életmódok is, de például a remeték életszemlélete jóval ritkábbnak mondható és a közéletünkben is kevésbé jelenik meg).
Nézzük először a kisközösségek világát, a mostani konzervatív kormányzatunk tömegbázisát. Bárkit elfogadnak, aki a közösségi minimumkövetelményeket és alapvető elvárásokat teljesíti, az összetartozás átélésére például misék, falunapok, közösségi ünnepek adnak lehetőséget. Úgy vélem, hogy gyermekkorban és idős korban inkább vannak ilyen jellegű igényeink, de ez teljesen személyiségfüggő, hogy ki mikor és hol érzi magát igazán jól. A dolog a stabilitásról és a hagyományápolásról szól leginkább, viszonylag egyszerűnek mondható és áttekinthető világ. Inkább érzelmi alapú, sem mint intellektuálisnak mondható közeg, hiszen a mondanivalót le kell kissé butítani ahhoz, hogy nagyon közérthető és sokak által befogadható kell, hogy legyen. (A lakodalmas rockot például mindenki érti.) Jellemzően nem gazdaságorientált és nem a számok nyelvén fejezi ki magát, ami pozitív és negatív értelemben egyaránt fontos vonása. Parasztinak is lehet mondani, a másikkal szemben, ami inkább polgárinak nevezhető. Miniszterelnökünk régebben „polgári Magyarországot” szeretett volna látni, mostanában viszont rájött, hogy népszerűbb lesz, ha azt mondja, hogy a magyar ember archetípusa a (paraszt) gazda. Ez egy lényeges szemléletbeli változás.
A kisközösség fenyegetettség érzetét könnyű kiváltani, lényegében beletartozik minden, amit nem ismer, a modernitásnak majdnem teljes egésze ide tartozik (a cukrozott üdítők és a különféle kütyük kivételével persze), és bármi amiről elhiszi, hogy veszélyt jelenthet a közösségi életre. Voltak olyan évtizedek, nálunk a rendszerváltás utáni időszak, amikor a falvak zuhanórepülésbe kezdtek, ezért a „vidéki élet” valamilyen szintű támogatása teljesen ésszerű igénynek mondható. Most is azonban az ábra még mindig az, hogy még egy nagy járvány hatására sem fognak az emberek nálunk sem tömegesen leköltözni falura, hiába elvi lehetőség az otthoni online munkavégzés, a tendencia inkább az, hogy egyre többen élnek majd nagyvárosokban és azok peremvidékén különféle kertvárosokban. Egyedül a társadalom öregedése az, ami szinten tarthatja a konzervatívabb felfogású szavazók arányát (az emberek többsége ugyanis idősebb korában konzervatívabb felfogásúvá válik).
Ezek a falusias területek önmagukban sehol sem a GDP királyai (még a turizmus is valamilyen mértékben külső erőforrás bevonásnak tekinthető), az élénk kistelepülési közösségi élet mindenhol pénzügyi támogatásból tartható csak fenn. (Ami persze nem jelenti azt, hogy nem éri meg fenntartani.) Kérdés, hogy milyen mértékűek a valós támogatások manapság nálunk: nyilvánvalóan nem elhanyagolható összegek a költségvetésen belül, de nem is érik el az „új magyar tőkésosztály” megteremtésére szánt pénzek nagyságrendjét, sok esetben még szimbolikus gesztusok is számítanak. Az egyértelmű, hogy a közösségi felfogásúakat (mivel nem annyira teljesítményorientáltak és nem értik a nagyságrendeket sem) nem zavarja a korrupció sem az alárendelt szerep mindaddig, amíg a közösség egységét (a nemzetet is beleértve) teljes mértékben biztosítva ÉRZIK, amíg a jól ismert biztonságos közeg megvan, és ami még fontos, hogy nincsenek magukra hagyatva.
Nézzünk pár tételt: egyháztámogatások, a rengeteg kistelepülési önkormányzat (más országokban általában összevonták már ezeket), falusi turizmus agyontámogatása, középületek felújítására és építésére kapott, zömében EU támogatások, ún. falusi CSOK, egyéb állami támogatások (ugyanazok a pénzösszegek a falun eleve többet érnek, hiszen az élet olcsóbb a nagyvároshoz képest). A falvak javuló életminősége nálunk is nagymértékben a gazdaság nagypályásainak, modern húzóágazatainak köszönhető. Más országokban (pl. USA, Nagy-Britannia) ez még kisarkítottabb, high tech, tőzsde, pénzügyi és egyéb szolgáltató szektorok és nem utolsó sorban a bevándorlók biztosítják azokat az extra jövedelmeket, amiből a kistelepüléseken lakók számára is valami lecsöpög. Bár ezekben az országokban az állami újraelosztás nem módosítja annyira az „erőviszonyokat” mint nálunk, ahol egyes (nem „megbízható elvtársak által vezetett”) nagyvárosokat tavaly óta már szabályos pénzügyi blokád alá vont a kormányzat.
