Esterházy Péter klasszikussá vált mondását idézve: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.” Habár sokszor megtörténik velünk az ilyesmi, mert az életünk így működik, de már az is valami ha legalább konstatáljuk, hogy ahol voltunk az nem a mi szintünk volt, egyszerűen csak gyengék voltunk az adott helyzetben. (Nem csak fejből állunk – egyik kedves ismerősöm néha emlékeztetett erre.) Ha mások folyton indulatoskodnak és vádaskodnak, az értelem nem létező „királyi útját” keresik, azt gondolván, hogy a kanyarokat csak úgy le lehet vágni, az még nem azt jelenti, hogy nekünk az le kell süllyedni az ő szintjükre.

Most pont ezt lehet tapasztalni, az Index nyomán forrnak az indulatok egyes értelmiségi körökben, de a káosz, az entrópia fokozása nem az a stílus, ami értelmiségi emberekhez illik, sőt pont az ellenkezője annak, amit elvárunk ilyen esetekben. Megvan az a képességünk, hogy egyet hátralépve képesek legyünk a jelenlegi helyzet aránylag objektívnak mondható elemzésére, túlzások és vádaskodás nélkül.

Julien Benda könyve ma is aktuális

Nagyon érdekes, hogy eredeti címe alapján (La Trahison des Clercs) a hivatalnokok árulásáról szól, amit később „Az írástudók árulása” vagy angolul „The betrayal of intellectuals” címmel adtak ki. Az értelmiségi (azaz művelt és sokoldalúan képzett) ember oly módon is „árulóvá” válhat, ha egyszerű hivatalnokként, bürokrataként működik, mert ilyenkor épp a saját lényegét, a nyitott és racionális gondolkodás képességét tagadja meg. Nagyon sokakat, az ismerőseim között is akadnak ilyenek, egyszerűen megvett a hatalom. Ennél egy fokkal rosszabb eset (amiben Benda könyve profetikusnak bizonyult), hogy az értelmiségiek önként is beállnak különféle ideológiák szolgálatába, mert elragadják őket a különféle ösztöneik, indulataik. (Hofi Gézával szólva, ez az „önkéntes hülye” esete.) Ezt a jelenséget a régi hindu filozófia úgy írja le, hogy a kocsihajtót elragadják a lovak és szekeret a szakadék felé viszik. Mérő László Az érzelmek logikája c. könyvekben foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy habár érzelmek nélkül nincs cselekvés, hiszen nyomatékot adnak minden tettünknek, azonban az érzelmek minősége jelenti a fő különbséget, amit „zongorázni lehetne” (építő-romboló, finom-durva, sikeres-sikertelen életút stb.) Az a fajta fröcsögés és tiszteletlenség, amelyet egyes jobboldali véleményvezérek (egykor még értelmiséginek mondható emberek) megengednek maguknak, vagy amit a jó pontot szerezni akaró lelkes mamelukok még überelni is tudnak (l. Göncz Árpádról írt egyik cikk, l. köztévé átlagos szintje, stb.) nagyon is zavarhat minket, mégsem szabad belemenni ebbe az utcába.

Nemzetközi trendek

Az önvádaskodás fölösleges voltát beláthatjuk, ha egy kicsit körülnézünk, a világ nagy részén hasonló trendek jellemzőek mint nálunk, a közélet színvonala például az USA-ban sem jobb. Az indulatok sokfelé fellángoltak, az értelmiség szerepe és hasznossága sokfelé megkérdőjeleződik, „nem elég nemzeti”, „túl elméleties” és hasonló vádak érik. (Láttunk már ehhez hasonlót a múlt század ’30-a éveiben is egyébként.) A rendszerváltáskor sem voltunk különálló sziget és ma sem vagyunk azok, ami nálunk történik az nem nagyon tér el attól, mint ami mondjuk a lengyeleknél, oroszoknál, olaszoknál, kínaiaknál vagy sokfelé máshol is megfigyelhető. Erősödnek a különféle szélsőségek és gyengül a közép, nő a bizalmatlanság és az agresszivitásra való hajlam. Közéletünk színvonala és az értelmiség presztízsének alacsony volta nagyobb részt magyarázható ezzel, mint a belső tényezőkkel.

