Elméletileg két módon érhető el ez a cél: a legfejlettebb régió meggyengítésével vagy a kevésbé fejlettek felhozatalával egyaránt csökkennek az országon belüli regionális különbségek. Magyarországon Budapest és a legkevésbé fejlett országrész (Észak-Magyarország) egy főre jutó GDP-je között 3,1-szeres a különbség, ami Közép-Kelet Európában teljesen átlagosnak mondható. Nyugat-Európában ez az érték jellemzően 2-2,5 között alakul az alábbi táblázat alapján, ahol azok az országok szerepelnek, ahol legalább 4 belső régiót különböztetnek meg.

Adatok forrása: Wikipédia +itt + itt

Érdekes megnézni két olyan ország példáját, ahol szeretnek mindent leginkább a piaci folyamatokra bízni: az USA-ban még ha 3-3 legfejlettebb és legfejletlenebb tagállam átlagait is vesszük figyelembe, az arány 2,9 lesz, a briteknél pedig a 3 londoni régió 4,7 szeres (!) előnyben van a 3 legelmaradottabbakhoz képest, ami mindkét országban előre jelzi a jelentős vagyoni és életmódbeli különbségek miatt várható komoly társadalmi feszültségeket. Nagyon is indokolt tehát, hogy az EU külön pályázható forrásokat biztosítson az elmaradott térségek felzárkóztatására az egyes tagállamokon belül is, hiszen a szélsőséges rendszertagadó mozgalmak legtöbbször a gazdaságilag elmaradott régiókban kapnak lábra.

Nálunk a földrajzi értelemben vett különbségek csökkenő tendenciát mutatnak, hiszen a KSH szerint 2010-ben az arány még 3,8 szoros volt, ami tíz év alatt 3,1 szeresre csökkent. Ez jelezheti egyaránt azt is, hogy a konzervatív kormány kiemelt figyelmet fordított ezen régiók fejlesztésére és azt is, hogy jelentős mennyiségű EU forrást fordítottunk erre a célra, a két dolog nem is zárja ki egymást. (Amellett, hogy a statisztikáról közismert, hogy lényeges dolgokat mindig elfed, hiszen egy adott régión belül is lehet számtalan település, amelyek teljesen kimaradnak a fejlesztésekből, és tudjuk is, hogy ilyenek vannak nálunk is sajnos szép számmal.)

A régiók közelítésének azonban vannak lényeges korlátai is, az egyik a hálózatkutatók által feltárt jelenség, hogy a mai társadalmakban a csomópontokban összpontosul sok minden, a nagyvárosokban és azok környékén koncentrálódnak a fejlett technológiát alkalmazó cégek és a különféle szolgáltatások nagy része is, ami a területi különbségek növelésének irányába hat. A legjobb gazdaságpolitika sem képes kiegyenlíteni az egyes régiók közötti, eltérő gazdasági és életmódbeli sajátosságok okozta különbségeket.

Ami lényeges változást okozhat mindebben, azt életmódunk esetleges megváltozása hozhatja el, bár ilyen hatások a statisztikákban eddig még nem jelentek meg. Ilyen például a pandémia miatti home-office munkavégzés elterjedése, vagy már önmagában a járványoktól való félelem miatt is elképzelhető lesz tömeges kiköltözés a nagyvárosokból. Az idegenforgalom is nagyon visszaesett a járvány miatt az olyan nagyvárosokban mint Párizs, Prága vagy Budapest, ennek betudható gazdasági visszaesés miatt is „javulhat” ez a fajta statisztika, ha ezt egyáltalán javulásnak lehetne nevezni. Továbbá a háborús bizonytalanság is teremthet egy olyan divatot, ami a falusi életmód élelmiszertermelő sajátosságaira épül.

Jelentős korlátai mégiscsak vannak nálunk és a hozzánk hasonló szintű országokban a fejletlenebb régiók felzárkóztatásának, egyrészt annak a megkérdőjelezése, hogy az iparosítási politika folytatható-e tovább. Például, hogy kell-e ennyi autó vagy még több, szükséges-e rengeteg autópályát építeni, vagy (amit én borítékolhatnék), hogy a mostani szint is már luxus, amire az energiaárak robbanása is komoly hatással lehet, nem beszélve arról, hogy környezetvédelmileg is fenntarthatatlan. Ez azonban megint csak a jövő zenéje.

Napjainkban is létezik viszont egy olyan jellegű korlát, hogy ezekben a régiókban nem nagyon találni már olyan képzett munkaerőt, ami a gazdaság fejlesztéséhez szükséges lenne. Érdemes megnézni azokat az országokat, ahol a legfejlettebb és legfejletlenebb régiók közötti arányszám 2 alatt van: ezek elsősorban a skandináv országok és Ausztria. Az oktatási rendszer ezekben az országokban mind sokkal jobb minőségű mint brit, az amerikai vagy a magyar. Ebből adódik egy olyan következtetés, hogy a régiók további felzárkóztatásának módja az lehet, ha az oktatás és a szakképzés minőségén képesek leszünk javítani.

A politikai demagógiában egy gyakori szitokszóként használatos a "náci" és a "fasiszta" jelző az ellenfél teljes lejáratására, azt próbálva rásütni, hogy a múlt századi katonai diktatúrákra jellemző módszereket alkalmaz. Sőt, az ellenfél ezen a ponton számukra már ellenséggé válik. Hivatalos történészek persze megtehetnék, hogy szakértő elemzést adnak arról, hogy egy adott rendszer mennyiben hasonlít mondjuk az egykori fasiszta Németországhoz, de félnek a politikától mint a tűztől, már ha nem a politikai vezetésnek a kegyeit keresik éppen. Ők meg tudnák tenni az összehasonlításokat mondjuk egy nemzetközi konferencia keretében, de mivel félnek a besározódástól, emiatt nem valószínű, hogy valóban meg is teszik.

A demokrácia ezzel szemben (ma még?) nagyon pozitív értelmű szavunk, a népakarat egyik szinonimája. A másik fél leszólása gyakran azzal kezdődik vagy afelé tendál, hogy nincs náluk valódi demokrácia. Visszakérdezhetnénk ilyenkor, hogy akkor sorolja fel azokat az országokat, ahol szerinte a legerősebb a demokrácia és azokat, ahol a leggyengébb. (A demagóg persze sosem tesz reális összehasonlításokat, ez nem az ő pályája.) Az USA-t sokan szapulják, de éppen a hivatalos felmérések is „hiányos demokráciaként” írják le, messze nincs az élmezőnyben. Akik sokkal inkább ott vannak azok a svédek és a finnek, őket lenácizni bármelyik rendszer részéről, ez egy eléggé súlyos lépés. Arról szól a dolog, hogy a rendszer vezetése ideológiai alapon minősít mindent, és a politika veszi magának a bátorságot, hogy ő határozza meg, hogy mi a náci, vagy hogy általánosságban mi a fekete és mi a fehér. (Ez ismerős lehet nálunk is, de nem kell a mi viszonyainkról beszélni, hiszen nincs nálunk semmi olyan a propagandában, amit más országokban már valahol be nem dobtak volna.) A nácizás nyilván a rendszer híveinek szól és a „veszélyes ellenség” megnevezése, a gond csak az, hogy a globalizált világunkban szinte minden nyilvánosságra kerül, a kettős beszéd nem nagyon működik.

