Kép forrása: publicdomainpictures.net
Érdekes játék, ha megnézzük, hogy kik voltak az egyes generációk szemében legnépszerűbb filmsorozatok hősei. A ’70-es években jött fel a népszerűségi listák élére a ravasz Columbo felügyelő, aki egyből tudta, hogy ki a tettes (általában valamilyen sikeres vállalkozó vagy helyi híresség volt), majd addig járt a nyakára, amíg lassanként felőrölte a kérdéseivel. Pár évvel később jelentek meg a képernyőn a hozzá hasonlóan okos, de jóval unalmasabb francia Maigret valamint a német Derrick felügyelők. Hasonlóan emblematikus figura volt még a macsós, lazán nyalókat szopogató New York-i nyomozó Kojak is. A ’80-as évek elején tarolt az amerikai Dallas sorozat, és érdekes módon az első számú sztár nem is a szépfiú Bobbi Ewing lett, mivel a nézők inkább a minden hájjal megkent, manipulatív Jockey-ért rajongtak. Ezekben az évtizedekben az okos hősök vitték el a pálmát, a sorból teljesen kilógott a Csillagok háborúja trilógia, nem csak amiatt, mert a főhősök rendkívüli képességekkel bírtak, hanem azért is, mert a „gonoszt” a krimikkel ellentétben nem lehetett könnyedén felszámolni, hanem legalább olyan erős volt mint a jó oldal. A jó és rossz harcát leképező filmek azonban még sokáig nem voltak átütő erejűek, az okosak mellett esetleg még olyan macsós felügyelők tudtak labdába rúgni mint az „első önvezető autót” működtető Haselhoff (Night Rider), vagy éppen Magnum.
Az ezredforduló körül ez a helyzet fokozatosan megváltozott. Bár még mindig népszerűek voltak azok a sorozatok, ahol az intelligencia és rafinéria vitte a prímet (pl. Született feleségek, CSI, Doktor House stb.), a számítógépes trükkök egyre kifinomultabbá válása azonban elhozta a szuper-produkciók korát. Gyűrűk Ura és Mátrix trilógiák, Harry Potter filmek, újabb Star Wars epizódok, a jó és rossz végletekig fokozott küzdelmének látványos megjelenítései. Mindig különleges képességekkel rendelkező főszereplőkről volt szó, akikkel a fiatalok nagyon jól tudtak azonosulni. Batman és Superman is ekkoriban váltak igazán hajdani képregény hősökből valódi ikonokká.
Kérdéses, hogy a különféle időszakokban inkább a sorozatgyártók formálták-e a közízlést, vagy pedig a közízlés változásai határozták meg, hogy milyen típusú sorozatokra volt leginkább kereslet? Nyilván mindkét irányban működik a dolog. A múlt század vége felé úgy tűnhetett, hogy a világrendszerben a feszültségek csökkenésével az ideológia harcnak vége, és a különféle „technokrata” elitek hatékony munkája segítheti a fő problémák megoldását. A képernyőkön agyafúrtan okos emberek valamiféle példaképül szolgálhattak, a mítosz arról szólt, hogy az ész és a felkészült csapatmunka legyőzi az elszigetelt gonoszokat.
Ebben a században ez a fajta hit már egyre inkább szertefoszlott, mivel egyre többen érezték úgy, hogy az elitek zéró empátiával közelítik meg a társadalmi problémákat, és a középosztály jelentős részének leszakadását is tétlenül szemlélik. Világméretekben ezzel analóg folyamat, hogy a felzárkózó országokban egyre szervezetten jelentek meg különféle harcias, alternatív ideológiák. Az új nagy és látványos filmeposzok már azt a fajta igényt szolgálták ki, hogy mi természetesen a jó oldalon állunk és az ellenség csak velejéig gonosz lehet. (Ez a felfogás az amerikai kultúrában hatott a leginkább, de egyéb, elsősorban nyugati kulturális orientációjú országokban mint amilyen mi is vagyunk, szintén igen vonzónak bizonyult.) A politikai polarizáció országokon belül és világméretekben is egyre súlyosabb problémává vált, és az újabb és újabb, nagy költségvetéssel készült látványos hőseposzok mintegy ráérezve volna erre a folyamatra, jól kiszolgálják a közízlést.
Azt nem tudnám megmondani, hogy az ilyen alkotások milyen valódi értékekkel bírnak, de a lényeges mondanivalókat mintha teljesen háttérbe szorítanák a különféle filmes trükkök és egyéb látványos külsőségek. A fantasy műfaja, amibe a legtöbb modern sikerfilm leginkább besorolható, természeténél fogva is jó menekülési utakat kínál a mindennapi problémáinkból valamiféle ideális álomvilágba.
