Nem is a pénz a legfontosabb dolog korunk emberének, („tisztelet” a kivételnek persze), de még csak nem is a materialisztikus javak. A 21.században egyértelművé vált, hogy a „fogyasztói társadalom” meghatározás pontatlan, mert túl szűk körű, hiszen az emberek nagy része nem annyira tárgyakat gyűjt, nem ebben éli ki magát, sokkal inkább újabb és újabb ÉLMÉNYEKET keres. De mért lenne ez baj? Nem is az a baj, hogy élményeket keresünk, hanem hogy semmi nem elég.

Pörgés ezerrel, mindig újabb ingerek kellenek

Az emberek ahhoz szoktak hozzá több tízezer éven keresztül, hogy az életük többnyire ingerszegény, mondhatni kicsit uncsi volt. Némi leegyszerűsítéssel azt lehetne mondani, hogy mindennapi megélhetéssel kapcsolatos elfoglaltságok mellett a viszonylag kevés maradék idejükben meséket találtak ki, pletykálkodtak, kézműveskedtek, néha kreatív dolgokat hoztak létre – többnyire együtt, egymás társaságában. Nem annyira elszigetelten és messze nem annyira egoistán mint korunk embere.

Amit az utóbbi évtizedekben láthatunk, hogy az ingerküszöb mindig feljebb került. Van egy új sláger, de megunjuk, jöjjön a következő. Szép gólt lő a csatár, izgalmas meccs volt, de nincs idő vele foglalkozni, jönnek az újabbak, mert nem ismerünk mértéket. Elutazunk valahova, nyaralunk „teljes erőből”, - nem úgy mint a japán ember régebben, aki habár egész életét a cégnek szentelte és az éves szabadságsága nem volt több négy napnál, amiről  maga dönthetett, de nem kellett nagyon messzire utaznia ahhoz, hogy tökéletesen lazítson és pihenjen, teljesen átadja magát a „semmittevésnek”.

Ezért hülyülünk?

Az agyunk nem arra van kitalálva, hogy ennyire nagy mennyiségű új élményt képes legyen befogadni és feldolgozni, ez tényleg az ún. bőség zavarának esete, de olyan értelemben, hogy zavart okoz a „rendszerben” a túlságos bőség. Az általános intelligencia-csökkenésben nyilván szerepet játszik az is, hogy az agyunk működése túl passzív, mindig újabb és újabb élmények befogadására vágyik, emiatt képtelen rendszerezni a régebbieket. A legtöbben a nap jelentős részében ilyesféle üzemmódban vagyunk, és agyunk úgy működik mint a testünk, ami sok évszázadnyi éhezés után vágyik most a mennél több kalóriára és ha teret adunk ennek a vágynak, akkor degeszre fogja tömni magát. Pont annyira egészséges az agynak is a mindig újabb és erősebb élmény, és annyira hozzá tud szokni mint a testünk az agyonízesített kalóriák tömkelegéhez. Nincs meg a genetikai fék, ami leállítaná, mert a történelemben még sosem volt erre szükség.

Egyre erősebb ingerek szükséglete

A lényeg nem is csak a mennyiségben van, hanem az egyre erősebb „ízekben”, pontosabban az egyre harsányabb hatásokban. Az akciófilmekben egyre több épületet kell porrá zúzni és egyre több embert szitává lőni. (Hasonlítsuk össze nyugodtan a régi és az újabb akciófilmek sebességét, az újabbak számomra már pár perc után nézhetetlenek.) A lakóhelyünk közelében levő hangulatos kis helyeket sem ismerjük, nem hogy Kis-Magyarország legszebb tájait és értékeit, mégis valamilyen egzotikus helyre utazunk inkább. Ahol peresze nyüzsögnek a turisták és tönkre is teszik a hely egyébként varázslatos hangulatát. A politikusoknak egyre nagyobb marhaságokat kell mondaniuk és tenniük éppúgy mint a valóság-show szereplőknek a TV-ben, hogy népszerűséget szerezzenek. Mindig egy erősebb inger kell, ami felülírhatja az újat, mindig valaki rálicitál. A komoly tudósok és szakemberek helyett kóklerekre hallgatunk inkább, mert ők hangosabbak és amit mondanak az jobban tetszik. Így működik a figyelmünk sajnos.

Ez persze csak egy „átlagos” középosztálybeli látásmód

Vannak a középosztályon belül is, de az alsó-középosztályban még inkább, (keletre persze sokkal nagyobb számban mint tőlünk nyugatra) akiknek kevés idejük jut a szórakozásra, mert vagy eleve munka-alkoholisták vagy pedig a számukra elfogadható(bb) életszínvonal érdekében dolgoznak naponta tizen- órákat. Minden tiszteletem az övék, talán a jövőjüket vagy még inkább a családjuk jövőjét alapozzák meg a rengeteg munkával. Viszont bármely fanatizált emberi tevékenység hajlamos beszűkíteni a látókörünket, mindenképp ajánlatos időnként kimozdulni ezekből és ha megtehetjük, akkor nem is csak egy-két hétre hanem hosszabb időre. A túlságosan rutinná vált tevékenységek jól ismert veszélye, a kiégésnek vagy elfásultságnak nevezett jelenség lenne megelőzhető ezáltal. Azzal, hogy a dolgokat most teljesen más, újfajta perspektívából nézzük.

Időnként előfordulhatnak globális katasztrófák

Nagyon sok féle katasztrófa érhet egy civilizációt, a mai emberek életében viszont ezek általában lokálisak maradtak, egy-egy helyre korlátozódtak. Nálunk talán az árvizek voltak a legrosszabbak, súlyosabb csapásokat leginkább csak a híradókban láttunk, leszámítva persze azokat a gazdasági és pénzügyi válságokat, amelyeket a gazdaság különféle szereplőinek mohósága és korlátoltsága hozott össze. A globális katasztrófák között egy járvány mint a mostani messze nem mondható a lehető legrosszabb eshetőségnek. Egy nagy aszteroida, egy szupervulkán vagy éppen egy nukleáris háború is jóval nagyobb pusztítást okozhatna a gazdasági alapok szintjén, ezzel szemben a pandémia ugyan globális jelenség, mégsem nevezném annyira katasztrofálisnak. Nem alábecsülve az emberéleteket, amelyeket követelt, sem a krízishelyzeteket, amiket kiváltott, én azokkal értek egyet, aki szerint egy olyan gazdaságot sodor válságba, ami egyébként is tele volt különféle buborékokkal, túlértékelt és túlfizetett teljesítményekkel.

Közben egy nagyobb katasztrófa válhat megelőzhetővé

Ha nem utazunk annyit és nem pazarolunk, nem fogyasztunk annyit akkor talán a környezetünk is túlélheti, illetve mi magunk is. Lesz idő talán átgondolni, hogyha a gazdaságot újból beindítjuk, ne onnan folytassuk, ahol abbahagytuk, hanem valamivel kevésbé globalizált szerkezetben, a természetre jobban odafigyelve. Önképzésre, nagyobb mértékű tájékozódásra is használható ez az időszak, ami mindkét politikai véglet hübriszét csökkentené, az egy vágányú gondolkodásról segítene átállni egy kicsit alázatosabb megközelítésre. (Az ökológiai mellett az intellektuális katasztrófa is elkerülhető lenne ezáltal.) Hiszen csak nagyon fanatikusak gondolhatják azt, hogy az események őket igazolják, de köszönjük, a nagy dumákból inkább nem kérünk, miután egy kicsit megtapasztaltunk valamit a korlátainkból (az egész emberiséget értve ez alatt). Az olvasottság és a művelődés segíthet rajtunk, ezek nagyon jó lehetőségek, mert a puszta szórakozáshoz képest kevésbé passzív időtöltést jelentenek.

A net ugyan marad, de aligha fokozható

Az internet ugyan továbbra is újdonságok forrása a következő hónapokban, de attól is mérgezést lehet kapni egy idő után. Ahelyett, hogy a tömegben akarnánk feloldódni (akár egy focimeccsen rigmusokat skandálva, akár demagóg politikai tüntetéseken vagy fesztiválokon tombolva), több időt tölthetünk el a családunkkal, vagy néha önmagunkkal is. Az idősek számára persze az egyedüllét jelenleg sajnos kényszerhelyzetnek mondható, azonban még ők is felfedezhetnek régi kincseket, valamiért háttérbe szorult és elfeledett értékeket.

Az emberi élet talán soha nem volt annyira értékes mint napjainkban, amit nem is gondolunk át mindaddig, amíg már nem elvont elvi kérdésekről van szó, hanem saját magunkat vagy közeli ismerőseinket is veszélyben érezzük. Az empátia a legtöbbünknek nem az erőssége, de talán a jelenlegi válságos helyzet (a járvány) segíthet abban, hogy felhagyjunk a különféle divatokon és városi legendákon alapuló elméletekkel agymenésekkel való játszadozással.

A 90%-os többség mindig meggyőző, a tudományban mégis kevés?

Amikor a politikában már egy 2/3-os többség is sokak szerint „teljes joggal” azt csinál amit akar, hogyan lehet, hogy ha valamit a tudósok 90%-a támogat, az sokaknak még mindig nem elég meggyőző? Ennek van egy olyan oka, hogy a tudomány állításai többnyire nem olyan sarkosak és szélsőségesek mint egy médiasztáré, ezért érzelmileg nem mindig tudunk velük azonosulni. Látásunk szelektív és mivel a tudomány működése olyan, hogy a fennálló elméleteket egyes kutatók rendre megkérdőjelezik (olykor már csak feltűnősködésből is), mindenki azt a „szakértői” véleményt (vagy szakértőinek TŰNŐ sarlatánvéleményt) választja ki, ami neki tetszik.

Egy járvány esetében is mindenki fújja a magáét (ami szerintem a demokratikus szólásszabadság félreértelmezése), ahelyett hogy a járványokkal sok éve foglalkozó szakemberek, specialisták által leírt és elmondott dolgokat részesítené előnyben. Sokan vannak, akik nem hisznek a szakembereknek vagy nem bíznak bennük, és alapvető biológiai ismeretek hiányában is mondják a magukét. Nálunk mindenki szeret beleszólni mindenbe ez oké, de ha szakembereknek nem hiszünk, akkor kinek lehet? Ha a mi szakmánkban valaki kívülálló okoskodni kezdene, ahhoz mit szólnánk? Nyugodtan fogadjuk el, hogy a járványügyiek nagyon sokat tudnak a vírusról (összesített tudásukat értve ez alatt) és az adott helyzetben legjobbnak tűnő döntéseket hozzák meg.