Nyilván ahol egy politikai vezetés a nácizást használja, ott erős gyanúnk lehet, hogy maga a rendszer vezetése is igencsak diktatórikus, és a legjobb védekezés mindig a támadás, legjobb helyből megvádolni másokat olyasmivel, amiben mi magunk nyilvánvalóan sárosak vagyunk. A lényege az ilyen megnyilvánulásoknak a precíz fogalomhasználattal szemben, sokkal inkább az indulatok felszítása. Emiatt született meg többek között a „liberálfasizmus” is, ami annak a problémának a felnagyítása, hogy mindent túlzásba lehet venni, így azt is hogy mi számíthat szalonképesnek és mi tabu témának, ez a határ mindig egy kicsit önkényes marad, tökéletes megoldások nincsenek. Ez olyasmi, hogy tökéletes demokrácia sincs, bár felhívnám a figyelmet, hogy maga a rendszer ógörög találmány, egy racionális kultúrában jött létre, ergó racionális, józan belátásokra építő kultúrát tételez fel a működése. Az pedig már az ókori görögök által is könnyen kiszúrható logikai hiba lenne, ha a problémafelvetést elkenjük azzal, hogy ja, ha a másik rendszer is korrupt, akkor mért kritizálnak minket? Habár mindkettő tökéletlen, ettől még nem lehet egyenlőség jelet tenni közéjük. (Nem beszélve arról, hogy a demokrácia nem a bibliai Paradicsom szinonimája, mint egykor a kommunizmus szavunk.)

Azt is le kell írni, hogy a gazdasági növekedés és demokrácia között középtávon nem mutatható ki semmilyen összefüggés. Ami sokkal inkább összefügghet a politikai állapotokkal azok olyan tényezők, mint a gazdaság fejlettsége, az állampolgárok közérzete és életminősége, esetleg a kulturális értelemben vett gazdagság. A közgazdaságtan már az alapoknál levezette, hogy igazságos elosztási viszonyokat nem lehet létrehozni, már elméleti szinten is megoldhatatlan, hogy a tranzakciók során mindenki egyformán jól járjon. Tendenciaszerűen viszont elég jól kirajzolódik, hogy a demokrácia legalább a gazdasági viszonyokat illetően szükséges lehet egy magasabb fejlettségi szint eléréséhez, egy alapszintűnek mondható demokrácia nélkül még egyik ország sem tudta átlépni a közepes fejlettségi korlátját.

Egyébként a liberálisnak nevezett országokban rengeteg szabály és törvény létezik, amelyeket az állampolgárnak be kell tartania, ha nem szeretne perifériára sodródni, ezek száma sokkal nagyobb, mint a kevésbé fejlett országokban. Gondoljunk például a rengeteg közlekedési előírásra, építési engedélyekre vagy az írott és íratlan együttélési normákra. (Nyilván jönnek majd sokan azzal a magas labdával, hogy és a más kultúrájú bevándorlók esetében mi a helyzet – alapjában véve ugyanaz vonatkozik rájuk is, hacsak nem akarnak egy lepukkant külvárosban tengődni.) Valójában a liberálisnak mondott kapitalista rendszerek sokkal szabályozottabbak, mint bármely régebbi társadalom.

Visszatérve a címben feltett kérdésre, nekem nem célom a kategorizálás, egyszerű megfigyelés csupán, hogy a konzervativizmus amikor már teljes rendszer tagadássá alakul, ebben a radikális formájában már nem tudja elkerülni, hogy közel kerüljön a fasizmushoz, még a legnagyobb német gondolkodók közül is sokan beleestek ebbe a csapdába a múlt században. Most nem azokat az időket éljük, amikor a fasizmust megpróbálhatjuk magyarázgatni vagy tisztára mosni. A mérsékelt jobboldali ember sok baloldali újítást elvet, szelektál, de sosem megy át teljes rendszer tagadásba, és nem próbálja meg az egyes intézményeket csak amiatt megsemmisíteni, mert régen nem léteztek. Erre példa a radikális jobboldalnak az Európai Unió vagy demokratikus politikai kultúra iránti mély bizalmatlansága, esetenkénti indulatos kirohanásai. A szélső jobboldal (mindegy milyen jelzőkkel illetjük) csak az erő kultuszában hisz, mert nem érzi magát elég tehetségesnek semmi másban. Igazából egy nagyon vallástalan, vallástagadó alapállás ez, hitehagyott emberek keresnek valamilyen külső kapaszkodót, valamiféle megoldást – de teljesen téves módon, rossz helyen keresik.

Magányosságról beszélni valahogy „ciki”, szégyellni való dolognak tartjuk, talán mert régebbi korokból belénk ivódott értékítéletről van szó: A helyi közösségbe való beilleszkedés kudarcáról, hiszen aki egyedül volt azt nem védte senki, a kiközösítés szinte a halálbüntetéssel ért fel egy időben. A mai kor teljesen más, nem nagyon van értelme összehasonlításokat tenni, a praktikus megközelítés pedig az lehet, hogy mivel a magányosságnak megvannak a magányos sajátos, kevésbé súlyos vagy súlyosabb fokozatokat mutató tünetei (pl. unalom, céltalanság, szorongás, depis hangulat, stb.), ergó léteznie kell megfelelő, tartós hatású kezeléseknek is.

Nagyon érdekes, hogy a magányosság ellentétét, másik végletét nem nagyon tudjuk megnevezni, szerintem a legjobb megközelítés a privát tér hiánya vagy az intim szféra hiánya lehet, amikor annyira nem tud valaki egyedül lenni, hogy nem képes időnként helyretenni, rendezni a vele történteket. Létezhet tehát a szociális kapcsolatoknak egy optimum sávja, ami nem esik egybe mindenkinél, teljesen máshol van például az extrovertált és introvertált embereknél. Az egyedüllét és a magány fogalma nyilvánvalóan nem ugyanazt jelenti, az egyedüllét a magánnyal szemben lehet pozitív értelmű is.

Létezik időskori és fiatalkori magányosság, amit külön szoktak vizsgálni, és meglepődve állapították meg a kutatók, hogy a fiatalkori magányosság gyakoribbá vált mint régen. Számomra ez egyáltalán nem meglepő, és nem szeretnék ideológiákat költeni mögé, hiszen eléggé egyszerű okokkal is megmagyarázható. Anélkül, hogy belesétálnánk a „régen minden jobb volt” zsákutcájába, inkább azokat az egyéni helyzeteken kell változtatni, amik a magányt előidézik. Van olyan, hogy az emberre egy korban szinte rázuhan a felelősség, és hajlamos visszabújni a csigaházába.

Az ember közösségi lény, életünk nagy részét társas interakciók teszik ki, amelyek viszont általában nem öncélúak, hiszen a közösségek lényege, hogy egy adott cél érdekében jöttek létre, és addig állnak erős lábakon, amíg ezt a célt el nem érik. A közösségekben a társas interakciók nagy száma miatt eléggé kicsi az esélye, hogy valaki egyedül érzi magát, például a család egy minimum húsz évre szóló projekt. Családi közegben akár szülőként, akár gyermekként, nem nagyon van az embernek ideje elmagányosodni, főleg ha a család elég nagy és a rokoni kapcsolatokat is ápolják. Az iskolákban az egyes osztályok és tanulócsoportok is közösségi tereket hoznak létre, a különféle sportkörök, művészeti körök szintén, így aki egy kicsit is motiválva érzi magát, azt nem nagyon fogja el magányérzet. A fiatalok azonban az iskola elhagyása után hirtelen vákuumba kerülhetnek, mert onnantól már az interakciók megteremtése a saját aktivitásuktól fog függeni.

Az indiai vallásban például egy lelki gödör fiatalkorban teljesen elfogadott, mert szerintük ilyenkor szembesül az ember a karma tanával, azt se lehet mondani, hogy kizárólag csak a nyugati társadalmak, a nyugati életmód okozta problémákról lenne szó. Fiatal korban, tapasztalatok nélkül nem mindig könnyű a képzettségeknek megfelelő munkát találni, a munkanélküliség pedig a magányosság érzetét segítheti elő. Nem mondunk újat azzal sem, hogy manapság a munkahelyek jelentős része mechanikus, gépies, és alapból kevésbé szociális az otthonról végezhető munkák nagy része. Emiatt javasolható, hogy például egy „call-centeressel” próbáljunk minél inkább pozitív hangnemre törekedni, vagy hogy a cégeknek fokozottabban figyelniük kellene arra, hogy a gépkezelők számára is létezzen egy megfelelő szociális tér, ha hosszabb távon meg akarják őket tartani. A jó munkahelyi légkör, a pozitív kapcsolatokra való törekvés nagyon segíthet minket abban, hogy jól érezzük magunkat lelkileg, számomra például egy kissé megterhelő volt, amikor a pandémia miatt pár hétig otthon kellett maradnom, de a fagyos és depis munkahelyi légkört is igyekszem mindig feloldani.

