Egy helyben, és a nagy többség kerüli is ezt a témát (szalonképesen fogalmazva) – tömören így lehetne összefoglalni a helyzetet. Emberileg nagyon érthető: az olyan rövid távú mindennapos problémák, mint az infláció és energiaválság (rémképe) jobban meghatározzák a figyelem fókuszát mint azok, amik sokkal később válnak csak fenyegetővé. A különféle cégek és kormányok is elsumákolják a vállalásaikat, és még a nekik kiadott házi feladatokat sem csinálják meg.

Értékrend szempontjából mindig is faramuci volt a helyzet és ellentmondásos: ahhoz tudnám hasonlítani, hogy valaki azzal a céllal indul útnak, hogy eljusson Miskolcról Szegedre, és Szeged határában szólnak neki, hogy inkább Szombathelyre kellene mennie. A hasonlatban a kívánt cél ebben az esetben az életcélokat jelenti, egy konzervatív felfogású ember számára a család, karrier, jólét és társadalmi pozíció lehetnek talán a legfontosabbak (de egy liberális vagy szocialista felfogású se nagyon tér el ebben), nyilvánvalóan ki fogja zárni a környezetvédelmi szempontokat, és még azt a keveset sem teszi meg, amit megtehetne.

Mi az, ami kiderült az utóbbi években? Mikroszinten például, hogy az élelmiszerboltok nagy része továbbra is használja a nejlonzacskót, arra hivatkozva hogy szemetes zacskókat vesz, és csak egy kisebb része állt át eddig a lebomló anyagból készültekre vagy a papírtasakokra. Ez a példa mindent elmond, hogy ha ezt nem voltunk képesek megtenni, akkor hol van még az ásványvizek és üdítők palackjainak újrahasznosíthatósága vagy kiváltása? Vagy hogy sokan kérnek ételt kiszállításra, azoknak a műanyag dobozaival mi lesz? Sorolhatnám tovább, a meghirdetett műanyag ellenes akciókból eddig nem lett szinte semmi.

Azt is nagyon lassan kezdjük felfogni, hogy nem a bolygót kell megmenteni és még nem is csak az élővilágot, mert a bolygó, az élővilág majd alkalmazkodik, viszont saját magunkat ki tudjuk pusztítani. (Jobb esetben csak a kultúránk semmisül meg és visszaesünk a kőkorszakba.) A méheket és más beporzó rovarokat sem azért kell megmenteni, mert cuki aranyosak, hanem mert ha kevesebb a beporzó, akkor kevesebb lesz a termés is bizonyos növényekből. A növényvédő szereink egyre kevesebb veszélyt jelentenek az emberre, viszont a klímaváltozás miatt eleve meggyengült rovarpopulációkat egyre inkább veszélyeztetik.

Az is kiderült, hogy a bio-gazdálkodással jelenleg képtelenek vagyunk annyi embert ellátni élelmiszerrel, amennyit kellene, viszont a nagyüzemi mezőgazdaság fokozatosan közelíthető a biogazdálkodáshoz (kevesebb vegyszer és jobb talajvédelem).

A bőrünkön most csak azt érezzük, hogy jaj de jó, most télen nincs olyan hideg, abba viszont nem gondol bele senki, hogy nyáron annál inkább hőhullám és szárazság  lesz várható az évek nagy részében, és az ilyen gyors változásokhoz sem az élővilág sem az emberek nem fognak tudni alkalmazkodni. Sokat beszélünk arról, hogy mi lesz 2100-ban, de a mostani kisgyerekek közül nagyon sokan megérik majd a következő századfordulót, az ő jövőjükről van szó elsősorban. A politikusok és üzletemberek nagy része az idősebb generációhoz tartozik, őket még az se nagyon érdekli, hogy mi lesz itt 2050-ben, addig meg „majd csak elleszünk valahogy”. Környezetvédelmi kérdésekben azok hosszú távú természete miatt, valójában a 60-éven felüliek nem is szavazhatnának, viszont a 40 alattiakat dupla szavazati jog kellene, hogy megillesse.

A klímaváltozást tagadók nagy része úgy szól hozzá, hogy semmit sem ért az előrejelző modellek működéséből. Ha belemegyünk ebbe egy kicsit, akkor a következőket látjuk. A modellek úgy működnek, hogy mennél jobban tudják a múlt változásait visszaadni (nem csak tendenciaszerűen, hanem az ingadozásaikkal együtt is), annál jobb az előrejelző képességük. Nagyon sok modell van, ami elég jól működik már és mindig arra jutunk ki, hogy ezek a modellek nem túlbecsülték, hanem inkább még alá is becsülik a globális felmelegedés és egyéb változások mértékét.

Nincs már vita arról hogy a felmelegedést az emberi tevékenység okozta, viszont a modellek korlátai abban állnak, hogy nehéz olyan jellegű változások hatását előre jelezni, amik még nem történtek meg sok millió év óta. Például hogy teljesen elolvad a grönlandi jégtakaró és a tengeráramok megváltoznak, vagy hogy sokkal több metán kerül a levegőbe mint eddig (ami tízszer akkora üvegházhatást okoz, de el is bomlik néhány év alatt), vagy ha az Amazonasz-medence esőerdői eltűnnek.  Mivel van sok modell, amelyek működése már most 90% feletti megbízhatóságú és ezeket folyamatosan finomítják, sokkal nagyobb valószínűségekkel dolgozunk már mint amit általában megszoktunk. Emellett mindig az derül ki, hogy a modellek nem hogy túlbecsülték volna, inkább alábecsülték a változásokat.

Mindezt figyelembe véve a klímaváltozás tagadása melletti propaganda nem elfogadható, a járványtagadáshoz hasonlóan kezelném. Olyan kutatók esetében, aki a nagyközönséget hülyítik a különféle videóikkal, kötelezővé tenném, hogy tudományos vitában, konferenciákon vegyenek részt, vagy a témában mérvadó szakirodalmat legalább elolvassák.

Ez az egész arról is szól, hogy mekkora sebességgel rohanunk a pokolba, le tudjuk-e annyira ezt lassítani, hogy legyen idő a gazdaság zöldítésére, életmódunk megváltoztatására és a világ össznépességének csökkentésére (mindhárom feltétel fontos). Ezt az öngerjesztő folyamatot mely ponton fogjuk tudni stabilizálni. A környezetvédelmi logika fordított ahhoz képest, mint amihez hozzászoktunk: ha kevesebb a beruházás (betonmonstrumokat értve ez alatt), ha kevesebb gyerek születik (bár nagyon nem mindegy, hogy milyen családokba) ha csökken a hús és tejfogyasztás, ha drágább a benzin és általában az energia, az mind inkább pozitív előjel a hosszú távú túlélésünk szempontjából. (Ezt fejezi ki az a fajta hasonlat, hogy Makó határából vissza kell fordulni Zalaegerszeg irányába.)

Az is kiderült, hogy gazdaság „zöldítése” csökkenti ugyan a problémák súlyát, de nem old meg semmit. Az atomerőműnek és a napelemeknek is jelentős az ökolábnyoma, és ezeket is 20-30 év után fel kell újítani vagy lecserélni, nem is beszélve arról, hogy mely ásványi anyagokból igényelnek sokat. Az elektromos autó használata is kompromisszumokat igényel a benzineshez képest, általában az alternatív energiák használata nem olyan kényelmes, mint a kőolajé vagy a gázé. Ez a nehéz váltás, az igényeinket csökkenteni és az életünket máshogy szervezni, több tömegközlekedéssel, kevesebb autózással, és általában kevesebb utazással.

Az elitekre való mutogatás ebben az esetben teljesen jogos, nem csak azért mert az ő fogyasztásuk a leginkább környezetszennyező, hanem mert mások is az ő szokásaikat majmolják. (A statisztikákat azért finomítanám, és jövedelmi tizedek szerint adnám meg a környezetszennyezés mértékét.) A szupergazdagok már azzal is, hogy évente többször körbe repülik a Földet, sokszor annyi szén-dioxidot termelnek, mint amit a bolygó semlegesíteni lenne képes. Mért ne lehetne megbecsülni nyilvánosan a gazdagok szén-lábnyomát, hogy például hogy XY évente legalább 15 Földet "fogyaszt el?" Kedvenc példám a brit királyi család (de lehetne akár egy amerikai tech-milliárdos is), akitől elvárható lenne, hogy az általa okozott szennyezésért valamit tegyen nyilvánosan, például erdőt telepítsen, vagy szén-dioxid megkötő üzemet hozzon létre saját pénzből? Az elit szemléletének megváltozása nélkül nem fog menni, igaz viszont, hogy konzum idióták tömegeivel sem.

