Vezető politikusaink legutóbbi három olyan megnyilvánulása ismét megmutatta, hogy mennyire a saját szekértábor mentalitásának foglya a (fideszes) politikai elitünk. Teljesen annak az egysíkú szemléletnek a rabjai, hogy csak a MI és az ŐK létezik, barátok vagy ellenségek, mindenki ebbe a két kategóriába sorolható.

Ilyen esetekben a legrosszabb amit tehetünk, hogy bármiféle alapon támadjuk őket, mert akkor még keményebben összezárnak. Nekem sincs szándékomban támadni, inkább csak kritizálni, mert mindig abban reménykedem, hogy egyszer végre abbahagyják az „osztályharcot” (kommunista terminológiával szólva), a harcos radikálisról egy mérsékelt, konszolidált stílusra állnak át egyre inkább. Urambocsá még a hatalommegosztás sem lesz számukra annyira vörös posztó.

Varga Judit igazságügy miniszter újnak számít ebben a csapatban, emiatt most nem várható el tőle annál több a nyilatkozatok szintjén, mint a lojalitásának kifejezése. Szellemi horizontja valószínűleg eléggé alacsony lehet (ami nem zárja ki, hogy területének jó vezetője legyen), például nem tudja mi a jobboldali és a radikális közötti különbség, a Facebook-ot kritizáló nyilatkozata alapján. A Facebook-ot én politizálásra kifejezetten alkalmatlan közegnek tartom, mert zavaros fejű önjelölt próféták hadát képes kitermelni, ami nagyon veszélyes. Az FB menedzsmentje is rájött már erre, amikor Indiában embereket lincseltek meg puszta rémhírterjesztés következtében. Varga Judit sem gondolt bele abba, hogy a FB cenzúrájának az elmaradása micsoda veszélyeket rejt, mekkora hatalmat ad a társadalmi rendet felforgatni szándékozó mindenféle egyének (azaz RADIKÁLISOK) kezébe, a különféle uszító és gyűlöletkeltő posztok kigyomlálása most is nagyon megterhelő azoknak, akik ezzel foglalkoznak.

Az, hogy közülük több a jobboldali mint a baloldali felfogású pusztán csak annak a következménye, hogy szélsőbalos kudarctörténetek jóval nagyobb számban vannak a világon jelenleg Észak-Koreától Venezueláig a szélsőjobbosakhoz képest (a történelem tanulását pedig a legtöbben hanyagolják). Még (a jobboldali témának mondott) oltásellenesség is járványok feléledését okozta, de általában arról van szó, hogy a szellemi sötétség a pártállástól tejesen függetlenül vezet emberek halálához. Az igazi jobboldaliságnak ehhez semmi köze, hiszen az a hagyományos és időtálló értékekhez való ragaszkodást jelenti: egyéni kiválóság, erkölcs, család és természetes közösségek (nem annyira a FB virtuális világa).

Másik példa Matolcsy György, aki egy nagyon jó érzékkel rendelkező gazdaságpolitikus és jó jegybankelnök. Olyan egyszerű dolgokra épít mint a pénzügyi stabilitás, a pénzek kiáramlásának megakadályozása a magyar gazdaságból vagy az ésszerű piacvédelem. Amit ő „unortodox” közgazdaságtannak tart, az a gyakorlatban nem létezik: a Corvinuson és máshol is pontosan ugyanazokat a közgazdaságtani törvényszerűségeket oktatják mint bárhol máshol, azzal a különbséggel, hogy vannak tárgyak, ahol a „matolcsyzmus” dicső eredményeit kell a hallgatóknak visszaböfögni. Ez pont olyan, mint annak idején a marxizmus volt: egy semmilyen irányzathoz nem csatlakozó ideológiai konstrukció, amellyel meg kellett futni a tiszteletköröket, de a gyakorlatban nem használták. Nagyon sok eset van a világon, amikor a DOGMATIKUS szemléletű közgazdaságtantól sikerült megszabadulni és a szabályok józan ésszel történő, az adott társadalom feltételeinek megfelelő alkalmazása volt célravezető – valójában ezt kellene tanítani, nem valamiféle matolcsyzmust. (Amellett, hogy nem etikus senkinek a saját lovát dicsérnie.)

Matolcsy téved azon a ponton is és túllépi a hatáskörét, amikor Amerikai Birodalmat emleget. A történészek nem véletlenül nem véletlenül nem beszélnek (Európára kiterjedő) Amerikai Birodalomról vagy amerikai gyarmatosításról: azon egyszerű okból, mert nem teljesíti egy birodalom klasszikusan megfogalmazható követelményeit. A radikális jobboldalon nagyon jó mozgósító hatású ugyan ez a hangzatos szóösszetétel, de a fogalmi használata abszolút pontatlan, sokkal inkább az amerikai kultúra és életmód meghatározó szerepéről lehetne beszélni. Egyszerűen arról van szó, hogy sok minden ott jött létre először is onnan terjedt el. A Google, Facebook, Amazon például nem egy központi kormánydöntés miatt jöttek létre és váltak a világ meghatározó cégeivé, a kormányzatnak ehhez semmi köze, az amerikaiaknak éppolyan fejfájást okoz a kvázi-monopolhelyzetük mint bárki másnak.

Ezzel együtt Matolcsy meglátásainak és törekvéseinek döntő részét alapvetően pozitívnak tartom, bár a túlságosan nagy hatalma miatt valszeg. hajbókoló csinovnyikok ezrei veszik körül és építhetik a saját hamis személyi kultuszát, ami nyilvánvalóan az egészséges szellemi alkotóközeg rovására megy.

Orbán Viktor szintén azért emészti meg a környezetvédelmi problémák nagy részét, mivel abból a fekete-fehér mentalitásból indult ki, hogy aki a hagyományos fosszilis energiagazdaságot meg akarja haladni, az nyilvánvalóan a szén-gáz-olaj alapokra épülő putyinizmus támadása miatt teszi ezt. A barátom ellensége pedig nekem is az ellenségem. Azt nem vette figyelembe, hogy a környezetvédők nagy része fiatal, akiknek nem mindegy (vele ellentétben), hogyan fog kinézni a világ 30 vagy 40 év múlva. A fiatalok többségéhez ugyan valamivel közelebb van az újító szellemi baloldali mentalitás, de ez sem általánosítható. A környezetvédők jobboldali, a hagyományokhoz való visszatérésről szóló követeléseket is megfogalmaznak: ilyen például az atomerőművek leállítása, a műanyagok helyettesítése természetbarát anyagokkal vagy anti-globalizációs elvek.

Hiába szeretné fekete-fehérnek látni Orbán és csapata, a politikai paletta nagyon színes és SZIVÁRVÁNYOS mindenhol (tessék elvonatkoztatni tudni melegjogoktól vagy homofóbiától). „Az” ellenzék nálunk sem létezik csak különféle ellenzéki pártok, az emberek gondolkodása nagyon sok féle mindenhol, a liberális csak nálunk megbélyegző értelmű (bizonyos körökben), a szocialista szintúgy.

A Fideszen belül vannak még teljesen elvakult, reménytelennek látszó esetek is, Kövér és társai, akik bármiféle kritikát nyilvánvalóan támadásnak fognak venni. A Fidesz törzstámogatóit adó kemény magban is vannak sokan ilyenek, akik úgy fogják fel  a politikai csatározásokat mint valami sporteseményt, hogy most jól megverjük az ellenfelünket, és ezt a fajta harcot kimondottan élvezik. Még ha ettől kimutathatóan fel is dobódnak és egészségügyileg is jó hatással van rájuk, ez csak egy tipikus pótcselekvés a saját életünk problémáival való foglalkozás helyett. Amellett, hogy az ilyen ismerőseim nagyon szánalmasak, emellett pedig felelőtlenek is, hiszen a politika nem egy „Hajrá Viktor” típusú szurkolásról szólna (eredetileg), hanem közös gondolkodásról.

A saját csapatunk nagyszerűsége mindenekelőtt, ez egy olyan mítoszépítésről szól, amely kívülről nézve szánalmas, nevetséges és ne csodálkozzunk, ha nem segíti az olyan, kifinomultabb rendszer szemléletet igénylő területek fejlődését mint például az oktatás vagy az egészségyügy.

Szüleim és nagyszüleim gyerekkorában bővizű patakok folytak még a Mátraalján, halakat is fogtak bennük, mára már alig maradt belőlük valami. A Mátravidéki Erőmű (lignittel működő hőerőmű) üzemeltetése a valószínűsíthető oka annak, hogy a talajvízszint lecsökkent a térségben és a patakok is alig csordogálnak már. A Tarna szennyezése is ráirányította a figyelmet arra, hogy egy erőmű vagy másfajta ipari létesítmény mekkora veszélyt jelent a vízbázisaink tisztaságára. Régebben is voltak szennyezések a térségben, bizonyos patakok például jól láthatóan habzottak és feketés üledék csapódott ki a mederben, de akkoriban még nem nagyon ellenőrizték az élővizek minőségét vagy nem publikus módon tették ezt.