Az ima nem segített már a középkorban sem

Az egyik jeles történész és középkor szakértő Egon Friedell leírta könyveiben, hogy a középkorban kitört nagy pestisjárvány idején borzasztó nagy csalódásként érte meg a kor embere, hogy az imádkozó és nem imádkozó embereket a kór ugyanúgy sújtja. Sőt, a zsúfolt kolostorokban még többen haltak meg mint a félreeső házakban lakó, kevéssé vallásos emberek. Ez nagyon megrendítette az akkori emberek hitét Istenben és Friedell szerint ez volt az első lépés az 1300-as években a középkor bomlása felé. Nem azt mondom, hogy ne imádkozzunk, hanem hogy az ima inkább lelki sík és nem ad megoldást a testi problémákra éppúgy mit semmilyen hókusz-pókusz sem, mert az emberi test elsősorban a tudomány, ezen belül is főként a specialista orvosok hatásköre. Ne keverjük össze a kettőt.

Amiért megkérdőjelezik sokan a természet törvényeit

Lapos föld hívőkkel, oltásellenesekkel, egyéb sarlatánságoknak bedőlő emberekkel vannak tele a médiumok, ami régen is így volt, össze-vissza pletykált mindenki. Csak akkor még a nők a szomszédságba jártak pletyózni, az „urak” pedig a kocsmában okoskodtak három fröccs után. Amit nem látunk, hogy az FB és társaik nem okozói ezeknek a jelenségeknek, csak a felszínre hozói, régen sem voltunk sokkal okosabbak, csak nem tudta rólad mindenki, hogy mennyire hülye vagy. (Most összefújja a szél a…az avart.) Azt gondolják páran és egy idő után és egymást biztatgatva egyre inkább hisznek is benne, hogy egy kisközösségből kizárhatóak az ismert természeti törvények. (Ez a személyes tapasztalatom még művelt és értelmes emberek esetében is.)

A klímaszkepticizmus is jó példa erre. Talán létezik globális felmelegedés, valahol és valahogyan, de ránk úgyse fog hatni. Az a rengeteg kibányászott szén és olaj, a rengeteg ruha és kidobott ételek - a kutatók ugyan az állítják, hogy már kiszámolták, hogy mibe fog ez kerülni, de mért hinnénk nekik, különben is nekünk semmi közünk az egészhez. Kik azok a kutatók, hogy jönnek ahhoz, hogy beleszóljanak az életünkbe?

Néhány évvel ezelőtt a H1N1 influenza vírus megjelenése idején valóságos ördögi kör alakult ki, a szakembereknek az volt a dolga, hogy a propagálják az oltást, amitől a konzervatív felfogásúak nagy része besokallt, mennél hevesebb volt a propaganda annál inkább. (A konzervativizmus ez esetben azt jelenti, hogy semmi se zavarhatja meg a mi kis világunkat, mert nem engedjük.) Mindenféle rémhírek és összeesküvés elméletek kezdtek terjengeni az oltóanyagról, sokkal inkább érzelmi mint racionális alapon. Amiből az volt igaz, hogy semmi nem tökéletes, és bármit tesz az ember, mindig vannak nem kívánt mellékhatások. (Voltaképp az volt a hiba, hogy lejöttünk a fáról vagy nem kellett volna a tűzgyújtást feltalálni, mert csak bonyodalmakhoz vezetett.)

Nem azt mondom, hogy ne beszélgessünk a problémáról, hanem próbáljunk tájékozódni és emészteni a történteket, mert sokaknak elég lassan esett le a tantusz a jelenlegi járvány esetében is, hogy pontosan milyen problémákat okozhat. Nehezen tanulunk, a logikus gondolkodás nem az erősségünk és rohamosan hanyatlik is a tanulmányaink befejezése után.

A 2020-as évek valóban ránk rúgták az ajtót – ez azonban már egy más téma

Először a jelenlegi helyzethez kell alkalmazkodni és valamennyire kijönni belőle, utána lehet majd a tanulságokat levonni, a két folyamat a rövid és hosszú távú akár teljesen független is lehet egymástól. Például úgy tűnhet hosszabb távon, hogy a globalizáció optimuma valahol lejjebb van mint a jelenlegi gazdasági és kulturális életünk, azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a teljes elzárkózás hosszú távon szintén ugyanúgy nem lehetséges.

A világ egyébként már régóta globalizáltnak mondható, a 16-17.század óta biztosan. A kapcsolat létesítése az amerikai kontinenssel az ott élő bennszülöttek számára tragikus kimenetelű volt, ugyanis ők nem tartottak háziállatokat és nem szoktak hozzá olyan számunkra már könnyű betegségekhez mint például a kanyaró vagy a bárányhimlő. (Az indiánoknak például lovaik sem voltak a spanyolok megjelenéséig.) A betegségek pusztították ki őket ki sokkal inkább mint a gyarmatosító országok katonái.

A hosszabb távú meggondolásoktól viszont teljesen független, hogy jelenleg mindenki számára a felelős és fegyelmezett viselkedés, a hatósági előírások betartása és a higiéniára való ügyelés valamint a mások iránti maximális empátia az, ami leginkább segíthet abban, hogy a helyzet pár hét alatt normalizálódjon.

Kétféle magyar állampolgár van, az olyan aki ismeri a modern céges kultúrát és az olyan, aki nem ismeri. Például az államigazgatásba csak megkésve és csak részlegesen szivárognak be a modern céges eljárások, és a politikai megfontolások is gyakran űberelik a hatékony és rugalmas működés szempontjait. Akik nem ismerik a modern cégek működését, nagy eséllyel különféle előítéletek mentén és városi legendák alapján fogják megítélni ezeket, emellett a fő közéleti kérdéseket is feltehetően másként fogják fel.

A rendszerváltás után olyan nemzetközi gyártó cégek jelentek meg nálunk beruházóként, amelyek sok évtizede a világpiacon versenyeztek. Ennek érdekében a legfejlettebb eljárásokat, sztenderdeket és „legjobb gyakorlatokat” kellett, hogy alkalmazzák a napi működésükben. A nagy cégektől, az egyes iparágak high-tech élenjáróitól terjedtek ezek az eljárások a kisebbek felé, nem egy esetben csak úgy válhatott egy cég beszállítóvá, hogy bizonyítani tudta a rendszerszerű működést, (tehát hogy egy nyelven beszél a vevőjével), a mérce pedig mindig egyre magasabbra került.

A szellemi területen dolgozók gondolkodásába valamennyire beépült ez a szemlélet, ami borzasztóan száraznak és unalmasnak tűnhet, épp azért mert racionális és nem hagy teret sem a színpadias érzelmeknek sem a demagógiának. Többek között az alábbiakból áll a rendszerváltás óta eltelt évek pozitív hozadéka a vállalati kultúrákban.

1.Minőségbiztosítási rendszer

A rendszerváltás előtt egyes magyar cégek képesek voltak a magas szintű minőségre, ezt azonban nem nagyon tudták folyamatosan fenntartani, tipikus példája volt ennek a Pannónia motorkerékpár. A minőségbiztosítás egy olyan rendszert jelent, amely képes az egyenletes minőséget fenntartani.

2.Tervezés és mutatószámok

A vállalat vezetése az egész vállalatra és az egyes vezetők számára számszerűsíthető célokat határoz meg és ezek alakulását folyamatosan követi. Nyilván mindenki igyekszik egy kicsit kozmetikázni az eredményeit, de a mérhetőség mégis olyan elem, ami régebben nem volt annyira jellemző, a számok világa kevés teret hagy a mellébeszélésnek. A „megmagyarázom a bizonyítványomat” elv többnyire nem működik.

3.Vevőorientáltság

Alapvetően vevői elvárásoknak és nem valamiféle pártközpontnak kell tudni megfelelni, ami nagyfokú rugalmasságot és együttműködést feltételez. Ha én sem akarok egy Trabantra 5 évet várni, akkor nekem is érdekem egy olyan rendszerben dolgozni, amely vevő központúan működik.

4.Kevésbé bürokratikus működés

Az egyes munkatársak önállóan és felelősen visznek egyes területeket, naponta rengeteg döntést hoznak meg ismert szabályok és szempontok alapján. Az adott terület vezetője inkább csak tájékoztatást kap a történésekről, illetve a bonyolultabb, speciálisabb esetekre kell, hogy összpontosítson.  A bürokrácia lelassít mindent és átláthatatlanná teszi a szervezet működését, bár nem küszöbölhető ki teljesen, főként a nagyobb szervezetekben. Az is fontos a cégeknél manapság, hogy a különféle kommunikációs csatornákat a dolgozók gyorsan és hatékonyan működtessék. Sok cég azt is elvárja a beosztottaktól, hogy javaslatokat, újításokat terjesszenek elő és a hasznosíthatóakat jutalmazza is.

5.Hatékonyabb megbeszélések

Régen a céges értekezleteken órákat beszéltek úgy, hogy egy idő után már senki nem tudta, miről is van szó. Gyakran előfordultak a „de úgy van”, „de nincs úgy” típusú viták, észérvek nélkül. Manapság a megbeszélések sokkal célorientáltabbak, a lényeg a feladat-felelős-határidő rendszer.

6.Az egyéni hibák esélyének kiküszöbölése

A hibáztatások helyett, hogy ki a személyi felelős, inkább olyan rendszert igyekeztek kialakítani a cégek, ami lecsökkenti a hibázás esélyeit és ellenőrzési lépcsőket iktat be. Kevésbé függ a termék minősége attól, hogy X vagy Y dolgozik-e éppen, bár ez nem jelenti azt a legtöbb cégnél, hogy a dolgozók távvezérlésű, lélektelen „biorobotok” kell, hogy legyenek. A „robosztus” rendszer, ahol a folyamatok jól átláthatók és szervezettek viszont ma már alapkövetelmény. Az is fontos, hogy a felelősségek nem kesze-kuszák, hanem eléggé jól átláthatóan az egyes feladatokhoz rendeltek. A felelősség tehát általában megállapítható, de a bűnbakképzés nem cél, sokkal inkább az, hogy ne fussunk bele ugyanabba még egyszer. (Megelőző intézkedések bevezetése.)

7.Demokratikus szellemiség

A modern vállalat nem feudális  jellegű, ahol a vezetőknek hajbókolni illik és az sem működik egy vitában, hogy „mert én vagyok a főnök”, bár a végső döntést a vezetők hozzák meg vagy hagyják jóvá. Láttam olyat, hogy egy beosztott a főnökét néha nyilvánosan lehülyézte, az értékelésnél viszont mégis dicséretet kapott (igaz, hogy nem magyar volt a főnöke). Ez sem magától értetődő és nem volt mindig így, például aki nem dolgozott még alapvetően demokratikus szellemiségű cégnél az könnyen lehet, hogy a demokráciáról azt hiszi, hogy valami kamu vagy átverés. (Aki kicsiben nem tapasztalja meg a demokrácia működését, nagyban sem fogja tudni elképzelni.)

