Nagyon ködös és nehezen értelmezhető, hogy mi történik a gazdaságban. Amit az állami alkalmazott szakértők írogatnak egymásnak, abból nagyon nehéz kibogozni a lényeget. Nyilvánvalóan félnek a politikailag kényes megállapításoktól, ezért először megfutják a tiszteletköreiket, visszamantrázva a kormányzati szólamokat mint „háborús infláció” és hasonlók, sőt ha vonalasabbak, akkor szidják egy kicsit a németeket és az USA-t is. Csak megnézem, hogy ki írta a cikket (milyen tisztséget tölt be az illető), ez alapján döntöm el, hogy érdemes-e alaposabban elolvasni, mert hogy a különféle állami vagy egyéb kormányközeli szakértők mit üzengetnek egymásnak a sorok között, annak a megfejtésére nincs időm. (Mondjuk a nem kormánypárti vagy ellenzékinek mondható szakértők közül is főleg az inkompetensebbek publikálnak gyakrabban.)
A másik dolog, hogy nagyon sok információ rejtve marad előlünk, például hogy merre mozognak a különféle pénzek, az állami vezetés szereti a beruházásokat „hadititoknak” minősíteni. Ezért aki nem bennfentes, azoknak valószínűleg nincs elég információja, az egyébként is agyonbonyolított, átláthatatlanná tett gazdasági rendszerünkben.
Én úgy látom a helyzetet, hogy a magyar gazdasági csoda jelenleg abban áll, hogy működik.
Annyira belterjesek nálunk a viták, hogy szóba sem kerül, hogy máshol milyen szabályzások vannak vagy mivel kísérleteztek. (Nem gazdasági téma, de itt van például az eutanázia: Más országokban hogyan szabályozzák? Ez egy segítő kérdés lenne a vitatkozók számára.)
Nyilván, ami nálunk történik az nem mind magyar sajátosság és sok olyasmi is van, ami nézőpont kérdése, hogy inkább pozitív vagy inkább negatív jelenség. Itt van például, ami feltűnő, hogy egy átlagos cégnél a fizikai munkakörök terhelése kevésbé csökkent szellemihez képest. Az automatizálás és gépesítés alig haladt előre, még mindig nagy arányt képvisel a manuális munka a legtöbb cégnél. A fizikaiak munkamennyisége nem változott, sőt még növekedhetett is a nagyobb adminisztrációs igény miatt.
Ezzel szemben a szellemiek az informatikai rendszerekben eléggé kényelmesen mozognak, mivel ezeket a rendszereket jó pár éve bevezette a legtöbb cég és az alkalmazottaknak volt idejük hozzászokni. A fiatalabb generációk, a „digitális bennszülöttek” számára a számítógépes munkavégzés általában gördülékeny is, emiatt az irodai munka termelékenysége talán még jobban növekedett mint a fizikai, ily módon az irodai terhelés csökkenhetett. A felelősséggel járó fizikai munkakörökben a bérek közelítése a szellemiekéhez szerintem természetes folyamat. Eljuthatunk oda, mint egyes skandináv országokban, hogy a nappali egyetemi végzettség anyagi értelemben véve a teljes életpályára vetítve adott esetekben ráfizetéses is lehet a fizikaihoz képest. (Különösen így van ez, ha diákhitelt kellett felvenni.)
Másik, amit sokan nem tudnak, hogy a versenyszférában nem működik ugyanaz mint az államiban, hogy a munkatapasztalattal arányosan emelkedik a fizetés. (Sőt, ötven éves kor után az emberek már alacsonyabb fizetéssel is beérik, az addiginál könnyebb munkakörben.) Most végre rájött az állam a pedagógusok esetében, hogy a kezdő tanárok fizetése mindenképpen kulcskérdés, és lehet mellette érvelni olyan módon is, hogy a fiatalok nagyobb munkabírása részben ellensúlyozhatja az idősebbek nagyobb tapasztalatát.
Megfigyelhető az a folyamat, ahogy az állam sorban igyekszik a magasabb fizetésekkel az alkalmazottainak a támogatását megnyerni. A sorrend valami ilyesmi volt: belügyesek, ügyészek, bírók, katonák, orvosok és most a tanárok vannak soron. Ezen a ponton már látszik, hogy az állami költségvetés elérte a határait, nem tud magasabb fizetéseket adni minden csoportnak (a tanárokét is az EU egészíti ki), persze ez jórészt amiatt is van, mert az állam nagyon sokat költ más célokra. (A nyugdíjkassza mellett az állam gazdasági tevékenysége az, ami viszi az ezermilliárdokat.) Van még nagyon sok olyan csoport, akik most lemaradtak, például a nővérek is ide tartoznak.
