A kérdésnek nem elvi jelentősége van, hanem sokkal inkább gyakorlatias, hiszen akkor tudom legjobban megítélni egy adott szolgáltatás színvonalát, ha én magam is igénybe veszem, ez a fajta szempont a döntéshozók számára is fontos, vagy legalábbis az lenne. Erre egy közismerten negatív példa a vasút: mivel nálunk a közfelfogás szerint a gépkocsi használat a társadalmi státusz egyik kifejezője, ezért a vasutat és a tömegközlekedést leginkább azok veszik igénybe, akiknek a jövedelme alacsony, vagy közalkalmazotti kedvezményre jogosultak. Egy ördögi kör jön létre, mert sokakat visszariaszt a vasúti közlekedés alacsony szintje, így azt továbbra is a „B ligába” fogják sorolni, és meg sem tudja közelíteni a közút fejlesztések szintjét.
Amennyiben a környezetvédelmi szempontokat kicsit komolyabban vennénk és létezne politikai szándék vasút fejlesztésre, ahhoz fontos lenne, hogy a döntéshozók kézzelfogható tapasztalatokkal is rendelkezzenek. Ebből a szempontból mindenképpen ajánlatos lenne (bár lehet, hogy ez egy kissé naivan hangzik), hogy a területért felelős politikusok rokonságában, ismeretségi körében is legyenek olyanok, akik gyakran utaznak a vasút különféle vonalain.
Ugyanez érvényes bármiféle egyéb közszolgáltatásra, például a közoktatásra is, tehát a politikus elit gyermekei és unokái is ugyanabban az iskolarendszerben tanuljanak, mint mások. Én nem tudom, hogy ez mennyiben van így jelenleg, de a magyar oktatás színvonalának süllyedését látva erősen kételkedem ebben.
Az élelmiszerboltok esetében viszont nem voltak ilyen jellegű kétségeim sem akkor, amikor az árrögzítések történtek, sem a „kötelező akciózás” bejelentésekor. Mindkét esetben látszott, hogy olyanok hozták az intézkedést, akik vagy nem szoktak ezekben az üzletekben rendszeresen vásárolni, vagy pedig számukra inkább csak „elméleti” kérdésként merült fel az élelmiszerárak szintje, nem pedig mindennapos problémaként. Az élelmiszerláncok eléggé könnyen kijátszották ezeket a kormányzati lépéseket (a „kötelező akció” ráadásul nem is hozott újdonságot, hiszen folyton akcióznak), így az intézkedések az élelmiszerárak emelkedésére csak kis hatással voltak (sőt még egy kicsit népszerűsítettek is indirekt módon egyes multi cégeket, növelve azok forgalmát). A teljes képhez hozzátartozik, hogy a legnagyobb magyar élelmiszeripari cégek árképzését is elő kellett volna venni, azonban erről szó sem lehetett, mert egy ilyen lépés már a magyar vállalkozói elit érdekeit sértette volna.
Több más terület is van, ahol kétségeim vannak arról, hogy a kormányzat mennyire van „képben”, ilyen például a mezőgazdaság. A különféle agrár-lobbicsoportok úgy tűnik, elég hatékonyan lobbiznak az érdekeikért, és sok mindent el is tudnak adni a kormányzat felé anélkül, hogy valódi elmozdulást történne a környezetbarát és fenntartható gazdálkodási módok irányába.
Ezzel szemben a kormányzatunk jól ismert kedvencei, mint például a falusi turizmus, a sport és egyes történelmi egyházak olyan sok pénzhez jutottak az utóbbi években, hogy alig tudták elkölteni. A látványos, de kevesek által igénybe vett fejlesztésekkel szemben a másik végletként említhetők például egyes nagyobb városaink forgalmas, de teljesen lepusztult buszpályaudvarai, ahol szinte időutazást él át az ember. De ha a csak a közlekedést érintő fejlesztéseket nézzük, ezeken belül sem nagyon érvényesül az arányosság elve, nem nagyon rajzolódik ki számomra egységes koncepció.
Közismert például, hogy a holland királyi család ahol csak teheti, kerékpárral közlekedik. Nem mindegy, hogy a politikai elitünk egy olyan képet alakít ki, hogy „a várban trónolva” a tömegek felett áll, vagy pedig inkább azon dolgozik, hogy a sokak által használt szolgáltatások minősége javuljon, aminek szerintem az adhatna jelentős lökést, hogy ők is igénybe vennék ugyanezeket a szolgáltatásokat.