A rendszerváltással nagyon sokat nyertünk munkakultúrában a „multik” bejövetelével, amelyet számos magyar cég is akár kényszerből, akár önkéntesen igyekszik beépíteni a napi működésébe. Tehát ha a nagy nemzetközi cégek nagy része ki is vonulna, az elsajátított szemlélet akkor is használható lenne a magyar cégek vezetői számára. Egy olyan apróság is mint a japán eredetű 5S rendszer (voltaképp rend és tisztaság rendszer szintű fejlesztése) már önmagában több százalékkal növelte a cégek által termelt GDP-t.

A legnagyobb szolgáltató világcégek azonban ma már a fent felsorolt elvekhez képest is lényegében szintet léptek és még sokkal modernebb eljárásokat dolgoztak ki, még rugalmasabb vállalati szemléletben működnek, tehát a legtöbb mai cég működése is még bőven továbbfejleszthető. (Amellett persze, hogy semelyik cég működése nem tökéletesen az elvek szerint alakul, mindegyiknek vannak bőven gyenge pontjai és hiányosságai is.)

A világ számos részén, ahol nincsenek jelen a high-tech cégek, vagy sok a munkanélküli és alkalmi állásokból tengődő ember, vagy pedig a nagy cégeknél alacsony szintű munkához jutnak csak előrelépési lehetőségek nélkül, az állampolgárok nagy részére az irracionális szemlélet, dühös antikapitalizmus és a szélsőséges politikai mozgalmak támogatása a jellemző, vagy mint nálunk az államtól várják csodát.

A világ jelentős GDP termelő centrumaiban ezzel szemben általában modern, viszonylag jól szervezett és racionálisan, hatékonyan működő szolgáltató és termelő cégek vannak többnyire nagyvárosok közelében. A vállalatok kultúrája a náluk dolgozók gondolkozására is nyilvánvalóan hatással bír, akik az egzisztenciális ellenérdekeltségük mellett emiatt se nagyon vevők a politikai demagógiára.

A nőnapi köszöntés egy szép gesztus a férfiak részéről a fizikailag gyengébb nem felé. A fizikai erővel és a külső fizikai hatások eltűrésével szemben, a szépség és gyengédség azok a tulajdonságok, amelyeket sokkal inkább a hölgyekhez szoktunk társítani, és amelyeknek gyakorlatilag minden nő képes is valamennyire megfelelni. Lényegében ugyanerről szól a férfiak részéről a hölgyek irányában elvárt udvariasság is a mindennapokban. Másrészről a fizikailag erős nő sok esetben visszatetszést keltő, amennyiben nem egy természetes alkati adottság. Az olyan erőn alapuló sportágaknak mint a női súlyemelés, ökölvívás, birkózás valójában semmi keresni valójuk nem lenne az olimpián éppúgy mint a férfi hormonokkal felpumpált atlétanőknek sem, hiszen nincs bennük semmi nőies és senki nem kíváncsi a teljesítményeikre.

A női egyenjogúság terén sokat léptünk előre és a nemek közötti távolságok a modern munkahelyeken ma már nem tragikusan nagyok. Egyszerűen vannak olyan munkakörök, amelyek a férfiak számára testhezállóbbak, például a raktáros a fizikai erő miatt, a karbantartó és mérnök a térlátás miatt. Más munkakörökben a hölgyek vannak túlsúlyban, mert a kommunikáció például a logisztikában vagy a precizitás a pénzügyön fontos, utóbbi szerintem inkább szocializációs kérdés, nem annyira agyi jellemző, a monotónia tűréshez hasonlóan. A fizetések közötti különbségeket csak kisebb részben az előítéletek, nagyobb részben inkább a valódi piaci kereslet-kínálati viszonyok határozzák meg. Például egy nő számára a családi szempontok figyelembe vétele általában nagyobb súllyal esik latba egy munkahely esetében mint egy férfinél, nem biztos hogy a fizetés vagy az előrelépés lesz a legfontosabb a számára.

Azt figyeltem meg, hogy a modern vállalatoknál a hölgyek kommunikációja közelít a férfiakéhoz, mert csak így lehet eredményes. Ha időnként több érzelmet is visznek bele, mégis többnyire éppolyan pontosan és lényegre törően kommunikálnak mint a férfi kollégák. A családban vagy párkapcsolatban megfigyelhető, sztereotip kommunikációs különbségek a mai modern munkahelyeken egyáltalán nem jellemzők. Az lehet persze, hogy a hölgyek a férfiakhoz képest jóval nagyobb kommunikációs képességeiket (hiszen ezek az agyterületeik tényleg jóval fejlettebbek) időnként több pletykálással élik ki a munkahelyeken, azonban a férfiak között is jellemző lehet a pletyka vagy az egyéb jellegű, nem formális információ csere.

Egyébként a férfiak kommunikációja is sokat fejlődött az utóbbi évtizedekben, sokkal kevésbé szól a dominancia harcról mint régebben, emellett a felgyorsult világunkban elvárás lett a megbeszélések hatékonysága is, mellébeszélések nélkül. Azt mondanám, hogy a globalizáció egyik pozitív hatása olyan kommunikációs normák elterjesztése (legyen pontos, lényegre törő és célorientált), amelynek mindkét nem igyekszik megfelelni. Ha valaki nagyon kilóg ebből az kevésbé nem függő, sokkal inkább az illető személyiségéből adódik.

Igazából nem nagyon vitatható az, hogy a nemek között létezzen valamilyen szintű munkamegosztás, mert ez ugyan nem magától értetődő, de egy olyan jellemző, amely a neandervölgyi embernél nem volt meg (a nők is erősek voltak fizikailag és ugyanúgy vadásztak mint a férfiak), ami valószínűleg az egyik oka annak, hogy ők haltak ki és nem mi. A párkapcsolat azért ésszerű, mert ha egy nő főz, akkor az neki csak kicsivel több munka, mondjuk 20%-kal mintha csak magára főzne. Ugyanígy ha a férfi fizikai erőt vagy műszaki érzéket igénylő ház körüli munkát végez az megint mindkettőjüknek egyformán fontos. Ez nem jelenti azt, hogy a férfi ne mosogathatna, takaríthatna vagy főzhetne időnként, vagy hogy általában a háztartási munkában mindenképp a nőre háruljon a több feladat. (A három éves GYES alatt a nő több jóval több otthoni munkát képes végezni mint a férfi, és ez a munkamegosztás fennmaradhat továbbiakban is, amikor esetleg már nem annyira igazságos.)

Az egyedül álló nők aránya elég jelentős, fiatal korban is. Ennek egyik gyakori oka valószínűleg az lehet, hogy az illető úgy érzi, hogy annyira sok kompromisszumot kellene kötnie egy párkapcsolatban, olyan sokat feladni az egyéniségéből, hogy ezt már nem vállalja. Pár évszázada még egy nő nem tudott egyedül megélni gyakorlatilag egy társadalomban sem, manapság már ez nem jelent problémát. Mivel nincs kényszer, ezért mérlegelés kérdésévé vált és sokan nem vállalják az elszakadást attól az életformától, ami számukra egy biztosnak látszó világ, egy bizonytalanságokat és kockázatokat felvállaló irányba. Nem csak arról van szó itt, hogy a modern világ egoizmusra nevel, hiszen a liberalizmusban is valóban van egy jó adag kimondatlan egoizmus. Nem csak az, hogy a fiatalság szeret szórakozni és nem akar elköteleződni túlságosan hamar, inkább az, hogy a párkapcsolatban senki nem akarja a mércét túl alacsonyra tenni, és a gyermekvállalást is eltolja amennyire tudja. Valójában a férfiak nagy részének alkalmassága, felkészültsége és érettsége legalább annyira kérdés mint a nőké.

Az alacsonyra tett mérce sok kompromisszumot kívánna meg, amiből esetleg egy nem annyira harmonikus „egymás mellett élés” valósul meg az igazi együtt élés helyett. Sőt mivel az emberek változnak (még ha nem is vesszük észre), a kapcsolatok néhány év alatt kiürülhetnek (főként ha a párválasztás nem volt elég körültekintő), emiatt a mozaik családok létezésében abszolút semmilyen kivetni való nincs. Ennek ellenére minden tiszteletem azoknak, akik több évtizedes kapcsolatban élnek (én magam is ebből a szempontból a szerencsések közé tartozom). 

Ha a kormány túl sokat hangoztatja a „biztonság” szót és nálunk a biztonság fontosabb lesz mindennél, akkor benne van a pakliban az is, hogy sokan a párkapcsolati, az együttélésből fakadó bizonytalanságokat sem vállalják (beleértve a fizikai vagy verbális párkapcsolati erőszak lehetőségét). Emiatt nem biztos, hogy átütő erejű lesz, ha a kormányzat bármilyen sok pénzt bele tol a gyermekvállalásba, figyelembe véve azt is, hogy a gyermeket nevelő nő mindig bizonyos mértékben kiszolgáltatott helyzetben lesz (kieshet a munkaerő piacról, otthon nem kap megfelelő lelki támogatást a GYES alatt vagy esetleg később egyedül maradhat a gyerekekkel).

Ezt azonban már többen leírták, hogy nálunk a társadalmi közeg egésze nem elég támogató a gyermeket nevelő nők irányában, a gondolkodásunk eléggé merev és sztereotip. A társadalmi közeg túl szigorú és megterhelő, nagyon sok az elvárás a gyereknevelésben is, amelynek zöme az anyára hárul nem annyira az apára vagy egyéb családtagokra.

Emellett létezik nálunk a férfiakat érintő negatív diszkrimináció is, konkrétan a nyugdíjazásban a „Nők 40” törvény esetében, ami „a nők fokozottabb védelmének” alkotmányos elvére hivatkozik. Ez a hivatkozás teljesen hibás és alkotmányellenes (mivel az alkotmányunk alapján „A nők és férfiak egyenjogúak). Egy 60 év körüli nő ugyanis semmivel sem igényel több védelmet mint egy 60 év körüli férfi, sőt egészségi állapotuk átlagban jobb mint a férfiaké. (Részleteiben ez már egy külön cikket igényel.) A gyermeknevelés esetleg lehetne egy jogalapja a nyugdíj kedvezménynek, a törvény azonban nem erről szól.

A trianoni békekötés előtti időszakot borzasztóan szűklátókörűen kezeljük, különválasztva más európai történésektől. Létezik pedig egy olyan perspektíva is, ami tágasabb annál, hogy velünk mi történt, viszont jobban segít megérteni a minket ért csapásokat. Néhány ilyen szempontot szeretnék most feldobni, amellett hogy igen, megfutom a tiszteletkört. Ugyanis kétféle Trianon van, az egyik a szimbolikus érzelmi töltésű. A Nagy-Magyarország térkép is mára leginkább egyfajta szimbólum, Kárpát-medencei összetartozást és egységet jelképez, megfelelő kontextusban használva, őseinkre emlékezve teljesen helyénvaló, hiszen valóban a Felvidék, Erdély és a Délvidék is a Magyar Királyság részét képezte egykor. Ezt a cikket viszont nem azoknak írtam, akiknek a szimbolikus az érzelmi jelentés a fontos, hanem ezt félre téve elemző szándékkal közelítem meg ezt a politikailag is kényes kérdést. Ítéljenek el ezért, de én elég szomorúnak tartom, hogy még politikai kérdés egyeseknek az, ami mára már csupán történelem.

