Matolcsy és Orbán beszélgetnek, valahogy így. M: A gazdasági növekedés várhatóan 5,5% alatti lesz idén.  O: Na mibe fogadjunk, hogy elérjük? M: Legyen mondjuk 400 milliárd? O: Rendben. Kiszórjuk a választáson.

Orbán Viktor ismét magához ragadta a kezdeményezést, ismét ő akarja meghatározni, hogy miről beszéljen a közvélemény. Az utóbbi időben jellemzően már a nyolc általánost végzettek szintjén kommunikál, kihasználva többek között azt is, hogy nincs adótudatosság nálunk. (Az adótudatosság egyik jele lenne az is, ha valaki büszke arra, hogy sok adót fizet, mert hozzájárul az állami közszolgáltatások magasabb szintjéhez.)

Nincs gazdasági teljesítmény, nincs mit elosztani sem

A 2020-as gazdasági visszaesés a járványügyi lezárások miatt körülbelül akkora visszaesést jelentett, amit idén tudunk nagyjából behozni. (A valós visszaesés szerintem nagyobb volt mint a statisztikákban mért, mivel több állami szolgáltatás is felfüggesztésre került, azonban ennek nincs jelentősége, mert a „visszapattanás” is arányosan nagyobb lesz idén). Valójában nincs olyan többletjövedelem, amit hirtelen el lehetne osztani, sőt a járvány elleni védekezés többletkiadásai még meg is növelték az államháztartási hiányt. Miközben horribilis pénzek mennek továbbra is az állami beruházásokra és jelentősen megnőttek a hadikiadások, a GDP 1%-os nagyságrendjét kitevő, családtámogatás formáját öltő választási pénzszórás igen jelentős tétel (amire még a kormány rá is tehet egy-két lapáttal, ha nem állnak jól a dolgok).

A vállalkozások jobban megszenvedték a tavalyi évet mint a bérből és fizetésből élők

Igaz, hogy nőtt a munkanélküliség tavaly, viszont volt némi reálbér emelkedés, amihez állami bértámogatás is társult bizonyos hónapokban. Amellett, hogy néhány területen a dolgozókra óriási terhet rakott a járvány, (ezért a pótszabadság kiadása sok esetben helyénvalónak is tűnik) más ágazatok viszont teljesen lenullázódtak, (pl. a teljes szórakoztatóipar) és összességében a vállalkozások mintegy fele a vagyonfeléléssel tudta csak túlélni a tavalyi évet valamint az idei év első öt hónapját.

A hitelmoratórium nem tartós segítség

A hitelmoratórium is voltaképp vagyonfelélés, hiszen átmeneti könnyebbséget jelent, és habár a „kamatos kamatot” a pénzintézetek lenyelik, a moratóriumi összegre a kamat továbbra is ketyeg (ezt sokan szerintem nem értették, akik beleléptek ebbe a rendszerbe). Rövidtávon jelenthet csak segítséget ez a megoldás, hosszabb távon megnövelte a törlesztő részleteket. Sokan most bajba fognak kerülni, habár az is borítékolható, hogy az állam bácsi majd megint közbelép és a tartozás egy része leírható lesz. (Az adófizetők terhére persze.) Nagyon sok vállalkozás épp csak elvegetált valahogy, a „csókosaknak” persze tovább nőtt a vagyona 2020-ban is.

Nem az kap segítséget, akinek legjobban kellene

Ha valaki munkanélkülivé vált tavaly, akkor kevesebb adót fizetett be ergó kevés támogatásra lesz jogosult akkor is, ha gyereket nevel. Ettől függetlenül a családok kevesebbet költöttek a járvány alatt, emiatt több pénzük van. Az kap pénzt, akinek nincs rá szüksége, akinek kellene az keveset vagy alig (ez tipikusan így szokott történni az Orbán-kormány alatt). Nyilván érdemes valamilyen kárpótlást adni azért is, hogy a gyerekekre otthon kellett felügyelni, aminek formája lehetne például üdülési csekk (SZÉP-kártya plusz összeg), a mérték viszont közel két havi kereset, ami elég komoly túlzás (Egy havi kereset 8,5% az SZJA pedig 16%). Az is érdekes, hogy mi van, ha a gazdasági növekedés csak 5,4% és mi van akkor, ha valakinek a gyereke már 19 éves volt tavaly (nagykorú, ergó nem kell „nevelni”), de továbbtanul, vagy mi van ha már dolgozott? Ezekből is látszik, hogy a koncepció mennyire buta és korlátolt.

Az állami szolgáltatások színvonalának romlása

Ez megint adótudatosság kérdése, hogy ha az állam kevesebb adót szed be, akkor az állampolgár nem kell, hogy emiatt örüljön, mert az állami szolgáltatások romlásával lehet számolni. A magyar államnak azonban már egy ideje fogalma sincs arról, hogyan lehet javítani mondjuk az egészségügy színvonalán (ehhez rendszerszemléletben kellene gondolkozni), az oktatásra való költést pedig jórészt feleslegesnek tartja (engedelmes állampolgárra van szükség, nem jól képzettekre). Az önkormányzatok is el tudnák költeni a pénzeket a helyi szolgáltatások javítására, azonban a nem-fideszes önkormányzatokat Orbánék direkt lerohasztják. („A bosszú jéghidegen fogyasztva a legjobb.”) A felduzzasztott államapparátus leginkább a pénzlapátolásra szolgál és a társadalom életének agyon szabályozására.

