A tőzsdén is vannak olyan brókerek, akik a bedőlésre fogadnak és ott is jellemző más rendszerekhez hasonlóan, hogy a résztvevők aktuális várakozásai hatással vannak arra ami történni fog. A világgazdaságra is igaz lehet, hogy ha sokan játszanak az összeomlásra, akkor sanszos, hogy rövid időn belül be is következik. A kulcs ugyanis a bizalom, milyen mértékű az átlagos bizalom szintje: abban hisznek-e az emberek, hogy az üzleti kapcsolatokban mindkét fél nyerhet vagy abban, hogy az egyik úgyis átveri a másikat, ezért nem szabad megbízni másokban.

A cikk aktualitását a különféle rendszertagadó, nacionalistának vagy populistának nevezhető erők előretörése adja, ami a legutóbbi ír és a német választásokon is tapasztalható volt, másrészt ezzel párhuzamosan a hagyományos politikai pártok egyre inkább elbizonytalanodnak és folyamatosan veszítenek népszerűségből (Merkel és Macron pártja sem áll túl fényesen). Nem nagyon vannak jelenleg hiteles vezetők a hagyományos bal- és jobboldalon még a legfejlettebb demokráciákban sem, akik képesek lennének a tömegek számára vonzó célokat felvázolni. Ha tudjuk, hogy az élet folyamatos változás, ami alól a politika sem kivétel, akkor mégis mi ezzel a baj?

Destruktív mozgalmak

A gondom az ezzel, hogy az újfajta mozgalmak eddig még semmiféle új gondolatot nem hoztak, hanem a jelenlegi tagadására épülnek. Száz éve már meghaladott felfogást idéznek fel.

Ez arra emlékeztet engem, amikor sokan arra fogadnak, hogy a hajó úgyis el fog süllyedni és a saját kis mentőcsónakjaikat készítik elő (a hajó ez esetben a világgazdaságnak, a mentőcsónakok pedig az egyes országoknak felelnek meg). Például a Zeitgeist mozgalom a pénzügyi válság kitörésekor azt hitte, még filmet is terjesztettek róla, hogy a pénzügyi rendszer menthetetlen és itt a „financiális világvége”. Nos, ez nem jött be. Másrészt viszont nem lehet tagadni, hogy a világgazdasági rendszer mennyire sebezhető, elég egy járvány vagy egy vulkánkitörés, hogy lebénítsa a világkereskedelem egy jelentős részét. Az is igaz, hogy vannak olyan problémák, amiket a jelenlegi rendszeren belül nem tudunk még megfelelően kezelni, ilyen például az egyenlőtlenségek növekedése. A fejlett országokban mégis az emberek nagy része soha nem élt olyan jól mint mostanában, ennek ellenére sokan mintha ráuntak volna erre és hirtelen a rendszer ellen fordultak. Hogyan lehetséges ez?

Inkább legyen fele annyi pénzem, ha másoknak csak negyed annyi lesz

Ezt nem én mondom, hanem pszichológiai tesztben jött ki, hogy az emberek nagy részének fontosabb a társadalmi státusz mint a jólét. Két helyzet között lehetett választani, az egyik hogy nagyobb a jövedelmem, de átlag alatti vagyok másik hogy kevesebb ugyan, de bőven az átlag fölött van, és a többség az utóbbit választotta. A gazdag országok alsó-közép osztálya manapság irigykedve nézi, hogy a középosztály módosabb része mennyire elhúzott tőle, és ezek az emberek olyan meséket akarnak hallani, hogy ők ismét „valakik” lehetnek (feltéve persze, hogy az értékességet a vagyon határozza meg). Holott a politikusok jól tudják (nem igaz, hogy például Boris Johnson ne tudná), hogy nem létezik olyan mechanizmus, ami jelentős jövedelmet biztosítson a piacképes tudással nem rendelkező rétegeknek, anélkül, hogy a társadalom bele ne rokkanna.

Két esetben lehetnének ők ismét „valakik”, fals anyagias mércével mérve persze, az egyik ha továbbképzik magukat és ezáltal a piacon eladható tudásuk növekszik, ami a nehezebb megoldás. A másik eset a társadalom összeomlása, és lehetnek sokan a politikusok közül, akik ha is nem tudatosan, de erre játszanak, legalábbis a destruktív stílusuk efelé mutat. (Ha nincs piacgazdaság, akkor nem kellenek se külföldi munkavállalók se bevándorlók, ha összeomlik a világkereskedelem, akkor a multicégek se játszanak stb. Egy ilyen helyzetben a tudásnál az erő és az összefogás jóval fontosabb.)

Ha a globalizáció okozta a környezetpusztítást, akkor hogyan hozhatja helyre?

Korunk legnagyobb problémájáért, a környezet pusztításáért legalábbis jelentős részben a globális piacgazdaság tehető felelőssé (bár pl. a kommunizmus világméretű győzelme esetén se lenne most jobb a helyzet). Megoldhatja-e a problémát az a rendszer, ami azt létrehozta? Elvileg nem, a gyakorlatban azonban a lehetőség meg van rá, feltéve persze, hogy a környezetvédelem mindenhol prioritást kap, a beruházásoktól a kiskereskedelemen át az állampolgárok gondolkodásáig bezárólag. A globalizáció két okból lehet megoldás, egyrészt rengeteg pénz kell mindehhez, amit az államok önmagukban nem tudnak előteremteni, nagy cégek annál inkább. Másrészt a jól működő termékek és eljárások globalizált világban gyorsan terjednek, harmadrészt azért, mert a környezetvédelmi problémák nem ismerik az államhatárok fogalmát. (Ezzel együtt igaz lehet az is, hogy a globalizáció mértéke ésszerűen csökkenthető.) A populisták és a régi vágású nacionalisták mindezzel nem törődnek, nekik a fő szempont az ország rövidtávú megerősítése, ezért adott esetben a lovak közé dobják a gyeplőt. (Az új kínai vezetés is szénbányászatba ruház be a megújulókkal szemben). Mivel leginkább abban hisznek, hogy egy a jelenlegi problémáinkat úgyis egy összeomlás fogja megoldani, emiatt számukra a környezetvédelmi problémák se fontosak, fölösleges lenne vészhelyzetről beszélni.

Reménytelenül befelé fordulóvá válunk?

Az USA közélete reménytelenül a saját belterjes kis vitáival van elfoglalva, mintha más országok nem is léteznének rajtuk kívül és ugyanebbe az irányba tartanak a britek is. Mivel ők szoktak divatot teremteni Európa számára (pl. a neonkonzervativizmus is ha jól tudom, leginkább Reagan és Thatcher politikája révén vált közismertté), ezért könnyen lehet, hogy az ottani gondolkodásmód lesz a jellemző nemsokára egész Európában. Ez afelé mutat, hogy nagyon nagy változás a politikai térképen nálunk sem várható, mivel nincsenek a fejlettebb országokban sem új impulzusok vagy ha vannak is, még nem elég erősek vagy nem elég jól láthatóak (a környezetvédelem kivételével). Másrészt az is látszik, hogy ahol nincs ilyen mértékű állami irányítású nacionalista demagógia mint nálunk, ott a radikális jobboldal támogatottsága még mindig csak a 20-25%-os szint körül marad, tehát bízni lehet abban, hátha az emberek megunják nálunk is a sok dajkamesét. (A helyzet persze összetettebb, mert az USA-hoz hasonlóan nálunk is egy nagy pártban egyesül a szélsőjobb és a mérsékelt jobb oldal jelentős része.)

Ezért nem a nemzetállam lesz a nyerő

Megjegyzem, hogy a nemzetállam nem minden ország számára jelent egyértelmű kategóriát: a németek esetében például nehéz lenne meghúzni a határait, ott inkább regionalizmusról beszélhetünk, de a spanyoloknál vagy franciáknál is elszakadási törekvéseket hozhat elő. Attól lehet tartani a radikalizmus erősödése esetében, hogy a nemzetállamok is szétesnek egységes szabályok nélküli apró kis régiókra mint ahogyan az a feudalizmus idején volt jellemző. A szélsőségesen nacionalista Sinn Féin előretörését Írországban (egy olyan országban egyébként, amely a globalizáció abszolút nyertese) az okozta, hogy mivel a britek kiléptek az EU-ból, ezért elvben akár igényt formálhatnának Észak-Írországra vagy annak egy részére. Ez pedig nem jó jel, mivel azt mindenki tudja alapszintű történelmi ismeretek birtokában, hogy a nacionalizmus egy bizonyos szint felett felerősítheti a szembenállást és rombolhatja az országok közötti gazdasági kapcsolatokat.

Ez a cikk igencsak idealistának tűnhet a mai világunkban, amikor annyira sokaknak annyira fontos a társadalmi státuszuk kifejezése. A reklámok az emberi mohóság, kényelemszeretet és biztonságigény mellett legalább annyira építenek arra is, hogy a megvásárolt tárgyak adják meg nekünk azt az érzést, hogy kiemelkedtünk az „átlagból”. Ennek ellenére érdemes mégis a szokásainkat alaposabban megvizsgálni, mert a státusz kifejezése sem magától értetődő.

Én úgy látom, hogy főként a hagyományos, nagyon hierarchikus felépítésű társadalmakban, ahol egy hiba miatt is elveszhetett a termés vagy elkóborolhattak az állatok, ami miatt egész családokat éhség fenyegethetett, mindenképp fontos volt annak világos jelzése, ki a szolga, ki a gazdálkodó és ki a környék ura. A létbiztonságnak a mainál alacsonyabb szintjein a lényegében katonás szervezettségű társadalmakban mindenkinek a tisztsége és „rangja” jól látható kellett, hogy legyen. Emellett pedig a legtöbb ember szerette is tudni a pontos helyét a közösségi hierarchiában. (Ennek mai megfelelője többek között az is, hogy a dolgozók legtöbbször elmondják egymásnak, hogy pontosan mennyit keresnek. Kicsivel magasabb szinten már ez nem így működik, én is úgy gondolom, hogy ki pontosan mennyit keres az legyen tabutéma, ne szüljön irigységet és ne az alapján akarjuk mérni egymást.)

