Az ukrajnai háborúban is érvényesülni látszik az az elv, hogy az előző háborúk domináns fegyvernemei már nem annyira képesek a jelenkori csatákat eldönteni, hiszen másfajta haditechnikákkal már jól felkészültek velük szemben.

Az egyik első közismertnek mondható, erős fegyveres alakulat a görög falanx volt, amit talán még a spártaiak hoztak létre és Nagy Sándor fejlesztett tovább. A gyalogos katonák pajzsainak szorosan záró sora többszörös túlerővel szemben is képes volt kitartani egészen addig, amíg az általában lovasokból álló elitegységek oldaltámadása szét nem zilálta az ellenség sorait. A római légiók is felszerelése és felépítése is lényegében ezt a hagyományt követte, győzelmeik nyomán a világ akkoriban legnagyobb birodalma jöhetett lére. A római légióknak is megvoltak azonban a gyenge pontjai, nem egy alkalommal teljes kudarcot vallottak, amikor a csatákban a kifárasztás és a bekerítés taktikáját alkalmazva ellenük, az ellenségeik egész hadseregeket semmisítettek meg.

A római birodalom vége felé jelent meg a harctéren a nyereggel és kengyellel felszerelt lovasság, ami jóval nagyobb támadóerőt biztosított: Lehetővé tette éppúgy a lóhátról való nyilazást, mint a páncélozott nehézlovasság kifejlesztését is. Ez egy jól ismert történet számunka is, hiszen a magyar könnyűlovasok rengeteg csatát nyertek meg egészen addig, amíg nem kellett közelharcba bocsátkozniuk az ellenség nehézlovasságával. Az ázsiai sztyeppék katonaságának főerejét nyilván a mozgékony könnyűlovasság, az európaiakét pedig inkább a jól felszerelt nehézlovasság adta.

A lovas harcmodorral szemben kifejlesztett fegyvernem volt többek között a késő-középkorban a svájci pikásoké, a zsoldos katonákat egyre gyakrabban szerelték fel hosszú szálfegyverekkel, és ezt követően nem sokkal később már megjelentek a gyalogos tűzfegyverek, a muskéták is. Ennek a korszakváltásnak sajnos mi is az elszenvedői voltunk Mohácsnál, amikor a lovasságunk támadása elakadt a lőfegyverekkel ellátott janicsárok sorfalánál. Évszázadokon keresztül a fegyelmezett alakzatokban mozgó gyalogsági alakulatok váltak meghatározóvá a csatatereken. Hamarosan azonban a lovassági harcmodor is megújult, az ellenséget lerohanó könnyűlovasság egyik első példájaként a magyar huszárok csapatai említhetők, és mások is törekedtek az utánzásukra, sőt a napóleoni háborúk idejében már a lovasság vált az egyik legfontosabb fegyvernemmé.

Az ismétlőpuskák megjelenésével ismét a gyalogság előnyére változott a helyzet, az újfaja fegyverzet 1866-ban már az egyik döntő tényezőnek bizonyult a poroszok oldalán, pár évtizeddel később pedig a géppuskák megjelenése már gyakorlatilag kivonta a lovasságot a háborúból. Sokáig nem is nagyon volt olyan fegyvernem, amivel áttörést lehetett volna elérni az ellenség soraiban, ezért az I. világháború egyfajta állóháborúvá fajult.

A helyzet változását az hozta el, amikor már páncélozott járműveket vetettek be nagy számban támadó alakulatként, ami köztudomásúan a II. világháború kezdetére tehető. A nehéz harckocsik száma és tűzereje döntött el akkoriban számos csatát, igaz viszont, hogy csak nyílt terepen, meghatározott időjárási körülmények között voltak alkalmazhatók.

A harckocsik tökéletesítése további évtizedeken keresztül tartott, ez a haderőnem a csúcsát valamikor a múlt század végén érte el, amikor az I. Öböl-háborúban a sivatagi viharként ismertté vált hadműveletben az amerikai tankok gyakorlatilag sebezhetetlennek bizonyultak. (Igaz viszont, hogy később a zsúfolt iraki nagyvárosokban már nem nagyon lehetett hasznukat venni.)

A mostani ukrajnai háborúban mintha megtört volna a harckocsik domináns szerepe a harctereken: először az orosz tankok bevetése járt nagy veszteségekkel, átütő eredmények nélkül, mostanában pedig a nyugati nehézjárművekre épülő ukrán ellentámadás az, ami nem nagyon tudja teljesen áttörni a megerősített orosz védelmi vonalakat. Megjegyzem, hogy a hadviselés lehet időként egy „kő-papír-olló” típusú „játék” is (sajnos nem játék viszont, mert emberéletekről szól), olyan értelemben, hogy minden haderőnemnek megvan a gyenge pontja, ami adott esetekben sérülékennyé teheti.

Nem kell különösebb katonai szakértelem néhány olyan feltűnő tendenciának a meglátásához, ami most a szemünk előtt kirajzolódik ebben a 21.századi háborúban. Így például felértékelődhet a tüzérség, ezen belül is a különféle rakéták és drónok szerepe, hiszen az előző háborúkkal ellentétben ma már GPS koordinátákra irányíthatók és a pályájuk is folyamatosan módosítható. (Ez szerencsére az elhárító rakétákra éppúgy érvényes lehet.) Az is látszik, hogy adott esetben érdemesebb lehet több olcsó fegyver bevetése néhány drágábbal szemben, mert az utóbbiak elvesztése nehezebben pótolható.

A mai hálózatokra jellemző, hogy csomópontokban koncentrálódnak, ami egy háborúban sérülékennyé teszi őket, itt főként az energetikai infrastruktúra létesítményeire gondolok: erőművekre, különféle vezetékre és elosztó központokra. Ezzel szemben egy decentralizáltabb energiaellátás, ami nagyobb szerepet ad a megújulóknak, ezen belül is főként a szél- és napenergiának, jóval kevésbé sebezhető lenne.

Az pedig már közhely, hogy a jövő háborúi alighanem információs rendszerek közötti harcokban dőlhetnek el, például abban, hogy ki mennyire képes megzavarni az ellenség számítógépes hálózatát, érvényesíti a propagandájának erejét, netán jobban használja fel a mesterséges intelligencia adta lehetőségeket.

Az örök tanulság viszont a háborúkkal kapcsolatban az most is érvényes, hogy a háború akkor „jó”, ha rövid ideig tart, esetleg egy ütközetben már eldőlnek az erőviszonyok. A hosszú, felmorzsoló háborúknak viszont csak vesztesei vannak, és ez nem csak szólam, mert például a világháborúk után a győztes britek is mély gazdasági válságba kerültek mind a két alkalommal. Békét nem lehet egykönnyen létrehozni, ezért inkább kívánni lehet vagy reménykedni benne, hogy a harcoló felek ez esetben belátják, hogy hol vannak a lehetőségeik határai, ami kompromisszum-készebbé teheti őket és legalább egy tartós fegyverszünet megkötésére elég lehet.