A környezetvédelem semmiképp sem lehet az egyszerű „pógárok” elleni vádirat, hiszen annyi más mindennapos problémánk van, nem reális elvárás azt gondolni, hogy ezek mellett komolyan globális szintű kérdésekkel is komolyan foglalkozunk majd. Ha mégis megtesszük, nyilván kampányszerűen fogjuk tenni, mint egyes akciókban való részvétel (pl. szemétgyűjtés, petíciók aláírása). Mindenki azon a területen lesz leginkább aktív, ahol az érzelmileg is érintett, ilyen lehet például a helyi mezőgazdasági termények előállítása, vagy a folyók újraszabályozásának támogatása az Alföld elsivatagosodásának megakadályozására. 

Pánikkeltésre nincs szükség, viszont a háttérmunkának folyamatosan mennie kell kormányzati és céges szinteken egyaránt, a szemléletváltás pedig fokozatos kell, hogy legyen. A fiataloknak javaslom, hogy rúgják rá az ajtót az idős politikusok generációira, és az elitekből is kényszerítsék ki az életmódváltást. A jövő jól látható: mennél később történnek meg az akciók, annál több ember lesz pár évtizeden belül, aki csak vegetálni fog tudni, hogy valahogy túléljen, és nem arról fogunk beszélni, hogy egészségesen táplálkozzanak, hanem egyáltalán legyen mit enniük. Az éghajlatváltozás egyébként nem csak felmelegedésről szól, hanem aszályok, szélviharok és hidegbetörések gyakoribbá válásáról, a megszokott időjárás teljes felborulásáról is, ennélfogva nem csak a meleg égövi országokat fogja érinteni, hanem minket is hasonló mértékben.

Szeretném, ha tisztábban látnánk a bérdifferenciálás kérdésében, ami az utóbbi időben a tanárok és orvosok esetében merült fel. A versenyszféra elvileg nem nagyon különbözhet az államitól az alkalmazotti munkaköröket tekintve, hiszen az állam feladatait szinte teljes egészében ki lehet szervezni cégeknek (a legnagyobb kivételt ez alól alighanem az állam erőszak monopóliuma jelenti). A munkakörök nagy részében klasszikusan létezik a „normál szint” alatt és fölött ún. junior illetve szenior munkakör is, a szakmai tapasztalat és tudás megítélése alapján. Az elnevezés sokféle lehet: pl. segédmunkatárs-munkatárs-főmunkatárs, rezidens orvos-orvos-főorvos, tanár I.–tanár II.-mestertanár (legalábbis ennek felelne meg), de még akár betanított fizikai munkakörökben is létezik egyes cégeknél A, B és C kategória. Ezek a szintek fizetési lépcsők is egyben, és az egyes szintek között normálisnak mondható a 10-20%-os eltérés, és itt most csak az alapfizetésekről beszélünk. A kezdő szinten dolgozók még eléggé önállótlanok, több támogatásra szorulnak, valójában a második szint az, amikor elvárható a rutinszerű munkavégzésben az önállóság, a felmerülő kisebb problémák kezelése. Aki erre a szintre nem jut el 2-3 éven belül, ott felmerülhet a szervezeti probléma, mert a betanítása nem megfelelő, de az is lehetséges, hogy az adottságai alapján másfajta munkakör lehetne neki való. (Nagy valószínűséggel szenvedni is fog a munkakörben.) A harmadik szint az, ahova kevesen jutnak el, általában csak a legtehetségesebbek, akik messze túllátnak a munkakörükön, az átlagosnál összetettebb, speciális feladatokat is tudnak kezelni, és ők lesznek azok is, akiket fel fognak majd kérni, ha (a tágabb értelemben vett) „céget” képviselni kell, vagy prezentálni a tevékenységét a nyilvánosság előtt.

Ennél több szintnek nem nagyon van értelme, ha valaki kiugró tehetség és nagyon energikus, érdemes kiemelni mint vezető helyettest vagy osztályvezetőt, lehet belőle esetleg még igazgató is. Kérdés, hogy lehet-e lejjebb csúszni egy kategóriát, elvben a tudás nem fog csökkenni csak nőni, bár előfordulhat, hogy a technikai fejlődés elavulttá teszi, ilyen esetben viszont már újra lehetne definiálni az adott munkakörök tartalmát. A cégeknek kényelmes ezeket a kategóriákat használni, mert így bérsávokat lehet kezelni, amin belül csak kisebb eltérések lesznek egyéni megítélés szerint. A kategorizálások nem mondhatók önkényesnek, hiszen a munkatársak egy szervezeten belül a napi munkakapcsolatokban elég jól meg tudják ítélni egymás felkészültségi szintjét és a végzett munka minőségét, és az ilyen jellegű információk jó esetben a cégvezetéshez is eljutnak. (Ha valakit véletlenül magasabb vagy alacsony kategóriába soroltak, akkor az éves fizetésemelésekkel lehet fokozatosan kompenzálni, bár teljesen igazságos rendszert nem lehet létrehozni.)

A dolgozók között „bérfeszültség” elvben nem létezhet, egyrészt azért, mert a bérek titkosak, éppúgy nem nyilvánosak, mint például az illető kora vagy esetleges egészségügyi problémái, és ez rendben is van, hiszen mint tudjuk az irigység emberi gyarlóság és rontja a munkamorált. Amiatt sem lehet bérfeszültség, mert aki a bérét kevésnek tartja, átmehet másik céghez, ahol többet fizetnek, vagy kérhet fizetésemelést (kategória ugrást) a cégvezetőnél egy jó ajánlattal a háta mögött. (Az írásos referenciák ritkák ugyan nálunk, mert a legtöbben ódzkodnak leírni dolgokat, viszont a szakmai hírnév egy létező fogalom.)

Mindez még mindig a végzett munka minőségéről szólt és nem a mennyiségéről. Ha valaki túlmunkát végez, arra az alapfizetésen felül arányos díjazás jár, bármely területen. Ezeken kívül, ha valaki egy adott évben kiemelkedően teljesít, mert például a szokásosnál több feladatot kapott, azt prémiummal szokás honorálni. További fizetést növelő tényező lehet, hogy ha valaki olyan munkát végez, amit mások nem szívesen vállalnak, egy közismert esete ennek az éjszakai műszak, amire törvényileg előírt pótlék jár. Ugyanígy nehéz feladat lehet például orvosnak olyan helyen dolgozni, ami sok utazással jár és ahol feltételrendszer illetve eszközellátottság nem annyira jó. Tanár esetében a halmozottan hátrányos gyerekekkel végzett munka lehet ilyen, vagy olyan kis falvakban oktatni, ahol a közlekedés és infrastruktúra kevésbé jó állapotú, az ilyen fajta kevésbé népszerű munkakörök is pótlékot érdemelnek. Végül pedig vannak olyan részei az országnak, ahol a megélhetés költséges, elsősorban Budapest és egyes nagyvárosok, ahol a lakhatás és általában a szolgáltatások drágábbak. Ilyen területen a nagyobb hozzáadott értékre képes dolgozókat fogják keresni, tehát elvben több lesz az adott szervezeteken belül a főmunkatárs, a főorvos és a mestertanár, és általánosságban a specialisták, emellett várhatóan kisebb arányt fognak kitenni a kevés tapasztalattal rendelkező pályakezdők.

Ha azt gondoljuk, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát legalább nagy vonalakban, mintázatait tekintve, akkor egyúttal annak a feltételezésnek is helyt adhatunk, hogy egy kivételes korban élünk, aminek nincsenek kapcsolódási pontjai a múlttal, és mi minden tekintetben képesek lennénk meghaladni elődeinket holott tudjuk, hogy ez nem így van, sőt. Úgy gondolom, hogy mindig lehet megfelelő történelmi párhuzamokat találni, például a birodalmi logikák évezredek alatt nem sokat változtak, még ha az egyes birodalmak hatalmi eszközei nagyon sokat finomodtak is az idők során. Léteztek mindig diktatórikus, sőt önkényuralmi vezetésűnek nevezhető államok, velük egy időben jóval demokratikusabbnak mondhatóak és anarchiába süllyedők, ez is lehet egyfajta durva osztályozás. Míg egyes birodalmak az ügyes diplomáciának köszönhették a létezésüket (Bizánc, Habsburgok) vagy a kereskedelmen alapultak (holland, portugál gyarmatok), mellettük majdnem mindig léteztek olyan népek vagy államok is, amelyek leginkább a katonás szervezettségükre támaszkodva voltak képesek nagy területeket elfoglalni.

