A belorusz szavazólapon valójában csak két jelölt neve szerepelt: Lukasenko-ra vagy Lukasenka-ra lehetett szavazni, kinek melyik dialektus volt a szimpatikusabb. Ennek most már vége, kiütközött a vezérelvű rendszerek Achilles-sarka, az a helyzet, amikor a diktátor vagy kvázi-diktátor egy idő után elveszti a fonalat, nem tudja már követni az eseményeket. Ez történt nálunk Kádár Jánossal is 1985 után (még a berlini fal leomlását jóval megelőzően elvesztette a tényleges hatalmát), vagy éppen Ceausescuval is a ’80-as évek végén. Fidel Castro is lényegében már a ’90-es évek elejére megbukott, amikor elvesztette az orosz támogatást. Viszont mivel az ellenzékét vagy a potenciális ellenzékieket mind bebörtönözte vagy elüldözte Floridába, nem hagyott maga mellett semmiféle alternatívát egy afféle „politikai senki földjén”.
Kérdéses, hogy mennyire kell egyszemélyi döntéseket hoznia az első számú vezetőnek, Putyin esetében is az a gyakorlat, hogy évek óta már inkább csak az egyes projektek fő vonalait hagyja jóvá, de ezeket különféle menedzserek dolgozzák ki és terjesztik elő (ami még működőképes is lehet). A vezetés a legtöbb esetben team-munka, viszont az állampolgárok nagy része ezt nem így gondolja, számukra mindenképp egy emblematikus első számú emberre van szükség, akár még egy biztonságot adó "atyuskára" is. Ha az első számú vezető már kevésbé aktív az nem feltétlenül jelent problémát, amennyiben a széles nyilvánosság ezt nem úgy érzékeli, és persze amíg a politikai érzékét jó sakkjátékos módjára kamatoztatni képes. Amikor viszont már a helyzetét rosszul méri fel, „elszáll magától” (választási csalások, indokolatlan erőszak alkalmazás tüntetőkkel szemben), és a fellépése sem elég meggyőző már, amint azt Lukasenko esetében is láttuk, akkor már a saját hívei is kezdenek elfordulni tőle, akkor már bukott ember.
A diktatúra nem feltétlenül a „rossz” szinonimája, az anarchiába süllyedt társadalom általában rosszabb, a kelet-európai országok a Szovjetunió bukása utáni „anokráciái” olyan mértékű létbizonytalanságot teremtettek, ami után sokak számára az autokráciák, kvázi-diktatúrák elfogadhatóvá váltak (voltaképp a gazdasági stabilitásuk miatt). Egy rendszer teljes tagadása (ami alapvetően negatív gondolkodás) sosem jelent előrelépést, többek között azért sem, mert az állampolgárok is hozzászoktak egy adott rendszer játékszabályaihoz. Egyik napról a másikra politikai rendszert váltani, ez nem nagyon szokott működni. Egyébként a liberalizmus és az anarchia közé tesznek sokan egyenlőségjelet a jobboldalon, és nem mondanám, hogy minden alap nélkül teszik ezt, a szélsőségesen individualista liberalizmus társadalomszervező ereje legalábbis kérdőjeles. (Sokat tanulhatnának az ún. „nemzeti oldaltól”, többek között szervezettséget, összefogást és határozottságot.)
Kívülről nem látszik, hogy milyen mértékben személyfüggő egy adott rendszer. Nagyon sok ellenpéldát lehet mondani, amikor a rendszerek maguktól is többé-kevésbé jól működnek olyan időkben is, amikor az első számú vezető kvalitásai nem voltak kiemelkedően jók. Az ókori Róma is simán elbírt egy Nérót vagy egy Caligulát, hiszen valójában nem a császár, hanem igen intelligens és jó szervezőképességű szenátorok irányították. Az olaszoknál a 2.világháború óta folyton változnak a miniszterelnökök, a politikai és gazdasági rendszer mégsem bénul meg ezáltal. Az USA-ban a kevésbé intelligens elnökök mint G.W.Bush vagy most Donald Trump sem okoztak gazdasági vagy politikai csődhelyzetet, nyilván mert leginkább csak egy csapat vezérszónokaiként léptek fel, az egyes döntések képviseletében. Mindig az adott politikai elitcsapat hozzáértése és intelligencia szintje a legfontosabb, az első számú vezető fellépése a jó politikai marketingmunkán is múlik. Ha a szűk politikai elit kontraszelektált, az viszont már a biztos bukás útja. (Ha például megnézzük Mészáros Lőrinc legutóbbi beszédét, az sem nevezhető se nagyon összefüggőnek, se túl intelligensnek...)
A nyugati demokráciák még mindig működőképesebbek a különféle autokráciáknál (puha vagy kvázi-diktatúráknál) mert a különféle csapatok váltják egymást, mindig jönnek új emberek új ötletekkel. A viszonylagosan sikeresnek mondható orosz rendszer, a szingapúri vagy éppen a miénk speciális helyzetben vannak, különféle plusz jövedelmek monopolizálása biztosítja ezek létalapját (az oroszok esetében az energiahordozók és a fegyverexport), a kisebb országok ügyes taktikázással is sok eredményt érhetnek el rövid- vagy középtávon. A különféle kvázi diktátorok ugyan jól megértik egymást elvileg jól együtt tudnak működni, azonban az érdek ellentéteik vagy azonos irányú érdekeik hiánya folyton kiütközik, emiatt hiába „elvtársak”, mégsem lesznek mindig szövetségesek (pl. Orbán és egy azeri, macedón vagy éppen egy belorusz elnökkel akármennyit is tárgyal, az egész nagyon súlytalan lesz, mert valódi együttműködési terület nem nagyon van).
Egy jól felépített hatalmi bázissal rendelkező, az ellenfeleit lejárató vagy egzisztenciálisan ellehetetlenítő autoriter vezető sokáig ellavírozhat, egészen addig, amikor már teljesen elszakad a valóságtól, túljátssza a szerepét és a régi trükkjei nem működnek többé – amint ezt Lukasenko esetében is láthattuk. A szívünk nem fog meghasadni érte, mert lehet hogy évtizedeken át hasznára volt az országának, ez az utóbbi pár évben már nem nagyon mondható el róla (illetve az általa képviselt politikai irányzatról). Legyünk realisták, jó esetben jöhet egy olyan politikai vezető, aki mérsékelt reformokat vezet be, miközben jól egyensúlyoz az oroszok és az EU között is.
A legtöbb diktátor egy idő után megbukik, viszont mennél erősebben ragaszkodik a hatalmához, annál nagyobb kárt okoz (l. Kadhafi, Assad). Ugyanilyen káros lehet az a politikai vákuum, ami utána jön létre, a túlságosan egy személyen alapuló rendszerek emiatt se nagyon működőképesek hosszú távon.
Az utolsó 100 komment: