Teljes mértékű szólásszabadság csak elméletben létezik, a gyakorlatban nem is szabad, hogy létezzen, és én nem is értem, hogy egyes radikális jobboldali felfogásúak mért nem fogadják el, hogy bizonyos gondolatokat igenis ki kell szűrni, ha már az illetők öncenzúrája nem működik. Az erősen jobboldali magyar kormánypárt Orbán Viktorral és Novák Katalinnal az élen (voltaképp jogászok, akik számára „elvben” a precíz megfogalmazás lenne a legfontosabb), mégis úgy gondolják, hogy egyes közösségi portálok túlságosan cenzúrázzák a jobboldali véleményeket. Abba nem gondolnak bele, hogy az állampolgárok egy részének szellemi szintje nem túl magas, és ha egy politikus (l. Donald Trump a koronavírusról) kicsit is félreérthetően fogalmaz, azzal bajt okozhat? Az igaz, hogy a szűrés sosem lehet tökéletes, optimális esetben arra kell irányulnia, ami destruktív és nem segíti az együttműködést, minden egyéb véleménynek viszont teret kell adni.
Mindenkinek vannak buta gondolatai, a legtöbb ember azonnal törli ezeket – a figyelmünk irányítása rajtunk múlik. Ilyen rossz gondolat lehet például, ha a fejembe vettem, hogy „engem üldöznek”, tehát alapvetően a paranoiás, félelemkeltő eszmék azok, amelyek az alapvető bizalom légkörét is rombolják, amellett, hogy nem vezetnek semmire. Az ilyenfajta destruktív vírus gondolatokat ki kell tudni szűrni a közösségi életből, igazságtartalmuk annyira ellenőrizhető, mint hogy engem üldöznek-e vagy sem, nem lehet sosem teljesen megcáfolni.
A különféle konteókat közlő emberek valójában nem őszinték, mert nem fejezik ki az érzelmi igényeiket világosan, hanem vad és primitív eszmék mögé rejtik, a legjobb védekezés a támadás elv alapján. Eléggé szomorú ez a jelenség, hogy értelmes emberek is gyakran belemennek ebbe a zsákutcába. A csoportmentalitás egy adott véleménybuborékban még erősíti ezt a hatást, hiszen sok esetben csupán ösztönök és a nem pontosan megfogalmazott, homályban maradt bár érthető szükségletek azok, amelyek közös alapot képeznek az emberek között. (Nem annyira nehéz dekódolni a szavaik mögötti lényegi mondanivalót, ha egy kicsit figyelünk.)
Egy kitérő a régebbi konteókra: Például arra sokáig senki se gondolt, hogy a benzin ólmozása kártékony lehet és évtizedekig valóban blokkolták is egyes lobbik ezt a felfedezést, a kimutatott tények ellenére is nehezen fogadták el a különféle szakértők. Ez egy tipikus eset, a legtöbb ártalmasnak bizonyult anyagról semmilyen konteó nem terjedt, vagy ha terjedt akkor teljes melléfogás volt, ez a mindennapi tapasztalat. Például az egyik üdítőital márkáról régebben azt terjesztették, hogy egy nagyon ártalmas anyagot tartalmaz (tipikus városi legenda volt), holott a tény az, hogy a cukortartalmuk miatt hasonló mértékben ártalmasak ezek a szénsavas üdítők, a márka nem játszik szerepet. A tudományos elméleteket hagyjuk inkább a valódi kutatókra, ne ártsuk bele magunkat olyasmibe, amihez nem értünk és nem szabad hagyni, hogy a különféle álszakértők megtévesszenek. (Keressünk rá nyugodtan ezekre a „nyár csináló fecskékre”, nézzük meg, hogy mennyire elfogadottak – ez alapján 90% fölötti valószínűséggel jól meg tudjuk ítélni, mennyire valószerű az, amit az illető előadott.)
Minden társadalomban léteznek és kell, hogy létezzenek is tabutémák, amiről ha lehet is beszélni, csak igen körültekintő módon tehetjük meg. (A tabu egyértelmű tiltó tábla: arra ne menj! Ahogy mondani szokták, a kulturált ember nem tesz ilyet, a többieknek pedig tilos.) Vannak olyan nyilvánosságot nem kapott gondolatok, amit mindennapi tapasztalataink is igazolhatnak, hogy például bizonyos kultúrákban a bűnözés egyes formái sokkal jellemzőbbek és elerjedtebbek mint másokban. (Itt most én magam is némi öncenzúrát alkalmazok.) Ha sok igazság is van ezekben, a nagy nyilvánosság számára ez valamennyire mégis tabutéma marad, mert lehet mellette sok másik igazság, ami adott esetekben az egyének szintjén nagyon is számít, hiszen sokan látnak maguk körül rossz társadalmi mintákat (ún. hátrányos helyzetűek), valami csoda folytán mégsem lesznek bűnözővé, hanem egy eléggé alacsony (társadalmi) szintről mégiscsak eljutnak valahová. A legfeltűnőbb kulturális jellemzők alapján szoktunk ítélkezni, de az embert magát és a valós hátterét nem ismerjük.