A közösségi hálózatok túlságos böngészése az én szememben nem annyira a magány oka mint következménye, egy bizonyos szint felett pótcselekvés jellege van, a valódi kapcsolatokhoz képest olyan mint egy étel fényképe az étel elfogyasztásához viszonyítva. Az elvakult, fanatikus kommentelés is szerintem a magányos emberekre lehet jellemző, akiknek per pillanat nem sikerült valódi közösséget találni, csak annak valami silány pótlékát.

„Elvtársakra”, azaz hozzánk hasonló felfogású emberek társaságára viszont feltétlenül szükségünk van. Ha nincsenek ilyen közös értékeink másokkal, akkor a pletykálkodásban és panaszkodásban merülhet ki az egész, ami megint csak pótcselekvés. Nem csak a nagyvárosi ember lehet magányos, hanem kistelepüléseken élők is, bár ez utóbbi sok esetben afféle „társas magány” (tartalmatlan kapcsolat) képét öltheti. Az egyik legjobb barátunk jó esetben a házastársunk is lehet, nagyon jó ha a felfogásunk sok mindenben hasonló, de mindenképpen törekedni kell a barátságok ápolására, és újakat is létrehozni, hiszen akik valamilyen okból tőlünk távolra költöznek, azokkal a kapcsolattartás nehezebb lesz.

Ha nem vagyunk magányosak, azt leginkább az mutatja meg, hogy képesek vagyunk másokkal megosztani számunkra érdekes, és a másik is hasonlóan érdekes pozitív dolgokat, élményeket. A pozitív dolgok megosztására sokkal nagyobb szükségünk van mint ennek az ellentétére, a panaszkodásra. Nemzeti ünnepek átélése, vallásos közösségek látogatása is jó lehet sokak számára, művészi élmények stb., a lehetőségek száma szinte végtelen.

A kultúra amiben élünk nem olvasztja be az ember egyéniségét annyira mint régebben, aminek egyik ára lehet, hogy a jóléti társadalmakban is a több magányos és céltalan ember. A pozitív társas célok megtalálása lehet a magányérzet megszüntetésének egyik fő kulcsa. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű, csupán azt hogy megoldható problémáról van szó. A megoldás forgatókönyvei nincsenek még megfelelően kidolgozva, de egymást nagyon tudjuk ebben segíteni. A magányosság gödre nem ciki, hiszen egy emberi alapélményről van szó, de minden gödörből ki lehet mászni.

Nem lehet mostanában úgy írni a háborúról, mintha valami távoli, absztrakt eseményről lenne csak szó. Mindenekelőtt a háború mindig destruktív és szörnyű jelenség, ahol nem csak a civil áldozatokra kell gondolni, de éppúgy sajnálhatjuk azokat a katonákat is, akik életük virágjában elestek vagy szereztek különféle súlyos sérüléseket a csatatéren. Nem beszélve az anyagi károkról, így ha például egy modern rakéta felrobban, akkor az nem csak az ellenségnek okoz jelentős károkat, hanem a támadást elkövető fél GDP-je is csökken a költséges harci eszköz megsemmisülése révén. A háború mint minden korban, ma is drága mulatság minden résztvevő félnek. Nem nagyon látom a háborúk hasznát, mert ha egyes találmányok kifejlesztését segítheti is, közben más területeken a fejlesztések elmaradnak pénz hiányában. (Békeidőkben a tudományos és technikai fejlődés jóval gyorsabb lehet, hiszen több pénz jut rá.)

A történelemben voltak korszakok, amik inkább a támadó, valamit olyanok is, amelyek inkább a védekező taktikáknak kedveztek. A nagy birodalmak agresszív terjeszkedése a támadó taktikák sikerét jelzi, így például a rómaiaké inkább ilyen jellegű volt, habár a csatamezőn a görögök által kifejlesztett falanxokkal állították meg az ellenség támadását. Az Ázsia felől érkező különféle nomád népeknek a szó szoros értelemben vett térhódítása is a különféle rafinált támadó taktikákon alapult, amit a mongolok fejlesztettek tökélyre a 13.század során. Az európai középkor virágkora a lovagvárak rendszerének is köszönhető, ezek a várak több hónapos ostromot is kibírtak, amivel sok esetben megtörték az akkoriban rosszul táplált ostromló seregek harci morálját. (A mongol terjeszkedés számára is korlátot jelentettek már.) A birodalmak helyét ebben az időben kisebb államok, különféle királyságok, hercegségek vették át. A 17.századtól jöttek csak létre és terjedtek el azok az árokásó stratégiák, amelyekkel a kővárak bevétele szisztematikus módon, kisebb áldozatokkal is kivitelezhetővé vált, amivel ismét felvirradt a „nagy hadvezérek” kora. (Azért idézőjelben, mert ez a fajta dicsőség igencsak megkérdőjelezhető.)

Az I. világháború ismét a védekezés sikerét hozta, hiszen amíg a katonákat az egyes frontvonalak közelébe vasúttal szállították, a frontot áttörő támadó hadsereg csak nehezen vánszorgott előre, mivel még nem álltak a rendelkezésére akkoriban sem gépesített harcjárművek, sem teherautók. Emiatt vált egy felmorzsoló típusú küzdelemmé a kortársi elnevezéssel Nagy Háború, amit igazából senki nem akart, a vesztes fél végül az volt, aki a küzdelmet gazdaságilag kevésbé bírta.

A II. világháború már ismét a támadó hadműveletekről szólt, azonban beleütközött kétfajta újabb korlátba, az egyik a hadsereg utánpótlásának biztosítása több ezer kilométeres távolságokról, a másik a nagyváros erődként történő felhasználása, aminek a legismertebb, a háború egész menetét meghatározó példája Sztálingrád volt. (Budapest ostromában is a jelentős szerepet játszottak a Sztálingrádnál harcolt orosz alakulatok tapasztalatai.)

A II. világháború végétől az atom és más tömegpusztító fegyverek alkalmazásával megint látszólag korlátlan lehetőséget kapott a támadó hadviselés. Legalább két racionális korlátja mégiscsak létezik az atom, a vegyi és (a világjárvány nyomán különös jelentést kapott) biológiai fegyverek alkalmazásának. Egyrészt hogy rendkívül „piszkos” eszközök, olyan értelemben is, hogy hosszabb távú káros hatásokat is okoznak a bevetés körzetében, a civil lakosságot sem kímélve. Például a sugárszennyezett terület a térképen hosszú évekre is fehér folt marad, a szennyezés pedig szétterül. A másik ok, ami miatt az ilyen fegyverek inkább csak elrettentő erővel bírnak az, hogy ha két nagyhatalom összecsap, akkora kárt okozhatnak egymásnak, amiből csak egy harmadik nagyhatalom húzhat hasznot. (Amire voltak példák még évszázadokkal ezelőtt a jóval kisebb hatású fegyverek korában is.) Ez lehet az egyik oka annak, hogy a múlt században a hidegháború sosem fejlődött világháborúvá a keleti és nyugati tömb között.

Manapság is sokféle terepen hatásos a védekező stratégia, például az ott élőkön kívül mindenki számára járhatatlan hegyvidékeken (Afganisztán) vagy az olyan városokban mint például Bagdad, ami Vietnám után az amerikaiak számára egy másfajta, nyelvi és kulturális értelemben vett dzsungelnek bizonyult. (Egyébként Az atombomba alkalmazása Japánnal szemben is valószínűleg szükségtelen volt, elég lett volna elküldeni a japán vezérkarnak azt a filmet, amit egy sivatagi vagy csendes-óceáni kísérleti robbantáskor rögzítettek.)