Az Oszmán-birodalom jó példa lehet számunkra, mivel a terjeszkedésüknek köztudomásúlag mi is a szenvedő alanyaivá váltunk a 16. században. Az egyébként nem igaz, hogy a keresztény világból ne kaptunk volna katonai segítséget, erre voltak kísérletek számos alkalommal, bár egyáltalán nem önzetlen módon és főként abból kifolyólag, hogy őket is fenyegette a törökök terjeszkedése. Ennek ellenére másféle évszázadon keresztül ezek a szervezetlen, az egységes vezetést, megfelelő motivációt és céltudatosságot nélkülöző seregek nem tudtak sikeresen harcolni „Allah katonái” ellen, olyannyira így van ez, hogy egy jó időn keresztül még Bécs is adót fizetett a szultánnak. Az Oszmán-birodalom egy igen jól szervezett katonaállam volt, amely minden irányban sikeresen tudott terjeszkedni és nagy területeket volt képes ellenőrzése alatt tartani több mint négy évszázadon át.

Még náluk is sikeresebb volt pár évszázaddal korábban a mongol hódítás, hosszú időn keresztül senki nem tudta őket legyőzni csatában, végül ez a birodalom annyira nagyra nőtt, hogy már nem volt többé lehetséges egyben tartani és egyetlen központból irányítani. Az ő esetükben is a szervezettség, a hadvezetés rengeteg fortélyának tökéletesítése és az alkalmazott taktika fegyelmezett kivitelezése lehetett a siker titka, ezek a jellemzők még egy magamfajta laikus számára is teljesen egyértelműek.

A modern államok közül a hitleri Németország illik bele leginkább ebbe a sorba, vele egy időben még a szintén fasisztának nevezhető Japán, valamint Sztálin kommunista Oroszországa mutatta egyértelműen a katonaállamok sajátosságait. Korunkban leginkább csak állig felfegyverzett kis államokról beszélhetünk, mint például Észak-Korea vagy Izrael, azonban itt a cél inkább a védelem és az elrettentés.

Oroszország gyakorlatilag 2011-ben lépett rá arra az útra, amelynek jellemzője a központi ideológia megváltoztatásával a régi birodalmi álmok felélesztése, a vezetésben egyfajta katonás stílus meghonosítása, ezen kívül a hadseregük fejlesztése. Kisebb helyi háborúkba bocsátkoztak, amelyekben egyes elitalakulataik jelentős tapasztalatokat is szereztek (Kaukázus, Szíria, Ukrajna keleti része). Oroszországnak egyébként nincs túl sok félnivalója, mert eltekintve attól, hogy atom nagyhatalom, a megszállása teljesen lehetetlen feladat lenne annak fényében, hogy a világ legjobban felszerelt hadserege, az amerikai sem tudott megbirkózni még Afganisztánnal sem. A megszállások úgy tűnik, hogy hosszabb távon mindenhol csak anarchiát és pusztítást okoznak. Emellett senki nem gondolja, hogy az orosz rendszer maga rosszabb vagy gonoszabb lenne az átlagnál (feltéve persze, hogy ez mérhető lenne objektív módon), leginkább csak a külső fellépése vált egyre agresszívabbá.

Az állam katonás szervezettsége és militáris szemlélet terjesztése a társadalomban olyan jelek, amelyek az ukrán fronton tapasztalt pusztítások mellett abba az irányba mutatnak, hogy Oroszország esélyes lehet katonaállammá válni, még ha jelenleg nem is mondanám annak. Az egyszemélyes vezető szerepe nagyon jelentős a katonaállamok esetében és úgy tűnik, hogy az utóbbi időben betegeskedő Putyin egyre inkább kigyengül már a hatalomból, kérdéses, hogy tudnak-e a helyére „castingolni” valaki mást rövid időn belül. A háborús logika szerintem hétköznapi módon nem nagyon értelmezhető és nem magyarázható, szükséges hozzá nem kis mennyiségű fanatizmus illetve fanatizálható embertömeg. A kelet-ukrajnai pusztítást némiképp magyarázza, hogy azokon a területeken a legnagyobb értékeket jelenleg alighanem a mezőgazdasági termőföldek és ásványkincsek (például szénbányák) képviselik, az orosz katonai stratégia számára feltehetően kevésbé fontosak az épületek, az infrastruktúra, az emberéletekről nem is beszélve. Mint a legtöbb háborúban, itt is lehet olyan gazdasági jellegű okokat találni, amelyeknek nagyon sok ember esik áldozatul, eléggé el nem ítélhető módon.

Oroszország szerintem fokozatosan katonaállammá válhat ezen az úton, az Oszmán-birodalomhoz hasonlóan erős központi irányítású hatalommá, ahol minden végső soron a hadsereg ellátására és bevethetőségre lehet kihegyezve, mivel egyébként gazdasági téren nem képes nagyobb sikereket elérni. Hosszabb távon a katonaállamok gazdasági fejlődése lemarad más országokétól, és ettől válnak végül egyre sebezhetőbbé, ami az oroszok esetében is megtörténhet, ha a jelenlegi pályát követik.

Vannak még hasonló jellegzetességet mutató országok sajnálatos módon, többek között Kína is mintha ezen az úton járna, ők pár év múlva megszerezhetik Tajvant, de csak a csúcstechnológiai cégekkel együtt, nem pedig lerombolt állapotban vehetnék hasznát. Egyébként a lerombolt területek, ahol még a társadalmi szerkezete is roncsolt, a hódító számára is nagyobb tehertételt jelent, mint amennyi előnnyel járhat.

Ilyen közismerten paradox, logikailag megoldhatatlan és feloldhatatlan állításokba kergetnek be minket egyes pszichológiai „szakértők” cikkei. Alapvető kérdés, hogyha a saját elménk úgyis átver minket, és mindenki azt látja meg, ami nekik tetszik, akkor minek bármilyen cikket olvasni is arról, hogy a saját elménk átver minket? Az egyik megoldása ennek a kérdésnek, hogy nincs mit tenni, hadd mondja mindenki azt, ami neki tetszik. A másik lehetőség, hogy elménket arra is használjuk, hogy egy kicsit szétcincáljuk ezeknek a „szakértőknek” az állításait, hátha végül valami használható is kijön belőle.

Először is feltűnő, hogy elvont matematikai, logikai feladatokon keresztül mutatják be, hogy a legtöbb ember tökhülye. Kezdjük azzal, hogy az emberek egy jó része ilyenkor valószínűleg meg sem érti, hogy mire is kell válaszolni. A másik, hogy a hangsúly azon van, hogy a kérdés elvont, és ezért nem is érzékeljük semmiféle tétjét a válasznak. Ennélfogva csak felületesen fogunk vele foglalkozni, játékosan felfogva, - egyébként be is bizonyították, hogy matematikailag ugyanazt a kérdést többféleképpen is fel lehet tenni és a helyes válaszok száma akkor lesz sokkal nagyobb, ha egy közismert gyakorlati helyzetről van szó. Ha viszont nem észlelünk tétet – legyen az feladvány, közéleti téma, pletyka, - akkor nem fogunk törekedni arra, hogy sok energiát fogunk fordítsunk a megoldás ellenőrzésébe, hanem játékos módon az első felbukkanó gondolatot fogjuk felkapni. A hangsúly a játékosságon van (l. Homo Ludens) és a felületességen, fölösleges erre építeni bármiféle koncepciót vagy pszichológiai konstrukciót, mint például „elmevágány” vagy „megerősítési torzítás”. Épp ilyen az ún. „tanult tehetetlenség”, - ami megint csak fölösleges, állat és ember is képes egyszerűen belefáradni és belefásulni egyes szituációkba, a pszichológusok „elme trükkje” itt is abban áll, hogy fölösleges szakkifejezéseket találnak ki, hajlamosan a dolgokat kicsit túlkomplikálni és feltalálni a meleg vizet.

Mi történik akkor, amikor nem felületesen és játékosan közelítünk a problémákhoz? Ilyen esetekben kompetensnek tartjuk magunkat (vagy esetleg megkérdezünk valakit, aki szerintünk kompetens az adott területen). Ha valóban kompetensek is vagyunk, akkor egészen máshogy fogunk gondolkodni, jóval nagyobb apparátussal és robosztusabb technikákkal közelítve az adott problémát.

Ebből az is közeledik, hogy aki tájékozottabb és műveltebb jobb megoldásokat fog tudni elérni és ne hagyjuk, hogy a pszichológusok bebizonyítsák nekünk az ellenkezőjét. Más kérdés persze, hogy ha valaki olyanokat tart kompetensnek, akik nem állnak ki vitatkozni komoly szakértőkkel, csak a laikusokat hülyítik. Itt azonban megint lényeges pont, hogy senki nem fog neten arról érdeklődni, hogy milyen alternatív ötletek alapján húzza fel a házát, hogy az ne dőljön össze, hanem megint csak olyankor, amikor inkább játékról van szó (gyakorlatilag az összes pszichológiai teszt esetében is), amelyek tét nélküliek, vagy aminek nem érzékeljük a tétjét. A műveltség és tájékozottság, ha tényleg komolyan vesszük, akkor egy idő után el fog vezetni minket oda, hogy elég sokféle nézőpontunk ahhoz, hogy nagyobb valószínűséggel jó választ adjunk.