Egyébként a Tapolcai-tavasbarlang is azután lehetett ismét kedvelt turisztikai célpont (én is nagyon szeretem egyébként), miután a környéken a karsztvíz szintjét lecsökkentő bauxitbányászat megszűnt és a víz szintje helyreállt.  A bányászat és az ipar vízigénye tehát ma is nagyon jelentős, a nagy beruházások mint például Paks 2 tervezésénél is számolni kell vele. (Bár valószínűleg jobb lenne a beruházást teljesen leállítani, ennek csak az egyik indoka lenne a Duna élővilágának védelme.)

Rétegvizeink sem korlátlanul megújuló természeti források, ismét a Mátra térségéről mondható el, hogy az egyik  általam ismert faluban a hosszú éveken át bőven csordogáló, kitűnő minőségű artézi víz hozama előbb nagyon lecsökkent majd teljesen elapadt. Nagyon hosszú idő elteltével újulnak meg az ilyen rétegvizek a termálvizeket is beleértve, és még kérdéses lehet az is, hogy az utóbbi egy-két évszázad ipari eredetű felszíni szennyeződései milyen mértékben mosódnak majd le. Régebben a termálvíz visszasajtolásával nem törődtek, én is láttam olyan termál kutat, amelynek a hozama nagyon megcsappant az évek, évtizedek során.

Az éghajlatváltozás miatt gyakrabban várható szélsőséges időjárás, az időnkénti szárazságok egy-két évtized múlva döbbenetes mértékben leapaszthatják a Duna és a Tisza vízszintjét, több héten keresztül. Az is felmerülhet még a jövőben, hogy melyik ország mennyi víz kivételére jogosult. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy létezik nálunk korszerű és jól megalapozott koncepció, távlatos terv a vízbázisaink védelmére. Így például a mezőgazdaságban a fúrt kutakra alapozott esőztető vagy az árasztásos öntözés semmiképpen sem mondható korszerű gyakorlatnak, az esetleges ilyen irányú fejlesztések egyáltalán nem a víztakarékos szemlélet irányába mutatnak. A nagy értékű ültetvények, zöldségfélék csepegtető öntözése ellenben jóval korszerűbb és takarékosabb, és számítógép vezérléssel is pontosan szabályozható. (A növények tápanyag utánpótlásának számítógépesítése szintúgy takarékosabb adagolást tesz lehetővé és csökkenti a kimosódás mértékét is.)

Amennyiben megnőne a forró és aszályos időszakok száma az Alföld egyes részein, szárazságtűrő és rövidebb tenyészidejű növényekre lehet szükség (például kukorica helyett jöhetne cirok és szudánifű).

A közeljövőben a rendelkezésre álló víz mennyiségénél nagyobb problémát jelenthet a vizeink minősége az év egyes időszakaiban. Például hiába látszik ésszerűnek növelni a mocsaras területek nagyságát, amelyek több vizet tartanak meg a levonuló árhullámokból, hiába lehet cél, hogy az árvizek egy részét valahogy itt tartsuk, ha különféle szúnyogok terjesztette kórokozók okoznak különféle higiéniai problémákat, mivel a Kárpát-medence magasabb átlaghőmérséklete miatt eljuthatnak hozzánk. A baktériumok is jobban szaporodnak melegebb vizekben. (Bolygónk őslakosai és valódi urai nem a növények vagy állatok, sokkal inkább a baktériumok, mert szinte bármilyen éghajlati körülmények között képesek egyes törzsei a túlélésre.)

Országunk nagyon szerencsés helyen van olyan szempontból, hogy bővelkedünk vizekben olyannyira, hogy nem látjuk mennyire nagy kincset jelent. Jelenleg még természetesnek vesszük, hogy ivásra alkalmas vízben fürdünk és még öntözünk is vele. A jövőben időszakosan a mennyisége, de még inkább a minősége okozhat problémákat, például a bemosódó mikro műanyagok miatt tisztítani szükséges.