Létezett ugyanis egy másik, egy gyakorlati vonatkozású trianoni békekötés is, amely új határokat jelölt ki. Ez azonban nem egy elszigetelt valóság, hanem egy nagyobb kép része, mert habár nagy sorscsapásnak és tragédiák sorozatának látszik, mégis a látszat ellenére (és a radikális konzervatívok véleményével szemben) semmi olyan esemény nem történt nálunk ezekben az években, ami példa nélküli lett volna akkoriban, vagy meglepő dolog lenne mai szemmel.

Hagyjuk a jogi szellemiségű felfogást és nézzük a teljes képet

Az általam „jogi szellemiségűnek” nevezett felfogás mára teljesen áthatja a közbeszédet, aminek az a lényege, hogy védjük meg a saját igazságunkat, mert mások is a sajátjukat védik. Védekezni és másokat vádolni, ez nemritkán helyénvaló magatartás, de nem visz előre a dolgok megértésében. Megjegyzem, hogy az egész Fidesz egy jogi szakkollégiumból nőtt ki, a párt régi tagjai többségükben jogászok Orbán Viktorral az élen, és habár ez a fajta felfogás lehet bizonyos helyzetekben jól használható az érdekeink védelmében, de mégiscsak nem több mint a világ egy bizonyos szemléletmódja, amely széles látókörűnek semmiképp se mondható. Az I. világháborút következő éveket nagyon részletesen leírták már a történészek, nálunk például a korszak egyik legjobb szakértője Hatos Pál írt erről, számos közkeletű mítoszt megcáfolva. Viszont érdemes kitekinteni és a teljes európai képet nézni, nem csak a közvetlenül minket érintő eseményekre koncentrálni, még ha az így kapott kép nem is túl tetszetős vagy nem támasztja alá a különféle városi legendákat.

1.Az I. világháború egész Európa gazdaságában összeomlást okozott

Ne mossuk össze a világháború hatásait Trianonnal. A nagy háború annyira kivéreztette a feleket, hogy például 1918-ban a bécsieknek már alig volt mit enni (mi valamivel szerencsésebbek voltunk), a nyersanyagok nagy része elfogyott a Központi Hatalmaknál. Voltaképpen a nélkülözés nem pedig a katonai vereségek kényszerítették őket térdre. Azonban a franciák és a britek is a háború után egy megvert ország képét mutatták gazdasági értelemben, olyan nagy volt a visszaesés és az eladósodottság (az USA felé elsősorban). Az Osztrák-Magyar Monarchia állásai 1918-ban ugyan még mélyen benn voltak az ellenséges országok területén, azonban a hadsereg egyszerűen kipukkadt, szétesett, nem nagyon volt mit tenni. (A németek sem voltak messzire ettől.) A katonák mentális és fizikai állapota, felszereltsége egyaránt lehetetlenné tette a további harcot. A vesztes háború teljes politikai káoszt váltott ki, nem csak nálunk hanem a németeknél, finneknél is és az oroszoknál is.

2.Nem volt alternatívája a nemzetállamoknak

Az I. világháborúban szétestek az utolsó birodalmak a kontinensen, az osztrák-magyar és a török is (az ázsiai és afrikai területein is), mert teljesen idejétmúltak voltak. (Az orosz az egyetlen kivétel, ami megmaradt.) Akkor is szétestek volna, ha nincs világháború. Az akkori nemzetállamok a viszonylagos nyelvi homogenitáson alapultak, emiatt válhatott egy állammá a szerb és a horvát, mert bár teljesen más kultúrát képviseltek, mégis megértették egymást, létezett az elméleti szerb-horvát nyelv. Hasonló volt a helyzet a csehekkel és a szlovákokkal is. Habár a szlovákoknak sejtelmük sem volt még a háború végén, hogy milyen államban fognak élni, gyakorlati szempontok miatt voltak nekik elfogadhatóak a csehek. A katonai szempontok is sokat nyomhattak a latban, több kisebb önálló állam kevésbé tudta volna megvédeni magát.

3.Hezitálás a mindent megóvni és az etnikai elvek mögött

A magyar kormánynak a világháború után két, egymásnak teljesen ellentmondó célja volt, az egyik a történelmi Magyarország egyben tartása, a másik az etnikai elvek alkalmazása a békekötés után. Senki nem tudta elképzelni, hogy elszakítanak tőlünk területeket, még az olyan balos szabadkőművesek is mint Jászi Oszkár is próbáltak arra bazírozni, hogy az országot egyben lehessen valahogy tartani, és a „Nem, nem, soha!” mondat meglepő módon Károlyi Mihálytól származik (aki persze nem ritkán ennek teljesen ellentmondó intézkedéseket tett).

’48 tanulságait levonva a reálisabb cél az etnikai határok megőrzése lett volna, viszont nagy hátrányban voltunk, mert míg a szerbek és románok számára a magyar politika nyitott könyv volt, mi nem ismertük az ellenfeleket, nem tudtuk pontosan mit akarnak, hogyan lobbiznak és milyen lépéseket terveznek. Egyszerűen nem volt stratégia kormányzati szinten, amit következetesen folytattunk volna az érdekeink védelmében.

4.A Tanácsköztársaság csak egy rövid epizód

A Kádár-rendszerben az ún. „dicsőséges 133 nap” és előtte a Horthy-rendszerben bűnbaknak tartott bolsevista időszak egyaránt csak egy rövid epizód (négy hónap) volt abban a politikai káoszban, ami 1918 és 1920 között történt, különféle kérész életű kormányokkal, egészen Horthy bevonulásáig. A Károlyi-kormány alatti zavargások több áldozatot szedtek mint a vörös terror vagy az azt követő fehér terror. Azonban például a finn polgárháborúban is jóval többen haltak meg mint nálunk. (A kaotikus, polgárháborús helyzet egészen addig nálunk gyakorlatilag példa nélküli eseménynek számított, ezért nem is értette senki akkoriban, hogy mi történt. Hitler alapvető tévedése is egyébként az ok és okozat összekeverése volt – háborús vereség vs. politikai káosz.)

Ami a Tanácsköztársaságot jelentőssé teszi azok leginkább a katonai hadmozdulatok voltak, ez azonban esetleges dolog, mert a román hadsereg 1918 után bármelyik kormány idejében jóval erősebb lett volna mint a magyar. A katonai vereséget nem tudtuk volna sehogy elkerülni. Ők ugyanis különbékét kötöttek a németekkel (csak 1916-17 között harcoltak) így a hadsereget jó állapotban megőrizték. (Megjegyzem, hogy szinte az összes győzelmet a német hadsereg érte el a háborús során, az oroszok, románok és szerbek ellen is, és az olaszok ellen is az ő vezetésükkel tudtunk előrenyomulni, az osztrák-magyar hadsereg nem volt igazán ütőképes.)

Katonai ellenállásnak azért se lett volna sok értelme, mert a román hadsereg jelenlétét nem számítva se lett volna hova visszavonulni. Egyedül a törökök tudták ezt megtenni a hegyek közé bújva és összeszedve magukat, (megjegyzem hogy nem először a történelem során, ugyanis már Bizánc idejében is sikeres volt ez a taktika), visszatámadva végül is érvényteleníteni a békeszerződésben kijelölt határok egy részét.

5.A legjobb földeket veszítettük el

Bánság, Bácska és Csallóköz hatalmas gabonatermő területek kitűnő földekkel, valszeg. emiatt volt a fő céljuk a szomszédjainknak ezek megszerzése. Az élelmiszerellátás mindenki számára stratégiai jelentőségű, a hegyes-völgyes országok számára különösen jelentős volt az összefüggő nagy síkvidékek megszerzése akkoriban. Ezeknek a területeknek a nagyobb részén többségében magyarok éltek. (Viszont nem a szatmári homokvidék vagy a Hortobágy kellett nekik.) Ezzel együtt az akkori magyar politika mozgástere minden valószínűség szerint jóval nagyobb volt, mint amit végül elértünk a békekötéssel.

6.Mi a franciák sara?

A franciák nagy vetélytársa a németek voltak, őket akarták egyszer és mindenkorra tönkre tenni. Az, hogy a békeszerződést Párizs mellett, Versailles-ben és Trianonban írták alá, egyfajta szimbolikus kárpótlás lehetett nekik a vereségekért, amit a németek mértek rájuk 1871 óta. Az amerikaiak és az angolok szintén hozzájárultak, ők is alá kellett, hogy írják, ezért nem értem hogy mért csak a franciákat okoljuk az etnikailag igazságtalan felosztásokért. Miután a monarchiának vége volt, a mi térségünk annyira őket már nem érdekelte, az egyes kisebb országok lobbizása valószínűleg nagyobb szerepet játszott a végső határok kijelölésében. A térségből egyedül a szerbek tarthattak igényt valamiféle kárpótlásra, mert messze az ő emberveszteségük volt a legnagyobb arányában nézve és az ő országukat valóban végig pusztították a katonai frontok.

7.Trianonnak mégis volt valamiféle „haszna”

Ha van egy óriási kertem 10 kertésszel és elveszik a kertem 2/3 részét, de megmarad mégis 7 kertészem (például mert átjönnek a megmaradt részekre), a kisebb kertet sokkal jobban meg fogom tudni művelni. Pontosan ez történt Trianon után, a Horthy-korszak az egyik olyan időszakunk, amikor a gazdasági fejlődés a legdinamikusabb volt történelmünk során és jelentősen közeledtünk Európa nyugati részéhez, lényegében az olaszok szintjére jöttünk fel. Ez nem csak a különféle politikusok zsenialitásának köszönhető, hanem annak is többek között, hogy nagyon sok munkaképes ember, köztük nagy számban értelmiségiek jöttek az elszakadt részekről (ami persze veszteség volt a határok túlsó részén élők számára). 1920 és 1940 között a mély gazdasági válság ellenére is messze túlszárnyaltuk a századforduló utáni éveket, mindenféle értelemben. Ady próféta volt, a jóslata a „A magyar ugaron” beteljesedett. („Nekünk Mohács kell” – a csodának kell persze az a fajta zűrzavar ami akkoriban volt, az erőforrásokat végül mégis valahogyan koncentrálta.)