Úgy látom, hogy ma is inkább a védekező típusú, más szóval gazdasági felmorzsoló háborúk korát éljük. Ennek a jele lehet a jóval erősebb orosz hadsereg lassú előrenyomulása és megtorpanása is, az ukránok pedig akármilyen szörnyű ezt kimondani, a nagyvárosokban eléggé komoly védekezésre képesek. Nem tudom, hogy megtámadott országként volt-e más lehetőségük, hiszen a történelemben akad olyan, hogy zavaros, polgárháborús időkben bevonul és „rendet tesz” egy idegen hadsereg, de békeidőkben sehol sem várják tárt karokkal a megszállókat.

Azt nem állítom, hogy jelen esetben akár a NATO akár Oroszország képes felmorzsolni a másikat, az okozott károk kiegyenlítődhetnek. (Úgy látom, hogy az USA-t a hangzatos szólamok ellenére nem is annyira érdekli igazán ez az európai konfliktus.) Oroszországnak mindig akkor futott jól a szekér, amikor a világpiaci energiaárak magasak voltak. Az egyszemélyi diktatórikus rendszer az olajhatalmak luxusa, bár az a fajta állítás is megfontolandó, hogy a nyugat-európai típusú demokrácia vajon nem a jóléti államok luxusa-e. Környezetvédő szemmel nézve mindkét fél hibáztatható, a fosszilis energiákat kitermelők éppúgy, mint az azokat pazarló módon felhasználó rendszerek is. Azok is, amelyek kirabolják a Föld ásványkincseit valamint azok is, amelyek hozzászoktatták a lakosságot egy olyan szintű kényelemhez, hogy egy gombnyomással minden működik. Ez a fajta kölcsönös függőségi rendszer most fejre állt, az európai állampolgár kirepülhet a kényelmes kis foteljéből, de az oroszok is elveszíthetik azt a viszonylagos jólétet, amit az olaj milliárdokkal felépítettek maguknak, és átkerülnek a közép-ázsiai ligába.

Védekező típusú, felmorzsoló háborúk korát érjük, viszont szeretném megjegyezni, hogy az I. vh. végére az Antant éppúgy lerongyolódott gazdaságilag mint a Központi Hatalmak, az emberéletekben okozott helyrehozhatatlan károkról nem is beszélve. A loose-loose játszmának véget kell vetni: 1.fegyverszünet 2.a gazdasági szankciók fokozatos feloldása 3.békekötés 4.gazdasági újratervezés.

Én magam sosem tanítottam és nem is hiszem, hogy igazán alkalmas lennék rá. Nagyon érdekel viszont, hogy a tanítás mikor lehet eredményes, kicsit megpróbálva elvonatkoztatni az olyan közismert problémáktól, mint például pénzhiány és motiváció hiány, amik a jelenlegi magyar oktatást jellemzik. Internetes tanfolyamok vagy szakértőkkel készített interjúk teljesen újfajta megközelítésekre világíthatnak rá.

A tanítás eredményességében meghatározó jelentőségűnek tűnik a tanár személye, az olyan tényezőkhöz képest is mint az alkalmazott módszerek korszerűsége vagy a költségvetési kiadások aránya. Valószínűnek tartom, hogy a tanári pálya is olyan szinten hivatásszerű, mint a nővér, orvos vagy egy zenész foglalkozása. (Amiből persze nem következik, hogy elfogadható, ha egy pedagógusnak alapvető megélhetési gondjai vannak, de ebbe most nem szeretnék belemenni). Az is látszik, hogy nem mérhető jól előzőleg a tanári alkalmasság, hiába próbálnak a felsőfokú oktatásban előszűrőket bevezetni.

A különféle pedagógus minősítések megalapozottságában kezdettől fogva erős kétségeim voltak, amiben a szakértők is megerősítettek. Lehet, hogy egy kicsit túl van ez a rendszer bonyolítva, hiszen vállatoknál is létezik egyes pozíciókban a junior (kezdő) szint és a szenior is (régi nevén „főmunkatárs”), aki a kevésbé tapasztalt kollégáit mentorálni képes. Az olyan kategóriák mint a „pedagógus II.” vagy a „mestertanár” számomra eléggé idétlen hangzásúak.

Nem is annyira jó vagy kevésbé jó tanárok vannak, ezt nem mindig könnyű megítélni, hanem inkább a munkájukban sikeresek és kevésbé sikeresek, hiszen az eredmény nagyon függ a körülményektől. Még az is számíthat, hogy ún. „fiú- vagy lányosztályban” tanít-e, a személyes stílusa melyik közegben érvényesül jobban. Van akinek a szakmai képességei alapján elit iskolában van a helye, ennek ellenére másokhoz képest kevésbé boldogulna hátrányos helyzetű gyerekekkel. (Nem beszélve arról, hogy az sem ítélhető meg, hogy melyik korcsoportban a legfontosabb a pedagógus munkája, hiszen már a kisgyerekkor szerzett lemaradást sem könnyű később pótolni.)

A tanárnak tudnia kell, hogy az esetek nagy részében nem képes legyőzni a tanulóknak az otthonról hozott korlátait. Néha már ha az is lehet egy elfogadható eredmény, ha azokat, akik komolyan veszik a tanulást a többiek legalább nem zavarják ebben. Mivel az idegrendszerünk gátló neuronjai a felnőtté válásunkig általában nem működnek még teljes mértékben, emiatt mindig szükség lesz időként a fegyelmezésre is, ez a pedagógus szakma egyik velejárója, amivel együtt kell élni, és nem lehet sosem megkerülni. (Talán eléggé közismert, de nem árt, ha időnként le is írjuk.)

A szakmai kiégés veszélye a tanárokat is fenyegeti, más segítő szakmákhoz hasonlóan (pl. pszichológus vagy szociális munkás), de gyakorlatilag minden munkahelyről elmondható ez, hogyha évek során nap mint nap „hazavisszük” a problémákat és nem tudjuk jól elhatárolni a munkánkat a magánéletünktől. A kiégés veszélyét csökkenti és a munka eredményességet is javíthatja, ha a tanár nem érzi magát egyedül és mindig számíthat támogatásra. Éppúgy mint a gyerekekkel szemben sem az lenne a fő elvárás, hogy csak egymással versenyezzenek az iskolapadban, hanem az együttműködést és csapatmunkára való képességet is elsajátítsák, a tanárok esetében is az lenne a természetes, ha igénybe veszi időként a kollégái segítségét, megbeszélve velük adott eseteket. Elvileg erre a célra (is) szolgálna a tanfelügyelet, sőt az igazgató sem csak fegyelmi kérdésekben kellene, hogy támogatást adjon.

Jó megközelítésnek tartom azt a felfogást, hogy a jó tanár mindenekelőtt egy jó kommunikátor, aki nagyon tisztában van vele, hogy mit szeretne kommunikálni a gyerekek felé. (Ehhez persze szükséges a megfelelő empátia, elsősorban kognitív empátia is.) Az állam előírja, hogy milyen tudást és készségeket kellene megtanítani, ez nyilván egy alapvető szempont. Ezen kívül magának a szaktárgynak a jellegzetességeit, felfogását, valamint az iskola szellemiségét is közvetítenie kell a tanulók felé, emellett egy kicsit a szülőkét is, - mindezt persze a saját módszereivel, egyéni stílusával. (A szakmai fogások arra szolgálnak, hogy a száraz tudást élővé tudja tenni a tanulók szintjén, hogy a gyerekek agya ne kalandozzon el folyton és fogadóképes legyen.) Vannak sikeresebb és kevésbé sikeres napjai, ez nem mindig jelezhető előre, kicsit szerencse kérdése is, csak hosszabb távon kell tudnia megítélni, hogy mely területeken tudott eljutni A pontból a kitűzött B-be, esetleg C-be is, és azt is helyére kell rakni, amikor ez nem sikerült.

