Él egy városi legenda arról, amit különféle politikai érdekek is táplálnak, hogy 1956-ban az történt, hogy „a Nyugat már megint cserben hagyta Magyarországot”, és feláldoztak minket a nagyhatalmak politikai érdekeinek az oltárán.
Kérdés, hogyha lett volna politikai szándék, mégis hogyan lett volna kivitelezhető a NATO fegyveres segítsége akkoriban? A válasz az, hogy semmiféle katonai segítségnyújtás gyakorlatilag nem volt lehetséges, hiszen Ausztria csak 1955-ben szabadult meg a megszállástól és ennek az ára az örökös semlegesség alkotmányba foglalása is volt. Nyilvánvaló, hogy alig egy évvel később nem vállalta volna azt a kockázatot, hogy területén bármilyen csapatokat vagy legalább fegyvereket engedjen át. Jugoszlávia ugyanúgy nem volt opció, hiszen a szovjet megszállás veszélyének árnyékában Tito igyekezett egyforma távolságot tartani a nyugati és keleti tömbtől, nem beszélve arról, hogy egy kommunista rendszert hoztak létre, és nem is nagyon szimpatizáltak a magyar forradalommal. (Nagy Imrét is kiadta a jugoszláv nagykövetség a Szovjetuniónak.)
A segítségnyújtás amiatt sem volt lehetséges, mert Magyarországot túl gyorsan lerohanták az orosz csapatok. Mindenki oroszoknak nevezte őket, nem véletlenül, hiszen a Szovjetunió legnagyobb létszámú nemzetisége az orosz volt, Moszkvából irányítottak mindent és a jogutód a mai Oroszország, amelynek himnusza is megegyezik a szovjet himnusszal, csak a szövege lett más. Fontos szempont az is, hogy 1956-ig még csak bő egy évtized telt el azóta, hogy országunkat végigdúlták az orosz csapatok (vagy ha jobban tetszik az orosz többségű és vezetésű szovjet csapatok). Akkor terjedt el az a mondás, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”, ezért az ellenállás eleve reménytelennek látszott.
1956-ban itt is állomásoztak már orosz (szovjet) csapatok, és a magyar honvédség nagy többsége a laktanyákban maradt, ezért a megszállók ellen harcolók nagyobb része inkább népfelkelő volt. Az orosz mozgósítás egy pillanatig sem volt kérdéses, hiszen a birodalom létezése forgott kockán az ő szemszögükből. Elit alakulatokat küldtek ide modern technikával (T55-ös harckocsik), ráadásul a katonáik nem is tudták, hogy pontosan hol vannak, nem volt semmilyen kapcsolatuk a magyar lakossággal.
Az is tény viszont, hogy az USA számára a geopolitikai érdek akkoriban a szuezi csatorna biztosítása volt, és azt is tudjuk, hogy a politikában nem létezik önzetlenség, annál több viszont a piszkos alku. Ezeknek az alkuknak a része lehetett, hogy Európa keleti része gyakorlatilag a szovjet(orosz) birodalom része, és a létrejött status quo-t nem akarták különösebben feszegetni. Viszont az adott geopolitikai szituáció miatt ennek nem is nagyon lett volna értelme.
Megint csak egy mendemonda, hogy a nagyhatalmak felosztották a világot egymás között befolyási övezetekre. Ez azért nem egészen így van, mert ha Churchill javaslatát fogadja el Sztálin, akkor itt nálunk egy félig-meddig szabad, Jugoszláviához hasonló rendszer jöhetett volna létre. Azért nem ez történt, mert az orosz előrenyomulás (ukrán és közép-ázsiai nemzetiségű katonákkal együtt természetesen) sokkal gyorsabb volt, mint amire az amerikai-angol szövetség képes volt. Igaz, hogy a szövetségesek partra szálltak Dél-Olaszországban 1943-ban, viszont komoly logisztikai problémát jelentett sok katonát odaküldeni, és az olasz hegyek között az offenzíva csak csigalassúsággal haladt. A Balkánon keresztül sem lett volna könnyebb a dolguk, ezért a Csatornán való átkelésre összpontosítottak inkább. Végül egyszerűen az történt, hogy a szovjet hadsereg ahova bevonult, azokat a területeket nem nagyon akarta feladni, és saját rendszerét építette ki. (Nem volt eredetileg tervben Németország kettéosztása sem.) Jugoszlávia szerencséje volt, hogy lényegében saját magát szabadította fel, ott nem nagyon állomásoztak szovjet csapatok. Ezzel szemben minket megszálltak és stratégiailag is fontosak voltunk nekik.
Október 23-a egy klasszikus forradalom volt, spontán tömegmozgalomként indult a forradalmakra jellemző információs zűrzavarral. Nem látott világosan senki annak idején, a „vágy vezérelt gondolkodás” jellemző az ilyen helyzetekben, a forradalmárokat nem is lehet hibáztatni semmiért. Sőt, nekik köszönhetően országunk sokkal nagyobb szabadságjogokat élvezett később mint a keleti blokk többi országa, gazdasági és kulturális téren nálunk több minden volt megengedett.
A fentiek alapján mai Ukrajna helyzete az 1956-os magyar szabadságharccal nem összehasonlítható, a körülmények annyira eltérőek.
Mindezek mellett megfontolandó az is, hogy a habár a különféle történelmi sérelmek felhánytorgatása lehet jó marketingfogás, de a jogossága kérdéses, hiszen mért a ma élő embereknek kellene felelniük több nemzedékekkel ezelőtti őseik esetleges bűneiért? Tegyük fel, hogy örököltem egy céget, amit az őseim piszkos trükkökkel hoztak létre. Engem viszont jogosan csak azért lehetne megítélni, hogy most mit kezdek ezzel a vagyonnal és hogyan használom, nem amiatt, hogy honnan kaptam. Arról nem is beszélve, hogy vajon milyen messzire kellene visszamennünk jóvátételért, hány évszázadot? Ilyen abszurd kérdések merülnek fel, ha történelmi sérelmeket húzunk elő az érvelés során.
A történelem emlegetése napjainkban a jó öreg politikai demagógia egyik eszközévé vált, az érzelmi töltet nyilvánvalóan elnyomja a racionalitást, és szeretünk a szívünkre hallgatni inkább. Fogalmazzunk pontosabban: Bécs sokat köszönhet nekünk, és Nyugat-Európa szintúgy, de itt nem valamiféle cserbenhagyásról van szó, egyszerűen csak arról, hogy a különféle keleti barbár katonaállamoknak mi estünk (lengyelekkel, litvánokkal, szerbekkel, horvátokkal és másokkal egyetemben) először az útjába.