Vannak persze szenzációhajhász pszichológusok, akik feltűnési viszketegségtől szenvedve irkálják a cikkeiket, olyan western hősök, akik csípőből tüzelnek mindenre, ami mozog. Ezt a fajta elmejátékot komoly és elmélyült kutatók sosem művelik, vagy legalábbis alaposan megválogatják a szavaikat és nem azt írják le, ami „szerintük talán úgy van”, hanem azt, amit valóban megalapozottnak tartanak.

Létezik emellett persze az agymosás jelensége is, amikor akkora nagy pszichológiai nyomást érzünk, hogy azt is elfogadjuk, hogy a kék az valójában piros, csak hagyjanak végre békén (a diktatúrák ezt a módszert használják), ilyenkor egyfajta alkuban bízunk, hogy ha elfogadjuk az alapdogmákat, akkor a saját kis érdekeinket is be fogjuk tudni majd csempészni a hátsó ajtón.

Nem nehéz persze olyan területet is találni, ahol kompetensnek érezzük magunkat, de a legtöbben mégsem vagyunk azok, ilyen például a pénzügyek területe, ahol az alapvető matematikai készségeinkre valóban szükség lenne. Most nem a karácsony és szilveszter időszakára gondolok, ahol mindenki szó szerint ész nélkül szórja a pénzt. Itt nem csupán a „fogyasztói társadalom” trükkjeiről van szó, inkább az lehet a háttérben, hogy az északi féltekén ez egy sötét és hideg időszak, és decemberben direkt „meghülyülünk”, hogy így tudjunk lendületet venni a három hónapos tél depresszív hatású időszakára. Igen, ez egy játékos időszak, amikor kikapcsolunk és direkt szórjuk a pénzt, de a legtöbb ember ennél azért többre képes.

Az „ún fogyasztói társadalom” egyébként megint egy fölösleges és a gyakorlatban használhatatlan kategória, hiszen alapból ösztönösen mohók vagyunk (a paleolit kor embere annyit kellett hogy felfaljon a zsákmányból, ami csak lehetséges, mert tudta tartósítani), viszont épp a tudatosság és a tájékozottság segíthet ezen. Itt van például az a tévhit, hogy az ingatlan biztosan jó befektetés. Az ingatlanoknak ára valóban emelkedik többnyire, csakhogy épületek fenntartási költsége is jelentős, amit nem elég egyszerűen levonni, hanem azt is ki kell számítani, hogy mi történik, ha befektettük volna. Létezik ezen kívül a saját munkánkra fel nem számolt díj is többek között. (A saját ingatlan sokszor inkább érzelmi kérdés sokak számára, és azt sem számoljuk ki tudatosan, hogy mekkora méretű ingatlanra van valóban szükségünk.) Az ingatlan is más befektetésekhez hasonlóan időnként veszíthet az értékéből, ez történt 2008 után és ez lehet jövőre is. Amitől ténylegesen nő az ingatlan értéke más befektetésekhez képest, ha az ingatlan közelségében munkahelyek jönnek létre, javul a közlekedés és a szolgáltatások színvonala, és ha többen akarnak az adott területre költözni. Ez csak egy példa arra az esetre, amikor komolyan veszünk egy kérdést, de a saját kompetenciánkat túlbecsüljük.

Hajlamosak vagyunk a saját munkánkat túlértékelni és másokét lebecsülni, a csalóka perspektíva miatt (ami közelebb van hozzánk azt nagyobbnak látjuk), gyakran beledumálunk abba, amihez nem értünk. A tudományos életben egyébként gyakori, hogy túlbecsülik a kutatók a kompetenciájuk határait, és belekontárkodnak más határterületekbe anélkül, hogy előzőleg tájékozódtak volna. Az is egyértelmű, hogy az információözönben a területek egyre inkább fragmentáltak lesznek, egyre kisebb szeletét vagyunk képesek átlátni egy tudományterületnek, vagy egyáltalán a világ eseményeinek. Sopánkodás helyett egy gyakorlatias javaslat: Kérdezzünk meg inkább olyanokat, akik szakértői az adott területnek, vagy pedig (nota bene) team-ben dolgozzunk. A magányos harcosok ideje ugyanis már rég lejárt, csak az amerikai akciófilmeken és a sztárok kultuszán szocializálódott tömegeknek nehezen esik le még a tantusz.

Habár a narratívák csak szubjektívek lehetnek és durván leegyszerűsítőek, az ember mindig vágyik az eseményekről történeteket megfogalmazni, amit nem képesek pótolni a legprofibb elemzések sem.

2022 egy olyan év volt, amikor a legtöbben nem éltünk ugyan rosszabbul, viszont a biztonságérzetünk sokat csökkent: háború, aszály, hőhullámok, élelmiszer árrobbanás, energiaválság jött sorban egymás után. Alighogy véget ért a járvány, jött egy háború a szomszédban, az oroszok megtámadták Ukrajnát. Eleinte sokan álltak határozottan az oroszok pártján, az ukránokat és a nagyhatalmakat hibáztatva, viszont ahogy telt az idő az orosz párti propaganda népszerűsége sokat csökkent, látván az orosz hadsereg kegyetlenkedéseit. Inkább úgy éreztük, hogy ebben a „nagy slamasztikában” (szalonképesen mondva) most mindannyian benne vagyunk. A világháború és az atomháború veszélye még fennáll.

Választások is voltak tavasszal, az ellenzék miniszterelnök jelöltje eleinte ígéretesnek tűnt, de a sokkal határozottabb kormányzati propaganda hamar megfordította az állást. Tudták, hogy a magyar ember sokkal inkább biztonsági játékos, mint ami Európa más részein megszokott, a háború kitörése után rá erre kell építeni, és a jól beijesztett választók tömegei rohantak el szavazni a jobboldalra és a szélsőjobbra (a nyeretlen kétéves Mi Hazánkra is), így még erősebb kétharmad lett az eredmény mint bármikor előzőleg. Arra szavaztunk, hogy inkább elfogadjuk a diktatórikus kormányzást, mert az talán képes lehet minket megvédeni. A kormány, pontosabban Orbán nem is nagyon foglalkozik már a parlamenttel, rendeleti úton vet ki adókat is, amit még a régi magyar királyok se nagyon engedhettek meg maguknak, manapság viszont a szükségállapotra való hivatkozással megtehetik. Van akinek ez tetszik, van akinek nem, de ez van.

A nagy áremelkedéseket a kormány a háborúra fogta, az „elhibázott Brüsszeli szankciókra”, de itt van azért egy csúsztatás, mert nem mondták meg közben, hogy mégis mit kellett volna tenni. Amit nem lehetett kimondani az lett volna, hogy szerintük Ukrajnát nem kellett volna semmivel sem támogatni, hanem hagyni, hogy az oroszok lerohanják őket és utána egyezkedni. Nyáron nagy aszály volt, a termés egy része tönkrement, ami a megdrágult energiával együtt az egekbe lőtte az élelmiszer árakat, de nem csak ez, hanem az emberek úgy érezték, hogy háborús helyzetben több élelmet kell betárolni és fogyasztani, mert utána már nem lesz elég vagy még sokkal drágább lesz. Talán nem kellett volna a közmédiumokban folyton a háborúról beszélni.

Ebben az évben már az EU sem nézte tétlenül, hogy Orbán inkább az oroszok felé húz az ukránokkal szemben, vétózzuk a döntéseket és csak a kibúvókat keressük. Emiatt felvették a kesztyűt és elkezdtek betartani nekünk az EU források visszatartásával, ez egy kicsit megborította az államkincstárt a nagy választási pénzszórások után. Az év vége felé a kormányunk azt mutatta, hogy mintha tényleg csökkenteni akarná ezeknek a pénzeknek az ellopását és nem akar mindig külön utakon járni, így ezek a pénzek zöld lámpát kaptak megint, de szoros pórázon maradtunk.

Pár terméknek az árát még az év elején befagyasztotta a kormány, és vita volt arról, hogy ez kinek volt jó. Az élelmesebbeknek biztosan, akik mindig elég korán beszerezték a boltokból, mielőtt elfogyott az olcsó cukor, olaj, tej vagy liszt. A benzin ársapkát egyre nehezebb volt fenntartani, a MOL volt a játszma fő nyertese és a kis benzinkutak kivéreztetése folyt, ősszel viszont egyre nagyobb sorok kígyóztak már a benzinkutakon, ezért el kellett már engedni. A kormány újabb különadókat vetett ki, amik arra is jók lehetnek, hogy az itteni multik egy idő után feladják, és magyar vállalkozók vegyék át majd ezeket a cégeket.