8.A nagy veszteség az elszakadt területen maradtakat érte

Sokan elvesztették az állásukat a hatalomváltás miatt és eléggé kisebbségiként gyakran kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Nem lett jobb a sorsuk semmivel a szocialista iparosítás idején sem. A kétféle nyelv használata önmagában nem akkora hátrány, mivel kimutathatóan fejleszti a gondolkodást. Viszont az etnikai alapú elnyomásban élők milliói, ez az igazán nagy veszteség szerintem leginkább ez, nem pedig a területek. Az utóbbi években a helyzet jelentősen változott, az EU támogatja a regionalizmust és a nemzetiségek manapság sokkal jobb helyzetben vannak. Az Orbán-kormány politikáját e téren alapvetően jónak tartom, mert leginkább csendben támogatja (néha persze meglehetősen eltúlzott módon), fű alatt igyekszik a magyar közösségek gazdasági és politikai autonómiáját megvalósítani. Nem is lehet másként, különben presztízskérdés és politikai ügy lesz belőle, ami senkinek sem használ. Emiatt sem érdemes túl sokat „trianonozni”, főként nem az elszakított területeken.

Elég nagy feladat az országot megismerni ahol élünk és „megművelni” átvitt értelemben véve, emellett a határon túli magyar kultúra is feltétlenül nagy érték. A trianoni határok, amelyek voltaképpen a II. világháború után Sztálin által jóváhagyott határok, - ezzel foglalkozni nem több mint pótcselekvés.

Az IQ szintet többé-kevésbé genetikailag meghatározottnak tartják, bár a gyerekkori táplálkozás, a családi környezet és az oktatás is egyértelműen befolyásolják. Vannak viták abban a szakértők között is, milyen módon mérhető és pontosan mit foglalhat magába, viszont körvonalazható egyfajta átlagos intelligenciaszint, ami jelzést ad arra is, hogy ha valaki jó egy adott területen például matematikában, akkor nagy valószínűséggel az átlagosnál tehetségesebbnek fog bizonyulni más tantárgyakban, egyes sportokban, sőt zenészként is. (Bár nyilván nem minden területen fogja tudni a képességeit egyformán kibontakoztatni.) Az IQ nem nagyon növelhető, legfeljebb csak minimális mértékben, az agyi sajátosságaink miatt (például az ún. „munkamemória” mérete, amivel dolgozni képes az agyunk igen különböző mértékű lehet), tehát hiába szerez valaki akárhány diplomát, attól nem lesz okosabb. (Az IQ tesztekben sem tud javulni egy adott szint fölé.) Rontani azonban lehet rajta, a különféle agyi képességeink gyengülhetnek. Vulgárisan a kérdés úgy szól, hogy mitől hülyülünk vagy kik hülyítenek minket?

Hülyül az emberiség?

A pár ezer évvel ezelőtt élt emberek IQ-ja nagyobb lehetett a mainál, az átlagos agytérfogat legalábbis csökkenő tendenciát mutat a történelem során, de igazából elég nehéz összehasonlításokat tenni a régebbi korok emberével. Az utóbbi bő egy évszázadot tekintve az IQ tesztek eredményei szinte folyamatos javulást mutattak, ami azonban főleg annak tudható be, hogy az elvont gondolkodásra való képességünk (nem pedig az ún. józanész), vagyis a gondolkodásunk egy speciális területe az, ahol fejlődés volt tapasztalható. Egészen a legutóbbi időkig igaz ez, mert mostanában már az IQ általános csökkenését mérik a kutatók. Amellett persze, hogy az „átlag” az csak egy statisztikai érték, ami mindig nagyon félrevezető, például mert nem mindegy, hogy milyen a szórás. A kutatók majd remélhetőleg feltárják a mögöttes okokat. Viszont jelenleg is már meg tudunk nevezni több olyan hatást, ami nyilvánvalóan nincs jó hatással a racionális gondolkodásunkra. Úgy is nézhetjük a dolgot, hogy milyen szokásokkal hagyjunk fel, hogy a racionalitásunkat, a gondolkodóképességünket megőrizhessük.

Minden tevékenység valamilyen hatással van az agyunkra

Az idegsejtek közötti kapcsolatok folytonosan változnak, ha egy képességet fejlesztünk az bizonyos agyterületeken megnöveli az idegsejtek közötti kapcsolatok számát, például a londoni taxisofőröknek amikor régebben vizsgát kellett tenniük, a rengeteg utcanév megjegyzése során a memóriáért felelős hippokampusz egy része megnövekedett. (Igaz viszont, hogy másfajta memóriás képességeik egy kicsit romlottak.) Manapság a GPS elterjedtté válása miatt nem vagyunk annyira rákényszerítve a térbeli memória használatára, ez is egy példa arra, hogy egyes agyi funkcióink romolhatnak a digitalizáció következtében. Ahogy öregszünk az agyunk zsugorodni kezd és nagyon fontos, hogy új tevékenységeket tanuljunk időnként, ezáltal a szellemi frissességünket fenntartsuk, különben elveszítjük teljesen a gondolkodás rugalmasságát és beszűkültté válunk. A társadalom viszont hajlamos beskatulyázni az embert és nem nagyon ösztönzi polgárait a folyamatos képességfejlesztésre. Emellett az elmagányosodás „járványszerű” jelensége is lehet az egyik oka annak, a társas interakciók csökkentése miatt, hogy a kognitív képességeink romlanak.

A különféle drogok hatása

Azt a hiedelmet már megcáfolták, hogy az alkoholfogyasztás pusztítja az idegsejteket, egyéb káros egészségügyi hatásai ennél jelentősebbek. A tartós alkoholizálás és a drogok mint függőségek viszont egyértelműen csökkentik a szellemi képességeinket, főként fiatalabb korban és a tartós használat során. (Egyébként az alkohol is valójában egyfajta drog a működését tekintve.) Figyelmi zavarokat, a gondolkodásunk rugalmatlanságát és memóriaproblémákat okozhatnak többek között. Bizonyos társadalmakban, egyes körökben elterjedt szokássá vált a különféle drogok szedése talán afféle „doppingként” vagy „stresszoldóként”, nem tudnám megnevezni a pontos mögöttes okokat. Maga a stressz is egy olyan tényező, amely önmagában is a kortizol hormon termelésén keresztül hosszabb távon káros hatással van az agyunk működésére. Ezért a sport vagy a meditáció mindenképpen aktívabb és kimutathatóan egészségesebb formái a stressz elleni küzdelemnek.

Táplálkozás

A cukor is egyfajta doppingszerré vált napjainkban, amivel gyors energiához juthatunk és ugyanúgy függővé tehet minket mint a drogok. A finomított szénhidrátok fogyasztása után fellépő vércukorszint ingadozások agyi problémákat okozhatnak. Rengeteg ételben vannak különféle cukrok, amelyek az agyunkra is káros hatással vannak, például a gyorséttermi kaja esetében ez már kimutatott. A sok cukor fogyasztása a memóriáért felelős hippokampuszt károsítja a legnagyobb mértékben. A zsírok hatásáról a vélemények megoszlanak, úgy tűnik, hogy inkább a telítetlen zsírsavakban gazdag táplálék (halak, növényi olajok), amelyek jobban segítik az agyműködést az agy vérellátását is beleértve. Az idegsejtek emellett számos vitamint, főként B-vitaminokat is igényelnek. A legtöbbünk táplálkozása sajnos nem segíti hosszabb távon agyunk egészséges működését, ami szinten egy oka lehet annak, hogy az IQ tesztek eredményei (és a PISA felmérések is) egyre rosszabb képet mutatnak.

Egyéb külső hatások

Nyilván a sok TV nézés vagy a telefon folytonos nyomkodása sem használ túlságosan, mert más értelmesebb tevékenységek elől veszi el az időt. Azon lehetne vitatkozni, hogy a reklámok vagy a politikusok hülyítik-e jobban az állampolgárokat, de nyilvánvalóan a hatalmi szempontok és a rövid távú szemlélet az irányban hatnak, hogy nem baj, ha nincs annyi racionális szemléletű ember. A legtöbb országban a társadalmi közeg kevéssé támogatónak mondható, sőt a teljesen irracionális és burkolt érzelmi alapú érvelés az, ami inkább megszokott és elfogadott egy társaságban vagy a közélet szintjén. Könnyen beleragadhatunk az ilyen csapdákba, folyamatosan tovább hülyítve egymást és önmagunkat, anélkül hogy észrevennénk (hisz a butaság arról ismerszik meg, hogy nem tudja felfognia saját korlátoltságát).

Én abban hiszek, hogy a változások alulról felfelé építkezve működnek leginkább a kisebb közösségekből kiindulva. Látunk példákat arra, hogy akár még nyolcvan éven felül is szellemileg frissnek lehet maradni. Ehhez azonban 1.Ne akarjunk okosabbak lenni másoknál mindenáron, hanem respektáljuk mások nagyobb tudását, intelligenciáját. 2.Tartsuk tiszteletben a racionalitást az indulatossággal szemben, az érzelmeinket ne rejtsük okoskodás mögé. 3.Próbáljuk megőrizni a gondolkodásunk rugalmasságát kerülve a szektás felfogást, amely mindig kinyilvánít valamit és nem akar tanulni semmit másoktól.

Az IQ szintet többé-kevésbé genetikailag meghatározottnak tartják, bár a gyerekkori táplálkozás, a családi környezet és az oktatás is egyértelműen befolyásolják. Vannak viták abban a szakértők között is, milyen módon mérhető és pontosan mit foglalhat magába, viszont körvonalazható egyfajta átlagos intelligenciaszint, ami jelzést ad arra is, hogy ha valaki jó egy adott területen például matematikában, akkor nagy valószínűséggel az átlagosnál tehetségesebbnek fog bizonyulni más tantárgyakban, egyes sportokban, sőt zenészként is. (Bár nyilván nem minden területen fogja tudni a képességeit egyformán kibontakoztatni.) Az IQ nem nagyon növelhető, legfeljebb csak minimális mértékben, az agyi sajátosságaink miatt (például az ún. „munkamemória” mérete, amivel dolgozni képes az agyunk igen különböző mértékű lehet), tehát hiába szerez valaki akárhány diplomát, attól nem lesz okosabb. (Az IQ tesztekben sem tud javulni egy adott szint fölé.)

Rontani azonban lehet rajta, a különféle agyi képességeink gyengülhetnek, sőt a tapasztalatok szerint ez valóban meg is történik. Vulgárisan a kérdés úgy szól, hogy mitől hülyülünk vagy kik hülyítenek minket?

Hülyül az emberiség?