Viszonylag sikeres az Orbán-rendszer

Merjük leírni, hogy gazdasági téren az Orbán rendszer viszonylag sikeresnek mondható (ami nyilván nem annyira Orbán, mint inkább Matolcsy és más gazdaságpolitikusok érdeme). A lemaradásunkat a GDP terén már behoztuk a lengyelekkel és a szlovákokkal szemben, jelenleg pontosan egy szinten vagyunk velük, a gazdaságunk eléggé diverzifikáltnak mondható. Azt is írjuk le, hogy a világ nagy részén többnyire jobboldali, nemzeti kormányok valósították meg a felzárkóztatást a múlt században is mérsékelten piacvédő gazdaságpolitikával, és nálunk is lényegében ez történik. A szlovákok esetében az EURO bevezetése láthatólag hiba volt, éppúgy mint az olaszoknál vagy a görögöknél. Alacsonyabb szinten egy diktatórikus politikai rendszer is lehet gazdaságilag éppúgy sikeres (ld. Hitler, Franco, Pinochet) mint a demokratikus. Éppúgy mint a Kádár-rendszer idejében, nagyon sok építkezés és beruházás folyik jelenleg, bár ezeket lehet bőven kritizálni is, mert legalább 50%-ban feleslegesek. Stadionok, egyes autópályák, látványos, de nem hatékony vasúti felújítások, térkövezések (habár ezek esztétikai értéke jelentős), túltolt idegenforgalom fejlesztések, gyenge lábakon álló mezőgazdasági és ipari vállalkozások megtolása, giccses épületek és műemlékek, betonozás ezerrel a természetvédelmi szempontok figyelmen kívül hagyásával, stb. A nem állami szektorban nekem ilyennek tűnik a házépítések nagy része is, kérdéses az épületek korszerűsége és a nagy méretek szükségessége egyaránt. A családtámogatások jelenleg szintén csak részben sikeresek, az egész rendszer fejlődése gazdaságilag is számomra nem több mint félsiker l. például oktatás, egészségügy helyzetét vagy az esélyegyenlőséget, a szociális érzékenységet. (Társadalmi szinten kifejezetten káros tendenciákat is mutat a rezsim.) Azzal együtt, hogy az egész nem épp egy skandináv modellhez, hanem inkább az amerikaihoz közelít, mert a felső rétegeket tömi ki pénzzel, ezen belül is egy bizonyos „kiváltságos réteget”, a legalsók csak aprópénzt kapnak.

Az európaiság gondolata

Nem kell ragaszkodni mindenáron az európai kultúra gondolatához még akkor sem, ha a mérsékelt konzervatív értelmiség és a baloldali értelmiség is olyan európainak tekinthető eszmék talaján áll mint a görög-latin kultúra, a kereszténység, felvilágosodás, brit, német és egyéb európai kulturális teljesítmények (Liszt, Bartók, Kodály stb.) Létezik viszont egy olyan vonal is, amelynek szintén van létjogosultsága, hogy a magyar nép részben ázsiai vándor népek kultúrájának örököse, ami a mezőgazdaság, az építészet, az életmód és kultúra számos területén jelenleg trendi. Nincs ezzel baj, mert nem képes felülírni az európai kultúrát, legfeljebb egy színt ad hozzá. Van viszont egy pont, ahol mindez már ideológiává válva a közoktatás terén a történelem és az irodalom tárgyalásának színvonalát is érinti, itt már fel kell tudni venni a kesztyűt (magyarán modernizálni kell a humán tárgyak oktatását). A pedagógiában is a bürokratizmus, az értelmiségi ember felelősség hárítása az egyik legnagyobb veszély.