Az energiatakarékosság lett a fő téma megint, hosszú idő után. Már nyáron is gond volt egész Európában a szárazság miatt az atomerőművek hűtésével, a vízi erőművek is alig termeltek, a kontinensünk földgáz függő, és ha nincs vezetékes orosz gáz, akkor cseppfolyósítottat kell venni Amerikából vagy a Közel-Keletről. A nagy kereslet miatt megdrágult az energia, az élet szó szerint benyújtotta a számlát az elkényelmesedett európai lakosoknak. Mi sem tudtuk ezt megúszni, hiszen még mindig inkább szegény országnak számítunk mint gazdagnak, és habár a rezsicsökkentés csak megfelelőzött, de nem szűnt meg, emellett tűzifa vásárlására is van kedvezmény. Azok kerültek bajba, akik gázzal fűtik a régi típusú nagy és rossz szigetelésű házakat, és persze a legszegényebb rétegek is. Iskolákban és a hivatalokban a 18 fokban sokan már most is fagyoskodnak, és jövőre sem biztos, hogy jobb lesz, sőt lehet a helyzet még rosszabb is, miközben a környezetünk védelme sem annyira fontos már sokaknak.

A kormány sokat spórolt a pedagógusok béremelésén, mert ezt eléggé önkényes módon az EU pénzek kifizetéséhez kötötte, a tanárok hiába sztrájkoltak és tüntettek ez ellen. Lett volna pénz a tanárok fizetésének emelésére (vagy például az ápolókéra is), de Orbán nem kedveli őket, és nem tartja a munkájukat olyan fontosnak, mint például a fegyveres testületekét, de például a nyugdíjasok is nagy emeléseket kaptak. Orbán rendszere még inkább katonás vonásokat kezdett ölteni.

Ez a fajta narratíva ha nem túl részletes ugyan, de még így is túl hosszú lehet sokaknak, és viszonylag kevés benne az érzelmi töltet szemben a különféle összeesküvés elméletekkel, amik magyarok elleni összeesküvésről, liberális diktatúráról, a nagytőke világuralmáról vagy esetleg magyar maffiaállamról stb. szólnak. Tökéletes narratíva viszont elvben nem létezhet, hiszen az ember nem lehet neutrálisan külső szemlélője azoknak a történéseknek, amiknek valamilyen módon ő maga is érintettje.

Ideje lenne alkalmazni a tudomány utóbbi száz évének eredményeit a gondolkodásunkban, ez azonban amiatt sem könnyű, mert a feltáruló világkép még a tudósok nagy részét is zavarba hozza. A kvantummechanika elmélete nagyon jól alkalmazhatnak bizonyult, ezen alapul többek között a számítógépek működése is. Annak ellenére van ez így, hogy az egyenletei és a változói teljesen máshogy működnek ahhoz képest, amit a hagyományos tudomány mechanisztikus világképében megszoktunk.

A kvantummechanika által leírt jelenségek egyik értelmezési módja a Carlo Rovelli által népszerűsített ún. relációs értelmezés, aminek középpontjában áll az a felfedezés, hogy a kvantummechanika nem csupán a szubatomi jelenségek működését írja le, hanem a világunk alapvető működésmódjáról is szól. Ennek a felfogásnak az értelmében a megfigyelő nem különül el teljesen a megfigyelt jelenségtől, hanem egy rendszert alkotnak és kölcsönhatásban állnak.

Nota bene: Nem létezik, mert elvben nem is létezhet a valóságon kívül álló, steril megfigyelő, aki abszolút igazságokat lenne képes leírni.

Megfigyelhetünk hullámokat, amelyek időnként anyagként viselkednek, vagy anyagot, amelynek hullámtermészete is van, tehát nagyon nem mindegy, hogy milyen feltevésekből indulunk ki. A valóságunk alapvető építőköveit azonban nem is annyira anyagi részecskék és energiahullámok alkotják, sokkal inkább elkülönülő eseményekről és kölcsönhatásokról érdemes beszélni.

Érdekes módon, az agykutatás legújabb eredményei is azt mutatják, hogy az agyunk sem úgy működik, hogy részinformációkból rakja össze a valóságról szóló képet, hanem eleve van benne egy kép, amit szerinte az adott helyzetben látnia kellene, és az eltérések alapján folyton módosítja ezt. Nem információmorzsákból rakom össze az utca képét, hanem eleve van egy képem róla, hogy milyennek kell lennie annak az utcának, és az eltérések alapján módosítgatom. Tehát az elménk nem az információt gyűjti a világról, hanem az általa tapasztalt eltéréseket dolgozza fel.

Ha ezeket az eredményeket alkalmazni próbáljuk például a politikai felfogások esetében, akkor a divatos, de félrevezető „post truth” elmélet helyett inkább azt kellene mondani, hogy az emberek gondolkodásában sokféle lehet az, amit „normálisnak” vagy „elvárhatónak” tekintenek, és amiből kiindulva korrigálják a felfogásukat a tapasztalataik. Például egy konzervatív ember számára az alapvető a hagyomány, a liberálisnak viszont a haladás (vagy legalábbis a változás). Ebből kifolyóan nehézségekbe ütközik a kétféle felfogású ember beszélgetése, mivelhogy ami az egyik számára természetes, az a másiknak kivételes, járulékos jelenség csupán.

Azzal még szerintem nincs semmi probléma, hogy a gondolkodásunk kiindulópontja egy modell, baj csak abból lesz, ha minden eltérést ehhez képest kiirtandó, megszüntetendő dolognak tartunk, ez már egy erősen dogmatikus felfogás. Semmiféle alapunk vagy racionális indokunk nincs arra, hogy bármilyen jelenséget csak amiatt ki akarjunk zárni, mert az nekünk nem tetszik. Az viszont teljesen természetes, hogy van egy olyan modell, leírás, amit sokan elfogadnak, mert így létezik egy rendszer, ami jó kiindulópontként szolgál, - ez a mai magyar társadalom nagy többségének az értékrendszerére is érvényes. Amikor már túl sok lesz a kivétel és a világképünk már nehezen alkalmazható, akkor az alaprendszert fogjuk megváltoztatni éppúgy, mint ahogyan az a tudomány elméleteinek esetében is történt, bár a társadalom szintjén az ilyen változások nem mindig látványosak.

Maga a tudomány sem mindig pártatlan e téren, mert hajlamos mindent részekre bontani és elkülönülten vizsgálni, holott tudjuk, hogy az egész mindig több mint a részek összessége. Az emberi közösségek is mindig adnak valami pluszt, többletet az egyén életéhez képest, olyan tulajdonságokat jeleníthetnek meg, amik az egyes emberek életében nem nagyon fordulnak elő.

A világbajnokság kapcsán focis analógiával is meg tudom világítani, hogy legalább kétféle felfogás is lehet egy időben egyaránt működőképes. Vannak olyan csapatok, amelyek néhány sztár kreatív megmozdulásaiban bíznak elsősorban, az ő céljuk gólokat lőni és lehetőleg nem kapni. Más csapatok ezzel szemben inkább az egységes csapatmunkára építenek – a magyar válogatott is ilyen egyébként. A védekező felfogású csapatok játéka ugyanúgy eredményes lehet annak ellenére, hogy kevésbé látványos: a céljuk csupán az, hogy ne kapjanak gólt és majd sikerül valahogy bekotorni egyet. Tehát mindig és mindenhol különféle felfogások versengenek egymással, amelyeknek nem annyira a jogossága, mint az alkalmazhatósága lehet az igazi kérdés, és az én felfogásom is csak egy lehet a sok közül, amit folytonosan korrigálnom kell a tapasztaltakkal.

Szavaink jelentését nem lehet definiálni, mert a jelentés mindig a köznyelvi használat során jön létre. Emiatt ha akarnék, se tudnék az ellen tenni, hogy a „paraszt” szavunk ne legyen nagyon negatív értelmű, sőt sértő, és nem véletlen, hogy a legtöbb európai nyelvben szintén a földhözragadt, szűk látókörű, kicsinyes, műveletlen, igénytelen, indulatoskodó ember jelzőjeként használják.

Ha kimondatlanul is, de mégis csak a politika egyik jellemző vonásává vált az utóbbi időben, pontosabban egyes politikusok vették észre a lehetőséget abban, hogy „parasztnak lenni oké,” ez teljesen rendben van, sőt direkt bátorítjuk is az ilyen magatartást, innen jön a cikkem provokatív címe is. Teljesen természetes sokak számára például az is, hogy eléd tolakodnak a rendelőintézetben. Ha valami nem úgy történik, ahogy ők szeretnék, akkor egyből indulatosan reagálják le, hiszen neki az „jár”, hiszen ő magyar ember (vagy mert amerikai, vagy angol stb.) A köznyelvi igénytelenség, hogy nem törekszünk pontos fogalmazásokra, manapság már „elmegy szódával”, bár engem nagyon zavar a sok „izé”, ami valami olyasmit jelent, hogy úgyis tudod, mit akarok mondani. Ugyanígy irritál az írásban elterjedt -ba/be a –ban/ben helyett, bár lehet, hogy ez esetben én vagyok túl szőrszálhasogató. Ezen túlmenően a „paraszt” jellemzője, hogy amellett, hogy a félműveltnek mondani erős túlzás lenne, magát egy „szólás szabad” embernek tartja és a "megkérdőjelezhetetlen tényeken" alapuló véleményét szereti is nyíltan hangoztatni.

A paraszti mentalitás a hagyományos földművelő társadalomban teljesen rendben volt, mert a túlélést segítette a pesszimizmusa, másokkal szembeni bizalmatlansága, sőt még az irigysége is, hiszen ha a termés tönkrement éhezés várt a családra egy éven keresztül, és az erőforrások igencsak korlátozottak voltak. A mai társadalomban nem érzem ezt a felfogást annyira adekvátnak, hiszen a „win-win” szituáció jóval gyakoribbá vált, ezért már a polgári értékrend az, ami a városi vagy urbanizált falusi környezethez sokkal jobban illeszkedik. (A polgárosodás szavunk ennek ellenére sajnos elcsépeltté vált és kiüresedett az utóbbi időben.) A falusi környezetben élők esetében a „gazda” szavunk jóval pozitívabb jelentést hordoz érthető módon, hiszen a gazdálkodás azt feltételezi, hogy az illető tudatosan egy bizonyos optimumra törekszik, miközben tisztában van a korlátaival is. Ehhez hasonló értelmű a tudományos szövegkörnyezetben olykor előforduló „parasztpolgár” szavunk is.

A „paraszt” ellentéte egyébként nem a „polgár”, hanem a „sznob”: az előkelősködő ember, aki azt keresi mi a menő, külsőségekben szeretne kitűnni. Németh László már a ’30-as években megfogalmazta azt, hogy a magyar társadalomban leginkább sznobok és parasztok vannak, ami két nagyon végletes felfogás és világnézet. Egyébként én aki ezt írom, szintén tele vagyok paraszt felmenőkkel éppúgy mit a magyar társadalom nagy része, emiatt lehet, hogy habár időnként nem áll távol tőlem némi sznobéria sem, mégis valószínű, hogy időnként a paraszti reflexek is kiütközhetnek a viselkedésemben. Ismerek egyébként olyan embereket is, akik kétfajta stílusban beszélnek: precízebben fogalmazó, hivatalosat használnak a munkahelyi környezetben, viszont ha maguk között vannak, akkor átkapcsolnak egy kevésbé választékos, igénytelen falusias dialektusba.

Ezzel még nem lenne olyan nagy gond, bár engem egy kissé zavar a magyar társadalomban a polgárosodási tendenciákat követően helyenként tapasztalható „vissza parasztosodás”, de nagy gond nincs mindaddig, amíg tisztában vagyunk azokkal a hátrányokkal, amik a származásunkból fakadnak, és ebben az értelemben a paraszti származás csak egy példa akar lenni. Nem véletlen, hogy többek között a lengyeleknél, az oroszoknál vagy nálunk olyan a többség politikai kultúrája amilyen, és a politikai határok sok országban különféle földrajzi határokkal is egybeesnek. (Például Romániában is máshogy szavaz a polgárosodottabb Erdély, mint Moldva és Havasalföld, Bukarest kivételével.) A paraszti felfogás számára könnyebben elfogadhatóak a különféle összeesküvés elméletek, hiszen áttekinthetővé és magyarázhatóvá teszik a politika működését sajátos primitív logikáik mentén, és az atyáskodó földesúr vagy jóságos király az, akiben leginkább reménykedni tudnak. A szélsőjobbos ideológiákat még mindig jobban elfogadják a kisebb rossz elveként, mint az ismeretlen rosszat, amilyenekkel a földesurak folyton ijesztgetik őket. (Ezt a mondatot is minimum ötödik generációs értelmiségi háttérrel már nyilván sokkal választékosabban fogalmaztam volna meg.)

A származás szerepét nem akarom túl értékelni, az mindig csak valamiféle kiindulópont, így például aki valamiféle harcos felmenőkkel rendelkezik és ilyen jellegű családi hagyományt örökölt, annak is meglehet a maga keresztje. (Lehet, hogy alapból 90%-ban konfliktuskereső lesz egy olyan társadalomban, ahol az legfeljebb csak a szituációk 10%-ban lenne indokolt.) Amire ki akarok még lyukadni itt, hogy valamilyen származása mindenkinek van. Egy bizonyos szintű rasszizmus például valamennyire kódolt lehet bennünk, de közben nem gondolkodunk el azon, hogy annak a többségi társadalomnak, ami számunkra egy természetes közeg, szintén megvannak a sajátos korlátai, és nem árt ezekkel tisztában lenni.

Nem egyszerű válaszolni erre a kérdésre, hiszen vannak olyan élelmiszerek, amiket a legtöbben gyakran fogyasztunk, de egyáltalán nem biztos, hogy akár egészségügyileg, akár a fenntarthatóság szempontjából mindegyiket alapvetőnek kellene neveznünk. Én azokat sorolnám ide, amelyek a mi éghajlatunk és jelenlegi környezeti viszonyaink alatt nagy biztonsággal megteremnek és viszonylag kevés feldolgozással előállíthatóak, és emellett valóban nélkülözhetetlenek az emberi szervezet számára.

Mivel az egész kultúránk gabonatermesztésre épült és a természetes növénytakarót is jórészt pázsitfüvek alkotják, ezért a gabonákat, azon belüli is az őszi búzát mindenképpen ide sorolnám. A búza termésbiztonsága egyébként kiemelkedően jó más növényekhez képest. Glutén érzékenységtől csak a lakosság kis százaléka szenved, számunkra más gabonanövények jöhetnek szóba, amik szintén jól megteremnek. Azt viszont nem gondolom, hogy a boltokban a liszt lenne az egyik alapvető élelmiszerünk, hiszen a legolcsóbb lisztek nemigen alkalmasak házi kenyérsütésre, ami általában nem is gazdaságos tevékenység a mai energiaárak mellett. Elviekben a teljes kiőrlésű vagy kevert gabonákat tartalmazó kenyerek lennének azok, amelyet az alapvető élelmiszerek közé kellene sorolni, nem véletlen, hogy régen a barna vagy fekete színű kenyereket fogyasztották a legtöbben, a fehér kenyeret csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak.

A burgonya szintén fontos keményítőforrás, szintén az alap élelmiszerek közé tartozik a mi éghajlatunkon, mert nem különösebben igényes növény és a kissé csapadékosabb tájakon jól megterem.

Fehérjeforrások közül alapvető nálunk a bab és a borsó, más éghajlatokon ilyen lehet még a szója is. A bab és borsó termesztésének tápanyagigénye nem kiemelkedően magas, és bár a fehérje összetételük számunkra nem optimális, de mégis tartalmazzák a szükséges aminosavakat.

Hús is lehet alapvető táplálékunk azokon a területeken, ahol növénytermesztésre nem alkalmas, füves puszták találhatók, például szikes legelőkön a birkahús. A csapadékos Nyugat-Dunántúl legelőin a szarvasmarha illetve a tehéntej és a tejtermékek sorolható még ide, vagy más tájainkon a kecske- és a juhsajt lehet ilyen. Fontos viszont, hogy még ezeken a tájainkon sem lenne annyi hús és tejtermék, hogy jusson mindennapi fogyasztásra, hiszen a gabonáknál jóval kisebb mennyiségeket tudunk megtermelni az állati termékekből. Az állati fehérjék fogyasztása különösen a gyermekek fejlődő szervezete számára lehet fontos, ezt figyelembe véve a tehéntej valamilyen szinten még az alap élelmiszereink közé tartozhat.

Mindenképpen az alap élelmiszerekhez sorolhatóak még a kevesebb kalóriát, de sok rostot és vitamint tartalmazó, szezonális gyümölcsök és zöldségek is. Zöldségek és gyümölcsök megint csak jól termeszthetők nálunk, de a fogyasztásukban messze elmaradunk az európai átlagtól, nem véletlenül sokkal több nálunk a túlsúlyos és elhízott ember. Télen a sokáig elálló zöldségek mint a sárgarépa, petrezselyem, káposzta fogyasztása ajánlatos, vagy a gyümölcsök közül az almáé. A hibás agrárpolitika (az uniós politikát is beleértve) nagy részben okolható azért, ha az évszaknak megfelelő gyümölcsök és zöldségek kínálata szűkös.