A pár ezer évvel ezelőtt élt emberek IQ-ja nagyobb lehetett a mainál, az átlagos agytérfogat legalábbis csökkenő tendenciát mutat a történelem során, de igazából elég nehéz összehasonlításokat tenni a régebbi korok emberével. Az utóbbi bő egy évszázadot tekintve az IQ tesztek eredményei szinte folyamatos javulást mutattak, ami azonban főleg annak tudható be, hogy az elvont gondolkodásra való képességünk (nem pedig az ún. józanész), vagyis a gondolkodásunk egy speciális területe az, ahol fejlődés volt tapasztalható. Egészen a legutóbbi időkig igaz ez, mert mostanában már az IQ általános csökkenését mérik a kutatók. (Amellett persze, hogy az „átlag” az csak egy statisztikai érték, ami mindig nagyon félrevezető, például mert nem mindegy, hogy milyen a szórás.) A kutatók majd remélhetőleg feltárják a mögöttes okokat. Viszont jelenleg is már meg tudunk nevezni több olyan hatást, ami nyilvánvalóan nincs jó hatással a racionális gondolkodásunkra. Úgy is nézhetjük a dolgot, hogy milyen szokásokkal hagyjunk fel, hogy a racionalitásunkat, a gondolkodóképességünket megőrizhessük.

Minden tevékenység valamilyen hatással van az agyunkra

Az idegsejtek közötti kapcsolatok folytonosan változnak, ha egy képességet fejlesztünk az bizonyos agyterületeken megnöveli az idegsejtek közötti kapcsolatok számát, például a londoni taxisofőröknek amikor régebben vizsgát kellett tenniük, a rengeteg utcanév megjegyzése során a memóriáért felelős hippokampusz egy része megnövekedett. (Igaz viszont, hogy másfajta memóriás képességeik egy kicsit romlottak.) Manapság a GPS elterjedtté válása miatt nem vagyunk annyira rákényszerítve a térbeli memória használatára, ez is egy példa arra, hogy egyes agyi funkcióink romolhatnak a digitalizáció következtében. Ahogy öregszünk az agyunk zsugorodni kezd és nagyon fontos, hogy új tevékenységeket tanuljunk időnként, ezáltal a szellemi frissességünket fenntartsuk, különben elveszítjük teljesen a gondolkodás rugalmasságát és beszűkültté válunk. A társadalom viszont hajlamos beskatulyázni az embert és nem nagyon ösztönzi polgárait a folyamatos képességfejlesztésre. Emellett az elmagányosodás „járványszerű” jelensége is lehet az egyik oka annak, a társas interakciók csökkentése miatt, hogy a kognitív képességeink romlanak.

A különféle drogok hatása

Azt a hiedelmet már megcáfolták, hogy az alkoholfogyasztás pusztítja az idegsejteket, egyéb káros egészségügyi hatásai ennél jelentősebbek. A tartós alkoholizálás és a drogok mint függőségek viszont egyértelműen csökkentik a szellemi képességeinket, főként fiatalabb korban és a tartós használat során. (Egyébként az alkohol is valójában egyfajta drog a működését tekintve, aki nem sorolja a drogok közé az alkoholt az nem mond igazat.) Figyelmi zavarokat, a gondolkodásunk rugalmatlanságát és memóriaproblémákat okozhatnak többek között. Bizonyos társadalmakban, egyes körökben elterjedt szokássá vált a különféle drogok szedése talán afféle „doppingként” vagy „stresszoldóként”, nem tudnám megnevezni a pontos mögöttes okokat. Maga a stressz is egy olyan tényező, amely önmagában is a kortizol hormon termelésén keresztül hosszabb távon káros hatással van az agyunk működésére. Ezért a sport vagy a meditáció mindenképpen aktívabb és kimutathatóan egészségesebb formái a stressz elleni küzdelemnek.

Táplálkozás

A cukor is egyfajta doppingszerré vált napjainkban, amivel gyors energiához juthatunk és ugyanúgy függővé tehet minket mint a drogok. A finomított szénhidrátok fogyasztása után fellépő vércukorszint ingadozások agyi problémákat okozhatnak. Rengeteg ételben vannak különféle cukrok, amelyek az agyunkra is káros hatással vannak, például a gyorséttermi kaja esetében ez már kimutatott. A sok cukor fogyasztása a memóriáért felelős hippokampuszt károsítja a legnagyobb mértékben. A zsírok hatásáról a vélemények megoszlanak, úgy tűnik, hogy inkább a telítetlen zsírsavakban gazdag táplálék (halak, növényi olajok), amelyek jobban segítik az agyműködést az agy vérellátását is beleértve. Az idegsejtek emellett számos vitamint, főként B-vitaminokat is igényelnek. A legtöbbünk táplálkozása sajnos nem segíti hosszabb távon agyunk egészséges működését, ami szintén egy oka lehet annak, sőt talán az összes közül a legjelentősebb, hogy az IQ tesztek eredményei (és a PISA felmérések is) egyre rosszabb képet mutatnak.

Egyéb külső hatások

Nyilván a sok TV nézés vagy a telefon folytonos nyomkodása sem használ túlságosan, mert más értelmesebb tevékenységek elől veszi el az időt. Azon lehetne vitatkozni, hogy a reklámok vagy a politikusok hülyítik-e jobban az állampolgárokat, de nyilvánvalóan a hatalmi szempontok és a rövid távú szemlélet az irányban hatnak, hogy nem baj, ha nincs annyi racionális szemléletű ember. A legtöbb országban a társadalmi közeg kevéssé támogatónak mondható, sőt a teljesen irracionális és burkolt érzelmi alapú érvelés az, ami inkább megszokott és elfogadott egy társaságban vagy a közélet szintjén. Könnyen beleragadhatunk az ilyen csapdákba, folyamatosan tovább hülyítve egymást és önmagunkat, anélkül hogy észrevennénk (hisz a butaság arról ismerszik meg, hogy nem tudja felfognia saját korlátoltságát).

Én abban hiszek, hogy a változások alulról felfelé építkezve működnek leginkább a kisebb közösségekből kiindulva. Látunk példákat arra, hogy akár még nyolcvan éven felül is szellemileg frissnek lehet maradni. Ehhez azonban megfelelő íratlan szabályokat kellene alkotnunk, például ilyeneket: 1.Ne akarjunk okosabbak lenni másoknál mindenáron, hanem respektáljuk mások nagyobb tudását, intelligenciáját. 2.Tartsuk tiszteletben a racionalitást az indulatossággal szemben, az érzelmeinket ne rejtsük okoskodás mögé. 3.Próbáljuk megőrizni a gondolkodásunk rugalmasságát kerülve a szektás felfogást, amely mindig kinyilvánít valamit és nem akar tanulni semmit másoktól.

A világnyelvek terjedése nem az erőszakon alapul. Ha ez így lenne, akkor az egykor kötelező orosz oktatás folyományaként a Kádár-rendszerben tele lett volna az ország oroszul jól beszélő emberekkel. Az orosz nyelv azonban hiába volt kötelező, manapság már egyértelműen látszik, hogy a tanítása abszolút nem hatékony módon történt, gyakorlatilag fölösleges volt, képmutató színjáték. (Ez máshol is előfordul, Japánban például az angol nyelv oktatására jellemző, hogy nem gyakorlatias, és csupán az angol nyelvi környezetben dolgozott japánok képesek aktívan használni is azt, amit megtanultak. Nálunk azért ez nem így van szerencsére.)

Az értelmiségnek mindig volt közös nyelve Európában

A különféle értelmiségi emberek általában a műveltségük fontos részének tartották, hogy más nyelveket is megismerjenek, főként azt a nyelvet, amely KULTURÁLIS értelemben a leggazdagabb volt. Spiró például egyik olvashatatlanul hosszú regényében (Fogság) említi, hogy az ókori Rómában nagyon sokan beszéltek görögül, talán többen is mint latinul, ez főként a műveltebbekre volt jellemző. Évszázadok során vált csak a latin az alapműveltség részévé, az egyházi emberek és általában az iskolázottak közös, szinte kötelező nyelvévé (még a 20.század elején is tanították az iskolában). Jelenleg már leginkább csak az az orvosok szakmai tolvajnyelveként funkcionál a latin. Volt olyan korszak is kontinensünkön, amikor az értelmiség nagy része a francia nyelvet használta, a németet is sokáig lenézték, viszonylag későn vált a filozófia nyelvévé.

A nemzetközi tudomány és kultúra területén az angolszász hatás rendkívül erős, jelenleg szinte dominánsnak mondható, ami szintén egy oka annak, hogy az értelmiségiek közös nyelve manapság leginkább az angol. (Az „amerikai gyarmatosítás” leginkább a nagyon erős kulturális hatásokkal szembeni ellenérzések megfogalmazása. Ezeket az ellenérzéseket én sem nevezném alaptalannak.)

Viszont Európa bármely országában ha egy buszsofőrt vagy egy rendőrt hiába kérdezel angolul, nem valószínű, hogy érteni fogja mit akarsz. Legjobban teszed, ha a saját nyelvén szólsz hozzá. Kivéve persze ha angol anyanyelvű, akkor megérti, de akkor valszeg. te nem fogod érteni az ő válaszát. Hiszen azt lehet mondani, hogy nem az angol nyelv általában, hanem annak egy bizonyos változata az, ami elterjedtté vált.

Biznisz és a harmadik nyelv

Nem csak értelmiségi (középiskolai vagy annál magasabb végzettségű) ember van manapság sokkal több mint régen, hanem a kereskedelem volumene is jelentős mértékben megnövekedett. A kereskedelem, a várható haszon az, ami leginkább erős motiváló erő lehet. Nagyon sok országban a volt angol gyarmatokon, vagy az amerikai katonai támaszpontok közelében a lakosság egy bizonyos részének  érdeke volt, hogy alapszinten tudjanak angolul, később a világkereskedelem fejlődése is nyilvánvalóan igényelt valamiféle közvetítő nyelvet.

Ezen kívül nagyon sok olyan ország van, ami tulajdonképpen több kisebb ország is lehetne, ilyen például India, ahol a hindu és a bengáli a meghatározó egyéb kisebb nyelvek mellett, vagy Nigéria esete, ahol keresztények mellett  muszlimok is élnek nagy számban. Politikailag kényes kérdés, hogy melyik nyelv, vagy nagyon hasonló nyelvek esetén melyik nyelvjárás legyen a hivatalos? Emiatt válhatott ezekben az országokban állami nyelvvé egy harmadik, amelyik mindkettőtől egyforma távolságra van. Az angol Európában is bizonyos értelemben kompromisszumos, hiszen az angol ugyan germán nyelv, de sok latin (francia) szót is átvett. (Mivel azonban germán szerkezetű nyelv, ezért a germán nyelvűek tudják csak könnyedén elsajátítani.)