Tanulni a múltból, az idealizmus elvetése

Nasseem Taleb, aki sokat foglalkozott a véletlenszerűnek tűnő és váratlan jelenségekkel (a 2008-as pénzügyi válságot vagy az idei világjárványt is lényegében megjósolta) az idealista gondolkodás hibáira figyelmeztet. Platón, Arisztotelész és részben Descartes filozófiája egy olyan magatartást alapozott meg, amely íróasztal mellett, gyakorlati tapasztalatok figyelembe vétele nélkül akar alapvető következtetéseket levonni arról, hogy a világ hogyan működik. Ez a gyakorlat feltűnően működésképtelen például a közgazdaságtanban vagy a társadalomtudományok egyéb területein (a liberalizmus például éppúgy figyelmen kívül hagyta az ember egyes alapvető jellemzőit mint annak idején a marxizmus). A régi falusi társadalmakban a helyi értelmiséget a pap, a tanár és orvos alkotta, esetleg még a jegyző, ők voltak azok a tekintélyek, akik testközelből ismerték az emberek napi gondjait. A mai értelmiséget viszont többnyire jogosan kritizálják azzal, hogy nem száll le a magas lóról (illetve benn marad az irodákban), elvesztette a kapcsolatát a társadalommal. Ha csak egymásnak írnak tanulmányokat, abból könnyen pótcselekvés válhat, a társadalom egésze számára kevéssé hasznos. Pozitív példák is vannak persze, nekem most kapásból Rudolf Péter jutott az eszembe, akiknek a megnyilatkozásai a Víg színház új igazgatójaként eléggé humánusak, józanok és tárgyilagosak, és semmiképp nem átpolitizáltak. (Vannak tehát kivételek.)

Vissza a gyökerekhez

Hogy erőt merítsünk és tisztábban lássunk a mai közéletben, ehhez egyrészt érdemes visszatérni olyan klasszikusok gondolatihoz mint például Marcus Aurelius, akinek segítségével nagytotálban láthatjuk a dolgokat. Másik ilyen alapeszme a keresztény hagyományban is meglévő empátia (ha a másik fél nem gyakorol empátiát, az az ő hibája lesz hosszabb távon). Például a radikális jobbosok elítélik az NGO-k működését, és abban igazuk is van, hogy ezeket gyakran bürokratizmus jellemzi és nem mindig vonhatóak felelősségre. Erre azt lehet mondani viszont, hogy a hajunk szála égnek áll, ha minden szervezet csak a kormány kontrolljával működhet (ez már tiszta diktatúra). Emellett érdemes belegondolni abba is, aki pénzt adományoz a vagyonából, nemcsak a Soros volt ilyen, hanem sokan mások pl. Demján Sándor, a norvég állam vagy a 19.században Jókai „aranyembere” (egy görög mecénás, akiről a regényének főszereplőt mintázta), nem feltétlenül alantas indokokból teszi ezt. Még egy milliárdos fejével is kell tudnunk gondolkodni, az ő szempontjai is figyelembe venni, ne adj isten démonizálás helyett a véleménykülönbségeket is tisztázni vele.

Szellemi műhelyek

Az emberek egymást inspirálják, ami csak különféle szellemi műhelyekben lehetséges, magányosan ez nem megy. Még a különféle blogok is (számomra ilyenek a Szemlélek, az Ezer és a Vincent, és még lehetne folytatni ezt a listát) segítik a közös gondolkodást. Szükség van azonban még inkább célorientált szellemi műhelyekre, amelyek nem egy adott ideológiára épülnek, alapvetően nyitott gondolkodásúak, amellett, hogy a résztvevők pontosan tisztázzak a számukra fontos alapértékeket. A hatalomnak pont az az érdeke, hogy ilyen szellemi műhelyek ne létezzenek a kormányzaton kívül, csak engedelmes bürokraták, épp ezért a pénzügyi forrásokat is igyekszik központosítani. A zavaros gondolatokat (különféle konteókat) egyáltalán nem szabad figyelembe venni, mert ezekkel a gondolkodás nem tud mit kezdeni, ezek egytől egyig emészthetetlen gumicsontok, a számítógépes vírusoknak felelnek meg, hasonló káoszt okoznak. Emészthető mértékű problémákat kell tudni kezelni, nem a világot megváltani vagy az embereket „jobb útra téríteni”.

A gondolatok közlésének világossága, a stílus pozitív jellege (vádaskodások helyett alapvetően elfogadó), tisztázott, de nem bebetonozott alapértékek, önreflexió, nyitottság, empátia, humor – ezek jellemzik azt a szintet, ami alapvető kell, hogy legyen a közös gondolkodás során. Ezekből fakadhatnak csak világos, az adott helyzetnek megfelelő és a társadalom nagy része számára is érthető, egyszerű megállapítások.