A mai elitek általában nem rosszabbak a régieknél, sőt a legtöbb dologban őket majmolják. Az arisztokrácia és a magasabb társadalmi osztályok általában különféle luxustárgyakkal is szerették kifejezni azt, hogy ők magasan fölötte állnak a „pórnépnek” és a társadalom legtöbb polgárának. (Az a bizonyos "parasztvakítás" is benne volt ebben.) Mai szemmel nézve kissé feudális ízűnek tartom a társadalmi státusz külsődleges kifejezését, ami persze az ókorban és annál régebben is már létezett valamilyen módon. Mivel azonban régen jóval kevesebb ember élt a Földön és nem is voltak ilyen lehetőségeik mint manapság, nem tudták a státuszfogyasztásukkal a bolygónkat tönkretenni.

Ha az igazgató vagy főorvos úr olyan verdával jár dolgozni, ami felső kategóriás és egy karc sincs rajta azt természetesnek vesszük (sőt szinte elvárjuk), éppúgy mint ha márkás bőrcipőt és táskát hord magával. A munkatársak és asszisztensek számára megengedett vagy elvárt szintű autó (munkába járáshoz) egyes országokban szintén a szokásjog része. (Pedig nem is biztos, hogy mindenkinek szüksége van új állapotú autóra vagy egyáltalán autóra, viszont aki tömegközlekedéssel, gyalog vagy kerékpárral jár, azt sokan ha nem is mindig tudatosan, de némi lenézéssel kezelik - mármint nem egyes országokban hanem nálunk.) Annak ellenére jellemzős lehet ez még, hogy a főorvos vagy a menedzser tekintélyét nem külsődleges dolgok fogják meghatározni, hanem a szakmai tudása.

Nagyon sok olyan dolgot veszünk meg, amit annyira nem igényelnénk, csupán azt hisszük, hogy így többnek fognak látni minket. (Különösen jellemző ez újonnan meggazdagodott vagy sok pénzhez jutott emberekre.) Sokan a legújabb divatot szeretik követni és még a nem annyira kopott, jó állapotú ruhák is mennek a kukába. A lakodalom például sok esetben „rongyrázás”, annak kifejezése, hogy a család anyagilag mennyire erős lábakon áll és mennyire érdemes velük jóban lenni. A báli ruha is vajon több-e mint a jólétet kifejező státusz szimbólum? Egy hatalmas, „csicsás” ház is hasonló szerepet tölthet be, annak az érzésnek az erősítését, hogy a kis bizonytalan egóm mögött mégis „valakinek” érezhessem magamat. Persze vannak olyan esetek, amikor a házépítés az önkifejezésem egyik módja, vagy az öltözékemmel is a sajátos egyéniségemet szeretném jelezni. A státuszfogyasztás az mindig sznobság, például legtöbbször nincs szükségem a nagy új autóra, sőt egy kisebb kényelmesebb is lenne, de így talán mások többre tartanak.

Számos egyéb lehetőség lenne annak kifejezésére, hogy fontos szerepet töltünk be a társadalomban. Néhány tipp ezek közül.

Mennyi adót fizetek az államnak? Van olyan ország, ahol az adófizetések nyilvánosak. Sok országban az emberek nem arra büszkék, hogy mennyi adót tudtak elcsalni, hanem hogy mennyit adtak be a közösbe. (Sőt ha a nemzet fogalmát valóban komolyan vesszük, nagy közösségként fogjuk fel, amelynek az állam is része, akkor az a dicsőség, ha valaki erősíti ezt a hozzájárulásaival nem pedig elvesz belőle. Tehát ha valaki elérte az adott korhatárt és nyugdíjba mehetne, de mégsem megy el mert még teljesen munkaképes, az egy egészséges társadalomban nem hogy kivételesnek nem számítana, de akár alapelvárás is lehetne.)

Mennyi munkahelyet hoztam létre? Mivel támogatom a helyi közösségeket? Hogyan veszek részt a helyi közösség életében? Milyen családot tartok fenn? (Az viszont már nem elvárás, hogy tényleg mindent megadjunk a gyerekeinknek, sőt esetenként még akár káros is lehet a közhiedelemmel ellentétben.) Milyen egyéb kreatív tevékenységeim, hobbijaim vannak és hogyan tudom ezeket bemutatni másoknak? Milyen programokon veszünk részt a barátaimmal és ismerőseimmel (ami nem alkoholizálásról szól) ? Miben tudok segíteni másoknak? Mindezek általában kevésbé mérhető, de mégis lényesebb kifejezésmódjai a társadalmi státuszomnak, megbecsültségemnek. Sőt, a csillogó-villogó tárgyakkal való kérkedés akár éretlennek, primitívnek is mondható.

Persze adódik a kérdés, hogy mi legyen akkor sok felesleges pénzzel, ha nem költjük el fölösleges tárgyakra és luxuskiadásokra? Például ha nem repülünk évente háromszor a tengeren túlra turistáskodni, csak legfeljebb öt évente egy alkalommal? El lehetne költeni, sőt kellene is mindenekelőtt klímavédelmi célokra, ez akár alapelvárás lehetne bizonyos szint fölött illetve a vagyon arányában is (egyfajta társadalmilag „elvárt adó”, teljesen önkéntes alapon). Lehetne esélyegyenlőségi programokra is költeni, tehetséggondozásra, betegségek megelőzésére vagy többek között környezetbarát életmód elterjesztésére, az élővilág védelmére, tudományos kutatás támogatására stb.

Én sosem hittem abban, hogy a nagy cégek meghatároznak mindent és nincs mit tenni. Viszont az elitek teremtik a divatot, a közismert személyiségekre figyelnek a legtöbben. Magyarország kis pont mindebben, de ami nálunk indult 2010-től az is lehetett volna egyfajta „plebejus demokrácia” is (Tölgyessy ebben reménykedett), de nem az lett, a mi elitünk sem épp példamutató, sőt. De azért még azt se mondanám, hogy az elitekre mutogassunk, a közfelfogás változása rajtunk múlik, gyakorlatilag mindenki alakítja egy kicsit. Ha több száz ember egy időben már mást tart fontosnak mint a státusza, az többet érhet mint ha egy celeb bohóc nyilatkozgat valamit a médiának.

A Titanic nem véletlenül volt minden idők egyik legsikeresebb mozija, egy olyan film, amit gyakorlatilag mindenki megnézett. Ha nem tudatosan is de érezzük a szimbolikus jelentését, hogy az emberiség egésze látja, hogy módosítani kell a hajó irányán, viszont túl gyorsan haladunk és túl nagy a tehetetlenség jelen állás szerint ahhoz, hogy a katasztrófát el tudjuk kerülni.

Magyarország gazdasága évszázadok óta mindig más országoktól függött. A 18.században a gyakran háborúskodó Habsburgok fő mezőgazdasági beszállítói voltunk, amin a nagybirtokosok nyertek a legtöbbet. Ekkor épült a legtöbb mai kastélyunk és a barokk templomok. Az egyik fő exportcikkünk közismerten a lábon hajtott szarvasmarha volt, ami egészen Bajorországig eljutott. A napóleoni háborúk utáni békeidőszakban a mezőgazdasági termékek utáni kereslet csökkent és ekkor vált csak feltűnővé a reformerek számára gazdaságunk primitívsége, az iparosodás hiánya.

A kiegyezés utáni időszakban a hátrányokból sokat bepótoltunk, a polgárosodás azonban főként német és zsidó bevándorlók részvételével történt, a nép nagy részének életmódja és felfogása nem sokat változott ebben az időben, a kapitalizmus eléggé felszínes módon érvényesült. Az akkor épült gyáraink viszont közel egy évszázadra meghatározóvá váltak.

Trianon ezt a folyamatot a gazdaság egyes területein ugyan megakasztotta, mert megszűntek az ország egyes területei közötti gazdasági kapcsolatok, azonban más szempontból koncentrálta az erőforrásokat és felgyorsította a fejlődést. A Horthy korszakban már közel kerültünk a gazdasági önállósághoz, bár az erős német támogatás miatt a ’30-as években már egyre inkább függővé váltunk a német gazdaságtól. (A kortársak egy része attól félt, hogy ha a németek megnyerik a háborút, akkor német szatellit állam leszünk.) A vagyoni különbségek igen nagyok maradtak ebben az időszakban is.

A kommunista időszakban a fő kereskedelmi partnerünk végig a Szovjetunió volt, a magyar gazdaság sokat nyert az üzleteken. Nem volt nagy minőségi elvárás a termékeinkkel szemben és olcsóbban jutottunk energiához is, jól használtuk ki egy hadiiparra épülő nagyhatalom igényeit. Mindez fokozatosan a modernizáció gátjává vált és lassan összeomlott. Egy olyan rendszerben, amely az állami tulajdon és az állami irányítás elsőbbségét hirdette az állam volt az első, amelynek a rovására a polgárai gazdagodhattak. Az állam jól láthatóan elszegényedett és el is adósodott.