Kérdéses, hogy a különféle olajok és zsiradékok mennyiben alapvető élelmiszerek, tény hogy ezekre a húsnál is kisebb mennyiségekben van szükségünk. A cukor semmiképpen nem alapvető, de az étolajat sem nevezném annak. A jól megszokott rántott hús és olajban sült krumpli túl gyakori fogyasztása például hosszú távon egészségügyi problémákat okozhat, ugyanez elmondható a süteményekről is.

Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy többek között a baromfihús, a tojás vagy a disznóhús fogyasztása kerülendő, sokkal inkább azt, hogy nehezen lenne megindokolható, hogy mért soroljuk ezeket az alapvető élelmiszerek kategóriájába. Habár nem minden esetben könnyű eldönteni, hogy mi tartozik ide, de az alapvető élelmiszerek azok lennének, amik elvileg mindenkinek járnak alanyi jogon, hiszen senkit nem akarunk éhenhalatni. Az árrögzített termékek köre elhibázott, mert például a csirkemellel szemben inkább idényzöldségek és gyümölcsök fogyasztását lehetne támogatni. A liszt, cukor árrögzítése kimondottan az ésszerűtlen felhalmozást segíti, lesznek olyanok is, akik betárolnak egy mázsa lisztet, ami könnyen tönkremehet, mert nem tudják majd felhasználni.

Árrögzítés helyett például lehetne élelmiszer utalványokat adni a legrászorultabb rétegeknek az önkormányzatokon keresztül, mondjuk havi 10-15 ezer forint értékben, emellett pedig a kereskedők vállalhatnák egyes alap élelmiszerek termelői áron történő értékesítését. (Az állami kiadásokra költségvetési fedezetül szolgálhatna többek között a nyugdíj prémiumok és 13. havi nyugdíjak részleges csökkentése is.)  Ez persze már politikai felfogás és ízlés kérdése, hogy milyen módon támogatjuk azt, hogy a valóban alapvető élelmiszerek mindenkihez eljussanak.

A történetek nagyon lényegesek, az a jó előadó és társasági ember, aki történeteket mesél és ez a politikában sincs másként, hiszen ha választani lehet, hogy egy kis pont vagyok-e nem messze valamilyen statisztikai átlagtól vagy pedig egy történet szereplője, közülünk legtöbben az utóbbira fognak szavazni. A mostani rendszernek van egy fajta története, narratívája, amit el lehet mesélni, amihez hasonlóval még egyik ellenzéki párt sem volt képes előállni. Több millió választópolgár többé-kevésbé hisz is benne, és amíg egy narratívában sokan hisznek, addig nagy eséllyel működni is fog, ebből a szempontból a rendszerkritikus felfogásnak nincs sok jelentősége. A szocializmus rendszere is addig működött, amíg sokan hittek benne, hogy ez a jövő, de amikor már elitcsoportok se nagyon támogatták, akkor hirtelen elkezdett összeomlani.

Ez most nem egy spekuláció akar lenni, hogy jaj, meddig lesz még Orbán-rendszer, mikor lesz már vége, számomra ez a kérdés most indifferens annál is inkább, mert a jövőt senki nem ismeri. A nem tudom, minek nevezzem (Fidesz?, NER? ) narratívát ne akarjuk se túl feketére, se túl fehérre festeni, viszont a jellegzetességeit és korlátait nem árt ha ismerjük, és érdekes lehet, hogy milyen képet tudunk összerakni a mozaikokból.

Nem kell senkinek sem elmondani a történetet, hiszen folyamatosan erősítgeti maga a kormányfő is, lényeges elemei a biztonság és a családközpontúság, amelyek megkérdőjelezhetetlen alapértékek. Igazából viszont nem létezik olyan, hogy mindent felülíró alapérték, mert mindennek megvan az optimuma, a túlzott biztonságra való törekvés csökkenti a vállalkozó szellemet, a túlságos családközpontúság pedig xenofóbiát eredményezhet (ez egy kutatási eredmény egyébként).

Ennek a fajta biztonságelvű felfogásnak nyilván mély gyökerei vannak a magyar történelemben, már a Kádár-rendszerre is ez volt a jellemző, de még régebbi példákat is találhatunk, akár a jobbágyait védő nemes urakig is visszamehetünk. (A biztonságérzés hiánya részben magyarázza azt is, hogy mért élték meg a rendszerváltást sokan kudarcként.)

Az is fontos, hogy a kormány nem ritkán még rá is játszik erre és hajlamos a saját szerepét túlhangsúlyozni, ijesztgetni az embereket eltúlozva azt, hogy a migráció, az orosz-ukrán háború (na és még többek között a „gender” is) milyen közvetlen veszélyekkel fenyegetnek most minket. Tény viszont, hogy a kormány folyamatosan mozgásban van és el kell ismerni, hogy rengeteg intézkedést hoz az ügyben, hogy védje az állampolgárait a különféle kedvezőtlen külső hatásoktól. (Az is a kormány javára írható, hogy Európában sok ország keresi most az útját Olaszországtól Szlovákiáig, és él át válságjelenségeket.)

Az emberek biztonságérzetének erősítése költséges lehet, kérdéses ennek a finanszírozása: a családtámogatások, nyugdíjelemelések, rezsitámogatások és az állam egyéb kedvenceinek támogatása (sport, határon túli szervezetek, nagy egyházak, rendőrség és katonaság erősítése) az államkincstárat is megterheli, bár az állam törekszik maga is az itt levő multicégek, bankok fokozottabb adóztatására. Egy kis országnak általában véve nagyobbak a lehetőségei a téren, mert mindig találhat olyan réseket, amilyenek a nagyobbak számára nem járhatók, példa erre akár Írország vagy Svájc, két olyan példa, ahol az életszínvonal kiugróan magas. A mi esetünkben egy nagy nemzetközi bank, vagy akár kereskedelmi multi cég pénzügyi bevételében is csak kis részt képviselnek csak a magyarországi üzletágak, az viszont már gondot jelentene nekik, ha a nagy nyugat-európai piacokon is ugyanezzel az adópréssel kellene szembenézniük. Igen kérdéses, hogy más országokban tömeges méretekben alkalmazni lehetne-e ezt a fajta adópolitikát, mint amit nálunk.

Másik probléma forrása lehet, hogy a piac (a nagy befektetők) néha úgy látják, hogy a magyar gazdaság számukra bizonytalan terep és ilyenkor elkezdik rángatni a forint árfolyamát. A gazdasági téren külön utasként megbélyegzett argentin és török kormány nem tudta elkerülni a valutájuk leértékelődését, ami az infláció elszállását is kiváltotta, és nálunk is csak egy-két fokkal jobb a helyzet e téren.

Az EU támogatások lényeges részét képezik a csatlakozási szerződésünknek. A magyar külpolitika azonban agresszívan külön utasnak mondható, mert középre akarja pozícionálni magát Európa és Ázsia közé, lavírozgatása igen feltűnő. Ezt nevezik a közgazdaságtanban „freerider” vagy potyautas mentalitásnak, mert a közös döntések közül csak azokat fogadjuk el, amik számunkra előnyösek és kivonjuk magunkat azok közül, ahol nekünk is áldozatokat kellene hoznunk (a példákat hagy ne soroljam, annyira közismertek). Ha mindenki ezt a politikát folytatná mint mi, akkor az EU jelenlegi formájában megszűnne, kérdés, hogy mi maradna belőle meg egyáltalán. Az EU támogatások visszatartása maradt eszközként az EU kezében, hogy ezt a fajta politikát szankcionálja, még ha az indoklás néha ettől eltérő is lehet.

A különféle narratívák fenntartásának mindig meg kell fizetni az árát is. Egyik fajta korlátja ennek a rendszernek a pénzek átcsoportosítása azokról a területekről, amelyek az elmondott történetben marginális szereppel bírnak. Nem véletlen, hogy az oktatási rendszer és ezen belül is a tanárok fizetése kerül a sor végére, de nem jár sokkal jobban az egészségügyi rendszer sem, a magyar vállalkozások jelentős része sem kap megfelelő támogatást, sőt szociálpolitikáról se nagyon beszélhetünk, ezen kívül még a függetlennek mondható kulturális értelmiség is megszenvedi. Velük szemben viszont a parancsokat végrehajtó hivatalnokréteg lojalitásának biztosítására mindig kell anyagi fedezet.