A nyugdíjakról akkor még nem is beszéltünk, hogy van ez, bár mindegy, hogy mit mondunk, mert a kormány még a különféle szakértők véleményét sem vette figyelembe a döntéseinél. Itt van például a „nők 40”, amikor egy 58 éves nő tovább dolgozhat és ugyanúgy kap nyugdíjat, ami szerintem a szabályzás erősen vitatható pontja, miközben 60-65 év közötti krónikusan beteg férfiak (vagy olyan nők, akik nappali szakon továbbtanultak) nem jogosultak nyugdíjra. Át kellene értékelni, hogy a nyugdíj mire való lenne és aki tud, az dolgozzon.
Az inflációs számok körüli káosszal visszaélnek azok a cégek, amik kvázi monopolhelyzetben vannak (vagy esetleg kartelleznek), mert ha a tavaly január 1.jei árszinthez viszonyítanának, akkor csak 5,5%-kal szabadna árat emelni, de az „éves átlagos inflációt” véve alapul 17,6%-kal fognak emelni. Az euróban számlázó cégek viszont rosszul járnak, mert ők nem nagyon tudnak árat emelni, az exportáló cégeken egyre fokozódik a nyomás. Egyik megoldás lehet erre a problémára a munkaerő leépítése, ami manapság csak amiatt nem olyan gyors mint régen, mert némelyik gyártócégnek fontos a jó hírneve is. Ellenben már a közszféra sem olyan biztos és kiszámítható már mint régen, ott is történnek időnként jelentős leépítések.
Az infláció tehát önmagát pörgeti és a magasabb bérszinteknek köszönhetően is visszaemelkedhet a piaci kereslet-kínálat szabályai alapján. Az államnak igazából nem jelent hátrányt a magasabb az infláció, ennek ilyenkor mindig az állampolgárok fizetik meg az árát. Magyarország egyébként az utóbbi egy-két évben megdrágult, nagyon sok mindennek az ár-érték aránya már nem annyira jó. Például házat építeni támogatások nélkül igen költséges, nem olcsóbb mint nyugaton, mivel az építőanyagok ára hasonló, viszont a munka termelékenysége általában gyengébb.
Nálunk szinte már csak az állam által támogatott esetekben maradnak a költségek alacsony szinten, nagyon sok tevékenység csak állami vagy EU pénzforrások révén lesz jövedelmező. Erre az egyik jó példa a mezőgazdaság, ahol valódi, elkötelezett módon végrehajtott zöldítés helyett jelenleg inkább zöldre festés megy. Senki nem törekszik valójában zöld átállásra, a koncepció csak a támogatások felvételére irányul, de eközben jelentős változások nem történnek.
Egyébként a magyar kormány gazdaságfejlesztése összességében nem mondható környezetbarátnak, mert a gazdasági növekedés erőltetése nem az, a nagyberuházások többsége sem az, és energiatakarékosságra való ösztönzésről se nagyon lehet beszélni.
Az árak nagyon kaotikusak, nem tudni mi valójában mibe kerül, például a gáz- vagy villanyszámlán önkényesen változtatják az energiaköltség és a különféle „egyéb” hálózati költségek arányát, nem beszélve arról, hogy a végső ár nem követi az energiaárak változását semmilyen módon. A magyar állam nagyon nagy játékos, nagyon sok szálat tart kézben és rengeteg adót szed be, főként egyes szolgáltató szférában dolgozó multi cégektől. Ha kormányközeli cég is benne van ebben a körben, akkor ő más területen kompenzációt kaphat ezért (lásd a MOL hulladék koncessziója vagy régebben ilyen volt az OTP SZÉP kártya). Másik taktika lehet például a pénzügyi területen, távközlésben vagy építőiparban a multik többségének elüldözése, hogy kormányközeli cégek kvázi monopolhelyzetbe kerüljenek és utána lehessen árat emelni. Ki fog ezekért fizetni? Hát a lakosság, ki más…
Amúgy mintha egy időutazás lenne az egész a rendszerváltás előtti korszakba, csak az ötéves tervek hiányoznak már, minden más megvan.
Akad még sok egyéb érdekes téma, ilyen például a külföldi munkavállalók alkalmazása, de nem kell mindenről véleményt mondani. Az ember egyébként is abban bízik, hogy amit írt azt nála okosabbak és tájékozottabbak is elolvassák.