A rendszerváltás után teljesen új helyzet állt elő, mert a fő exportcikkeinkre (főleg a mezőgazdaságiakra) nem volt már fizetőképes kereslet. Nyugaton túltermelés volt és magasabb minőségi követelmények, keleten nehéz volt fizetőképes partnereket találni. Egyes iparágakat (pl. textilipart vagy nehézipart) új ázsiai vállalatok kezdték dominálni, ezek Európa jelentős részén visszaestek a ’90-es években nem csak nálunk. Gazdaságunk lassanként az itt megtelepedett multiktól vált függővé. Az egyetlen erős lábon álló gazdaság nagyon ingataggá vált, a baloldal nem is találta meg a stabilizálásának módját. Deficites maradt az állami költségvetés és válság érzékennyé is váltunk.

A pénzügyi stabilizálódás egyértelműen az Orbán-rendszerhez köthető, még ha eleinte nem is mindig teljesen jogszerűnek mondható intézkedésekkel érte is el ezt a kormány. Közben kiépült egy másik láb, az EU támogatások rendszere, amely sosem látott forrásokat biztosított számunkra. Az építőiparunk mellett számos cég tevékenysége erre épül, de a mezőgazdaságunk nagy része is lényegében ebből él, a helyzet kissé az előző rendszerre emlékeztet. Kérdés, hogy tudunk-e változtatni ezeken a viszonyokon.

A szándék kormányzati részről valamennyire megvan, szükség lenne még azonban a gazdasági elitek nagyobb támogatására (a járadékvadászaton túl) és jelentős lakossági aktivitásra is, önkezdeményezésekre. A pénzügyi tartópillér elég erősnek tűnik, emellett a belső fogyasztást is igyekszik pörgetni a kormány, főként az idegenforgalom területén. Hiányoznak még jelenleg a magyar tulajdonú multik (az OTP és a MOL az általam ismert kivételek csupán) és az erős magyar középvállalatok nagy száma. A családi vállalatok esetében mindig probléma az, hogy az utód generációk akarják-e és képesek-e továbbvinni a vállalkozást és képesek-e fejleszteni, modernizálni. Erős kétségeim vannak e téren, a kormányzati jelentések ugyan jóval optimistábbak, de nekik hivatalból optimistáknak kell lenniük. Van egy mutató azonban, a gazdaság diverzifikáltsága, amiben nemzetközi szinten is jók vagyunk, tehát a gazdaságunk nagyon sokféle területen képes exportbevételre, az egyik ilyen listán például a 10-ek vagyunk. Úgy tűnik mintha a gazdaságunk már nem lenne annyira sebezhető. A „zöld technológiák” esetében ráadásul lemaradásban vagyunk, ott is van még rengeteg potenciál.

Az elitek legtöbbször a változások ellen vannak minden országban, ezt jól tanulmányozták, mert féltik a pozícióikat. Ahol nincs erős társadalmi mobilitás, gazdasági lehetőségek az új vállalkozások számára, hanem az elitek összezárnak, ott mindig fennmaradnak a „gőzmozdonyok”, rég elavult technológiai megoldások. A számítógépesítés és az automatizálás például még mindig nem az erősségünk. Az oktatás, az esélyegyenlőség is sokat tehetne ezen a területen. 

A kormányzati gazdaságpolitika jobbnak tűnik legalább egy fokkal mint más területeken nyújtott teljesítményei (pl. külpolitika, kulturális vagy egészségügyi területek), sőt a lemaradásunkat okozó kritikus területeket is sokan eléggé jól érzékelik. Az esély megvan arra, hogy sok évszázad elteltével végre erős és igazán önálló gazdaságot hozzunk létre, de elég sok a gyenge pont még. Sok időn keresztül hozzászoktunk ahhoz, hogy akkor jutunk előbbre, ha nyerészkedünk másokon, ez most jó esetben lassan megváltozhat. Ha így lesz, akkor az abban nyilvánul meg, hogy az EU támogatások jelentősége csökkenni fog már és a külföldi multik sem lesznek annyira meghatározóak mint jelenleg. Egy erős, jól működő gazdaság a magasabb bérek és biztosabb munkahelyek révén nyilvánvalóan csökkentené a kivándorlást is más országokba. Ez már mindenképpen kiemelkedés lenne a félperifériás közepesen fejlett országok közül, a csehek és szlovénok lassan már elérik ezt a szintet, mért ne sikerülhetne nekünk is?

Senki nem tudja megmondani, hogy mi az a kritikus pont, amikor már fasiszta vagy náci rendszerről beszélhetünk, viszont egyértelműen léteznek nálunk azok a tendenciák, amelyek a jelenlegi rendszert a múlt század 30-40-es években létrejött német, olasz vagy spanyol diktatúrákra emlékeztetnek (bár azok is számos vonatkozásban eltértek egymástól).

Miben hasonlít egymáshoz Orosz-, Lengyel- és Magyarország?

Európa keleti felén csak ezek az országok tekintenek vissza jelentős történelmi múltra, az összes többi esetében nem hogy a középkorban, de később se nagyon lehet beszélni évszázados léptékben önállósággal rendelkező egységes államról. A másik jellemző, hogy mindhárom ország nemzetiségei (nemzeti kisebbségei) milliós nagyságrendben élnek a szomszédos országokban, és ez a kettő együtt felerősíti a nacionalizmust, amely egy bizonyos szinten túl nemzeti szocializmussá vagy fasizmussá válhat. Mindegyik országban jellemzőek a különböző mértékű jogállamisági problémák, a sajtóval, a bíróságokkal, államtól független szerveződésekkel szembeni fellépések.

A kérdésre a válasz, hogy esetleg mért teremthetnek divatot ezek a rendszerek sokrétű lehet, ennek egyik oka hogy egy olyan szervezetben mint az EU a külön utasság nagyon is megéri gazdaságilag, sokat lehet ezen nyerni rajta egészen addig persze, amíg össze nem omlik az egész szerveződés. Nem véletlen, hogy a fair-play szabályait felrúgó PIS és FIDESZ egyaránt nagyon népszerű és a gazdaságpolitikájuk is sikeres (hiszen a közös teherviselés lepattan róluk viszont ahol lehet nyerészkednek vagy kimazsolázzák a csomagból ami nekik kedvező, a többit bojkottálják –  a fő cél az ország nyereségének maximalizálása, nem egészen önzetlen módon persze.)

Kitérő ugyan, de meg kell jegyezni, hogy a nacionalizmus rengeteg pozitív töltetet hordoz egészen addig, amíg a kultúráról szól és az értékápolásról. Például az ősmagyar mítoszok (függetlenül a tudományos megalapozottságtól) különféle nomád népek hagyományainak az ápolásáról is szólnak. Nyilván van ehhez közünk és szép dolog, ha felvállalunk ilyen kulturális örökséget, úgy értve, hogy önkéntes alapon akiknek tetszik. Ebbe a genetikát belekeverni már botor dolog, csak egy lépésre van a fajelméletről, amikor lehetnek „árja magyarok”és kevésbé magyarok. (A genetikai rokonságokat kutatók nem tudnak róla, de a tűzzel játszanak, mert szélsőséges politikai mozgalmak durva leegyszerűsítésekkel használhatják fel az eredményeiket a saját céljaikra.)

Fasizálódási tendencia az értelmiségellenesség, ami nem most kezdődött, hanem már 2010-ben, de akkor a konzervatív értelmiség nagy része azt hitte, hogy őket nem érinti mindez, most már látják, hogy ők is sorra kerültek. Egyértelmű, hogy ma már kamutudományt és gagyi művészetet támogat a rendszer – ugyanis politikai alapon döntenek arról, nem pedig szakmailag, hogy mi volt a valódi történelem, mi az igazi irodalom és mit kutathatunk („gendert” például semmiképpen.) A központi kormányzatot szolgáló hivatalréteg a hosszú és barna nyelvéről ismerhető meg elsősorban, megkapják a központi ideológiát és azt sem bánják, ha túllőnek a célon, csak lojalitásukat bizonyítsák (a köztévé híradói csak feltűnő példái annak, hogyan megy a „kultúrharc”, a szó már önmagában is egy önellentmondás). A központosítás és az államközpontú gondolkodás is ezt erősíti, hiszen ami állami az rendszerint bürokratikus és nehézkes, emiatt a rutinszerűtől eltérő, egyedi esetekre nem jut figyelem, azok kihullnak a rostán (közoktatásunk és egészségügyünk tömeges példákat szolgáltat erre).

Nem arról van szó, hogy Orbán „fasziszta” lenne bármilyen értelemben, éppúgy mint Horthy sem volt az, csak az utóbbi nem tudta visszaparancsolni a szellemet a palackba, elsodorták az események. Azt se mondanám, hogy a fasizmus az egyedüli veszély, mert bármilyen szélsőség az lehet, és mint a patkó két szára közelít egymáshoz, a szélsőséges politikai mozgalmak is lényegében egyformák. A mértéket nem ismerő szélsőségesség, a militarizmus az, ami veszélyes, jelen esetben leginkább a szélsőjobb felé tolódás a fenyegető. Mint tudjuk elég egy apró szikra, egy casus belli, akár a Reichstag felgyújtása, akár pisztolylövés Szarajevóban, akár eltévedt repülők bombát dobjanak Kassára, ennyi elég, hogy a közvélemény nagy része elfogadhatónak tartsa a teljes militarizálódást.

Két példa arra, hogy mennyire nem becsüljük ma már az értelmet, az átfogó ismeretek birtokosait, - önmagában az, hogy magyaráznom kell ezt már arra utal, hogy sanszos, hogy egy újabb sötét korszak felé haladunk. Normál esetben nem kellene védenem az értelmet, mert nem szorulna rá, hogy védjem.

Egy fiatal történész, aki kutatómunkáját nem tudta folytatni jelenleg rendezvényszervezőként keresi meg a kenyerét. Nagyon valószínű, hogy a szakterülete nem tartozott a kormány által preferáltak közé, emiatt nem tudta folytatni azt, amibe belekezdett. Ilyesmi előfordul máshol is, viszont a rokonságban senki arca még csak meg sem rezzent, alig van aki azt gondolja, hogy de kár azért a nagy tudásáért, hogy nem azt teszi, amihez a legjobban ért.