Íráskép és praktikum kérdése is

A latin betűs írás a világ nagy részén ismert, nem úgy mint a ciril, az arab vagy a kínai írásjelek. A kínait a legnehezebb nyelvnek tartják (például mert a szavak eltérő hangsúlya egész más jelentést ad), emellett a gyerekek az iskolában sok éven át tanulják az írásjeleket, ilyen feltételek mellett nehéz elképzelni, hogy a kínai jelenlegi formájában egyszer világnyelv legyen. Másrészt az angolra jellemző sok rövid szó (főként az igék esetében) is előnyös és gördülékeny nyelvhasználatot tesz lehetővé, ami megint nem minden nyelvre jellemző. Ez persze egy kicsit olyan mint a Windows szabvány, mert ugyan a maguk idejében ugyan nem ők számítottak a legjobbnak, de ahogy mondani szokták, jókor voltak jó helyen. Azzal pedig senki sem szeret vacakolni, hogy a számítógépes rendszere ha többet tud is, de nem kompatibilis másokéval és emiatt az átvett üzenet nem jól fog megjelenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyes kifinomultabb területek ne más szabványokat vagy nyelveket használnának mint az átlag, ilyen például a műszaki tudományokban Európában a német nyelv.

A holt nyelvek sem feltétlenül maradnak azok

A Szovjetunió idején Kijevben oroszul beszéltek a legtöbben, talán mert egy világbirodalom polgárának érezték magukat. Mára viszont visszajött az ukrán nyelv (ha meg is értik az oroszt valamennyire, az nem jelenti azt, hogy aktívan beszélik is). Identitás kérdésről van szó a nyelv esetében. Könnyen el tudom képzelni, hogy a walesiek vagy az írek nem sokára felelevenítik a régi kelta nyelvet, kulturális és nem üzleti kontextusban persze. A rovásírás újjáéledése nálunk is a kulturális identitás és elkülönültség igényének egyik kifejezése. Van ahol a nyelv az identitás képzésére alkalmatlan, például Latin-Amerikában, ahol egy ország kivételével gyakorlatilag mindenki spanyolul beszél (mivel kihaltak az őslakosok), és a spanyolt anyanyelvi szinten már most jóval többen beszélik mint az angolt, amely inkább afféle közvetítő nyelv.

Megjegyzem, hogy a magyar nyelv vonatkozásában van olyan teória, hogy az ős finnugor nyelv is az angolhoz hasonlóan egyfajta közvetítő nyelv lehetett a különféle népek között, és olyan elképzelés is létezik, hogy a török nyelvű népek tengerében egy másfajta nyelv identitás képző szerepet játszhatott. A használt nyelv és a kultúra nem mindig esik egybe, Borneó szigetén például rengeteg különféle nyelvet beszélnek a hasonló kultúrájú törzsekben élő emberek, mert ott az adott helyhez kötődő identitásukat így fejezik ki. Gyakori viszont az olyan eset is (Európában például), ahol a nyelv néha egyáltalán nem, csak a különféle helyi szokások jelzik, hogy egy másik nép vagy egy kulturális kisebbség él ott.

Az viszont biztos, hogy az angolszász országban sokat veszítenek azzal, hogy nem tanulnak meg egy második nyelvet, hiszen kimutatott, hogy a több nyelv használata számos képességünkre jó hatással van és nem okoz hátrányt.

Manapság a közéletünkben annyira eluralkodott a hülyeség, hogy fáj annak, aki kicsit is igényes a logikus megfogalmazásokra, a fogalmi pontosságot is beleértve. ( „Pl. Székely vagyok, nem vagyok náci, mert a székelyek nem nácik.” -  Hogy lehet egy ilyen mondatot mondani?) A „kultúrharc” pedig ugyanannyira önellentmondásos annak idején a „békeharc”, amiről senki nem tudta hogy mit jelent. Magas szintű zenével mint Mozart vagy Beethoven zenéje sosem lehetett semmi ellen harcolni, ilyen célra legfeljebb primitív kis indulók lehetnek alkalmasak. Szerintem az egyetlen harc, ami valójában zajlik mostanában, és az erővonalak nem is feltétlenül a politikai szimpátiák alapján húzódnak (sőt a legtöbb emberben mindkettő megvan), az igényességre és világosságra törekvés küzd a primitív ösztönösséggel szemben. Kultúra és harc nagyjából kizárja egymást, alapból összeférhetetlen fogalmak.

A kommunisták sem találtak sosem igazán jelentős „kommunista” szerzőt, legfeljebb elővették Gorkijnak egy kevésbé jó, sematikus regényét (Az anya címűt) a jól sikerültekkel szemben. Az ötvenes években olyan magyar filmek mint a Lúdas Matyi vagy az Állami áruház osztályharcos céllal születtek ugyan, de az embereket nem ez érdekelte a filmekben, hanem a magyar színészek friss, a mondanivalót felülíró zseniális alakításai. A szocreál szobrok rosszak, giccsesek voltak, manapság másfajta ideológiai alapon születnek a különféle köztéri förmedvények.

Nem középiskolás fokon is lehetnek „kötelező” olvasmányok.

Az iskolai „kötelező olvasmányok” nagy valószínűséggel olyan könyvek lesznek, amiket a gyerekek utálni fognak, annyira motiválják őket mint egy foghúzás, ezért már el sem olvassák. Még ha párat is olvasnak belőle, akkor is teljesen mindegy, hogy miket írunk nekik elő, mert felnőttkorban nem fognak rájuk emlékezni. (Hiányzik ugyanis a tanulási folyamatban az emocionális töltet, azok a pozitív érzelmek, amelyek emlékezetessé teszik az olvasmányt.)

Érdemes lenne összeállítani egy listát olyan közéleti témájú regényekről, ezek filmváltozatairól és egyéb könyvekről, amelyek igazi klasszikusok, de sokkal inkább felnőtt embereknek valók mint gyerekeknek. Kormányzatban egy bizonyos szinten fölött én kötelezővé tenném ezek elolvasását.

Az alábbi tematika szerint lehetne csoportosítani:

Gulág és egyéb kényszermunkatábor . Lengyel József: Igéző vagy Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja (kisregények). Kicsit bele lehetne helyezkedni elítélt és fogvatartott emberek helyébe. Ha nincs is annyi ártatlan ember bebörtönözve nálunk mint Sztálin idejében, de mégis lehetnek és olyanok is akik inkább a körülmények áldozatai, nem pedig pszichopaták vagy szociopaták, az esetenkénti indokolatlanul szigorú körülmények pedig sokkal inkább az utóbbiaknak kedveznek. Létezik minden társadalomban egy minimum szint, amit biztosítani „illik” még a fogvatartottaknak is, az ezen való spórolás pedig az állami költségvetés szempontjából lehet ugyan üzleti érdek („börtönbiznisz”), de teljesen jogosnak azért nem mondható. (Elnézést a kissé sarkos, aktuálpolitikára utaló megfogalmazásért.) Egyébként a hadifogságról pl. ott van Örkénynek a Lágerek népe c. írása (visszaemlékezés), vagy ennek német megfelelője Hertha Müller: Lélegzethinta c. regénye.

Korrupció. Pl. Móricz Zsigmond: Rokonok. Hogyan darálja be a tisztakezű és jó szándékú fiatal hivatalnokot a rendszer és mi ebben a rokonok igényeinek a szerepe.

Arctalan bürokrácia. Kafka egyes művei vagy Gogol novellái jók erre a célra.

Hatalmi visszaélés: Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére. Egy főorvosnő korlátlan hatalma a betegei fölött egy elmeosztályon. Kérdés, hogy ki az őrültebb, akiket zárt osztályon kezelnek vagy akinek teljesen a fejébe szállt a hatalom.

Bölcsességek. Marcus Aurelius: Elmélkedések. Aki igazi konzervatív gondolkodókat keres, azoknak ajánlom a sztoikus filozófusokat, köztük egy római császárnak az elmélkedéseit. A mérsékletesség, az arany középút és az alázatosság folytonos szem előtt tartása, ez jó esti olvasmány lenne bármelyik kormánytisztviselőnek. Az igazi, klasszikus értékek túlélték évezredek próbáját és semmit sem változtak. Ugyanígy természetesen ajánlható a Biblia: Az újszövetség. Ne csak másodkézből, mások értelmezésében és adott kontextusban ismerjük meg a bibliai szövegeket, hanem mi is lapozgassuk és fedezzük fel saját magunk is az ott leírt gondolatokat.

A leszakadt rétegek sorsa. Illyés Gyula: A puszták népe c. szociográfiája jut most az eszembe. A múlt század két világháború közötti időszakában a szolgák mindennapi életét írja le, a szolgalelkűség és a kiszolgáltatottság mélységeit lehet egy kicsit közelebbről megismerni. („Ne bottal üssön az úr, inkább kézzel.”) A leszakadt vidékek és leszakadt embercsoportok helyzetét és világképét is valamennyire ismernie kell egy politikai vezetőnek. Egyébként Móricz regényeiből is sok mindent megtudhatunk az egykori parasztságról.

A szovjet birodalom bukása. A legjobb szerintem a Nobel-díjas Szvetlána Alekszijevics: Elhordott múltjaink c. interjúkötete. Ennél jobban nem lehet bemutatni, hogyan élték meg az átlagemberek a Szovjetunió összeomlását, amihez képes a mi rendszerváltásunk szinte sétagaloppnak nevezhető. Vagy itt van A.  D. Miller: Hóvirágok c. könyve, az ezredfordulós orosz maffiaviszonyokról. (A hóvirágok a hóból tavasszal kibukkanó holttestek.)

A háború borzalmai. A hossza miatt riasztó lehet Tolsztoj: A háború és béke c. könyve, de nagyon sok jó és hiteles regény jelent meg ebben a témában, például Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd vagy Hemingway: Búcsú a fegyverektől. A háború igazi arca nem túl hősies, kicsit segít megérteni, hogy mit éltek át a polgárháborús zónákból (például Szíriából vagy Afganisztánból) elmenekült emberek.

Határon túli magyar irodalom és kisebbségi lét. A múlt századi Délvidékről klasszikusnak mondhatók Gion Nándor regényei vagy a Felvidékről a Határ-eset c. regény. Az eltérő nyelv sosem volt akadálya a különféle nemzetiségek együtt élésének az etnikailag vegyes területeken. A kommunista iparosítás vagy a nacionalista uszítás voltak azok, amelyek nem helyi kezdeményezésként, hanem távolabbi központokból vezényelten forgattak fel mindent időnként. Andric: Híd a Drinán c. klassikusa a balkáni változata ennek, de a tanulságok ugyanazok.

Akár mit is mondanak a fanatikusok vagy a gumigerincű NER hivatalnokok a „kultúrharcról”, az ilyen szintű könyveknél nem szabad lejjebb adni akkor, ha  kultúráról beszélünk. Ne csak a gyerekeknek írják elő, hanem vezető köztisztviselőknek is, - akik persze a kötelezőeket el sem olvasták vagy már régen elfelejtették.  Nekik még sokkal inkább ajánlatos a fenti említett könyvek, vagy ezekhez hasonlók olvasása, esetleg a filmváltozatok megnézése, mert többsíkú gondolkodásra nevel és szélesíti a látókört, ami egy vezető beosztásban elvileg alapfeltétel.