A másik világ sokkal keményebb, oda már kell az a bizonyos elkoptatott jelentésű szavunk az „önmegvalósítás”, más szóval a képességeinkből kihozni a maximumot. A falvak kis világában nem lehetséges a megfelelő szintű specializálódás, professzionális közegben van csak erre mód, ami onnan indul, hogy felsőfokú oktatás, és/vagy a szakmában kábé tíz ezer óra kemény munka, ami végzettségtől függően egy vállalkozó esetében is érvényes. Az online tér nem elég ehhez, mert a személyes kapcsolatokban az ember sokkal több információt vesz le szakmai téren is, emiatt a tudás mindig koncentrálódni fog. Szükség van egy versengő közegre, ahol a versenyszellem a meghatározó, mert ez ad csak megfelelő húzóerőt, ez hozza ki belőlünk a teljesítményt. (A feloldódás egy közösségben nem támogatja ezt a törekvést.) Nem fogjuk a szomszédokkal kalákában felépíteni a házunkat és nem a helybéli füvesasszony fog majd orvosságot adni a bajainkra, bár néha kaphatunk tőlük egy kis segítséget mindkét esetben.
Az is világos, hogy kevésbé szerencsések számára a szakmai önmegvalósítás nem nagyon járható, mert az árufeltöltést és a szalag menti munkát nem nevezném annak. A közösségi élmény viszont valamennyire kompenzálhat a szakmai érvényesülés és a nyilvános sikerek hiányáért, és nincs is ezzel semmi gond. Aki viszont mindig csak a közmunkából él, neki ilyen logika mentén neki nem nagyon lesznek sikerélményei azon kívül mint amit a közösség nyújtani tud, és mivel jelenleg nálunk a Fidesz képes a közösségi vonalat a nyilvánosságban messze a legerősebben megjeleníteni, ő is a fideszes szavazók számát gyarapítja, anyagi érdekeitől teljesen függetlenül. (Egyes pszichológusok az ilyen emberek helyzetét „tanult tehetetlenségnek” is nevezik, azaz csak mások segítségében bíznak, a bátorító légkörben létrejövő „tanult kreativitással” szembeállítva.)
Nagyon életszakasz függő is lehet mindez: például aki kisgyerekeket nevel, neki az önmegvalósítás kevéssé lesz fontos a gyerekek igényeihez képest, sok éven keresztül. Ennek a két fajta életszemléletnek a közösség központúnak és az önmegvalósításra törekvőnek a dominanciája tehát változhat életünk során többször is, sőt a legtöbbünkről elmondható az is, hogy mindkét világban valamennyire otthon vagyunk. Az is egyértelmű, hogy a megszerzett tapasztalatokat később nagyon jól lehet hasznosítani akár egy kistelepülés közegében is, ilyen például az a tanár és edző, aki mások sikeréért dolgozik. Elvileg az is lehet egy irányvonal, bár én nem látok ilyen tendenciát, hogy a falvak nagy része is lassan a polgárosodás útjára lép, egyre többen lesznek, akik már nem a gyámkodást várják el, hanem önálló igényeket fogalmaznak meg és a korrupciót nem veszik már természetesnek. (A korrupció felszámolása a tapasztalatok szerint leginkább alulról felfelé haladva történhet.)
Elvileg lehetséges a nagyon eltérő felfogások közeledése, én azonban jelenleg nem látom ennek jeleit. A különféle könnyű pénzforrások, állami támogatások elkényelmesítő hatásúak lehetnek, nem ösztönzik a fejlődésre a „védett közegben” élőket. Másik, ami még ennél is fontosabb az oktatásunk romló színvonala, a felsőoktatási végzettségűek arányának csökkenése. Kissé sarkítottan fogalmazva a vezetésünk egy parasztosodó társadalmat szeretne látni, ahol szinte minden döntést központilag hoznak meg, az állampolgároktól nincs több elvárás, mint hogy engedelmes végrehajtók legyenek. Számos értelmiségi szakma kerül átalakításra mostanában, ebben a szellemiségben (a közösség önvédelmére való hivatkozással természetesen, de lényegében pártkatonák veszik át az irányítást egyes intézményekben).
A kormány magyar tulajdonú gazdaságot erősítő tervei igen nagy ambíciókat mutatnak, sőt akár még impozánsnak is nevezhetőek. A törekvést egyébként helyesnek tartom. Ami viszont hiányozni fog a tervek megvalósításához az a humán tőke, a megfelelő számú szakember és szakképzett munkaerő. (A jelenlegi oktatási rendszerünk ugyanis erre nem alkalmas, az átképzés és élethosszig tartó tanulás pedig a legtöbbünk számára ismeretlen fogalmak.) Egy lehetséges út, és voltak ez irányú politikai üzenetek is az utóbbi időkben, a multik fokozatosan végrehajtandó, szinte teljes körű kiszorítása az országból (mondván, hogy megtanultuk amit lehet, itt az ideje, hogy a dolgozók átmenjenek magyar tulajdonú cégekhez). Egy ilyen esetben viszont a létrejövő merev, politikai biztosokkal teletömött és központi irányításra törő, erősen bezárkózó gazdasági modell sorsát nem lenne nehéz megjövendölni: a világban történő változásokat egy idő után már nem tudja lekövetni, hirtelen sokkszerű összeomlása a rendszerváltás utánihoz hasonló helyzetet idézne elő… Magyarország az utóbbi évszázadokban harmadszor vagy negyedszer lépne ugyanabba a folyóba. Viszont semmi jelét nem látom annak, hogy a jelenlegi tendenciák pár éven belül megváltoznának.
Mindettől függetlenül az alapkérdés adott, hogy a szélsőséges politikai felfogások hogyan fognak tudni közeledni egymáshoz. Ha bármelyik oldal teljes győzelme lenne a megoldás, az szerintem nagy hiba lenne.
Lényeges változást a közéletünkben már önmagában az hozhatna, ha az emberek nem lennének már vevők a különféle "nagy dumákra", akár mert már unalmasnak tartanák, akár mert kiábrándulnának belőlük.