Kevéssé közismert, de 1980-ban Magyarország Európa kábé ötödik legszegényebb országa volt. (Az emberek fusiztak, maszekoltak, háztájiztak, kalákában építkeztek és néha még loptak is, emiatt tudtak csak viszonylag elfogadható életszínvonalat elérni). A helyzet azóta lényegében nem változott, ha az EU tagállamokon belüli helyzetünket tekintjük, sőt akkoriban a lengyelek és a románok tisztán mögöttünk voltak, mára ez nem mondható el. Nyilván sok oka van annak, hogy a gazdaságpolitika, ami az 2010-es években nagyjából még rendben volt, ma egyszerűen csődöt mondott. Úgy tűnik, hogy hiába pumpált bele a kormány rengeteg pénzt, gazdaságunk alig fejlődött valamit, ergó a pénzek nyilvánvalóan nem a megfelelő helyekre kerültek.
A beruházási ráta nálunk magasabb volt mint más EU országokban, azonban az eleve túlárazott pályázati pénzek köztudottan betonba, térkőbe mentek el, vagy Tokaj fejlesztésére, stadionokra, mini kilátókra és hasonló „értelmes” dolgokra, amiknek a hozzáadott értéke közel zéró. A termelő-és szolgáltató vállalkozások, a vállalatok is leginkább csak pénzforrásnak tekintették a támogatásokat, úgy álltak hozzá, hogy ingyen pénz, költsük el valamire. Ritkább volt az olyan eset, amikor a hosszabb távú, stratégiai céjaik elérésére használták. Sehol máshol nem volt ilyen alacsony az EU pénzek megtérülése mint nálunk, aminek következményei már most is jól látszanak.
A tavalyi évben a magas infláció miatt a magyar gazdaság versenyképessége sokat romlott. Lassan a fizetésekkel is követni kellett az inflációt, ami a bérköltségeket nagyon megdobta (mintegy 30%-kal), és a szokásos egyszerű technológiai igényű, pontatlanul „összeszerelő üzemnek” nevezett termelés nálunk már nem annyira éri megy, viszik tovább tőlünk kelet felé és dél felé. A magyar iparvállalatok többségének a rendelésállománya csökkenő tendenciát mutat, leépítésekre is kényszerülnek. Nagyon keveset haladt előre az utóbbi évtizedben nálunk a modernizáció, az automatizáció és a digitalizáció. Lehet most a németekre mutogatni, de a csehek jobban állnak, a lengyelek, románok, szlovénok szintén, csak a szlovákok járnak hozzánk hasonló cipőben.
A konzervatív kormányunk nem képes a modernizációra, ez nálunk legalábbis fából vaskarika, de nem is nagyon törekszik rá. Itt lenne a lehetőség a megújulókba fektetni, például a szélenergiába, az épületek szigetelésének javításába, víztározók és csatornák építésébe vízmegőrzési céllal, a gazdaság valódi zöldítésébe, stb. de alig látszik bármiféle előrehaladás amiatt, mert ez nem éri el a kormány ingerküszöbét, vannak mindig „fontosabb” kérdések.
Érdemes megnézni, hogy mire költi még az állam a pénzét, itt vannak a viszonylag magas nyugdíj kiadások, amik európai összehasonlításban nem mondhatók annak, ami inkább feltűnő náluk az a rendszer őrült logikátlansága, igazságossági és méltányossági szempontok teljes hiánya. Ha a különféle kedvezményeket is beleszámítjuk, akkor az fog kijönni, hogy a nyugdíjasok nagy átlaga valószínűleg jobb életszínvonalon él mint a bérből és fizetésből élők. (A kisnyugdíjasok helyzete már egészen más kérdés.) A nyugdíjak szintjét ma már nem a gazdasági racionalitás, hanem politikai szempontok határozzák meg.