Én a magam részéről nem értem, hogy a tudományos közvélemény főáramának mért csak most érte el az ingerszintjét a mikro műanyag szennyeződés problémája. Egyes mérvadó tudományos központok dogmatizmusát vélem a valószínű oknak, hogy mért nem került már a probléma jóval korábban reflektorfénybe, hiszen kutatási eredmények már évtizedek óta kellettek, hogy rendelkezésre álljanak, a jelenség annyira feltűnő. Nekem is van egy kábé tíz éves bevásárló szatyrom a szekrényben, papírokat tartok benne, ez most jól láthatóan egy-két centis darabokra esik magától is, mindenféle külső hatás nélkül, porszívóval tudom csak összeszedni a kis darabjait.

Van még ráadásul számos régi ipari szennyező forrás (vagy például régi ólom vízvezetékek), amelyek alattomosan szennyezhetik a vizeinket, eltávolításuk jelentős költséget is okozhat, a feltárásuk és elszigetelésük valamivel könnyebben megoldható. Az ilyen extrém esetektől eltekintve különféle fizikai elven működő vízszűrők használatát még mindig jobb ötletnek tartom, mint hordani a rengeteg bolti ásványvizet műanyag a flakonokkal. (Annak ellenére, hogy általánosságban véve nem vagyok műanyag ellenes, amennyiben képesek vagyunk fegyelmezetten, zárt rendszerként kezelni a hulladékot. Most is úgy jártam, hogy nem volt nálam véletlenül táska és az egyik jól ismert áruházlánc üzletében nem volt textil vagy egyéb más környezetbarát szatyor, csak olyan papírtáska, amely két perc alatt elszakad, ezért kénytelen voltam egy nagy műanyag bevásárló szatyrot venni, sajnálatos módon.)

A vizeink mennyiségét érintő problémák fellépésének esélye a közeljövőben nem túl nagy, bár lehet, hogy le kell szoknunk a pázsit folytonos locsolásáról csak azért, hogy hamarabb lenyírhassuk (és angolperje helyett esetleg kevésbé igényes füveket vagy szárazságtűrő növényeket fogunk telepíteni). Vizeink minősége az, amely alighanem jobban veszélyeztetett a jelenlegi gyakorlatok mellett.

Hogy egy teljesebb képet lássunk, meg kell jegyezni, hogy a vízkérdésnél van legalább egy, nagyságrendileg súlyosabb környezetvédelmi probléma, a levegő szén-dioxid tartalma (és egyéb üvegházhatású gázok mennyisége). Mivel a szén-dioxid kibocsátás visszafogása nagyon kemény dió (annyira sok forrásból származik és annyira együtt jár a jelenlegi életmódunkkal), ezért a világ nagyhatalmainak kormányai és a multimilliomosai is kell, hogy együttesen támogassák az aktív megkötési technikákat. (Amellett, hogy az életmódunkat is fokozatosan meg kell változtatnunk a túlélésünk érdekében.) Aktív megkötés alatt értve azokat az eljárásokat, amelyekkel eltüntethető a légkörből, mint például a fásítás (n.b. az elültetett fák vízhiány miatt ki is pusztulhatnak), kőzetekben történő megkötés, tenger alá sajtolás, talajok szerves anyag tartalmának újbóli növelése. Akármilyen sokba is fog kerülni, de mielőbb vissza kell adnunk a természetnek, a Földanyának a szenet, amelyet kölcsönvettünk tőle, kamatosan vissza kell fizetnünk minél hamarabb, mert ha nem tesszük, akkor durván behajtja rajtunk.

Az, hogy mennyire az érzelem vezéreltek vagyunk, jól látszik a különféle környezetvédelmi kampányokon is: egy-két látványos témán rugózunk és elhanyagolunk közben más, legalább olyan fontos problémákat. A műanyag zacskók például jól látható környezetszennyezést okoznak, hiszen a tengeri állatvilág is megszenvedi, ráadásul már a nevében is benne van, hogy „műanyag”, azaz természetellenes, emiatt a plasztik tárgyaktól sokan idegenkednek. A műanyagot azonban csak azok tudnák teljes mértékben kiküszöbölni, akik remetének mennének, a társadalomból való teljes kivonulás viszont csak kevesek célja lehet.

Műanyagok mindenhol

A környezetünket terhelő egyik fő mikroműanyag szennyező forrás a mosógép, mivel nagyon sok ruhánk tartalmaz szintetikus anyagokat. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy csak tiszta pamutot hordjon, amelynek előállításához egyébként is rengeteg vízre van szükség, ezért nem feltétlenül környezetbarátabb a műszálnál.

