Nincs értelme a „szuverenitás”-ról beszélgetni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ilyen magyar szó nem létezik. A politikai jog speciális területének egyik szakkifejezéséről van szó, és mivel ilyen irányú képzettségünk nem nagyon van, ezért nem is fogjuk tudni, hogy adott esetben mit fog jelenteni. A köznyelvben kizárólag a magyar szavak használata lenne indokolt, hiszen ezek mindenki számára gyakorlatilag ugyanazt jelentik, iskolai végzettségtől is függetlenül. Tehát a javasolható szinonimák ebben az esetben: az ország függetlensége, önállósága, a nemzet szabadsága. Mindenki látott már önálló vagy akár független egyént, ezt a hasonlatot nem véletlenül használom, hiszen az egyénre vonatkoztatható fogalmak jól használhatóak a közösségek esetében is, az ilyen párhuzamok sokatmondóak lehetnek.
Amikor egy adott szóhoz egy politikai mozgalom nagyon ragaszkodik, akkor annak a jelentése előbb vagy utóbb el fog kopni, hiteltelenné válik, ilyen volt például a Gyurcsány-kormány alatt a „reform” szavunk, ami mindenfélét jelenthetett akkoriban, csak pozitív irányú társadalmi változásokat, átalakításokat nem. Emiatt már a „reformkor” (1825-48 közötti korszakunk) emlegetése is problémás lehet. Hasonlóan jártunk a „liberalizmus” vagy a „népi demokrácia” esetében, és lehetne a példákat tovább sorolni.
Nem véletlen egyébként, hogy minden rendszer igyekszik megteremteni a saját dogmatizmusát, amivel képes megszólítani és mozgósítani az őket támogató rétegeket, csoportokat. Ilyen többek között a „gender” szó is, ami magyar nyelvben megint csak nem létezik, angolul viszont kérdésként azt jelöli, hogy az illető milyen nemű, ez az alapjelentése. Van egy másik szó is az angolban erre, magyarul kevésbé szalonképes a s-e-x, ami angolul is kétértelmű.
A dogmatizmusnak azonban van egy másik előnye is, ugyanis a dogmák jelentése a felsőfokú jogi képzettséggel nem rendelkező nagy tömegek számára mindig egy kicsit homályos marad. - Pista bácsi legfeljebb a kocsmából hazafelé járhat úgy, hogy szembe jött vele az úton a megtestesült szuverenitás,- viszont az uralkodó politikai elit lényegében azt magyaráz bele, amit akar. Ez a későbbiekben is fontos lehet, mert nem jelent valódi felelősséget, nem számonkérhető. A nemzeti önállóság és függetlenség még nagyon is számonkérhető lehet, de a „szuverenitás” már könnyen kimagyarázható. (Amellett hogy még a jogászok is vitatkozhatnak azon, hogy pontosan mire vonatkozik). Jelzem, hogy itt nem kormánykritikáról van szó, hanem a NER rendszerének egészét kritizálom, sőt egyfajta zsigerinek mondható érzelemvilág és felfogásmód az, ami nem annyira szimpatikus számomra. Például ott voltam amikor ez a fajta felfogás egy kisebb közösségben, mikroszinten is megnyilvánult. Sok évvel ezelőtt az azeri baltás gyilkos kiadatása került szóba a munkahelyen és egyik munkatársam megjegyezte, hogy „Azt tesszük, amit akarunk, kinek mi köze hozzá.” Ez a mondat szerintem elég jellemző, bár ha ezt egyes szám első személyben mondanánk, az egyértelműen visszataszító lenne, a közösségi szintű önzés viszont már kevésbé. Azonban amint az imént kifejtettem, a fogalomhasználat nem véletlen, ennél jóval rafkósabb felfogást takar.
Minden olyan közösségben megjelenik a dogmatika, ahol az egyén feltétlen engedelmessége az egyik fő cél. Ilyen például a vallás esetében a „bűn” szó folytonos sulykolása, különösen még kisebb gyerekek esetében, akik nem nagyon értik a jelentését, viszont egy homályos rossz érzés marad bennük, hogy valamiért nincsenek rendben. Ez egy példa akar lenni arra, hogy egyes egyházi személyek is mért szeretnek elbújni olykor a dogmatika mögé, hiszen ez mentesíti őket a világos beszéd és egyértelmű megfogalmazások követelményei alól, a lényeg mindig az érzelmi ráhatás.
Van még egy hasonló jelenség, ami mellett szerintem mindenki könnyedén elmegy. (Nem a Nemzeti Múzeum igazgatójának leváltására gondolok, hiszen ez olyasmi papírforma volt, mint egy Fradi-Diósgyőr meccs előre megtippelhető eredménye.) Árukapcsolással most inkább idehozom a túró-rudi áfájának csökkentését, így lesz ez most egy 2-1-ben jellegű cikk. Amit senki nem vesz észre az, hogy ez egy tipikus önkényuralmi lépés, nélkülöz ugyanis minden logikát. Az önkényuralom lényege pedig pontosan ez, hogy még a törvények mögötti logika is eltűnik. Lehetne például azt mondani, hogy a hungarikumok áfáját csökkentjük és a túró-rudi is ezek közé sorolható, de a „desszert jellegű sajtkészítmény” nem alaptáplálék és különösebben egészségesnek sem mondható. Most tehát tüntetni kellene a túró-rudi áfacsökkentésével szemben, hogy íme diktatúra van, vagy ha a kormány nem vonja vissza, akkor legalább azt lehetne követelni, hogy mindenkinek járjon alanyi jogon hetente legalább egy darab ingyen túró-rudi.
Nem azt mondom persze, hogy amihez az utóbbi években már hozzászoktunk, az egyénekre szabott törvénykezés, vagy százmilliárdok osztogatása a parlament megkerülésével ne lenne önkényesnek nevezhető, viszont még megpróbálták legalább egy időben a törvényesség látszatát fenntartani. (Megjegyzem, hogy a magyar királyok a Habsburgokat is beleértve nem voltak képesek arra, hogy a rendi gyűlés teljes kihagyásával nagy pénzösszegek fölött rendelkezhessenek.) A háborús veszélyhelyzet egy jó hivatkozási alap, de akkor mondhatta volna például Budapest főpolgármestere, hogy veszélyhelyzetben nem támogathatja nemzetközi sportesemény rendezését. (A magyar politikai élet azonban olyan szintre süllyedt, hogy a logikát nagyítóval kell benne keresni.)
Lehet, hogy a rendszerváltás egyik "ősbűne" különféle naiv bölcsészek kormányalakítása volt, a második nagy ősbűne viszont, hogy jogászok fogságába került, és a mai magyar társadalom fel sem tudja mérni, hogy ez milyen káros. Tudnék persze most részletes konteókat is írni a magyar politikai elitről, de nem ebben utazom és nem is ezt tartom alapvetőnek, a közfelfogás változásával, pontosabban a manipulációjával és az eközben észrevétlenül maradt hülyeségeinkkel szeretek inkább foglalkozni.