Az eredmény bizonyos területeken jól mérhető tesztekkel, más területeken kevésbé, de az értékelés kevésbé szubjektív, ha sokak véleményén alapul, beleértve a diákokat, más tanárokat, esetleg szülőket is. A tanulás maga sem egy mechanikus folyamat, az információ egyszerű betöltése valamiféle tölcsérrel.

A tanár számára a szakmai tudásán túl lényeges, hogy ne érezze magát úgy, hogy magányos küzdelemre van ítélve az osztályteremben, a dolog akkor működik jól, ha már a testbeszéde és a hanglejtése is pozitív üzeneteket képvisel. Ha ő is egy csapat részének tekinti magát, akkor a gyerekek is könnyebben fognak tudni egymással való együttműködést igénylő feladatokat elvégezni.

Valaha a munkásmozgalom ünnepe volt, de a rendszerváltás nem törölte el, merthogy a régi majálisok hangulata kötődik hozzá, valamint a májusfa állítása is már népi hagyományként ide tartozik. (Kínában kommunista országról lévén szó jelenleg is több napos, kiemelt állami ünnep.)

Ami eredetileg a munkásmozgalom ünnepe volt, a munka ünnepévé vált később, azonban az ünnepségek egyre inkább elmaradnak, egy kiveszőfélben levő hagyományról van tehát szó. Egységes ipari munkásság már régóta nem létezik, a Marx által értelmezett munkafogalom felett is már eljárt az idő, azonban a munkafelfogás minden korban változik, ezért érdemes erről a témáról beszélgetni. (Marx idejében a demográfiai helyzet is teljesen más volt és más problémákat okozott mint korunkban, a marxizmus részben egy sajátságos demográfiai helyzetre vezethető vissza.)

Marx munkaleírásánál a munka szellemi komponense teljesen elsikkadt, viszont a szellemi komponens ma már a fizikai munkák nagy többségében is jelentősnek mondható. Marx végletekben gondolkozott és abszolutizált, nem törekedve egzakt összehasonlításokra, ennek ellenére a felfogása egy markáns viszonyítási pontot képezve mai szemmel nézve is tanulságos lehet. Amit ő „elidegenedésnek” nevez, az mai szemmel nézve a nagyon bürokratikus mechanikus munkavégzésre illik a leginkább, és ilyen munkakörök is léteznek bőven, a 20.században ragadt felfogású munkavállalókkal. Habár a mai ember egy „szuper hangyatársadalom” tagjának érezheti magát a munkahelyén, mégis alapszintű tudással is már képes felfogni, hogyan kapcsolódik az általa előállított érték a többi munkafolyamathoz, mi az egész célja és értelme.

Már régóta nem a befektetett munka mennyisége a fontos, hanem az előállított érték (aminek legfőbb, bár nem egyetlen mérőszáma a pénz), és még az alacsony szintűnek tekintett munkáknak mint például a takarítás is megvannak a sajátos fogásai, amiket nem mindenki képes egyformán elsajátítani és naponta nyolc órában folyamatosan, megbízhatóan művelni is, ilyen követelmények gyakorlatilag minden munkakörben léteznek a munkavállalókkal szemben. Manapság valamilyen munka végzésére való képesség és a társadalmi hasznosság között a kapcsolat nem gyengébb, talán még erősebb is mint a régebbi korokban.

Kérdéses az is, hogy a fizikai munkának van-e becsülete és megfelelő anyagi elismerése? Itt az utóbbi években megfordult a trend és a szellemi-fizikai bérek között a különbségek csökkenőben vannak, közelítenek lassan a skandináv és osztrák arányokhoz (2:1 körüli átlagok jellemzőek a szociális piacgazdaságokban, ami azt jelenti, hogy a kvalifikáltabb fizikai munkákkal jobban lehet keresni mint egyes szellemi foglalkozásokban, még ha az oktatásban töltött éveket nem is számítjuk be). A munkakörülmények a fizikai munkakörökben általában rosszabbak a szellemiekhez képest, emiatt ez az olló a jövőben még inkább záródhat vagy a nehezebb és speciálisabb fizikai munkák javára tolódhat el.

Én úgy látom, hogy Magyarországon a segédmunkát vagy egyszerű betanított munkát többségében nem a nyolc általánost végzettek művelik, hanem sajnálatos módon a náluk egy fokkal képzettebb munkaerő, és a társadalmi mobilitás is nagyon gyenge a különféle rétegek között. Nem könnyű feladat a megfelelő számolási, szövegértési képességek nélküli dolgozót betanítani a minőség orientált és fegyelmezett munkavégzésre, és bár nem eleve lehetetlen, de az általános iskolai oktatás hiányosságait nehéz később pótolni. (A csak általános iskolát végzetteknek csupán az egyharmada áll valamilyen munkaviszonyban a közmunkát is beleszámítva, a középfokú végzettségűeknek viszont 60-70, a felsőfokúak 80%-a.) Emiatt az ún. „összeszerelő üzemek” jelentősége a magyar gazdaságon belül csökkenni fog, a (nem automatizált folyamatokra építő) iparosítás már elérte a határait és a mezőgazdasági termelés is hasonló szintű munkaerő hiánnyal küzd.

A szellemi munkakörben dolgozók nagy száma a jó minőségű szolgáltatások biztosításához is elengedhetetlen, a fejlettebb országokban a szolgáltatások dinamikusabban bővülnek mint a termelő ágazatok, emiatt a felsőfokú végzettségű szakemberek nagyobb arányára van szükség. Nincs értelme szembeállítani a fizikai és szellemi foglalkozásokat, mindkettő esetében vannak hiányszakmák és olyanok is, amelyek (munkaszervezési hiányosságok és elmaradt technológia miatt) kevés értéket állítanak elő. Érdekes kérdés, hogy mennyit hajlandó költeni az állam az oktatás és a képzés fejlesztésére és látja-e ennek a jelentőségét, képes-e programokban gondolkodni? Jelenleg az alapfokú oktatástól a felnőttképzéssel bezárólag az eredményeink siralmasan gyengék.

Elvileg hosszabb távon összefüggés kell, hogy legyen a munka (mint értékteremtő tevékenység) és a pénz vásárlóereje között. Mivel volt egy két éves pandémiás időszak, amikor nagyon sok munkaterületen csökkent a javak előállítása, viszont a különféle kormányok pénzeket szórtak ki politikai okokból, ezért nem meglepő módon a pénz értéke csökkent, azaz megugrott az infláció. (Az energia árrobbanás egy másodlagos ok inkább, az ukrajnai háború pedig csak a harmadik azok között, amik fűtik az inflációt).

A munka és a jövedelem egyértelmű összefüggése korunkban több ok miatt is zavarossá vált, az egyik fő ok az lehet, hogy a látszólagosan termelt jövedelem nagyobb a valóságosnál, mert a társadalom a jövőjét éli fel. A modern társadalmak jelenleg a fosszilis energiára épülnek, ez a természettől kirabolt óriási energiafolyam biztosítja a mai jólétünket amellett, hogy a nagymértékű fogyasztásunk gyorsan növeli az entrópiát, más szóval rengeteg szemetet termelünk, amelyet a természet nem képes lebontani. Az ún. „ingyen ebéd” forrása leginkább ebből származik, ezt egyik társadalom sem végezheti büntetlenül, a természet behajtja rajtunk az árát pár évtizeden belül.

A munka egyébként nagyon sokrétű tevékenység, lehet kötelesség, kényszer, hivatás, önkifejezési mód vagy akár még az idő eltöltésének egy módja azok számára, akiknek nincs jobb ötletük erre. Szerintem a befektetett munka mennyiségének csökkenése (és virtuális világokban éldegélés) össztársadalmi szinten a civilizációnk hanyatlásához vezetne. Mindenkinek sokféle munkára kell tudni magát alkalmassá tennie, a különféle háztartási jellegűeket is beleértve.

