Mindenféle ételből és italból, gyógyszerből létezik ajánlott mennyiség, az ilyen ajánlásokat ki lehetne terjeszteni többféle tevékenységünkre, így például a politizálásra is. Úgy tűnik, hogyha nincs választási időszak, tehát a politizálásnak nincs lényeges tétje, akkor naponta átlagosan 5-10 perc beszélgetés pártpolitikai jellegű témáról az, ami még teljesen rendben lenne. Viszont ha valaki órákat tölt el ilyen, a munkáját közvetlenül nem kapcsolódó kérdésekkel, az már nem tekinthető egészségesnek, sokkal inkább olyannak, mint aki valamilyen függőség rabja. Sok esetben egyszerű pótcselekvésről van szó, amitől én magam sem voltam mentes életem egy szakaszában, ilyenkor legtöbbször egyszerűen csak el akarjuk kerülni a szembenézést a szakmai karrierünk vagy a magánéletünk rendbetételét akadályozó problémákkal.
A közügyeinkről való tájékoztatást szolgáló médiumok között úgy találtam, hogy a cikkek és tudósítások 30-80%-a lehet a kifejezetten pártpolitikai jellegű, illetve pártpolitikai szempontokat előtérbe helyező (ez a közlések címére fokozottabban igaz, a tartalomra szerencsére már valamivel kevésbé). Az sem lehet véletlen, hogy (a bulvárhíreket leszámítva) éppen az erősen átpolitizáltak kerülnek az egyes oldalak és híradások elejére nem pedig azok, amelyek a legtöbb információt tartalmazzák. Hogy az érdekeltség általában nagyobb a „polarizált” stílusú cikkek iránt, az nem minden esetben az adott médiumok hibája, mint inkább azoké a politikusoké, akik állandósult kampányt folytatnak, és csak akkor érzik jól magukat, ha folyamatosan megy az „adok-kapok” a nagyközönség előtt, amely éppúgy szurkol nekik (vagy épp ellenük) akár egy boxmeccsen. A közönség tehát valamilyen szinten rászokott és igényli ezt a fajta stílust, annak ellenére is, hogy józanésszel az egész eléggé gyerekesnek is tűnhet.
Van számos olyan közéleti jelenség, amire lehet ugyan különféle magyarázatokat találni, de ez nem segít rajtunk, ilyen például a napjainkban tapasztalható radikalizálódás is. A politika olyan fajta tevékenységünk, amivel minél többet foglalkozunk (illetve agyalunk olyan dolgokon, amikhez nem értünk) annál valószínűbb, hogy hibás véleményeket fogadunk el és rossz döntéseket hozunk. (Egy ilyen rossz döntés az is, ha biztosak vagyunk benne, hogy csak az egyik párt jelöltjére szabad szavazni, mert ha túl sok szavazatot kap egy jelölt, akkor nagyobb lesz az esélye, hogy korlátlan hatalmat épít majd ki, ahol a szavazatainkra egyre kevésbé lesz majd szüksége.) Számomra úgy tűnik, hogy egyre több az unatkozó ember, akinek nem nagyon van életcélja, ezért szeretné a világot megtisztítani a „rejtőzködő gonosztól”. A „rejtőzködő gonosz” az, ami a felszínen jónak mutatja magát (legismertebb példa az ügyeletes gonoszra Soros György, de minden politikai oldal megtalálja az ellenség fő gonoszait), de minket nem csap be, mert átlátunk rajta. Az unatkozó és céltalanul éldegélő állampolgár elkezd okoskodni, a saját magával való elégedetlenség is feszültséget kelthet benne, viszont szerencséjére megtalálja a „jók”, a „helyes úton járók” csapatát, különféle önjelölt prófétákkal az élen. Ha nincs jobb dolga, akkor fogja magát és unalmában inkább megváltja a világot, harcos kiállásával megmenti a közösséget és a későbbi generációkat is a pusztulástól. Elég röhejesen hangzik, de ezt látjuk mindenfelé.
Én még igazán tevékeny és céltudatos embereket nem láttam sosem hülyeségekkel foglalkozni, bolhákat elefántként felnagyítva a problémákat. Na persze az is egy lehet probléma, ha éppen viszket a lábam, vagy éppen egy másik utas tolakodva rálépett és emiatt meg is fájdult, de a világban léteznek ennél azért valamivel komolyabb gondok is. A passzivitásba süllyedő polgár pedig egyre nagyobb gondoskodást vár el (az neki „jár”), viszont a két forintos kérdés, ami felmerül ilyenkor, hogy az idiotizmus terjedése hogyan lenne mérhető.
Konkrét és aktuális példaként az fajta amerikai állampolgár jut eszembe, amelyik marokszám fogyasztja a gyógyszereket, majd bepereli a gyógyszergyárat a mellékhatások miatt. Igaz, hogy a gyógyszergyárnak van felelőssége és valamilyen szinten jogosan perelhető, de a történet nem áll meg ezen a ponton. Léteznek ajánlott napi mennyiségek, hatósági és állami engedélyek, szakorvosi hálózat és nem utolsó sorban létezik egyéni felelősség is az egészségügyi állapotunk iránt. Nem tudom, hogy a ma embere mért gondolja azt, hogy léteznek szolgáltatások, amik ingyen vannak, és létezik hatásos gyógyszer mellékhatások nélkül.
A közéletben a „vagdalkozás” elég találó, mert baltával csapkodva sem lehet eredményesen operálni, vagy egyáltalában bármit csinálni, ami több puszta favágásnál. (Ez egyébként sajnos egy önbeteljesítő jóslat is, mert azzal a jelszóval, hogy „Nyakunkon a kultúra megsemmisítői” valóban meg is semmisít mindenféle kultúrát.) A kifinomultság követelménye egyébként minden szakmára igaz, a törvényhozást is beleértve, ugyanis a huszárvágásos megoldások és a magányos akcióhősök csak a filmvásznon léteznek. Sajnos a mai kor tömegembere a szabadidejében nem finomítani és pontosítani igyekszik a tudását, nem tanulni szeretne másoktól, hanem mindenféle egyéb dolgokat művel, leginkább pótcselekvésként. Tisztelet, alázat és szeretet legkisebb nyoma nélkül.