A fizetés módja: adósságnövekedés és infláció

Ha a piacra hirtelen sok pénz ömlik, az megnöveli a keresletet és sok mindent megdrágít. Jó példa erre a CSOK, babaváró hitel, felújítási családtámogatás esete is, ami a nem családosak számára szinte ellehetetlenítette az építkezést és lakásfelújítást. A különféle támogatásokat a piaci szereplők rendszerint elosztják egymás között, most is ez történt, bár a hivatalos inflációban ez nincs benne. Ha megint egy csomó pénzt oszt az állam a jövő évi vállalkozások előtt, akkor sok minden méginkább megdrágul, és a KSH-nak folyamatosan változtatnia kell majd a „fogyasztói kosár összetételén”, hogy a kormány számára elfogadható szint jöjjön ki. A támogatást most is azok fizetik majd meg, akik nem részesülnek belőle egyrészt áremelkedés, másrészt később kivetésre kerülő, rejtett adók formájában.

Tipikus önkényuralmi döntés

Magyarország deklaráltan nem jogállam többé (akárhogy is próbáljuk ezt kimagyarázni), az emberek élete nem kiszámítható játékszabályokon, hanem ad-hoc kormányzati döntéseken múlik. Az rendben van, amikor az embereket a társadalom számára olyan hasznos tevékenységekre ösztönözzük mint a gyermekvállalás, de az nincs, amikor utólag díjazzuk ezt egy adott alkalommal. Azért is önkényes, mert nem ismer határokat és mértéket a jövedelmek újraosztásában, a jogszabályokat utólagosan igazítják az egyes döntésekhez.

Az egyénnek gyakorlatilag nincs értéke csak a csoportnak

Ezt mondjuk ki végre, hogy a NER rendszerében az egyéni érdeket annyira alárendelik a csoport érdekének, hogy az egyén nem értékes többé, legalábbis gazdasági értelemben véve nem az. Hogy mi a csoport számára értékes, azt egy szűk kör ideológiai alapon működő döntései határozzák meg. (És persze másokat vádolnak ideológiával, mert a legjobb védekezés mindig a támadás.) Erre példa az is, hogy a nyugdíjemelést és a nyugdíjprémiumot százszor is bejelentik a közmédiában a kiutalás előtt, hogy így többnek tűnjön. Valójában a nyugdíjprémium nevetséges összeg, zsebpénz amellett, hogy a nyugdíjakat a kormány reálértékben nem emelte 2010 óta. Ez egy példa arra, hogy a kormány mennyire tartja fontosnak a nyugdíjasokat, de hasonló megállapításokat lehetne tenni arra a korosztályra is, amelyik még dolgozik, de már nem nevel gyerekeket. A társadalmi igazságosság és méltányosság már régóta nem szempont.

Belarusz párhuzamok

A döntések intellektuális szintje nálunk is a Lukasenka-rendszert közelíti, többek között a homofóbia folyamatos propagálásával (a „pedofil ellenes törvény” címszó alatt). A társadalom visszasüllyed egy régebbi etikai szintre amellett, hogy a „gumitörvények” alapján szinte bárki ellen lehet majd eljárást indítani azon az alapon, hogy családellenes vagy keresztény ellenes. A tendencia iránya jól látható, ha az 1990-es Orbánt összehasonlítjuk az 1998-assal és a mostanival, ezt a vonalat meghosszabbítva, a kormányfő intellektuális hanyatlását látva sok jóra nem számíthatunk.

Mégis, ki fizeti végső soron a számlákat?

A kérdést általánosítva: Ki fizeti a magyar gazdaságba belenyomott rengeteg pénzt? Az EU támogatások annyira nagy tételt képviselnek, hogy egész ágazatokat tesznek nyereségessé (mezőgazdaság, építőipar), jelentős teljesítmények nélkül is. A vállalkozások társasági adója is alacsony szintű, a kormány továbbra is támogatja azt, hogy egyes multi cégek számára adóparadicsom maradjunk, még az OECD ellenében is. Rengeteg pénzről van szó, de honnan van ennek a fedezete végső soron? Számomra egyértelműen a természet kirablása a fedezet, az anyagpazarlás és az energiafelhasználás jelenlegi szintje folyamatosan növeli az adósságunkat a természet iránt, amiben cégek és állampolgárok egyaránt szerepet játszanak. Ez az adósság pedig kamatos kamat formájában gyűlik, ezt felismerve az EU egyes országaiban már megvannak a tervek arra, hogyan lehet ezt az adósságnövekedést megállítani és elkezdeni törleszteni.

Orbánok nem szeretik a környezetvédelmet

Elméletileg egy globalizáció-ellenes, a hagyományos gazdasági formákat támogató kormányunk van, amely a környezetvédelem pártján kellene, hogy legyen. Az a gond viszont, hogy nem nagyon értenek hozzá, nem tudják az ideológiába beilleszteni és a közvéleményt megfelelően terelni oly módon, hogy a kezdeményezés náluk maradjon. (A harcos mentalitás és a környezet védelme nem nagyon fér össze.) Maradnak inkább a kádárista iparosításnál, a termelés pörgetésénél és a látványos terveknél, az ideológiai víziók megvalósítása érdekében nagy tételben játszanak, és mennek előre mint egy buldózer.