Az autók 9%-a műanyag, a különféle kütyükben még ennél is több van, és nincs rá garancia, hogy mindegyik a bontóba kerül (ahol az újrahasznosításuk eléggé problémás). Mennél kevesebb kütyüt kell használnunk és mennél ritkábban cseréljük le annál jobb, az autónkat szintúgy. Még a folyamatosan kopó autógumik is terhelik a környezetünket, bár nyilván nem olyan látványosan mint egy flakon vagy egy zacskó.

A flakonok és zacskók kiküszöbölése sem egyszerű

Ami jól látható volt sokak számára a „műanyagmentes július” kampány során. Például ha valaki egy fesztiválon vesz részt, nagy valószínűséggel flakonból vagy műanyag pohárból fog inni, mert higiénikus és mert így tudják az eladók a mennyiséget ellenőrizni. (Az üveg viszont balesetveszélyes lenne a tömegben.) Műanyag evőeszközre és szívószálra azonban nincs feltétlenül szükség.

Én kimondott híve vagy a műanyag zacskóknak, azonban ez az én saját életmódomból fakad: tízórait tartok benne, szemeteszsáknak használom vagy a kutyagumi kidobására. A kis zacskók teljesen helyettesítik a nagy fekete szemetes zsákokat, és olyan előnyük van, hogy naponta ki tudom dobni velük a hulladékot. Szerintem nagyon kevesen vannak olyanok, akik szeretnének visszatérni a régi idők büdös kukáihoz vagy büdös szemetes vödreihez és nem használnak egyáltalán műanyag zsákokat. Korunk emberének higiénia igénye jóval nagyobb mint évtizedekkel ezelőtt. (Száz éve még a pesti polgárok nagy része is szőnyeget tett a fürdőkádba, annyira ritkán használta.) A papírzacskók használatához való visszatérés pedig lehet, hogy az erdősítés rovására menne (amellett, hogy funkciójában nem annyira megfelelő).

A különféle flakonok kiváltása talán még kívánatosabb lenne, de nem könnyű. Megint a higiénia az előnye a tusfürdőnek és a folyékony szappannak a szilárd szappannal szemben (amelyben a bacilusok is megtelepednek). Az ásványvizes flakonok használata szerintem a legkevésbé indokolt, helyettük jöhetnek víztisztítók (akinek a csapvíz nem elég tiszta), viszont nagyon sok egyéb vegyi anyagot, tisztítószert használunk egyszerűen azért, mert jól beváltak.

Nem mindenkinek van rá ideje

Nem akarok senkit sem megsérteni, de van az országban nagyon sok nagyon elfoglalt ember, aki például a bevásárlással nem szeretne túl sokat foglalkozni, a lehető legegyszerűbb módon szeretné megoldani. A tehenészetekből származó tej közvetlen értékesítése is ezen a ponton bukott meg: a legtöbbünk számára egyszerűen nem annyira fontos, nem akarunk annyit vacakolni vele, mert a bolti tartós tej is majdnem olyan jó. A városlakó ember lehetőleg egy helyről vagy néhány üzletből szeretne mindent megvenni, piacra is sokan csak azért járnak, mert sokkal személyesebb dolog ismerőstől vásárolni. Akinek esetleg több állása van, a gyerekeit ide-oda hordja napközben és esetleg még az idős szüleivel is foglalkoznia kell, neki nem biztos, hogy a környezetvédelmi szempontok lesznek az elsők.

A kapitalizmust nem lehetséges „újragondolni”

A mostani fogyasztónak nevezett (valójában inkább felhalmozó és pazarló) társadalom nem úgy jött létre, hogy valakik „kigondolták”, emiatt újragondolni sem lehetséges. (Az ember nem képes kigondolni társadalmi rendszereket, az összes ilyen törekvés, mint a kommunizmus és a fasizmus is rendre kudarcot eredményezett.) A társadalmi rendszerek úgy jönnek létre, hogy a szokásaink fokozatosan megváltoznak mások hatására, és megtartjuk azt, ami nekünk praktikusnak és kézenfekvőnek bizonyul.

A szokások folyamatosan változnak, változhatnak, egy lényeges korlát azonban, hogy az agyunk felfogóképessége véges és prioritásokat rendel a különféle tevékenységekhez. Ha egy adott dologgal foglalkozunk, az kiszorít más tevékenységeket: ilyen lehet például a műanyag vakságnak nevezett jelenség, hogy azt hisszük, hogy ha a műanyagokat igyekszünk száműzni, azzal már sokat tettünk a környezetünk védelméért. Egy részletprobléma minden más fontosat háttérbe szorít.