Másik véglet a hiperérzékenység, ami olyanba lát bele társadalmi előítéletességet, ahol erről szó nincs. (L. amerikai szobordöntögetések). Ez a túlságos polkorrektség ténylegesen életszerűtlen és egy ideális világot tételez fel, ahol bizonyos jelenségeknél túlzásba esünk, másokat viszont lehet nem létezőnek tekinteni, szőnyeg alá söpörni. Amit egyesek „liberális véleménydiktatúrának” neveznek, az is egy bizonyos fajta véleménybuborék (vagy akár több is), amire szintén empátia hiány jellemző, nem képes más szemszögből nézni a dolgokat, más társadalmi helyzetben levők fejével gondolkodni. A legtöbb véleménybuborék szektaként működik, ahol ők és csakis ők lehetnek a legfontosabb igazságok birtokosai. Sajnos a mai médiazajban a nagyon feltűnő és erős (valójában szélhámos) megnyilvánulások jönnek át leginkább, az alázatos magatartás szó szerint nem kifizetődő.
Van több olyan hatás, ami a médiumokból függetlenül is felerősíti a szektásságot. Az egyik ilyen, hogy ahogy idősödünk, a gondolkodásunk merevebbé válhat ha nem figyelünk rá, a társadalmak átlagéletkora növekszik nyugaton, az emberek (statisztikai értelemben) egyre kevésbé toleránsak. Ez persze nem feltétlenül kell, hogy bekövetkezzen, csak akkor ha hozzászokunk, hogy ne vegyük figyelembe mások véleményét.
Egy másik hatást úgy is lehetne nevezni, hogy „aranyásó effektus”, mert számos területen, főleg a kreatív szakmákban az elosztás olyan, mint régen az aranyásók között. Van aki nagy kincsre bukkan, másnak jóformán semmi nem jut, akárhogy dolgozik. A közönség a „fogyasztó” az, ami eldönti, hogy számára mi az értékes, mi az arany (később könnyen kiderülhet az is, hogy csak csillogó vacak volt). Ez az egyik fő oka a nagy vagyoni egyenlőtlenségeknek, a „winner takes it all” elv, és emiatt van kudarcra ítélve az ún. amerikai álom is. Létezik persze, hogy sem a „fogyasztó” sem a „tőkés vállalkozó” nem csak egy szám lesz a képletekben, hanem emberi minőséget nyernek, de hogyan juthatunk el oda az már egy másik téma.
Részben aranyásó szakmának lehet tekinteni a tudományt is, például a biológiában nagy aranyrög volt régebben az aszpirin, de még inkább az inzulin felfedezése és az antibiotikumok előállítása, manapság ritkán bukkanunk ennyire jól használható vegyi anyagokra. A kutatás eredménye nagyon sok esetben nem annyira a pénz függvénye, emiatt van az, hogy a nagy gyógyszergyártók hajlamosak néha a kutatási eredményeiket kozmetikázni, vagy ugyanazt a szert kissé átcsomagolva más néven kiadni. Ebben a játékban nem csak az adott cégek vezetői vesznek részt, hanem kutatók egy jelentős része is cinkos, mert vagy felelősséget nem vállaló bürokrata, vagy félti a megélhetését. Az „összeesküvések” mögött sok esetben ilyen kis emberi gyengeségek húzódnak meg, lényegében a legtöbben egy rendszer részeinek érzik magukat és nem lépnek ki a komfortzónájukból.
Lehet egy olyan mögöttes ok is, ami növeli a verbális agressziót, ha az erőforrások alapvető szűkösségét érezzük. (Pontosan nem lehet definiálni, hogy mikor érezzük szűkösnek, ez inkább egy érzés, hogy nem jut mindenkinek elegendő, ami sanszos, hogy a két világháború kitörésekor is meghatározta a közhangulatot.) Ebben megint sok az igazság, nyilván a Föld népességnek fokozatosan csökkennie kell, de mégsem a dolgokat előrevivő, hasznos gondolat.
Ezen kívül lássuk be azért azt is, az életnek időnként előjönnek olyan (intim) rétegei, amit senki nem ver nagydobra, mert szégyell, a teljes szókimondás emiatt sem mindig helyénvaló.
A globalizációellenesség is teljesen érthető és alapvetően rendben van, például ha megnézzük az amerikai politikai szakértő Parag Khanna: Konnektográfia c. könyvét, nagyon jól leírja azokat a tendenciákat (a szerző pozitívként emeli ki, azonban az összkép eléggé elborzasztó), hogyan válik az egész bolygón minden egy nagy hálózat részévé, amelynek csomópontjaiban túlterjeszkedett városok állnak valamint technológiai óráscégek. Ennek fényében teljesen érthető az, ha kis emberléptékű szigeteket szeretnénk létrehozni, feltéve ha ez az elképzelés nem indulatokon és faék primitívségű eszméken és gyűlölködésen alapul.
Léteznek például különféle pénzügyi lobbik és szervezetek, amelyek a legtöbbünknek általában nagyon nem szimpatikusak és mindenféle rosszat feltételezünk róluk, de egyrészt a valódi helyzetet nem ismerjük, mert nincs elég infónk, nem is lehet, ergó nem a mi dolgunk foglalkozni ezekkel. Másrészt a saját gondolkodásunkat vetítjük rájuk, nem ismerjük az illetők nézőpontját, azt a véleménybuborékot, amiben ők élnek csak a sajátunkat. Emiatt is jobb, ha hallgatunk még ilyen egyértelműnek látszó esetekben is, vagy legalább mértéktartóan és hideg fejjel fogalmazzuk meg a gondolatainkat, azt keresve amit továbbviszi a dolgokat és használható, nem azt ami beszűkíti sőt leblokkolja a közös gondolkodást.
