Úgy érzem magam most mint az ördög ügyvédje, vagy akár egykori komcsi komisszár, akinek kiadták utasításba, hogy végezzen ki valakit a kritika tollával. Holott nem egy személy lenne itt célkeresztben, hanem egy jelenség, egy tendencia. (Nem könnyű feladat írni a sportolók honosításának a jelenségéről körültekintően fogalmazva, de mégsem hagyva kimondatlanul a felmerülő kérdéseket.) Kínos érzés, talán tragikomikus is, de mégiscsak ki kell mondani: amellett, hogy egy vitathatatlanul kiváló sportoló nyerte meg súlycsoportjában a világbajnoki aranyérmet, kérdéses, hogy valóban nekünk nyerte-e, vagy csak azon a bizonyos papíron, ami mindent elbír? (Én úgy látom, hogy ez most inkább egy orosz vagy esetleg dagesztáni aranyérem volt, feltéve, hogy az adott sportág nemzetközi szövetsége elismeri őket.)
A felvetődő kérdés, hogy hol van a sportszerűség határa?
Több évtizedes távlatban vannak példák honosított kubai kézilabdázóra vagy perui röplabdázóra, akik a magyar válogatott húzóemberei lehettek. Lényeges pont viszont, hogy nem nyertünk velük egy világversenyt sem és az is fontos, hogy rajtuk kívül nem nagyon voltak a magyar csapatban honosított játékosok. (Erkölcsi érzékünk ezt még úgy-ahogy elfogadja, hiszen a legtöbb szabályt hajlamosak vagyunk mi is úgy 90%-ban, nagyjából betartani, ha nem is teljes egészében.) Viszont senki sem gondol arra például, vagy legalábbis nem tudunk ilyen szándékról, hogy milyen jó lenne honosítani a focizseni brazilok B válogatottját és azzal indulni a nagy tornákon.
Sok sportágban szokás az a fajta honosítás, ami szerintem kiskapukat használ ki vagy pedig az ésszerű szabályozás hiányosságait, gyakori például ázsiai asztaliteniszezők ország váltása. Igaz, hogy nálunk ott voltak a gyorskorcsolyázó Liu testvérek, de ők legalább közöttünk éltek és tudtak magyarul is. Iszmail Muszukajev nyilatkozatában viszont sajnos egy szem konkrétum nem volt, sőt ahogy szokás mondani, „nincs jól felépített PR-ja”, és nem is került egy szemernyivel sem hozzánk közelebb.
Legyen már valamiféle ésszerű feltételrendszere, etikettje annak, hogy ki képviselheti Magyarországot a sportversenyeken! (Például legyenek magyar felmenői vagy legalább életvitelszerűen itt éljen, edzéseit itt végezze és tudjon magyarul.) Ne akarjunk mindenáron egy lapon szerepelni megint különféle szélhámos ázsiai diktatúrákkal.
Ha van egy adott sportágon belül legalább két ország, amelyik az írott és íratlan szabályokat (azaz a bevett szokásokat) megkerülve honosított versenyzőkre épít mindent, az még nem jelenti azt, hogy őket kellene követnünk. Itt van például a kimondottan sikeres horvát labdarúgás vagy rajtuk kívül a kisebb sikereket elérő cseh vagy szerb válogatottak, rájuk például ez a fajta mentalitás nem jellemző.
A női műkorcsolya esetében például az orosz versenyzők honosítása elriasztotta a fiataljainkat és többen vissza is vonultak emiatt, szerencsére ezt a programot még időben leállították.
Milyen etikai hozzáállást tükröz az, hogy „mindegy milyen úton-módon, csak mi nyerjünk”? Komolyan azt gondolja valaki, hogy pénzzel valóban minden megvehető a világon? Ha kicsit rosszmájú lennék, és valóban az is vagyok, akkor megint úgy érzem, hogy a rendszer túlmozgásos csinovnyikjai túlteljesítették a tervet, valahol túllőttek a célon.
A sport elvileg nem arról kellene szóljon, hogy győzni mindenáron, épp ezért beszélünk „sportszerűségről”, de ha ez így megy tovább, akkor kacsintásokkal lehet csak kimondani, hogy valaki milyen „sportszerű”, miközben az ellentétét gondoljuk. A sport ADOTT KERETEK közötti küzdelemről szól és miközben példaképeket teremt, népszerűsíti is az adott mozgásformát. A sporthoz még az is kell, hogy legyenek szurkolói, viszont ha nincsenek olyan sportolók, akikkel igazából azonosulni tudnánk és a törzsi ösztöneinket kiélve tudnánk drukkolni nekik, akkor az egész komolytalanná válik és kiürül, nem fog többé senkit sem érdekelni. Aranyérmeket lehet ugyan „termelni”, de minek, ha a dolog már rég nem a magyar csapatról szól.