Egy csomó hiedelem, előfeltevés él bennünk a most zajló orosz-ukrán háborúról, amiket próbálunk racionális indokokkal aládúcolni.

1.Mindkét fél hibáztatható a háborúért hasonló mértékben?

Egy nagyon erős előfeltevésünk, hogy a világ alapvetően egy igazságos hely, ezért ha valahol erőszakot látunk, akkor azt az áldozat biztosan kiprovokálta. Ez a fajta magyarázat a legtöbb helyzetben nem állja meg a helyét, általában van egy agresszor és van egy áldozat, és az erőszak fő oka egyszerűen az, hogy (Feldmár Andrással szólva) az agresszor megteheti, ezért meg is teszi. Sokkal egyszerűbb ezt tényként elfogadnunk, mint bonyolult magyarázatokat keresnünk, mi mégis keresünk ilyeneket, hogy ne kellejen a hiedelmeinket felülírnunk. Ezzel most nem csak az északkeleti szomszédunkban folyó háborúra gondolok, és nem is az a célom, hogy mindenki határozottan állást foglaljon. Itt most főként egy tipikus felfogásról van szó, ami az ítéletalkotásunkat befolyásolja.

2.Szimpátia kérdése

Az oroszok lehetnek sokaknak valamiért szimpatikusak, például mert egy távoli nagy romantikus, vadregényes „romlatlan” ország képe élhet bennünk. Esetleg az erő politikája önmagában is rokonszenves lehet, és aki nekünk kezdettől fogva szimpatikus volt, az nem lehet szemünkben „bűnös”. Egy nagy távoli országról van szó, amit nem ismerünk, és szeretnénk belelátni sok olyasmit, ami a mi kultúránkban gyenge pont, és ezeknek az elképzeléseknek egy része lehet talán helytálló, más része pedig teljesen téves is. (Ez utóbbira példa volt egyes nyugati baloldali értelmiségiek rokonszenve a kommunista rendszerek iránt, anélkül hogy közelebbről ismerték volna az ottani helyzetet.)

A lényeg viszont megint csak az, hogy mindenféle bonyolult összeesküvés elméleteket keresünk arra, hogy ne kelljen megváltoztatni a részben tévképzeteken alapuló, eredeti viszonyulásunkat. Holott azt azért világosan ki kell mondani, hogy Oroszország szerepe ebben a háborúban nem nagyon védhető, körülbelül csak annyira tud hiteles lenni, mint amikor egy rossz tanuló magyarázza otthon a bizonyítványát. Az oroszok tettei nem védhetőek, egyszerűen nincsenek olyan indokok, amik ilyen mértékű brutalitásra feljogosítanának. Ergó az orosz propaganda csak por és hamu, semmi több.

3.Valóban Zelenszkijre kellene kihegyezni?

Mintha Putyin és Zelenszkij párbajáról lenne szó, az utóbbit lehetne egy kalandorpolitikát folytató ripacsnak is beállítani. De vegyük ki a képből teljesen, akkor sem változik valójában semmi: egy ország ha megtámadják, akkor általában védekezni szokott a vezetőjének személyétől függetlenül. Ha elfoglalják a területét és megdöntik a kormányát, akkor partizánakciók és merényletek tömegére lehet számítani, Zelenszkij nélkül (vagy egy kevésbé nyugatbarátnak mondható kormány nélkül is) a helyzet lényegében ugyanaz lenne, mint a mostani.

4.Szabadságharc?

A saját szabadságharcainkhoz érzelmileg kötődünk, ellenben Ukrajna a legtöbbünk számára semmit sem jelent. (Kapásból tudnék egy tucatnyi olyan európai országot mondani, amelyek még nem léteztek önálló államként a múlt század végéig.) Az ukránok küzdelme valamennyire mégis csak egy szabadságharchoz hasonlít, és ha elítéljük, akkor fel kell tenni a provokatív kérdéseket saját nemzeti ünnepeinkkel kapcsolatban is. Nálunk 1848-ban és 1956-ban mit kellett volna tenni az embereknek? A, Életüket féltve meghunyászkodni a hatalom előtt B, Harcolni a szabadságért. (Ezt most direkt sarkítottam, létezhet természetesen egy C, válasz is például, hogy Harcolni a szabadságért és közben okosan politizálni, de ez a kérdés mégiscsak adja magát.)

5.Fejlettség kérdése?

A szíriai polgárháború vagy az egyéb ázsiai, afrikai háborúk valahogy senkit sem érdekeltek itt Európában. Ennek persze többféle oka volt, például hogy tőlünk távol zajlottak, de az is szerepet játszott, hogy ezeket az országokat a fejlettségnek egy olyan szintjén levőnek tartjuk, ahol még sokan nem jutottak el oda, hogy belássák a munkamegosztás előnyeit a háborúval szemben. Más kérdés, hogy ez a felfogás mennyiben jogos és mennyiben nem (illetve hogyan árnyalható), de mégis megdöbbentő, hogy az európai országok vezetői mennyire nem vették komolyan az oroszok saját belső propangandáját, amiben felfedezhetőek lettek volna a háborúra való készülődés jelei. (Ha itt nincsenek történelmi párhuzamok, akkor mért tanulunk történelmet egyáltalán?)

6.Az érdek gyakran felülírja az etikát

Ezt be kell látni, hogy az ember nem az igazság bajnoka, hanem olykor az érdekeinek védelmében kompromisszumokat köt. Nem is biztosan jó, ha egy országot teljesen elszigetelnek, gondoljunk csak Irán vagy még inkább Észak-Korea példájára, bár jelentőségében egyik se lenne mérhető Oroszországhoz. Az oroszok a kontinensünk energetikai ellátásában és egyes nyersanyagok terén is meghatározó szerepbe kerültek, emellett számos nagy nyugati cégnek gyárai vannak náluk, a gazdasági összefonódások még mindig erősnek mondhatók. Az érdekviszonyok segíthetnek a kompromisszumkötésben, és abban is, hogy a háború egyre korlátozottabb területre szoruljon vissza, aminek azért vannak már jelei. Az érdekek rendszere szerencsére azok ellen dolgozik, akik a valóságot leegyszerűsítve valamiféle etikai keresztes hadjáratot szeretnének folytatni.

7.Milyen csoporthoz tartozunk?

Mindig érdemes felvetni a kérdést, hogy a véleményünkkel milyen csoporthoz soroljuk magunkat. Van egy olyan csoport is, amelyik sporteseményhez hasonlóan drukkol a számára szimpatikusabbnak, és próbálja saját magával szemben a véres valóságot letagadni. Ezen kívül létezik az agresszorpártiak csoportja is, mondjuk ki, hogy olyan egyszerű emberekről van szó, akik hátrányban érzik magukat a képzettségüket tekintve, és ezt szeretnék kompenzálni a katonás vonallal. Szerintem súlyos hiba lenne, ha véleményünkkel akár a háborút sporteseményhez hasonlóan látók, akár az agresszivitást piedesztálra emelők csoportjához sorolnánk magunkat.

Úgy látom, hogy az élelmiszerhiány egy felfújt probléma, az élelmiszer árak emelkedését nem kis részben különféle pánikreakciók okozzák. Megjegyzem, hogy ez a cikk nem magyar aktuálpolitikai kérdésekről szól, és nem is szeretnék semmi ilyesmit belekeverni.

1.Ami olcsó azt értéktelennek tartjuk

Az utóbbi mintegy tíz évben hozzászoktunk az alacsony élelmiszer árakhoz, miközben a reáljövedelmünk növekedett. Egy ilyen helyzet nem ösztönöz senkit az élelmiszerrel való takarékosságra. Én magam nem vagyok egy aszkéta típus, sőt a táplálkozásban igénytelen sem, viszont látom magam körül a pazarlást és a rengeteg hulladék termelését – az egyes cégeknek éppúgy mint a fogyasztás nagy részét adó középosztálynak nyilvánvalóan vannak e téren bőven tartalékai. Nyilván senki nem örül, ha a kajáért többet kell fizetni, viszont a nehézség alkalmazkodásra késztetheti az embereket.