A környezetet sokkal jobban védő kulturális szokások kialakítása nagyon is lehetséges, azonban ez sok lépéses és több irányú folyamat.

A műanyagipar becsapott minket, ergó most náluk van a labda

A becsapás abból állt, nem tudom mért nem vette észre senki, hogy amikor azt mondták pár évtizede, hogy a nem lebomló műanyagokkal baj lesz, akkor ők elő is álltak garantáltan lebomló fóliákkal. Csakhogy annak nem ment utána senki, hogy milyen termékekké bomlanak le: nem szén-dioxiddá és vízzé, csupán mikroműanyagokká. Ha kicsit az ő fejükkel is gondolkozunk, nyilván nem akartak olyan csomagolást létrehozni, amely már az üzletben szétesik a napfénytől vagy a levegő oxigénjének a hatására, viszont a jól komposztálható csomagolóanyagok bevezetése már régen megtörténhetett volna.

Mivel a szállítási igények és a higiénia miatt nehézkes a plasztik kiküszöbölése, elsősorban jól lebomló vagy könnyen újrahasznosítható műanyagokra van szükség. Ha ezek drágábbak a mostaniaknál (mert például kukoricából készülnek speciális eljárásokkal), abban az esetben is kötelezően be kell vezetni, ez aligha lehet kérdés. A környezetbe kerülő vizeket pedig már most is szűrni kell tudni, a már szennyezett élővizeket pedig folyamatosan tisztítani.

Rendkívül specializált társadalomban élünk, ezért nincsenek mindenkire egyformán ráhúzható követelmények

Az elvárások sem lehetnek uniformizáltak, például nem mondhatjuk azt, hogy mindenki komposztáljon (még ha van is erre lehetősége), mert talán nem tud vele foglalkozni idő hiányában, vagy nem biztos, hogy ért hozzá, ellenben a zöldhulladék és a háztartási szerves hulladék gyűjtése megoldható. Az életmódunk is sokféle, mindenki más módon tud segíteni: az első lépés tisztában lenni azzal, hogy melyik gyakorlatunk mennyire környezetkárosító és milyen alternatívái vannak. Viszont nem fogunk semmit tenni hosszú távon és „fotelzöldek” maradunk, ha a követelmények olyanok, hogy a szokásainkat hirtelen és drasztikusan meg kellene változtatnunk. Mert nem fogjuk megtenni, legfeljebb kampányszerűen.

Ösztönzőként hatna viszont a változások elősegítésében, ha a környezetszennyező termékek adója magasabb lenne mint a környezetet kímélőké, így például a hús áfája sem lehetne alacsony, az üzemanyagok ára még magasabb kellene, hogy legyen és a rezsicsökkentés sem ösztönöz az energiatakarékosságra.

A mentalitás megváltozása már sokat segítene

Első lépésként a fölösleges szennyezéseket kell tudni megelőzni: nem venni fölöslegesen kütyüket és rongyokat. Az élelmiszerpazarlást is minimalizálni kell: például megvenni akkor is a zöldséget, ha nem olyan jól néz ki. Nem használni az autót feleslegesen, a szemét szelektív gyűjtésére jobban ügyelni. (Például egyes cégeknél vannak kimondott műanyag flakon gyűjtők és a flakonokat összepréselő szerkentyűk is).

Mások szemetelése felháborodást kellene, hogy keltsen. Amikor Horvátországban voltunk és tüzet gyújtottunk a parton, akkor egy felháborodott helyi lakos egyből ránk kiáltott, hogy mit képzelünk mi, bepiszkoljuk a „plázst”. El kellett oltanunk a tüzet és rendbe tennünk a helyét. Éppígy nálunk a természetben szemetelők is megbotránkozást kellene, hogy kiváltsanak. A környezetet terhelő szennyezések nagy részét csupán hanyagság és nemtörődömség okozza, ennek kiküszöbölése lehetne az első lépés, amely a törvényhozás szigorát is felhasználva, nem is tűnik annyira nagy feladatnak.

A kérdés konkrét módon és általánosabb értelemben is feltehető, hogyan építkezünk manapság, a megfelelő alapokra azt építünk-e és valóban olyasmit, amire a legnagyobb szükség van. A konkrét értelemben vett kérdésre természetesen jóval könnyebb válaszolni.