Igazából nem lenne nagy a költségvetési hiány, ha nem lenne nálunk kiemelkedően magas az állam gazdasági tevékenysége: például cégeket vesz meg és repülőteret, nem átlátható módon támogat különféle szervezeteket, cégcsoportokat stb. Vannak a kormánynak homályos stratégiai céljai is (itt valódi összeesküvés elméletet tudnék előadni, de nem teszem), valamint jól látható még a kormányközeli nagyvállalkozók további erősítése. A tavalyi magas infláció és gazdasági visszaesés árát a lakosság fizette meg, a NER vállalkozók vagyonának növekedési üteme viszont nem csökkent.
A siránkozó hangnemet folytatva a munkaerőpiac láthatóan tragikus, mert senki nem tudja, hogy hol és milyen képzésekre, átképzésekre van szükség. A kisgyerekes anyák munkába visszailleszkedését nem lehet egy törvénnyel elintézni, mert a cég általános munkamorálját rontja, hogy rájuk speciális szabályok érvényesek (lényegében akkor mennek dolgozni, amikor akarnak). A családtámogatási törvényeknek a legtöbb esetben van valamilyen árnyoldala, de bármi amit az állam túltámogat, agyonpénzel, az egy idő után visszaüt.
A különadók és a szabott árak rendszere, hogy az állam mondja meg az árat vagy nyomást gyakorol a cégekre (főként kereskedőkre), hogy mi mennyiben kerüljön, ez egyértelműen a silány minőségű termékek terjedésének kedvez (élelmiszeripar) vagy a szolgáltatások szintjét ronthatja (közművek, közszolgáltatások). Ahol az állam illetve a NER (a kettő lényegében ugyanaz, hiszen összefonódtak egymással) terjeszkedni akar, ott a cégeket addig bünteti, még fel nem adják. Viszont itt van például a TEMU, aminek a tevékenysége rengetegféle jogszabályt sért, de mivel kínai tulajdonban van, ezért az állami utasítások mentén működő versenyhivataluk kesztyűs kézzel fog vele bánni, és nem fogja megbüntetni még jóval súlyosabb dolgokért sem annál, amiért más internetes kereskedő cégekre jelentős bírságot szabott ki.
Érdemes a készpénzről is beszélni, mert ez megint nagyon ellentmondásos, hiszen a magyar állampolgárok készpénzállománya úgy nagyon magas, hogy a széles középosztály gyakorlatilag nem is használ készpénzt. Nyilván jelentős készpénzállomány van a fekete gazdaságban és a bűnözők kezében, egyébként is köztudomású, hogy növeli a bűnözést több forgalomban levő készpénz. Ennek ellenére a bankbetétekre zéró kamatot kapunk a bankokból, mert itt vasalják be rajtunk többek között a különadókat és a tranzakciós illetéket. Az államnak még jobban törekednie kellene a készpénz visszaszorítására, hogy tovább csökkenthesse a szürke és fekete gazdaság méretét.
Az Orbán-kormány viszonylag széleskörű népszerűségének, példátlanul stabil működésének az egyik fő oka, hogy miközben az EU-tagság előnyeit kihasználja, közben szépen elbizniszelget és hasznot húz az orosz, kínai, arab stb. kapcsolatokból is. (A diktatórikus vezetésű országok lényegében fizetnek azért, hogy nálunk megvethetik a lábukat és pozíciókat építhetnek ki.) Ez egyrészt politikailag kényes, kockázatos út, másrészt pedig egy felpumpált, ügyeskedésekből élő gazdasági rendszert hoz léte, amit állva hagynak más országok a gazdasági fejlődés terén.
Ennek ellenére két középtávú kitörési pont már jól látszik, ami jelentősen megdobhatja egy-két éven belül a gazdasági teljesítményt, az egyik a kínai akkumulátorgyártás, a másik pedig a német vonalra épülő fegyvergyártás.
Viszont az egész társadalom gazdasági morálja tragikus: fő szempont a járadékvadászat és ügyeskedés, miközben elmarad az önképzés igénye valamint a képességeinknek a magas szintű és hatékony munkában való hasznosításának igénye.