2.Nem egy háborútól lesznek az élelmiszer árak magasabbak

A háborús reflex működik, hogy ilyenkor az élelmiszert egyes országok visszatartják, de ez ma már kevéssé indokolt. Évszázadokkal ezelőtt, amikor az erőforrások legalább 90%-át használták az emberek élelmiszer termelésére még más volt a helyzet mint manapság, amikor a fejlett országokban akár a munkaképes lakosság arányában, akár a GDP-re vetítve már 10% alatti számokról beszélünk. A harci cselekmények sokkal pusztítóbb hatásúak egyes ukrán városokban mint a földeken amellett, hogy Ukrajnának nyilván elemi érdeke, hogy mennél nagyobb területet műveljen meg és ezáltal is gazdasági bevételre tegyen szert. A becslések 20-30%-os terméskiesést valószínűsítenek az ukránoknál a háború miatt, aminél egy szárazság jóval nagyobb veszteségeket okozhat. Az időjárás hatása messze a legnagyobb, baj akkor lehet ha egy adott évben több nagy exportőr ország területén is kedvezőtlenné válik. A mostani áremelkedéseket leginkább az energiaár robbanás okozta, ami fokozatosan gyűrűzik be az élelmiszerárakba.

3.A közös érdek felülírja a szankciókat

Nehezen tudom elképzelni, hogy ha Oroszország tárolói telve vannak és az arab világban élelmiszerhiány van, akkor inkább hagyni fogják megrohadni a terményt, mint hogy üzletet kössenek egymással. Ez valahogy úgy fog alakulni mint a gáz és olajszállítások esete, meglesznek a kiskapuk, hogy betartottuk a szankciókat és közben mégsem. Kérdéses már az is, hogy az arab országok milyen szankciókhoz akarnak csatlakozni, nyilván olyanokhoz nem, ami az érdekükkel ellentétes. (Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a gazdasági büntetőintézkedéseknek semmi értelmük, bevallom nem értek hozzá. Az iszlám fanatikusok által vezetett Irán vagy az apartheid rendszert bevezető Dél-Afrika ellen szintén hoztak szankciókat annak idején, amik miatt például nagy világcégek távol tartották magukat ezektől az országoktól, és a lakosság is megérezte a szankciók hatását.) Nyilván lesznek közben logisztikai problémák, például többet kell vasúton szállítani hajózás helyett, de a dolog alapvetően nem arról szólna, hogy mit mért nem lehet megoldani, hanem hogyan találhatunk a problémákra megoldást.

4.Az élelmiszerellátás jelenleg politikai kérdés

Amikor felmérték, hogy a Föld mely részein volt éhezés az utóbbi időkben, ezek jellemzően nem az aszály által sújtott területek voltak, hanem azok ahol polgárháborús körülmények uralkodtak, általában Afrika Szaharától délre levő részein. Az alapvető élelmiszerellátás biztosítása jelenleg politikai akarat kérdése. Zavargások, felkelések és éhséglázadások kitörésében a rossz kormányzás is mindig szerepet játszik. Európa sem szeretne egy újabb menekülthullámot kapni a nyakába, józan ésszel nézve tehát mindenki érdeke az, hogy heteken belül fegyverszünet jöjjön létre Ukrajnában. (Persze az is hozzátartozik a képhez, hogy Egyiptom valaha a mediterrán térség legnagyobb gabonatermelője volt, most viszont a fő gabona importőr a 100 milliót meghaladó lakosságával.)

5.Helyettesíthetőség

Egy klasszikus német filmet idézve, ha nincs kenyér majd eszünk krumplit, ha az is elfogy akkor répát, az embernek csak a szerelme az, akihez minden helyzetben ragaszkodik. Magyarországon például a repce és a napraforgó termőterülete egyaránt kiemelkedő, hiányoktól nem nagyon kell tartani. Ha az étolaj megdrágul, akkor használhatunk helyette másfajta zsiradékot, de az is lehet, hogy egészségesebben fogunk táplálkozni a mostaninál. A Szovjetunió összeomlása után voltak, akik számára éveken át a legfontosabb élelem a burgonya volt, emiatt felvethető az is, hogy a kiskertekben a krumpli, esetleg csemegekukorica termesztése is egy lehetőség azok számára, akik nagyobb önellátásban bíznak. Nem beszélve arról, hogy az európai mezőgazdaság is képes a jelenleginél takarékosabb műtrágya használat mellett, a termőterületek jobb kihasználására.

Könnyen lehet, hogy valamivel kevesebb húst fogunk fogyasztani és olcsóbb élelmiszereket vásárlunk a következő években, de valószínűbbnek tűnik, hogy a 2011-es élelmiszer árrobbanáshoz hasonló átmeneti hullámról van szó, aminek lecsengése után ugyanúgy visszaállunk majd a Föld szisztematikus kirablására.

A 70-80-as évekhez képest a fő változást életünkben a személyi számítógép, internet és az okos telefonok elterjedése okozta, akkoriban még csak a televízió volt a virtuális valóság egyetlen eszköze. Azokban az időkben a gyerekek még jóval kevésbé szabályozott keretek között játszottak az utcán, ezek között sok olyan tevékenység volt, ami mai viszonyaink között már nehezen elképzelhető.

Papírsárkány eregetése

Az igazi papírsárkány erős nádból és zsírpapírból készült, a megfelelő nád kiválasztásához is már szakértelem kellett. Ez egy jellemzően augusztus végi - szeptemberi műfaj, mert akkor alakulnak ki a kedvező felszálló légáramlások. A legügyesebbek rájöttek, hogy a nagy betonfelületek fölé kell kormányozni a sárkányokat, nagy gyárépületek különösen alkalmasak voltak erre, így száz méteres magasság fölé is eljuttathatóak voltak. A jobban emelkedő sárkány pedig képes volt lebuktatni a másikat, amikor a zsinegeik összetalálkoztak, ez is a játék része volt.

Fürdés és pecázás a kanálisban

Egy kifejezetten falusi időtöltés volt a kisebb öntözőcsatornák betonozott részeiben való fürdés, ezeken kívül még a hegyek alatti részeken a patakok is szóba jöhettek, de sajnos a klíma változása a számukat is és a vízhozamukat is lecsökkentette. Nem voltak akkoriban még különösebb higiéniai jellegű félelmeink. A pecázás szintén gyerekjáték, egész más mint a horgászat, mert már egy kicsi, házilag is készíthető felszerelés is elég hozzá.

Biciklizés a faluban

A kevéssé forgalmas falusi utak alkalmasabbak voltak erre mint a városiak, emellett az akkori KRESZ kevésbé szigorú volt e tekintetben. Nem nagyon volt még elérhető sokféle kerékpár, a kisebb gyerekek a 28-as felnőtt biciklit állva hajtották.

Foci a grundon

A lakótelepek játszóterein és a házak között nem nagyon voltak stabil csapatok, mert az összeállítás nagyrészt attól függött, hogy „kit engedtek le”. A foci labdával történő fejelgetés is népszerű volt, mai szemmel nem ajánlható már, mert a modern MRI technika kimutatta, hogy hosszabb távon agykárosító hatású lehet.

Birkózás

Verekedések nem voltak gyakoriak, de a spontán birkózások előfordultak, sőt szinte hozzátartoztak az erőfelmérő játékokhoz. Manapság a focihoz hasonlóan a különféle küzdősportokat is már egyesületekben művelik a gyerekek.

Szöcskefogás

Valószínűleg több rovar volt még akkoriban, például a szöcskefogás is a tipikus fiús játékok közé számított. Évszaktól függően szóba jöhetett még cserebogár, rózsabogár, sáska, esetleg legyek csapkodása, kicsit megalapozta a természetismeretet. Az alsóbbrendűnek mondott élőlényekkel nem nagyon bántunk jól, például a biológia órákon volt olyan is, hogy békaboncolás szemléltetési céllal.