Építkezünk ezerrel

Nagyon régóta nem pörgött ennyire az építőiparunk mint az utóbbi években, a GDP emelkedés legnagyobb részét adja már idén. Ez mindenképp pozitív fejlemény, hiszen sok új lakás mellett nagyon sok középületünk újul meg, régi városrészeket újítottunk fel és tettünk rendezettebbé. A dolognak legtöbbször vannak árnyoldalai is, az egyik az, hogy a pénzügyi válság előtt is túlfűtötté vált az építőiparunk, utána hirtelen kipukkadt. Másrészt az építkezések nem mindegyike elég produktív és hasznos. Habár a legpontosabb válaszokat az egyes területek szakemberek tudják megadni, vannak elég nyilvánvaló ésszerűtlenségek és olyanok is, amelyek minimum kérdőjelesek. Kifinomult építkezési kultúráról szintén nem nagyon beszélhetünk.

Lakásépítések

Sok új lakásra akkor van szükség, ha a régiek felújítása kevéssé gazdaságos, ha nő a népesség, jelentős a bevándorlás vagy a területi átrendeződés.

Ezek közül legkevésbé a lakosság növekedése áll fenn, bár a CSOK-nak és egyéb családtámogatásoknak jelentős pozitív hatása lehet egyes rétegek anyagi helyzetére, azzal együtt hogy megnövelték az építkezések költségét keresleti oldalról (a szakemberhiány pedig kínálati oldalról). A területi egyenlőtlenségek növekednek, mert hiába van falusi CSOK, amikor a kisebb településeken épülő házak fedezete nem elégséges egy jelentősebb hitelfelvételhez (töredékét érik csak a városokban levő házaknak). Az eredmény területi átrendeződés lesz, még inkább az ország közepén és a nagyvárosok közelében koncentrálódik a népesség nagy része, máshol csökkenés jellemző (és nem számíthatunk olyan mértékű bevándorlásra, amely ezt ellensúlyozhatja).

További kérdéseket vet fel, hogy az új lakások energetikai szempontból elég korszerűek-e, a szakemberek nagy része szerint nem. A mai követelmény a közel zéró egyenlegű éves energiafogyasztás, sőt egyes hónapokban energiatöbblet elérése napelemek és szélkerekek segítéségével. A lakások energetikai korszerűsítésében is komoly az elmaradásunk, a szociális helyzettől független rezsicsökkentés éppen azokat nem ösztönözte a korszerűsítésre, akiknek lehetőségük lett volna rá. Energiatakarékosabbá tett épületek leginkább Budapesten és Nyugat-Dunántúlon jellemzőek, de a helyzet ott is csak egy fokkal jobb mint az ország többi részén.

Városközpontok: látványosság, kevés hatással az életminőségre

A felújított közterek kimutatható pozitív hatása, hogy javítják az állampolgárok közérzetét és csökkentik a bűnözést (amelyet a lepukkant helyek vonzanak). A térkövezés például látványos, ezért a legtöbb önkormányzat a választás előtt feltöri az aszfaltozott járdákat és díszköveket rak le.

Ezen túlmenően azonban az életminőséget sokkal kevésbé javítja mint a parkosítás, futó és bicikli utak építése. Mivel ebben nincs akkora pénz és a választók nagy része sajnos nem is igényli a napi szintű testmozgást, az autósok érdekeit jobban figyelembe veszik és inkább az útfelújításokra koncentrálnak a legtöbb helyen (a forgalmi helyzetet cseppet sem javítva ezáltal). A városvezetés legtöbb helyen autós fejjel gondolkodik sajnálatos módon (olyan értelemben autós, hogy mindenhova azzal jár).

Stadionok és sportpaloták építése teljesen felesleges, a sportpályáké és kisebb sportlétesítményeké viszont cseppet sem az, ezek nagyon hasznosak. Az élsport támogatása, világversenyek rendezése csupán az adófizetők zsebéből veszi ki a pénzt és zavaros viszonyai miatt pénzmosásra ad lehetőséget, a tömegsport inkább az, amelyet érdemes támogatni.

Az is szép dolog, ha régi templomokat újítunk fel, de ennek is van egy ésszerű határa és az újak építése sem indokolt a rendszeresen templomba járók viszonylag alacsony száma miatt.