A másik egy filozófus-tanár, aki az MTA-ban dolgozik, szerény polgári életet folytat, egyértelműen konzervatív gondolkodásúnak mondható, széles látókörű és mély műveltségű ember. Nem az a problémája, hogy nem részesül azokból a nagy pénzekből, amiket semmi tanulmányokért, zéró munkáért osztanak kormány közeli kutatócsoportoknak, hanem azt kell bizonyítania, hogy egyáltalán érdemes sok év tapasztalattal a háta mögött a kutatásai folytatására. Pedig már ÖNMAGÁBAN az, hogy szakmai könyveket ír, egyetemeken is óraadóként átadja tudásának egy részét közérthető formában emellett aktív szerepet vállal egy város kulturális életében, ez elég kellene hogy legyen, hogy közmegbecsülést élvezzen.

A tudás, a műveltség sajnos nem érték sőt olykor már hátrány, ami sokak számára ma már elfogadható és természetes, - na itt kezdődik a fasizmus nálam, amikor a tudatlanságot preferáljuk bármilyen alapon a műveltséggel és a kifinomult, széles látókörű tudással szemben.

A NAT nem csak a magyar irodalom tanítását foglalja magába, hanem sok más tantárgyat is, amelyekről eddig kevés szó esett. Itt van például az ének-zene tantárgy, amihez szerintem megint mindenki éppolyan jól ért mint az irodalomhoz. Valamilyen zenei érzéke majdnem mindenkinek van, az énektudás is leginkább bátorság kérdése, a különféle tehetségkutatókat elnézve. Az ének-zene új tantervének esetében is bárki szakértő lehet, így például felmerülhet, hogy a rossz emlékű Tanácsköztársaság idején közéleti szerepet vállalt Kodály Zoltán művei helyett ne tanítsunk inkább operettet, jöhetne például Kacsóh Pongránctól a János vitéz. Most ki jogosult arra, hogy eldöntse, mi az értékes? A magyar nóta népszerűbb, ennélfogva inkább érdemesebb tanításra a népdaloknál. Azt megértem, hogy ha kapásból egy Beethoven szimfóniával kezdünk az kábé olyan bonyolult és nehéz lehet a diákoknak egy Jókai-regény, viszont ha nagyon merészek akarunk lenni, akkor Mozart helyett jöhetnének modern dalok, például Ákos mindenképpen. Mága Zoltánt sem hagynám ki, hagy fejlődjön a gyerekek zenei ízlése, és az is fontos, hogy kiegyensúlyozott legyen a dolog, politikai bal és jobb oldali muzsikusok is szerepet kapjanak… Ez elég nagy sületlenségnek hangzik ugyan, de kábé ilyen szinten vitatkozunk akkor, amikor azokat bíráljuk vagy oktatjuk ki, akik hivatásszerűen foglalkoznak irodalommal évtizedek óta. Nekem ne mondja meg senki, hogy mi a jó irodalom, el tudom dönteni magam is, és nem értem, hogy mért mondják azt, hogy például Wass Albert giccses lenne.

A fizika és matematika tanmenetébe nem hiszem, hogy annyira sokan bele akarnának szólni, valamiért ez nem annyira népszerű. Viszont a történelem igen, ahhoz már értünk, az igazságot „eltitkolják tőlünk  és meghamisítják” mindenféle idegenek. Az csak egy paraszthajszálnyi különbség, hogy amikor értjük valamiről, hogy az nagyjából miről szólhat (nem úgy mint a fizikai képletek), akkor  már abban egyből szakértőnek is tartjuk magunkat. Legalábbis olyanok, akik simán leszólják azokat, akiknek ez a munkájuk. Egymás munkáját leszólni, másokéba beleszólni kívülről, minden tisztelet nélkül – úgy látszik, hogy manapság nálunk ez a menő…

Egy másfajta trükk

 Jön a Szakértő Úr vagy Hölgy (akinek a kompetenciáját egy kívülálló nem tudja pontosan felmérni) és elkezdi a laikusokat hülyíteni az FB-n. Például előadja, hogy milyen ősnyelv is a magyar. Mivel a nyelvészethez mindenki ért egy kicsit, szerintem népszavazás útján dőljön el az is, hogy milyen eredetű a nyelvünk, minek is foglalkozni a profi-nyelvészekkel, őket úgyis már megvette a háttérhatalom. Vagy amikor jön az a bizonyos Valaki és hosszan ecseteli, hogy a paracetamol milyen borzasztó káros, és hogy persze a gyógyszerlobbi érdeke stb. (szokásos duma – pont a magyar kormány által szabályozott területen ezt felvezetni több mint különös). A trükk az egészben, amit megeszünk, hogy az „eltitkolt igazságot” mindig LAIKUSOKNAK mondják, sosem egy szakmai konferencián terjesztik elő. Úgy készülnek ezek a zutyulékok, hogy vegyél pár közhelyet, tedd hozzá az igazságmagvakat és öntsd fel az egészet szósszal.  Egy apokaliptikus szintű túlzásokból álló masszát fogsz kapni a végén, és ha elolvasol 3-4 ilyen szöveget, akkor még csodálkozni is fogsz, hogy nem halt még ki az emberiség.

A harmadik trükk

Írj egy könyvet egy témáról, előtte alaposan szakirodalmazz, de csak azt vedd ki a klasszikusok műveiből, ami a nézőpontodat, az ideológiai téziseidet alátámasztja. A végeredmény eszméletlenül jól fogyasztható lehet, még ha silány minőségű is. Pont ilyen lett A liberalizmus bukása című bestseller, tipikus felszínes amerikai szöveg, amelynél nálunk akármelyik humán szakos kandidátus (politikai beállítottságtól függetlenül) néhány éves munkával sokkal jobbat írna. Na EZ az igazi fogyasztói társadalom, eljutottunk oda, hogy a silány gondolattalanságot etetik meg velünk, simán megkajálunk bármit ha ízléses a tálalás. Ami nem tűnik fel első olvasásra egy ilyen könyv esetében többek között az, hogy a szerzőnek (hát persze hogy) Amerika a világ közepe, más országok számára nem is léteznek, levezeti hogy a liberalizmus az államot erősíti, mert nem látta az illiberalizmust közelről. Igazi vádbeszédet ír egy bizonyos ideológia ellen, bár hemzseg az önellentmondásoktól, pl. az USA alkotmányának alapvető elvét a szabadságelvűséget is tagadja, amit persze nem vesz észre. A gyakorlat pedig nem igazolja vissza távolról sem azt amit mond, hogy pl. nem igaz, hogy a liberalizmus homogenizálta a kultúrákat (sőt soha nem látott kulturális gazdagságot hozott), aminek persze az is lehet oka, hogy nem egy kirekesztő ideológiáról van szó. (Ezzel nem azt mondom, hogy nem érdemel kritikát, de nem ilyen agyatlan módon.)

A harmadik trükk magyar változata

Horváth Balázs: Beteg bolygó c. könyve megint csak tele van beteges eszmefuttatásokkal. A magyar illetve kelet-európai mentalitás köztudottan arról szól, hogy mi miért nem fog működni (nem pedig az, hogy hogyan működhet). Egyébként szórakoztatónak mondható olvasmány, annak persze akinek van hozzá idegrendszere, mert az alaptézis, hogy a bolygó fő problémáját az ember jelenti. Ez valamilyen szinten még igaz is lehet, de tisztelt szerzőnél ez már olyan szintű, hogy afelé tendál, hogy ha nincs emberi élet akkor probléma sincs, e logika mentén a szélsőséges rendpártisághoz jutunk (mindegy, hogy milyen színűhöz), amelynek az élet mindig túl kaotikus és zavaró tényező volt. (A hírhedt diktátorok nevét inkább nem írnám most le.) Szokták azt mondani, hogy ha valaki távolról indít, hogy „az ősrobbanástól kezdi”, a könyv szerzője viszont ez nem vicc (!), tényleg onnan indítja a történetet. Már megint jön valaki, aki azt hiszi, hogy mindenhez ért, pl. ha a talajpusztulás szerinte évi 1% akkor szerinte száz év alatt elfogynak a talajok (Ami nem csak matematikailag hibás, hanem a hegyekre gyakorolt szél és víz eróziót sem veszi figyelembe). Nagyon sokat markol és mindenből azt szedi ki, ami a depis kampányához kell. Például levezeti, hogy a beszéd hiánya nem is olyan nagy hátrány, sőt nagyon kellemes állapot is lehet. Hát köszönöm… A hibáktól hemzsegő könyvet, vagy inkább vádbeszédet pedig vajon mi más mint a Nemzeti Kulturális Alap támogatta…A Mérgezett Föld c. szakmaiatlan és súlyosan demagóg dokumentum filmet pedig az MTVA.

Minek ennyi vádbeszéd, tényleg a tíz millió jogász országa kell, hogy legyünk?

A helyzet nagyon súlyos, az a helyzet ami a fejekben van, a sötétség a fénynél is gyorsabban terjed sajnos. A tudomány ugyan nem tud teljesen elfogulatlan és politikától mentes lenni, de szinte az egyetlen reményünk. Ha viszont mindenki ért a mezőgazdasághoz, a környezetvédelem minden kérdéséhez és ahhoz is, hogy mit tanítsunk az iskolában, akkor a szakértőségnek egyszer s mindenkorra lőttek, érzelmi alapon és demagóg politikai szempontok alapján fog eldőlni az, hogy mi a helyes.

