Kína napjaink gazdasági, politikai és katonai szuperhatalmának számít, egyre inkább megközelítik az USA-t és pár évtizeden belül meg is előzhetik őket bármelyik területen. A kulturális teljesítményei viszont ahogy én látom, messze-messze elmaradnak ettől a szinttől. A mai Kína főleg azt tekintetbe véve, hogy a világ egyik legnépesebb országáról van szó, kulturális téren nem sok mindent tud felmutatni.
A kínai high-tech technológia most kezdi beérni az élmezőnyt, a matematikusaik pedig annyira jók, hogy a diák olimpiákat nagy fölénnyel nyerik, az USA csak azért tud második lenni, mert a csapatában honosított kínaiak vannak. Az ősi kínai kulturális hagyományokat szintén jól ismerjük, ezen kívül még a gasztronómiájuk is világhírű. A sport terén megint nagyhatalomnak számítanak, de a modern kultúra nem a sportot, hanem elsősorban a filmet, zenét, építészetet, irodalmat, az ezeken a területeken létrehozott műalkotásokat jelenti. Érdemes mindig hosszabb időszakokat, sok évtizedet áttekinteni, és így összehasonlítani más országokkal: ez alapján úgy tűnik, hogy Kína modern kori kulturális teljesítményei eléggé szerények.
A kínai filmek közismerten a „karatézós” filmek, bár az ő esetükben valószínűleg inkább a kung-fu megnevezést kellene használni. Bruce Lee azonban az USA-ban élő kínai volt, Jackie Chan pedig Hong-Kongban született, egyikük sem Kínában élt és ezek a filmek inkább amerikai-hongkongiak voltak, semmint kínaiak. Az utóbbi évtizedben azonban ez a filmes vonal is eltűnőben, és azt hiszem mindennél többet mond az, hogy amikor a kínai születésű Chloé Zhao rendezői Oscar díjat kapott (USA-ban készült filmjéért), ezt a hírt Kínában kicenzúrázták.
Építészet terén sem jobb a helyzet, habár vannak híres modern kínai épületek, ezeket azonban nem kínaiak tervezték. Kínai írók és komoly zenét művelők között vannak bár világhírűek, de egyikük sem Kínában él, általában már a tanulmányaikat sem ott folytatták. Igazából nem nagyon lehet tudni, hogy mi történik Kínában a kultúra területén, és érdemes lesz ezt a kérdést egy kicsit még fejtegetni.
Ha ázsiai filmről van szó, akkor itt van például Japán, az ő kultúrájukat már a múlt század második felében megismerhettük a világhírű filmjeiken keresztül. Az ázsiai filmajánlóban ma is szerepelnek Japán filmek, de erősen jön fel Dél-Korea is, Oscar-díjakat is kaptak az utóbbi években és a popzenébe is be tudtak törni. Az indiai filmgyártásnak különösen nagy hagyományai vannak, bár ők sokkal inkább a mennyiségre mennek mint a minőségre, mégis vannak élvezhető és jelentős Oscar-díjas filmjeik is. A brazil, mexikói és török szappanoperákról pedig mindenki hallott, ezek igen „exportképesnek bizonyult” kulturális termékek, kevésbé kifinomult fogyasztói igények kielégítésére. Rajtuk kívül is bejelentkeztek a világ filmművészetébe egyéb feltörekvők, még Irán is, ahol a filmek nézését a vallás egy időben még tiltotta is, Kína viszont nincs sehol.
Oroszország mindig tud kiemelkedőt alkotni a filmművészet és irodalom területén, a komolyzenében művészeik világhírűek. Ezen kívül vannak bőven újszerű, modern épületeik, és bár ezek egy része külföldi, például francia tervezőkhöz kötődik, számos új épületet viszont már orosz tervezőirodák alkottak meg.
A kis országokról pedig még nem is volt szó, mint például dánokról, norvégokról vagy éppen rólunk magyarokról. Az irodalom és filmművészet terén voltak bőven nekünk is Európában vagy akár Európán kívül is igen nagy sikert aratott alkotásaink az utóbbi időben. Érdekes az is, hogy bár a könnyűzenénk nem különösebben érdekes másoknak, a komoly zenénk viszont világszínvonalú. (Érdekes módon egyes nagyobb európai országok kulturálisan mintha egy kissé hullámvölgyben lennének, de ez most túl nagy kitérőt jelentene.)
Mi lehet az oka annak, hogy Kínának kulturális téren alig vannak más országok számára értékelhető alkotásai, a hihetetlen gazdasági fejlődés és növekvő politikai befolyás, erősödő katonai képességek ellenére hogyan lehet, hogy egy szuperhatalom kulturálisan törpe maradt?
Az egyik lehetséges ok, hogy a kínai kultúra mindig is nagyon belterjes volt. Elzárták magukat a világ többi részétől, találmányaik se nagyon tudtak elterjedni és nem is nagyon érdekelte őket a világ többi részének életmódja vagy ízlése.
Másik faja ok lehet, hogy a kulturális fellendülés késéssel fogja követni a gazdasági fejlődést. Amilyen hatása van most az amerikai kultúrának a közízlésre, talán hasonló mértékű lesz a kínai pár évtized múlva. A kínai „karatés” filmek lehettek a növekvő kulturális hatás előhírnökei, habár ez a folyamat az utóbbi időben mintha elakadt volna.
A harmadik lehetőség, hogy a kulturális elszigetelődés nagyon is tudatosan a jelenlegi kínai vezetés politikája. Megjegyzem, hogy mióta Putyin keményvonalassá vált, az orosz kultúra is inkább befelé forduló irányokat mutatott, például nem támogatták a nemzeti vonalnak nem megfelelő filmek készítését. Kína még inkább egy „fekete doboz” ilyen szempontból, valószínűleg nem nagyon támogatják az utóbbi időben az egyéni vállalkozó szellemet és a művészi önkifejezést sem, ezt mutatja az is, hogy minden sikeres kínai művész emigránsnak mondható, nem is nagyon járnak haza. A bekeményedő diktatúra lehet valószínűleg a fő oka annak, hogy a kínai kulturális teljesítményeket az utóbbi időben nem nagyon jegyzik sehol.