A szűk látókörű ember a harcban és rombolásban tud csak gondolkodni

Emiatt ellensége a művelődés és az oktatás a destruktív harciasságnak. A beszűkült gondolkodásmód egy adott közegben elég gyakorinak mondható, az állami területeken gyakrabban (mert ott a munkahelyváltoztatás nem annyira jellemző, hiszen a bértábla egyébként is fix.) Nagyon sok területen az emberek belefásultan, rutinból dolgoznak és a legegyszerűbb számukra a központi utasítások lélektelen végrehajtása. Ha mindig ugyanazt végezzük, az könnyen kiégéshez vezet, ezért minden szellemi foglalkozású embernek szüksége van, hogy időnként friss, új impulzusokat kapjon és a szemléletét is kicsit megújíthassa. Ehhez az éves szabadság nem elegendő, hanem minimum több hetes, esetleg több hónapos képzésekre lehet szükség, csökkentett felelősséggel és munkaidő könnyítésekkel.

A kultúra, a könyvolvasás csak egy speciális esete egy általánosabb probléma kezelésének, annak, hogy a felfogásunk ne merevedjen bele egy fajta álláspont fanatikus védésébe, hanem meg tudjuk őrizni a rugalmasságunk és természetességünk nagy részét.

Mostanra már gyakorlatilag mindenki számára jól láthatóvá vált, ahogyan az emberi tevékenység hatására a klímánk teljesen felborult. Még tavaly nyáron a pártállástól függött leginkább az, hogy ki gondolja valós veszélynek és ki csupán „balos” hisztériának a globális felmelegedést, ma már a helyzet megítélése szerencsére sokkal egységesebb, a miniszterelnök nyilatkozatai – hangsúlyozottan szükség van klímavédelmi akciótervre,- sokakat helyre tett. Ezzel elértük vagy legalábbis megközelítettük Európa nagy részének felfogását, hiszen kontinensünkön sokan, a fiatalok közül pedig a legtöbben a környezeti problémákat tartják a legsúlyosabbnak. (Igen, ezzel azt állítom, hogy az európai polgár viszonylag művelt és tájékozott, az amerikaiak és ázsiaiak többségéhez képest.)

Az irányok körül is körvonalazódik egy konszenzus

Ma már nincsenek olyan nagy viták a fő kérdésekben, például hogy lényegesen csökkenteni kell a benzin- és gázolaj üzemű autók számát, vagy hogy a szénerőműveket be kell zárni és jöjjenek a megújulók, de abban sem, hogy az atomenergia nem tűnik túl jó alternatívának. Ma már inkább az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e a káros folyamatokat megfordítani vagy legalább lassítani, hogy az emberek (és a bolygó több élőlénye) időt nyerjen az alkalmazkodáshoz.

Ördögi körök

Azzal sem mondok sok újat, hogy a globális felmelegedés önerősítő folyamat: a permafroszt kiolvadása a légkör metántartalmának növelésével, a sarki jég olvadása a Föld albedójának változásán keresztül erősíti fel. A tartós meleg miatt kiszáradó erdők vagy a nyári hőségben fellobbanó erőtüzek is rengeteg szén-dioxidot juttatnak a légkörbe. Kérdéses csak az lehet, hogy valódi klímavészhelyzetről beszélhetünk vagy csupán a helyzet eldramatizálásáról van szó. Sajnos az újabb és újabb klímamodellek a helyzetet egyre rosszabbnak mutatják.

A fél intézkedések semmit sem érnek

Az irány jó, azonban ennél sokkal több kell. Például hiába telepítünk erdőket, ha a meg nem erősödött növények nem bírnak ki hosszan tartó száraz meleget. Az elsivatagosodás pár évtizeden belül már nálunk is megjelenhet. A műanyag zacskókat hiába vonjuk ki, ha marad rengeteg műanyag csomagolás, például flakonok és szemetes zsákok, valamint a részben műszálas ruhák. Én beépíteném a termékek árába a vizek műanyag mentesítésének költségét (a mikro műanyagok szűrését beleértve), egyfajta adóként. Kivételt képezne ez alól a könnyen komposztálható és természetes anyagokból álló zacskó vagy flakon (még ha a tárolhatóságot valamennyire csökkentené is).

Ezzel megszűnne a szintetikus anyagok árelőnye és a valódi környezeti költségek is megjelennének a termékek árában (és ez az elv lehetne alkalmazható az olyan szolgáltatások árában is mint például a légi közlekedés). Egyébként szerintem a természetbarát fóliákra és flakonokra valószínűleg hosszabb távon is szükség lesz főként a higiéniai követelmények miatt, mert nem nagyon vannak helyettesítő anyagok. Ez persze érzékeny politikai kérdés is, mert ha más nagy szennyezők mint az USA és Kína nem vesznek ebben részt, akkor az európai cégek versenyhátrányba kerülhetnek a környezetvédelmi adók miatt.

Új problémákkal kell szembenézni már rövidtávon is

A problémák általában csőstül jönnek, egyik vonzza a másikat, a nagy melegtől nem csak az emberek szenvednek, hanem számos állat és növényfaj kipusztul, csökken a biodiverzitás, elszaporodhatnak egyes kártevők, az élelmiszer megdrágul, emellett a mi klímánkon ismeretlen kórokozók jelenhetnek meg. Nem az lesz a fő problémánk, hogy GMO mentes és vegyszermentes vagy sem, hanem hogy egyáltalán termelhető legyen valami és ne legyen élelmiszerhiány. Nem az, hogy öntözzük (mert nem lesz annyi víz, még ha a nagy árvizekből valamennyit el is tudunk tárolni), hanem hogy legyen tiszta ivóvíz és a növények átvészeljék ezeket a szárazságokat (leginkább csepegtető öntözés jöhet szóba). Az atomerőmű azért sem jó, vagy a hőerőmű, mert nem biztos, hogy lesz hozzá nyáron elég hűtővíz. Az alkalmazkodás a változásokhoz nem lesz egyszerű senki számára.

A felnövő generációkra nehéz idők várnak

A viharok száma és erőssége már most is jól láthatóan nagyobb mint pár évtizede és ez a tendencia fokozódni fog (mivel a melegebb levegő energiatartalma nagyobb). A tengerparti nagyvárosokat nem csak a viharok, hanem a tengerszint emelkedése is fenyegetni fogja. Nyugat-Európa mindkét szempontból nagyobb veszélyben van mint kontinensünk középső és keleti része, a Kárpát-medencében „csak” az emelkedő átlaghőmérséklet jelentheti a fő problémát.

Le kell írni azt is, hogy az évszázad második felében az emberiség létszáma nem növekedni, hanem előre láthatóan csökkeni fog, ez alighanem elkerülhetetlen. Számos területen, főleg a trópusi részeken az emberek örülni fognak, ha nagy nehezen saját magukat el tudják tartani és nem nagyon mernek majd gyereket vállalni. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy néhány nemzedéken belül drasztikusan visszaesik majd az emberiség létszáma (a természet visszakorlátozza fajunkat az eltartó képesség határára, sőt akár az alá is). Sok embert alighanem megfoszt majd a sors a gyerekek felnevelésének örömétől. Így is még örülni fogunk, ha elkerülhetjük azt, hogy a bolygónk nagy része az évszázad végére teljesen lakhatatlanná váljon és tudjunk alkalmazkodni a változásokhoz.

Nagy erőket kell megmozgatni

A fejlett országoknak egy két évtizeden belül már széndioxid-negatívvá kell válniuk, azaz több szenet kell megkötniük a légkörből mint amit termelnek, mert a szegényebb, fejlődő országoktól ez nem várható el. Ebben ma a politikai korlátok nagyobb akadályt jelentenek mint a technikai jellegűek. Lehetőség van a biológia és a kémiai szén-megkötésekre, vagy például a háztetők fehérre festésére, de mindehhez rengeteg pénz kell, ami részben a valós környezetvédelmi költségeknek a termékárakban való érvényesítésén keresztül finanszírozható. (A legrászorultabb rétegek pedig ez esetben kompenzációt kellene, hogy kapjanak.) Mindez a fogyasztói szokások változását és az energiagazdálkodási szokásaink megváltozását is nagyban segítené.

Hogyan lehettünk ilyen buták?

A különféle gazdasági modellekből kimaradtak az externáliák, mivel ezeket többnyire nem ismerték vagy egy-egy folyamatban elhanyagolhatónak tűnt az, ha például a gép „füstöl”. Viszont évszázadokon keresztül a termelés és közlekedés óriásivá növekvő volumenére ugyanezt már nem lehet elmondani. Döbbenetes, hogy már úgy 40-50 éve léteztek a maihoz hasonló klímamodellek, a kép nagyjából ugyanaz volt mint a mai csak pontatlanabb és homályosabb. Ha valamit legalább 90%-os biztonsággal tudni lehet, mért nem tesz senki semmit? Mért nem éri el a társadalom és a politikai döntéshozók ingerküszöbét? Ennek az az egyik oka, hogy az emberek rangsorolnak és nem tudnak túl nagy prioritási listát követni. (Emiatt nem lehet rávenni fiatalokat nyugdíj-előtakarékosságra sem, hiszen vannak sokkal égetőbb feladataik.) Másrészt ez egy újfajta szemléletet és gondolkodásmódot igényel, ami szembemegy számos hagyományos elvvel (pl. a több fogyasztás és nagyobb jólét feltétlenül jobb). Még ma is azt lehet mondani, hogy a döntéshozók szintjén nem nagyon tudja a jobb kéz mit csinál a bal, és a környezetvédelem még mindig csak egy terület a sok közül.

Jó jel, hogy a mentalitásunk sokat javult, ha nem is látványos módon

Ma már a társadalom nem fogadja el, ha valaki szemetet dobál el, telefüstöli a környezetét és az állatok egy részét is védi törvény vagy legalább általános etikai elvek. A társadalmon belül megvan az a fajta alap és konszenzus (Európában legalábbis a lakosság nagy részében), amely elfogadná a szükséges politikai és gazdasági lépéseket. A másik lehetőség, ami felé most haladunk, hogy a kapitalizmus tényleg a saját sírásója lehet, de nem úgy mint ahogy Marx gondolta hanem úgy, hogy az emberi civilizáció teljes hanyatlásához vezet.

Ennek megakadályozására Európa nagy része kezd jó útra térni, de nagyon sok múlik az USA és Kína vezetésén, mindkét politikai és gazdasági szuperhatalom esetében alapvető változásokra van szükség, ha ez megtörténik, az országok többsége követni fogja a példájukat.