Szerintem gondoljuk meg kicsit jobban, hogy milyen gondolatokat terjesztünk, főleg negatív tartalmú, energetikailag lehúzó szöveget. Nálam már kiment a biztosíték ezektől.

Nálunk ebben az évezredben vált polarizálttá a politika világa, régebben nem nagyon fordult elő az, hogy két egymással kapcsolatban levő ember azt gondolta egymásról, hogy a fejlődés legfőbb akadálya az országban pont az ilyen emberek jelenléte mint a másik (nacionalista-liberális, jobbos-balos stb.)

Én ennek ellenére nem gondolom, hogy a barátságokat a politika önmagában tönkre teheti, a barátság közös, hasonló értékrendszert is jelent, tehát ha az értékrendszerük az idők folyamán megváltozott, vagy azok a körülmények, amire a barátság épült már mások lettek mint régen, akkor a barátság a politikától függetlenül is könnyen megszakadhat. Az a sejtésem, hogy mivel a hasonló felfogású és értékrendszerű emberek barátkoznak leginkább, (vagy házasodnak össze egymással), a politikai felfogásuk ennek részeként szintén hasonló szokott lenni. Az persze nagyon ritka, hogy két ember politikai felfogása a legtöbb dologban megegyezzen és az is, hogy mindkettőnek egyformán fontos legyen a politika. Mindenki az élethelyzetéből fakadóan is más közéleti kérdésekre érzékeny, az érdekeink sem egyeznek meg, ez is teljesen természetes, egy jó baráti kapcsolatban mindezt figyelembe vesszük a másik megítélésekor.

Az, hogy a politikai nézeteink mitől függnek részben genetikai összetevőkön is múlik, van aki a faluját sem hagyja el szívesen és otthon ülő fajta, ő nyilván máshogy látja a világot mint aki neki mert vágni egy külföldi munkavállalásnak, vagy például vannak alapból közösségközpontú és individualistább emberek, stb. A környezet is nagyon befolyásol minket, mert a legtöbb embernek a konformitás áll az érdekében, tehát mindegy milyen őrült eszméket is hirdetnek a lakóhelyének tágabb környezetében, azok egy részét ő is visszhangozni fogja, mert így jobb lesz az együttműködése a többiekkel. Az is elképzelhető persze, hogy az illető pont olyan környezetet keres, ahol a többiek felfogása nem nagyon más mint az övé, adott esetben konzervatívabbat vagy liberálisabbat.

Megjegyzem, hogy MINDEN közéleti tett politikai jellegű is, tehát ha valaki nyilvánosan vallást gyakorol (templomba jár), annak is van politikai vetülete. A csúnya „politika” szó helyett használhatjuk a közéleti kérdésekkel való foglakozást is.

Az izgalmas kérdés az, hogy ha az illetők politikai felfogása teljesen más, és ez mennyiben befolyásolja az együttműködést és a kapcsolattartást. Egy szélsőségesen polarizált társadalomban szerintem a politika erősen bezavarhat a kapcsolatokba, főleg azok kezdeti szakaszában, ha még nincs sok információjuk egymásról és ha még nincs olyan szintű bizalmi tőke, ami ezt a fajta feszültséget enyhítheti, a másik politikai nézetét csak kisebb „jellemhibának” tartva.

A hálózatkutatás szerint a társadalmat nem az erős, hanem a gyenge kapcsolatok tartják össze, utóbbiakból sokkal több is van, és nyilván nem lenne jó olyan társadalomban élni, ami ezerféle kasztra vagy szektára esne szét. Én úgy látom, hogy ahol van már egy jó együttműködés és alapvető bizalom, ott a politika nem lesz általában súlyponti kérdés, viszont tabutéma sem.

Ez olyan esetekben lehet érdekes, ha például választások vannak (kire szavazzunk), járvány van vagy migránsválság, környezeti katasztrófa vagy bármilyen társadalmi szinten kritikus és éles helyzet, ami állásfoglalást provokál ki az emberekből. Pár éve is volt egy H1N1-es járvány, ami nagyon megosztotta az embereket, hogy beoltassuk-e magunkat vagy ne, most is lehet a közeljövőben hasonló helyzet. (Nem ritka, hogy teljesen másként emlékeznek vissza az akkori oltás hívők és oltás ellenesek az akkori eseményekre.)

Ilyen helyzetekben nagyon jó, ha kialakul egy (mederben tartható) vita olyan emberek között, akiknek a véleményük teljesen eltér az adott kérdésben, de valamilyen téren már együttműködnek (rokoni szálak, haveri és munkatársi kapcsolatok stb.), ami ha nem is változtatja meg egymás álláspontját de legalább a véleményeket árnyalja, finomítja. Ha nagyon sok az ilyen nézeteltérés, az viszont már megterhelheti a kapcsolatot. Egy fanatizálódó társadalom, ahol ha az egyik oldal A-t mond, akkor a másik B-t bármilyen kérdésben, Tölgyessy szavait használva „hideg polgárháborús” helyzetet idéz elő, az emberek közti alapvetően kis mértékű érdek- és felfogásbeli különbségeket erősen felnagyítja. A kevéssé stabil kapcsolatokon sokat ronthat a politika, eltávolíthatja egymástól az embereket a tapasztalatom szerint.

Azt is állítom, hogy a véleményünk őszinte felvállalásáról leginkább négyszemközti beszélgetésekben van nagyobb esély, és minél nagyobb a csoport, annál inkább befolyásolni fognak minket a többiek, hogy olyasmit mondjunk, amit mi sem gondolunk komolyan. Mivel ott már az is fontos az embereknek, hogy a csoporttagok mennél aktívabbnak és domináns személyiségnek lássák őket, ez a tényező a radikalizálódás felé tolja a közösségeket, főleg a virtuális világban. Létrejöhet egy olyan ördögi kör, hogy mindenki szívesen rátesz még egy lapáttal, " a buli kedvéért" rákontráz az előtte szólóra, a harsány vélemény mindig erősebb és mindenki bizonyítani akar. Ilyen logika mentén működik szerintem többek között a közmédia is, de akár egyes környezetvédő csoportok esetében is megfigyelhetőek az ilyen logika mentén létrejött, csoportvéleményként képviselt erős túlzások.

Létezik egy olyan helyzet, és ez nagyon kellemes, amikor olyan valakivel beszélünk, akivel a politikai véleményünk gyakorlatilag megegyezik. Sok esetben ez mélyebb értékrendi hasonlóságot is jelent (pl. hasonló ízlést más területeken). Sajnos nem ritkán mégis különbségeket keresünk még ilyenkor is, én magam is elkövettem ezt a hibát, ahelyett, hogy egyszerűen értékelni tudtam volna és élvezni ezt a fajta ritka helyzetet. Ilyenkor legjobb ha megállunk és egy kicsit lazítunk.

Az igazán termékeny és előremutató helyzet viszont a vélemények ütközése olyan esetekben, amikor megvan alapból az egymás iránti mély tisztelet. Sajnos a politikai sokszor olyan mértékű zsigeri szintű feszültséget vált ki a legtöbbünkből, ami megnehezíti a kulturált érvelést (és a bennünk levő feszültséget a partnerünk sokkal hamarabb leveszi mint a mondanivalónk lényegét). Segítsünk egymásnak abban is, hogy egy kicsit lazábban vegyük és ne vérre menő ügynek a közéletünk egyes kérdéseit. Azt ugyanis nem tudjuk sosem tökéletesen megítélni, mert nem is lehetséges, hogy melyek az igazán fontos kérdések és ezekben mi lenne a követendő álláspont. (Ugyanis „tükör által homályosan”, nem pedig „színről színre”...) Ugyanezért ha valaki a politikai nézeteit fanatikusan hangoztatja, az ugyanolyan visszatetszést kelt mint ahogy hittérítő szektatagok szólongatják le az embereket.

Mindig az általános közvélekedés ellen fogok érvelni, egyszerűen azért, mert a közvélekedés a legtöbb dologban folytonos tévedésben van. Elég ha visszanézzük, hogy mit gondoltak az őseink ötven, száz vagy több száz évvel ezelőtt, ugyanúgy megmosolyogjuk őket mint az utódaink is meg fogják mosolyogni a mai gondolkodásunkat. (Megjegyzem azonban, hogy hangsúlyozottan a régen élt emberek gondolatairól van most szó, nem pedig az életmódjukról, amiben már nagyon sok tiszteletre méltó is lehet.)

Eléggé egyszerűen levezethető, milyen elemekből táplálkozik az amerikai gyarmatosítás mítosza, értve ez alatt azt a mesét, ahogyan az amerikaiak rejtett módon befolyásuk alá vonták és kulturális alárendeltségbe taszították Európa nagy részét, például minket is. Az angol nyelv, az amerikai életmód, a kulturális hatások, katonai erő, különféle összeesküvés elméletek mind összetevői ennek, de nem utolsó sorban az emberi természetünk is.

Az angol nyelv

Minden korban volt Európában egy nyelv, amelyen az értelmiségiek, a műveltebbek meg tudták értetni egymást. A görög, a latin, a francia ilyenek voltak ilyenek egyes korokban, manapság pedig az (egyszerűsített) angol tölti be azt a fontos szerepet, amely egy soknyelvű kontinensen sőt más kontinensekkel folytatott nemzetközi kereskedelemben is fontos. Ennyi, kár ezt túlragozni.

