Az „új-ság”-nak már a nevében is benne van, hogy a legaktuálisabb eseményekről tudósít, ennélfogva sokkal inkább a nyitott gondolkodásúaknak, mint a kifejezetten konzervatív felfogásúaknak való. Feltéve persze, hogy az újságírók és a szerkesztők szakszerű és felelős munkát végeznek, nem pedig megrendelésre gyártják a híreket valamilyen ideológia szolgálatában. Mivel az ingerküszöbünk a negatív hírek esetében jóval alacsonyabban van, ezért olvasóként részben mi magunk "szerkesztjük" az újságokat, mert ha egy közeli városban valamilyen balhé történt az mégiscsak jobban érinthet minket, mint amikor egy koala bébi született az állatkertben.

Az újságírás sosem lehet teljesen elfogulatlan, az egyéni (illetve csoportos) értékrend és ízlés mindig szerepet játszik, ezt mindannyian tudjuk és figyelembe is vesszük, emiatt van szükség sokféle folyóiratra. A populista demagógoknak azonban a független újságírás nagyon csípi a szemét, egyszerűen azért, mert ilyenkor rendre kiderül, hogy nem ők fújják a passzátszelet, nem képesek megfelelően a közbeszédet mindig a saját céljaik mentén tematizálni. Két feltűnő példája ennek, amikor internetes folyóiratok (ezen belül a legolvasottabb Index) szinte „önálló hatalmi ággá vált” a politikusok szemében, az egyik a 2019-es klímavita esete, a másik 2020 év elején a koronavírus hírek. A tipikus radikális konzervatív reakció ezekre nagyon sokáig a tagadás volt: „a probléma nem létezik, csak felfújják, mesterségesen gerjesztik” a liberális szellemű médiumok. Türelmesen ki kell várni ilyenkor, hogy a globális problémák súlyát felfogják a konzervatív véleményvezérek is és belássák, hogy ezek is legalább annyira drámaiak, mint amelyeket folyton sulykolni szokak (mindenekelőtt a migrációt). A csoportmentalitás mind a két esetben nagyon látványosan megfordult, feltehetően amikor a politikai vezetőink megtalálták a módját, hogyan lehet az új problémákat valahogyan „meglovagolni”, saját céljaikra felhasználni, ezért ami tegnap még rémhír volt, az lett a hivatalos vélemény és fordítva. Egyik napról a másikra stratégiák és akciótervek születtek olyan problémákra, amelyeket sokáig csak elbagatellizálni igyekeztek. (Megjegyzem, hogy akár a klímakérdést, akár a COVID járványt vesszük alapul, a kormányzati intézkedések bőven kritizálhatóak, igen gyakran mert elnagyoltnak, helyenként bürokratikusnak vagy önkényesnek tűnnek.)

Az Index egyébként még akár 8-10 évvel ezelőtt is enyhén jobboldali újságnak számított, csak közben nagyon eltolódott a közfelfogás jobbra és teret nyert a radikalizmus. Az Origo volt régebben inkább baloldali, manapság azonban már néhány rovatot leszámítva (számomra legalábbis, és sokak számára) meglehetősen propaganda ízű cikkeket tálal. Az igaz persze, hogy érdemes a pozitív eredményekről is beszámolni, de csak ha hiteles módon történik, nem pedig „mese gyerekeknek”. Sajnos nálunk a közélet a médiumokban nagyon polarizált, az egyik oldal folytonos offenzívában van, csak a teljhatalmat tartja elég biztonságosnak, másik oldalon pedig időnként a beszorítottság érzése jellemző és ez a fajta nyomás szintén rontja az ítélőképességet. Ezzel együtt a független médiában, ahol nem a nyelvcsapások számában versenyeznek, jóval gyakrabban születnek objektív hangvételű és színvonalas írások.

Az egyre radikalizálódó kormány (illetve NER-) propaganda eredménye egyértelműen látszik személyes ismerőseimen is, akiknek egykor nagyon karakán véleményük volt közéleti kérdésekben, de ma már többé-kevésbé elfogadják a kormánypropagandát vagy netán azonosulni is tudnak vele. Az értelmiség nagy részét is már lekenyerezte, egyszerűen megvette a hatalom, a társadalom jelentős része a Kádár-rendszerhez hasonlóan korrumpálódott.

Nagyon jól lehet most is mutogatni másokra, hogy a problémákat ők okozzák a nagyok, nem pedig mi „kisemberek”. Ez a fajta játék egy nagy önbecsapás, - ami viszont messzire vezet és nem ennek a cikknek a témája. (Mintha hallgatólagosan elfogadnánk, hogy mindenki úgyis hasznot húz és valamilyen formában járadékvadász – ami szinte azzal egyenértékű, hogy a természet is korlátlanul kizsákmányolható.) Az értelmiségi embernek nem kenyere a bulvár, a világban történő események lebutított és szenzációhajhász tálalása, ami lényegében pletyka szint, azt sem szereti, ha megmondják neki, hogy mi a „mi álláspontunk”. Ezen túlmenően azonban az értelmiség nagyon sokféle felfogású és értékrendű, a hatalom ezt kihasználva (ti. a szétszórtságot, szolidaritás hiányát, a határozottság hiányát) simán bedarálja őket. Az értelmiségieknek tanulni kell a hibáikból és kilépni az elefántcsont tornyaikból, mivel napjainkban az egyetlen fontos „kultúrharc” (pártállástól függetlenül) az irracionális felfogások és a józanész között zajlik.