Egy kormány közeli magyar vállalkozórétegnek kedvez a rendszer, hogy ez mennyiben jogos, arra lehet pro-kontra érveket is felhozni. Elmaradnak viszont azok a fejlesztések, amik nincsenek szem előtt vagy valamiért nem szimpatikusak a döntéshozók számára (pl. közműhálózat, energetikai hálózat karbantartása és fejlesztése, szélenergia, tömegközlekedés modernizálása stb.) Az önkormányzatiság mint fogalom szintén nem fér bele egy katonás, parancsuralmi rendszer kereteibe.

Jelenleg a mi narratívánk, amely ideológia hátterének felépítésére és népszerűsítésére számos intézményt hozott létre a mostani rendszer (és ezt nem is kötném teljes mértékben egy adott személyhez), jelenleg igen komoly nyomás alatt áll több oldalról is. Nem beszéltünk még az éghajlatváltozás hatásairól sem, ami egy újfajta, már középtávon is jelentkező kihívás a biztonságérzetünkkel szemben. Engem a rendszer egyre nyilvánvalóbb diktatórikus vonásai töltenek el leginkább aggodalommal, amiket még akár tovább erősíthet is a külső nyomás. Amíg viszont abban a fajta történetben sokan hisznek, hogy a rendszer végül is számukra biztonságot nyújt és munkát is ad, addig még mindig valamennyire működőképes maradhat.

A burgonya piaci árát jelentősen befolyásolja a szezonalitás és a minőség, nem olyan sztenderd termékről mint például a 2,8%-os zsírtartalmú tej. A tárolási költsége a bekövetkező minőségromlás miatt is jelentős lehet, az apró szeműek hámozásakor sokkal nagyobb a veszteség mint a nagyobb szeműnél, ezen kívül a gumók nem is mindig egészségesek. (Tapasztalatból tudjuk általában azt is, hogy ősszel melyik beszerzési forrásból érdemes megvenni pár zsákkal olyan minőséget, ami a következő év közepéig is eláll. Ilyenkor a minőség fontosabb lehet, mint a beszerzési ár.) Ezeket figyelembe véve, sem biztos, hogy az őszi ár rögzítése jó döntés volt.

Az árrögzítés lehet egy fontos intézkedés, mert sokaknak segítséget nyújthat, akik szerényebb anyagi lehetőséget között élnek. Nekem az a tapasztalatom a cukor és az étolaj esetében, hogy a rögzített árú termékeket majdnem mindig felvásárolták előlem, így például előfordult, hogy a harmadik üzletben is csak porcukrot tudtam venni kristálycukor helyett. A nagyon alacsony árú termékeket felvásárolják az élelmesebbek, akik jobban ráérnek vásárolgatni vagy pedig jobban informáltak (tudják, hogy mikor fogják az adott terméket a polcokra kirakni), és vagy felhalmozzák, vagy feltehetőleg továbbértékesítik másoknak. Biztos vagyok benne, hogy már létezik ezeknek a termékeknek egy másodlagos, fekete piaca is.

Az árrögzített burgonya nagy eséllyel gyengébb minőségű lesz és hamarabb elfogy, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy a megfelelő minőséget képtelenség folyamatosan készleten tartani, az emberek „viszik mint a cukrot”. Alacsonyan rögzített árak azt is sugallhatják, hogy a jövőben nem lesz, érdemes tehát jól betárolni.

Az ellenőrzés is kritikus pont: Fizikailag lehetetlen több ezer üzletet ellenőrizni, hogy valóban van-e náluk készleten és tényleg azon az áron adják-e, amit meghatároztak. Az ellenőrzés ilyen esetekben valószínűleg szelektív lesz és a pénzbüntetésekről részben politikai szempontok, esetleg személyes összeköttetések alapján fognak dönteni. Egyfajta ellen taktika lehet az üzletek számára, ami az olaj és liszt esetében is elfordul, hogy más, magasabb vagy kissé eltérő minőségű terméket kínálnak, igen magas piaci árakon. Így például egy üzlet mondhatja azt, hogy nála sosem volt még mondjuk holland sárga krumpli, és mivel még nem árazták be, az új ára miért ne lehetne többszöröse a hatóságilag előírtnak.

A krumpli nagy részét importból szerezzük be, kérdéses, hogy ki fogja veszteséggel behozni illetve hogyan fogja tudni az állam ezt kikényszeríteni. Egyfajta megoldás lehet erre, ha az állam akár nyíltan, akár burkoltan maga fogja megvásárolni az import egy részét, biztosítva a hazai ellátást. Ugyanez érvényes lehet a tojás, olaj, tej vagy más termékek esetében is. Nem nagyon van olyan termékünk, amit a jelenlegi magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar megfelelő mennyiségben képes a lakosság számára biztosítani.

Azt is tudjuk, hogy a kereskedők szétterítik a veszteségeket a többi árura (ha a kereslet ehhez megfelelő, és egy inflációs szint fölött nem biztos, hogy megfelelő lesz már). Az árrögzítés terhét tehát nagyrészt azok fogják viselni, akik nem nagyon vásárolnak a hatóságilag meghatározott, alapvetőnek nevezett élelmiszerek köréből, és nagyobb arányban fogyasztanak egyéb, többnyire feldogozott termékeket.

A hatóságilag megállapított áraknál felmerül a kérdés, hogy mért pont annyi, mihez rögzítették? A rögzítés számomra teljesen önkényes, a benzin is mért pont 480Ft, mért nincs valamilyen bázis, ami alapján racionálisan változik az ára? (Például lehetne az aktuális piaci árnak egy adott százaléka.) Ha kicsit belegondolunk mondhatjuk azt is, hogy mért várunk racionális döntéseket az állampolgároktól, ha a vezetők egyes döntései sem logikusak, hanem "azért mert azt mondtam" jellegűek, tehát kimondottan önkényesek? Az is felmerül az emberben, hogy az árrögzítések egyik célja esetleg az lehet, ami a benzin (vagy a bankrendszer) esetében is gyanítható, egy jövőbeni piacfoglalás előkészítése a kormányhoz közel álló cégek számára.

Az alapvetőnek mondott élelmiszerek egyébként nem kifejezetten egészségesek, pl. a bő olajban sütött burgonya nem az, a sok cukrot tartalmazó sütemények fogyasztása még kevésbé az (sőt létezik az ún. „chips-adó” is az ilyen jellegű élelmiszerekre, ami számomra egy ellentmondás). Népegészségügyi szempontból tehát nem biztos, hogy jól választották ki a termékek körét. (Az is igaz, hogy a zöldségek és gyümölcsök esetében még bonyolultabb lenne a helyzet.)

Szintén érdekes kérdés, hogy mikor lehet ezeket az árrögzítéseket feloldani, valójában ilyen pont nem nagyon látszik, éppúgy mint ahogyan a hitelmoratórium is mindig hosszabbításra kerül, mert az emberek már megszokták, a havi pénzköltésükbe beépült már (a közvetett módon) az állam részéről nyújtott támogatás. Nem nagyon látszik egy olyan pont, ahol ezeket a rögzített árakat feloldják, a módosításuk sokkal inkább valószínű. Azt is borítékolhatjuk, hogy további termékek is bekerülhetnek ebbe a körbe, mert az erős állam szeretné maga meghatározni, hogy mi mennyit ér nálunk, még nagyobb piaci zavarokat okozva. Vannak tapasztalatok olyan országokkal, ahol a rögzített árak rendszere nagyon elterjedt, a legszélsőségesebb példa erre Argentína (kettős valutarendszer, hiperinfláció), mi is ebbe az irányba haladunk.

Én nyilván elfogult vagyok, mert nem tartozom azok körébe, akiknek igenis fontos, hogy ne az éhezéssel kelljen nap mint nap szembenéznie. Számukra valóban egy megoldást jelent az árrögzítés, bár nem feltétlenül ez a legjobb megoldás, hiszen különféle szociális alapú támogatások is léteznek ilyen esetekre.

A sertéscomb, a csirkemell és a tojás árrögzítése olyan szempontból is kérdéses, hogy az energiaár robbanás és az éghajlatváltozás együttes hatásaként lehet, hogy rá leszünk kényszerítve az állati eredeti termékek fogyasztásának fokozatos csökkentésére. Ez most nagyon borzasztóan hangzik itt Európában, a magyar hagyományok alapján pedig még inkább, de az árrögzítés igencsak elfedi ezt a fajta problémát.

Az alapvető probléma viszont továbbra is az, amivel a szocializmusban is szembesültek az emberek, hogy ugyan hatósági árak voltak sok termékre (lásd 3,60-as kenyér), de jónak mondható minőségű nem mindig volt, vagy volt de csak „pult alól” lehetett kapni, vagy pedig többet kellett érte fizetni. Nem beszélve arról, hogy a veszteséges vállalatok az állam köldökzsinórján éltek, a jól működőek rovására.