Az amerikai életmód

A második világháború után fél Európa romokban hevert, viszont az USA minden szempontból jól jött ki belőle. Nem arról van szó, hogy a „fogyasztói társadalom” amerikai őrület, amelyet ők terjesztettek, hanem sokáig csak ők voltak gazdaságilag olyan szinten, hogy a középosztálybeliek megengedhették maguknak a különféle KÉNYELMI berendezéseket. (Ez az előny pár évtized alatt elolvadt Európa nyugati részéhez képest.) Arról van szó, hogy ami régebben a ló és a hintó volt azt a szerepet tölti be a modern korban a gépkocsi. Ha van egy szolgám, aki helyettem kimossa a ruhát vagy takarít annál jobb egy gép, amely elvégzi ugyanezt, mert a gép csak azt teszi ami a feladata és nem fog becsapni, kirabolni vagy a hátam mögött rosszat mondani rólam. Ilyen egyszerű ez.

Amiért „throw-away-society” lett az amerikai (az európai valamivel kevésbé) az olcsó energia. Ha az energia olcsó, ÉS a környezeti károk nem tudatosulnak, akkor mindig egyszerűbb kidobni és újat, jobbat, szebbet gyártani mint a régit javítgatni. Már pedig az USA-ban hihetetlenül olcsó volt az energia és most is nagy az energiabőség. Tehát kábé annyira igaz az amerikai életmód „terjesztése” mint a mindenütt jelenlevő „Soros-hálózatok”, mert sokan képtelenek azt elhinni, hogy emberek egymástól teljesen függetlenül is képesek hasonlóan gondolkodni és a világot hasonlóan szemlélni, nem szükséges ehhez az, hogy az egyik ember manipulálja vagy lefizesse a másikat.

Kulturális hatások

Az hogy egy húspogácsát bedugunk egy zsömlébe vagy egy virslit a kifli közepébe, nem egy nagy durranás. Nem valami egészséges ugyan, de a rántott hús sem az, a lángos sem az, vagy egyáltalán semmi sem, ha túl sokat eszük belőle.

Az amerikai filmipar lenne a „kultúrmocsok”? Ad1 Indiában sokkal több film készül mint Hollywood-ban, de nem kell senkinek. Ad2 Az amerikai filmek többnyire legalább szólnak valamiről és a giccses befejezések ellenére is problémamegoldásokat kínálnak (tömegkultúrával szemben az elvárásaink ne legyenek annyira nagyok), a brazil és török szappanoperákra már ez nem mondható el, vagy a magyar valóságshow-król, Jóban-rosszban típusú sorozatokról se nagyon. A happy-endes amcsi történetek nem ritkán gyerekesek, de néha még mindig jobbak annál a depressziókampánynál, amelyet a magyar irodalom és filmművészet évtizedeken át folytatott (megalapozva egyébként a liberalizmus bukását is nálunk). Egyszerűen jól értenek a filmgyártáshoz arrafelé, még akkor is, ha rafinált marketing szempontokkal operálnak, például a Star Wars legújabb részei már egyértelműen a gyerekeknek készültek. Az autógyártáshoz például már nem értenek annyira, abban a régi nagy kézműves kultúrák, németek és japánok sokkal jobbak. A popzenék nagy részét pedig nem is Amerikából mint inkább a brit szigetekről importáljuk, bár innen nézve a legtöbben nem tudunk a kettő között különbséget tenni.

Az amerikai hadsereg és a gazdasági befolyás

Azon országok, akiket megszálltak évszázadokon át különféle hadseregek mint minket is pár évtizede még az oroszok, mindig félni fognak az újabb megszállóktól, ami történhet persze rejtett módon is. Az amerikai hadsereg jelenléte Európában sokkal inkább pozitívnak tűnik mint negatívnak (más földrészeken nem feltétlenül van ez így), és nem mondható el az sem, hogy az amerikai cégek erőszakos térnyerését hozta el. A legnagyobb befektetők nálunk nem az amerikaiak hanem a németek, mégsem beszél senki német gyarmatosításról. Az USA-beli cégek is fontosak persze, a céges kultúrájuk magas szintű, nem is könnyű hozzájuk bekerülni munkavállalóként. Az amerikai bankok a fasorban nincsenek nálunk, nyugat-európaiak és az OTP dominálnak inkább. Nincs semmiféle racionális megalapozottsága tehát az amerikai gyarmatosítás elvének, sokkal inkább irracionális és érzelmi természetű okokat kell keresni.

Láthatatlan manipulátorok?

Láthatatlan háttéremberek, például zsidó bankárok kis csoportja, akik dróton rángatnak mindenkit azt mondhatni, hogy sajnos nincsenek (különféle erős lobbi csoportok persze vannak és sosem állítottam, hogy ezeket hagyjuk teljesen figyelmen kívül). Azért sajnos, mert akkor egyrészt a világgazdasági folyamatok nem lennének annyira kaotikusak és kiszámíthatatlanok, másrészt a „nyugati világ” egységesebb lenne és nem veszítene folyton teret Ázsiával szemben, vagy más feltörekvő országokkal oroszokkal, brazilokkal stb. szemben. Az egyébként korántsem egységes „nyugati világ” gazdasági dominanciája vegyük észre, véget ért, emiatt nevetséges bármiféle összeesküvőkről beszélni, amikor a világ sokkal inkább multikulturális mint bármikor ezelőtt. Akik ilyesmiről beszélnek nyilvánosan, azt hiszem lemaradtak pár körrel.

A megfejtést az emberi természetben kell keresni (rossz és jó értelemben véve is)

Ami nagy és csillogó (és folyton kirakatban van) mint az általunk igen csak felszínesen ismert amerikai kultúra azt mindig „illett” utálni. Másokra mutogatni mindig könnyebb mint a saját kis önzőségünkkel és mohóságunkkal szembenézni. (Lehet, hogy az amerikai átlag mohóbb és pazarlóbb mint ami nálunk elfogadott, de ez mért adna nekünk bármilyen felmentést?) Ezt legjobb, ha elfogadjuk tényként mindenféle önostorozás nélkül.

A választási lehetőség, ami az emberiség nagy része számára nem volt még sosem az alábbi. A könnyen fogyasztható az mindig felszínes lesz és mindig a kis kényelmes, primitívnek mondható igényeinket fogja szolgálni. A TV előtt ücsörgés chips rágcsálása közben ennek az egyik példája. Ha valamiben igazán benne akarunk lenne nem csak felszínesen, ahhoz viszont már minden esetben valamilyen erőfeszítést is kell tenni: néptáncot tanulni, kézműveskedni, kórusba járni stb.

A Maslow-piramis magyarázatot ad arra is, hogy mért nem a legszegényebbek és a legkiszolgáltatottabbak azok, akik lázadozni szoktak, hanem a valamennyire jómódúaknak mondhatóak (például sztrájk is az ország legjobban fizető ipari üzemeiben tört ki, nem a legrosszabbul fizetőkben). Ha a puszta megélhetés már nem szorít minket, akkor általában többre vágyunk, nagyobb hatalomra. A rendszerváltás után mindenki meg volt szeppenve és egy szót sem szólt, amikor már kicsit jobban ment a szekér, akkor lettünk sokkal hangosabbak az elégedetlenek. Ilyen az emberi természet.

Az USA túlságosan kirakatban van, ezért túl nagy figyelmet kap, pedig szinte semmilyen területen nem a legjobb és nem példaadó. Léteznek náluk sikeresebb országok, boldogabb állampolgárokkal, akik jóval közelebb is vannak hozzánk, őket valamiért mégsem szokás emlegetni. (És persze az USA-nál jóval rejtélyesebbek és ezáltal veszélyesebbek is mint az oroszok és kínaiak, akiknek már az írásjeleit sem tudjuk olvasni.)

Viszont: A megalapozatlan kritikák mögötti van egy nagyon fontos és reális érzelmi töltet is, ami valami olyasmiről szólna (csak nem tudja kifejezni magát rendesen), hogy a saját kultúránkból merítve, azzal dolgozva vagy magunkat átadva neki sokkal komolyabb értékekre bukkanhatunk mint egy tőlünk távoli ország bármilyen népszerű kulturális termékeinek nagy többségében.

Kisebbrendűségi érzésre semmi okunk a „nyugattal" szemben, merjünk hinni a saját hagyományunk kulturális értékeiben vagy a saját tájaink által kínált élményekben, vagy éppen az épített kultúránk nagyszerűségében.

Nem nagyon értek ehhez a témához, inkább csak gondolatébresztő jelleggel vetem fel azt a kérdést, hogy a divat mennyiben jelenít meg valós társadalmi változásokat.

A divat hullámainak nagy része sok esetben nyilvánvalóan nem több mint múló őrület vagy egyszerű hóbort, például ha egy szűkebb vagy tágabb körben hírességnek mondható személy a szokásostól eltérő módon öltözködik, és sokan felkapják, majmolni kezdik. Ezek a furcsaságok inkább csak utólag visszanézve lehetnek feltűnőek. Az is igaz, hogy ruhatervezők is mindig szeretnének kitalálni valami újat és érdekeset. Engem igazából nem az érdekel ami átmenetileg felkapott, sokkal inkább az ami hosszabb távon is az öltözködésünk része lesz, még ha a praktikum és a kényelem önmagában is igazolhatja az elterjedését.

Ilyen például a farmernadrág, ami valamikor a rendszerváltás körül vált a fiatalok divatjából egyre inkább az idősebbek praktikus mindennapos viseletévé. Sőt, farmeröltönyt talán ma már az idősebbek gyakrabban viselnek mint fiatalok. Bárhogy cifrázzuk, eredetileg egyszerű munkásruha volt, a kék szín is ezt jelzi. Engem még egy kicsit taszít is az, amikor túl sokan viselik, ez már számomra uniformizáló, kicsit katonás hatást kelt.

Egy másik tendencia az öltöny visszaszorulása az igazán hivatalos alkalmakra. Kevesebben dolgoznak ma öltönyben a munkahelyeken mint pár évtizede, emellett ha az összejöveteleknek nincs komoran hivatalos jellege (pl. vizsga), akkor nem nagyon viseljük.