Kertészkedés

A gyerekeket gyakrabban befogták munkára, a kertészkedés is ennek az esete volt, bár kissé játékosan is fel lehetett fogni. Ha nem is volt mindig kellemes, de segített abban, hogy felnőttként szívesebben foglalkozzon az ember például a házi zöldségtermesztéssel.

Táblás társasjátékok és kártya

Ezek még talán ma is eléggé népszerűnek mondhatók, és fiúk a lányokkal együtt tudják játszani. Egyszerű és könnyen megjegyezhető szabályai, a szerencse forgandósága miatt is sokan szívesen játszanak ezekkel.

Nagy indiánkönyv, Winnetou és hasonlók

Manapság nehezen elképzelhető, hogy sok száz oldalas könyveket elolvassanak a gyerekek, vagy legalábbis ritkaságszámba megy, pedig ezzel nagy élménytől fosztják meg magukat. Nagyon sok a nekik való kalandos és izgalmas történet, helyenként okos meglátásokkal, és habár gyakran távol állnak a valóságtól, az „utolsó mohikán” vagy az „apacs törzsfőnök” mégiscsak a kultúránk részévé vált. A képzelőerőt és az elvont gondolkodást sokkal jobban fejleszti a szöveges mint a képi világ.

Általában sokat rohangáltak a gyerekek

A gyerekek mozgásigénye különösen nagy, többek között a fogócska vagy a bújócska is jó lehetőségek a mozgásigény kielégítésére. A telefon vagy a számítógép használatát egyértelműen korlátozni kell gyermekkorban, mentálhigiénés és egészségügyi okokból egyaránt. A családban sokszor a kényelmesebb megoldás egy szülőnek egyszerűen hagyni a gyereket számítógépezni, mert addig is jól elvan, emiatt is fontos az iskolák által (elvileg) biztosított közösségi tér.

A vasárnapi választáson kiderült, hogy a demokrácia a magyarok többségét nem nagyon érdekli, ennélfogva nem sok értelme van már közéleti dolgokról beszélgetni vagy vitatkozni nyilvános fórumokon. A Fidesz fokozatosan elérte azt is, hogy az értelmiségi ember ne akarjon kitűnni, csupán belesimulni a környezetébe, átvéve annak egyszerűsített világértelmezését.

Az embert nem csapják be az érzékszervei egy választási kampány során sem, láttam, hallottam és éreztem, ahogyan egyre nagyobb teret nyer a Fidesz stílusa, dübörög az orbanizmus és egyre inkább elbizonytalanodnak az ellenzékiek. (Kérdéses egyáltalán az is, hogy megtalálták-e a szavazólapon az ellenzéki összefogást?) Ismerőseim körében nagyon jól látható volt ez a folyamat: a közmédiumok propaganda gépezete folyamatosan zakatolt, egyre nagyobb fordulatszámon, magabiztos és nagyhangú Orbán, vele szemben az erőtlenül próbálkozó, marginalizálódott és magára maradt Márki-Zay. (Az ellenzéki pártvezetői gratulálhatnak most maguknak, ez minden volt csak egység és összefogás nem.) Leírtam már régebben is, hogy a folyamatos agymosás a kommunista rendszer idején is működött, lassú víz partot mos alapon, az emberi agy olyan, hogy egy idő után már feladja, csak hagyják békén, és ez most sincs másként. Azt is leírtam, hogy nincsenek igazi akadályok az ország folyamatos jobbra tolódásával szemben, nincs gátja ennek a folyamatnak, hiszen minden fideszes médiamunkás és véleményvezér folyton rátesz egy lapáttal, hogy ki tűnik ki abban leginkább, hogy nagyon radikálisakat tud mondani.

A lekenyerezés is nagyon ment, volt akinek egy zsák krumpli, vagy egy havi nyugdíj, másoknál esetleg a többszázezres családi adóvisszatérítés volt a mézesmadzag. A korrupció magyar földön még mindig csak akkor bűn, ha én kimaradok belőle.

Amit vasárnap el tudott volna érni az ellenzék megfelelő szintű mozgósítással, hogy 3-4 választókörzetet még elvisz, amivel meg tudta volna ugyan akadályozni a kormánypárt elméleti kétharmadát, de a gyakorlati értelemben vett kétharmad mégis megmaradt volna, a kormánypárthoz közel álló, szélsőjobbos Mi Hazánk bekerülése miatt. Itt tartunk most, írjuk le: kis Oroszország épül ki, egy belarusz jellegű rendszer (a hatalomban töltött éveket nézve időarányosan Orbán „fejlődése” nem marad el Lukasenkáétól). Gratulálok az ellenzék véleményvezéreinek is, hogy miközben egymással vitatkoztak minket nem vagy alig érintő kérdésekről („cancel culture”, LMBT lobbi, nagy világcégek hatalma és hasonlók) ilyen szépen egyengették Orbán pozíciójának megerősödését.

A háborús pszichózis a kampányban mindent vitt, Orbán egy számára otthonos terepen mozgott. Háborúk vagy polgárháborúk vannak minden évben a világ különböző részein, ez most valamivel közelebb zajlik a határainkhoz, de szó nem volt sosem arról, hogy valamilyen módon belesodródnánk. (Egyik országnak sem az érdeke ez Európában, a NATO is nem véletlenül tartja magát távol. A fegyverszállítás a mai világban már nem kirívó eset.) Orbánék viszont elérték, hogy a veszély a valóságosnál nagyobbnak tűnjön, és ilyenkor kapcsolnak be azok a nem tudatos reflexek, hogy erőskezű és határozott vezért akarunk látni. Vészhelyzetben az emberek számára nem annyira fontos a szabadság, nem számítanak az olyan dolgok, mint a piacgazdaság és hasonlók, az erő felmutatása inkább, ami imponáló lehet. Orbán nagyon jól eladta azt is, hogy ő lesz a jó válságmenedzser, aki majd ügyeskedve a nagyhatalmak között csendes vizekre kormányozza az ország hajóját. (Ami szerintem egy humbug, de sokan elfogadták.)

Nincs értelme többé a politikáról beszélgetni, mert az érvek eddig se sokat értek, de most már végképp semmit sem fognak érni a Pártközpont döntésével szemben. A rendszer halakat osztogat, de nem segíti, hogy az emberek megtanuljanak halászni, tudásellenes és a személyes függőségeket erősíti. Ami várható még, és nem kell hozzá különösebb fantázia vagy jóstehetség, hogy a multi kereskedőcégeket elűzik, a közösségi portálokat cenzúrázni fogják, a civil szervezeteket betagolják különféle szervezetekbe vagy ellehetetlenítik. A nyugdíjasok nagy részére kemény idők jönnek, az egyedülállók és a munkanélküliek is nagyon meg fogják szenvedni a válságot, a pedagógusok és egyéb állami alkalmazottak szintén, bár a családosok további kedvezményeket kapnak majd, hogy az árrobbanások hatásait ne érezzék meg annyira. A keresetek közötti különbségek nőni fognak, a falu-város ellentéte még erősebb lesz és a városlakók járnak rosszabbul. Az is sanszos, hogy megvonják tőlünk az EU támogatások nagy részét, esetleg még a szavazati jogunkat is az EU egyes testületeiben.

Nem látom már értelmét annak, hogy bármit is elemezzünk, vagy bárminek az értelmét keressük, mert úgyis a központi ideológia fogja megmondani, hogy mi a fekete és mi a fehér, mindenkit lemosnak a pályáról. (A morgás joga nem valódi jog.) A magam részéről én már levontam a tanulságot és befejeztem ezt a fajta tevékenységet, keressünk helyette inkább valami mást. Lesznek olyanok is, akik számára ez egy időutazás a múltba, rendszer visszaváltás folyik éppen a Kádár-rendszer fellé.