Mostanában úgy látom a fekete szín a legdominánsabb, például a kabátok esetében is ez figyelhető meg, ami zártságot és némi távolságtartást sugall. Ez kissé elgondolkoztató, mintha nem nagyon akarnánk megnyílni, alapvetően bizalmatlanok vagyunk ismeretlenekkel szemben. A szürkés-barnás színárnyalatok általában a jellemzőek legtöbbünk ruhatárában, az élénk színek sokkal ritkábbak. Erre mifelénk azt hiszem a legtöbben nem nagyon mernek feltűnően öltözködni, inkább elvegyülnének, a szürkés színek is ezt jelzik.

A hölgyek esetében is jól látszik egy változás, amit főleg a munkahelyeken figyelhetünk meg, hogy a nadrág sokkal elterjedtebbé vált a szoknyával szemben. Mintha egyfajta uniszex ruházat felé tartanánk, ami talán összefügg azzal is, hogy kevesebb a tipikus „női munka” (például nem nagyon van már olyan, hogy titkárnő), a legtöbb munkakört manapság férfiak és nők is betöltik, még ha nem is egyenlő arányban.

A hajviselet terén is látványosak a változások: pár éve még főként a punk zenészek viseltek oldalt felnyírt és középen hosszan hagyott frizurát, ma már ez nem annyira ritka. A legtöbben jóval rövidebbre vágatjuk a hajunkat mint egy-két évtizede, ami sportosságot és keménységet sugall (a szkinhedek hajviseletére emlékeztet).

Ha összehasonlítjuk a mai viseletet a múlt század ’60-70-es évek divatjával, az akkori nagy loboncokkal és bő ruhákkal, a mai jóval macsósabb benyomást kelt, a ruházatunk is sokkal „áramvonalasabbá” vált. Alighanem a mindennapokban magát keménynek és sportosnak mutatni akaró, az illúziókban kevésbé hívő generáció diktálja a mai (hétköznapi) divatot, talán még az ezredfordulóhoz viszonyítva is létezik egy ilyen irányú tendencia.

A divat más területeken is változik, ilyen például a stílus és a szóhasználat (a trágár szavak például kikopni látszanak egy munkahelyi közegben) vagy a humor – e téren is mintha igényesebbek lennénk, a folyton ismétlődő poénok például nem annyira nyerők már.

A ruha, amit hordunk nem csak azt fejezi ki, hogy az adott keretek között mi áll nekünk jól és mi az ami nekünk eléggé kényelmes és fesztelen viselet, hanem egyes kísérletek alapján erősítheti vagy gyengítheti bizonyos tulajdonságainkat mint például az önbizalom, kreativitás, fegyelmezettség és céghűség, valamint az aznapi hangulatunkat is befolyásolhatja.

Néhányan úgy tűnik, hogy nem bánnák, ha nálunk afféle gulág-szintű börtönkörülmények lennének. Lehet, hogy nem is lenne ez annyira nagy baj? Ők valószínűleg nem olvastak Szolzsenyicint, mert akkor meggondolnák jobban, hogy miket mondanak. A gulágoknak nevezett kényszermunka táborok hálózatát egyébként annak idején Sztálin hozta létre, hogy rabszolgák százezreivel biztosítsa a grandiózus építkezések munkaerő szükségletét, és egyúttal a potenciális ellenlábasaitól is meg tudott ily módon szabadulni.

A jelenlegi magyar börtönviszonyok természetesen nem hasonlíthatóak a gulágokhoz, nyilván ez erős túlzás lenne, a jó viszonyítási pont mindig az adott társadalom alsó rétegeinek életszínvonala, tehát mindig „helyi értéken” kell az összehasonlításokat megtenni és ilyen értelemben véve már a magyar börtönkörülmények is lehetnek néha gulág-szerűek. Nyilván a skandináv börtönviszonyok  az egyik végletet a dél-amerikaiak a másikat képviselik, az utóbbiról azok tudnának mesélni, akik valamiért belekeveredtek egy kábítószer-csempészési történetbe. Nyilván az sem jó, ha a börtönbeli viszonyok egy adott országban jobbak vagy hasonló szintűek mint a szegényebb rétegek életkörülményei és luxusbörtönök épülnek, mert ez esetben nincs a büntetések mögött elég elrettentő erő. Viszont az sem indokolt, ha sokkal rosszabbak, mivel a szabadságvesztés már önmagában is erős büntetés.

Most nem azzal akarok érvelni, hogy szegény szerencsétlen bűnelkövetők, hasadjon meg a szívünk értük, egy ilyen érvelés biztosan nem lenne túl népszerű. (Egyébként is ki az a bolond rajtam kívül, aki megpróbálna érveket találni a társadalom „söpredékének” érdekében?) Még annak ellenére sem népszerű egy ilyen érvelés, hogy mi is csatlakoztunk azon országok köréhez, akik lehetőség szerint el akarják kerülni azt, hogy a fogvatartottakat megalázzák vagy fölösleges szenvedéseket okozzanak nekik bármiféle okból. Inkább arról van szó, hogy igen kérdéses, hogy egyes vonatkozásokban a gulágokra emlékeztető viszonyok bármilyen szempontból is előremutatóak vagy célszerűek lehetnek-e.

Gondolok itt például arra, amit egyik jelentős írónk Lengyel József saját oroszországi élményeiből papírra vetett, nem ritkán a minden hájjal megkentek és a pszichopaták lesznek az egyedüli haszonélvezői a kíméletlen viszonyoknak. A börtönökben való fogva tartásnak pedig nem az lenne a fő célja, hogy egyfajta kiképző táborként működjön, ahol a rutinosak felkészítik a fiatalabbakat a különféle piszkos munkák elvégzésére. Épp ilyen okból ma már számos európai országban törekednek a börtönbüntetések csökkentésére, főként a fiatalok és nem-visszaesők esetében (a legsúlyosabb bűneseteket leszámítva persze). Feltételes szabadlábra helyezés mellett végzett javító-nevelő munkával és jóvátétel előírásával, elrendelt nevelők irányításával próbálják az elkövetőket afelé terelni, hogy kisiklásként fogják fel a tettüket és értelmes módon integrálódjanak a társadalomba. Nem biztos, hogy az a fő cél, hogy jól meg kell büntetni, hogy arról kolduljon…

Ezzel együtt is tagadhatatlan, hogy az elzárás nagyon sok esetben indokolt és hatékony eszköz lehet a bűnözés visszaszorításában, semmi problémám vele, viszont egy szinten túl már nem mindig célravezető. Sehol nincs annyi fogvatartott mint az USA-ban a lakosság számarányát tekintve, viszont annak ellenére, hogy a bebörtönzések leggyakoribb oka drogbűntett, ez semmit sem segített a kábítószerfogyasztás terjedésének megállításában. Ezen a ponton már lehet egy intuitív sejtésünk, hogy a világ működése nem olyan egyszerű, hogy ha elzárjuk a „rossz embereket” és a problémák jelentős része megoldódik. Ugyanis a bűnözésnek megvannak a sajátos gettói és a normaszegésre nevelő szubkultúrái.

De rendben, az is elképzelhető, hogy időnként több börtönt kell építeni vagy a meglévők némelyikét bővíteni, nyilván ennek elmaradásáról is szó lehet azokon a helyeken, ahol a fogva tartás körülményei helyenként már a gulágokat idézik.

Van még legalább két megfontolandó érvem e tárgyban, - ezek hangsúlyozottan megfontolandóak, mert szerintem sehova sem vezet az indulatok felszítása még a bűntettek esetében sem. (Jó persze van olyan ellenérv, hogy ezt most egy karosszékből írom, de ha most rabolták volna ki a lakásomat, akkor nem biztos, hogy így érvelnék. Másrészt viszont azzal nem foglalkozom, hogy ártatlanokat is bezárnak időnként, amit nem lehet teljesen kiküszöbölni.)

Az egyik az, hogy a bűnelkövetők között nyilvánvalóan vannak olyanok, akik régi sérültségeik miatt gyakorlatilag pszichiátriai esetek (bár a határvonalat nem könnyű meghúzni) és akikkel nem nagyon van mit kezdeni. Az elítéltek nagyobb részének a viselkedése ezzel szemben inkább a körülményektől függ, (alapvetően hajlamosak vagyunk alábecsülni a körülmények hatását a tetteinkre nézve), tehát ha megtalálják a saját helyüket, akkor hasznos állampolgárok lehetnek. Én igazából egyik fajta bűnelkövetőt sem ítélem el teljesen, mert úgy gondolom, hogy életkörülményeim szerencsésen alakultak hozzájuk képest és azt vallom, hogy „Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess”. (Apropó: Hol vannak most vajon a nagy keresztény egyházak ebben a vitában, hol van az a bizonyos bűnbocsánat?) Vannak bőven, akiknek a szabadságvesztés már önmagában megfelelő lecke volt.

Az első kategória, a pszichológiailag instabilak elég nagy biztonsággal szűrhetőek, amihez az kell, hogy akiknek ez a feladata, azok ne egyszerű bürokrataként, hanem felelősséget vállalva, alapos munkát végezzenek. (Nem úgy mint ahogyan azt a győri gyermekgyilkosság esetében láttuk, ami miatt Novák Judit a bírókat tette meg bűnbaknak, nyilvánvaló politikai motívumokkal).

Végül a számomra örökös kérdés, hogy megengedhetjük-e azt, hogy a magyar társadalom, valamiféle extrém biztonságérzettől vezetve könnyű kézzel megbélyegezzen és kiszelektáljon embereket? Nem életellenes bűnökről van szó ez esetben, nekünk sokkal kisebb okok is elegendőek ahhoz, hogy az ítélkező énünket vegyük elő. Rendben, de az a helyzet, hogy sokaknak van vaj a fején és ha majdnem mindenkit kizárunk valamilyen alapon, akkor a végén alig marad valaki. Nem lesz munkaerő, aki dolgozzon.

Az államilag szervezett munkákban rendszerint tengés-lengés folyik, a közmunkára is ez a jellemző, de a börtönökben még inkább (ahol még drága pénzen őriztetni is kell a rabokat), mert minek törjék magukat, nincs motiváció. Viszont ha valaki megfelelő körülmények között töltve büntetését tanul és esetleg szakmát is szerez, akkor később hozzá fog tudni tenni ahhoz a bizonyos GDP-hez, nem pedig csak elvenni belőle. Mindezt figyelembe véve, ha sok embert elzárunk és embertelen körülmények között őrzünk az a társadalom egésze szempontjából nézve csak rövidtávon elővigyázatosság, hosszabb távú szemléletben inkább már hiba.

A nemzeti alaptanterv új változatai nyomán merült fel az a kérdés, hogy az irodalomoktatásunkban mennyiben van létjogosultsága a politikai szempontoknak. Tehát milyen írók és költők milyen műveit oktassuk. Amellett, hogy az én véleményem valószínűleg fikarcnyit sem fog számítani ebben a borzasztó „kultúrharcban” (ellentmondásos szó, hiszen a kultúra és harc egymást kizáró fogalmak), van annyi rálátásom ezen a területen, ami segíthet a tisztánlátásban.

Az egyértelmű, hogy az elnyomás évszázadai során egy Petőfi, Vörösmarty vagy Arany János kiegyezés előtti versei nem csak irodalmi szempontból voltak jelentősek, hanem a közéletünkben is fontos szerepet töltöttek be, hiszen csak versekben lehetett kimondani sok mindent, burkolt jelentéssel vagy allegóriák formájában, amit a cenzúra miatt nyomtatásban másként nem lehetett volna megjelentetni. Később Ady mint afféle „törzsi sámán” szimbólumokkal írt a magyarság sorskérdéseiről, ami megint teljesen adekvát kifejezési forma. A Kádár-rendszerben megint nagyon erős volt a cenzúra, ezért a sorok között kellett rejteni a politikai mondanivalót, célzatos formákban. A mai olvasó már nem biztos, hogy megérti ezeket a műveket.

A rendszerváltással teljesen új helyzet állt elő, megszűnt a cenzúra és az írók, költők egy új helyzetben találták magukat. Nyílt elnyomásról már nem beszélhettünk, esetleg gazdasági kiszolgáltatottságról, azonban ez irodalmi értelemben már egy sokkal nehezebben megfogható és megfogalmazható téma volt. Kádár idejében sokáig Illyés Gyula volt a nemzeti vonal és a határokon túli magyarság egyik fő képviselője, később Csoóri Sándor úgy érezte, hogy neki kell folytatnia ezt e feladatot, de szerepzavarba került, a nyíltan politizáló megnyilatkozásai nem mindig jól sültek el.

Csurka István úgy gondolta, hogy az eddigi tabutémákról beszélni kell, és hogy ő alkalmas is erre a feladatra. Nem gondolt bele abba, hogy ha valaki jól tud írni egy témáról az még nem jelenti azt, hogy mélységében is érti. Nem ismerte fel azt, hogy a mindenkori közvélekedés nagyon sok dologban téved, főként a nagy felfordulások idején volt ez így (Pl. 1920-ban és 1956-ban). Kitűnő drámaíró volt, de a drámaíró konfliktus-élező szemléletét sajnálatos módon átvitte a politizálás területére is. Ennek ellenére hiba volt őt szellemi karanténba zárni azt mondva, hogy igaza van, de ezekről a dolgokról nem lehet beszélni. Ugyanis Csurkának a zsidóságról írt tanulmánya a részigazságai ellenére is azt mutatták meg, hogy nem lát ki a „lavórból”, és nincs birtokában elegendő történelmi tényanyagnak, ami miatt végül az egész irománya puszta vádirat szintjére süllyedt le. A rendszerváltás után már a szakemberek, például a történészek feladata lett volna mindarról beszélni, amivel addig jobb híján az írók és költők foglalkoztak.

A rendszerváltás idején érdekes jelenség, hogy sok esetben humán értelmiségiek kerültek politikai pozícióba, megint azt lehet mondani, hogy jobb híján. Az SZDSZ vezetője annak idején egy filozófus (!) volt, komoly politikusi készségekkel akkoriban talán egyedül Antall József rendelkezett, országunk rendszerváltás utáni első miniszterelnöke. Nem nagyon voltak azonban partnerei a kormányán belül sem és korai halála miatt is csak keveset tudott végrehajtani a politikai programjából. Göncz Árpád vagy a cseheknél Vaclav Havel államelnökként inkább szimbolikus pozíciót töltöttek be, igazán lényeges politikai döntéseket nem kellett hozniuk más, a politika vizére tévedt bölcsészekkel szemben.

Ez az évezred viszont a közéletünk radikalizálódását hozta el, és az írók megítélésében a politikai nézeteik is jobban számítottak már, bár a kettőnek semmi köze egymáshoz. Eszterházy Péter vált többek között annak az áldozatává, amikor egyes emberek fejében a politikai szempont kezdett minden más űberelni és az irodalmat is maga alá gyűrte. Igaz, hogy az írók nagyobb részéhez a liberális szemlélet áll közel, azonban ha valaki kézbe vesz egy regényt, akkor nem a politikai vonatkozásokat kell, hogy keresse – az már baj, ha ez így van. A fanatizálódott ember a primitív kis törzsi ösztöneinek az aktiválódása miatt képtelen a dolgokban azt látni amilyenek valójában, mindenbe a saját indulatait hajlamos belevetíteni.

Az irodalomtanítás nemzeti alaptantervének átdolgozása során joggal mert fel az a kérdés, hogy mekkora súllyal maradjanak bele azok a klasszikusok, akiknek az írásai a mai gyerekeknek nehezen olvashatóak vagy a mondanivalójuk „megkopott” az idők során. Én például nem csak a Légy jó mindhalálig c. regényt venném ki a kötelezők közül (bár Móricznak más műveit azért tanítanám), hanem a Pál utcai fiúk-at sem olvastatnám el kisgyerekekkel, hiszen végső soron éretlen kamaszok tragédiába torkolló játszadozásáról szól. Van olyan vélemény is mint például Háy Jánosé, aki szerint az irodalomtanításunk már így is túl „nemzeti”, mert a klasszikusaink írásának többsége provinciális szemléletet tükröz, kevéssé szól általános emberi kérdésekről. Én e tekintetben konzervatívabb felfogású vagyok, szerintem az irodalomoktatás a nemzet egységének szemléletére is nevel, mindenképp jó ha ebben az irányban is szocializálja a fiatalokat.

Felmerül az a kérdés, hogy mennyiben kerüljenek be egy új tantervbe azok az írók, akik a jobboldali radikalizálódás miatt váltak ismét divatossá mint például Wass Albert? Ebben a kérdésben számomra egyértelmű, hogy az irodalomoktatásban nem a politikai nézet, hanem az irodalmi művek színvonala számít, nincs „jobbos” vagy „balos” irodalom, hanem magasabb és alacsonyabb színvonalú művek vannak. Azok tudják legjobban megítélni ezt, akik évtizedek óta az irodalommal foglalkoznak. Egyébként mindenki képes erre, aki persze tud és szeret olvasni: ez olyan hogyha valaki megnéz sok ezer festményt, akkor egy idő után nagy valószínűséggel el tudja dönteni, hogy melyik a jó kép és melyik a rossz. Aki sokat és rendszeresen olvas szépirodalmi műveket, az némi tapasztalattal meg tudja mondani, hogy az adott mű felszínesen könnyű-e, egyszerű fogyasztói termék amit jobb azonnal elfelejteni, vagy pedig mélyebb mondanivalója is van.

A népszerűség e tekintetben nem mindig mérvadó, mert Dan Brown például jó író, aki mégiscsak ponyvát ír, a lényeg az izgalom miközben olvassuk, ennél semmi többet nem ad. A különféle sorozatok, szappanoperák és valóságshow-k is úgy vannak megalkotva, hogy behúzzák az embert, egyszerű marketingtermékek. Ilyenek is kellenek olykor, de tanítani mégiscsak azt kellene, aminek mélyebb gondolati és érzelmi rétegei is vannak, és ez nem puszta sznobság. Egy Wass Albert regény esetleg behúzza az olvasót a történetbe, de ha jól figyelünk, egy ponton hiteltelenné válik, nem túlzás azt mondani, hogy giccses, nemzeti giccs. (Az Adjátok vissza a hegyeimet már a címében is egy éretlen személyiségre, mondhatni dacos gyerekre utal, ha szó szerint vesszük.)

Összességében egy olyan kép rajzolódik ki, hogy miközben a radikális jobboldal „kultúrszennyről” beszél, a képviselői rendszerint az alacsony szintű tömegkultúrát követik és nem képesek többre mint a nyugati, amerikai giccs helyett a saját sematikus és giccses művészetüket propagálni. Legyen szó akár az újabb köztéri szobrainkról, akár a „vonalas” könnyűzenei előadókról, akár irodalmi művekről. Művészet és politika ugyanis tűz és víz, a hiteles művészet meghal a politika ölelésében. Sem a hitlerizmus sem a szocreál nem volt képes a giccsen túllépni, éppígy nem képes rá a mai radikálisan nemzeti kultúrpolitikánk sem. (A giccs máshogy mondva hazugság, az általuk propagált tudomány sem mentes ettől.)