Út- és vasútépítések: rengeteg pénz ellenére alacsony hatásfok

Nagyon sok pénzt költünk nagyberuházásokra, amelyek nem túl hatékonyak, mert csak kis mértékben javítják a közlekedési helyzetet. (Azzal együtt is, hogy nálunk a korrupt közbeszerzések miatt minden drágábban épül mint mondjuk a németeknél vagy a horvátoknál). A budapesti körgyűrű építése jelentős csúszásban van (és ésszerűtlen tervezésű), az utak nagy része ott épül, periférikus részeken, ahol alig van forgalom. A hármas metró építési idejét, költségét és a vonal hosszát tekintve egy vicc.

A közutak átlagos minőségében eközben lényeges javulás nincs, az alsóbbrendű utak csapnivaló állapota elriasztó hatással van a tömegközlekedés igénybevételére is.

Vasutak esetében a helyzet nagyon hasonló, a fővonalakra elköltött nagy pénzek ellenére a vasút hírneve semmit sem javult, a vonatok sokat késnek és piszkosak továbbra is, a kisebb vonalakon a szolgáltatás színvonala még sokkal gyengébb.

Az állami vagy EU támogatású gazdasági célú beruházások sem mind indokoltak, például a hagyományőrzésre való pénzköltés egyes területeken már felesleges sznobság (pl. Tokaj borvidék), a helyi kiskirályok hatalmának szimbolikus kifejezése (és az ő zsebüket gazdagítják). Épülnek még ezen kívül köztéri szobrok, amelyek legtöbbször giccses ideológiai monstrumok, egy olyan identitáspolitika keretében, amely még a történelemhamisítástól sem riad vissza.

Az építkezések egész Európában csúcson vannak a rengeteg rendelkezésre álló pénz miatt, azonban a legtöbb országban a pénzek felhasználása valószínűleg sokkal ésszerűbb módon történik és racionálisabb szempontok alapján mint nálunk.

Betonozunk és aszfaltozunk ezerrel, a józanész határain túlmenően éppúgy, mint az „átkosban”.

A hatalom természetét kevesen ismerik jól, mert az emberiség történetében a legtöbben a bot egyik végén voltak: vagy azon a végén, amelyik üt vagy azon, amelyikkel ütnek.

Az egyik véglet a teljes kiszolgáltatottság. Ilyet akkor éltem át egyszer, amikor a hullámok össze-vissza dobáltak az Adrián. A másik véglet pedig a teljes körű, diktatórikus hatalomgyakorlás, amelyet inkább másokon látunk, magukat ritkán kapjuk rajta. (A dolog szólhat nem csak emberek, hanem a természet felett való hatalmaskodásról is, amely persze csak időleges lehet, a természetet nem lehet legyőzni). Az ilyen fajta kérdés, hogy elnyomó vagy elnyomott akarsz-e lenni, nyilvánvalóan hamis alternatívákat kínál fel.

A hatalomról érezzük, hogy veszélyes dolog és naponta látunk olyan embereket, akiknek igencsak a fejébe szállt. Ez azért fordulhat elő, mert sokkal inkább ösztönlények vagyunk mint racionális módon cselekvők: pszichológiailag eléggé feltárt terület, hogy a legtöbb tettünket olyan ösztönös törekvések határozzák meg, amelyeknek nem vagyunk tudatában. Racionális énünk csupán társadalmilag elfogadható magyarázatot keres arra, amit teszünk vagy tenni szeretnénk, mintegy „megideologizálja” a tetteinket.

Hatalmi játszmák kicsiben is vannak, először Eric Berne írta le a leggyakoribb formáit annak, amikor a kommunikációnkból hiányzik az őszinteség, mert mindig van mögötte valamilyen titkos szándék, hogy hatalmat nyerjünk a partnerünk fölött. Ezek terméketlen, negatív összegű játszmák, ahol a vesztes fél is próbálja valamiképpen büntetni a másikat (nem is mindig tudatosan). Az ilyen játszmák akkor érnek véget, ha egyszerűen abbahagyjuk, mert már lelki-szellemi értelemben véve kinőttük őket.

A hatalomról a legtöbbünknek a politika világa jut eszébe, és még komoly szakemberek is azt gondolják, hogy a politika mindenekelőtt a hatalomról szól, pedig nem feltétlenül kell, hogy az legyen a legfőbb szempont. A legnagyobb politikusok fő jellemzője egyáltalán nem a hatalom gátlástalan megszerzése és az ahhoz való ragaszkodás volt. Természetesen ők is megpróbáltak mennél több embert meggyőzni az általuk helyesnek tartott irányról, de sosem erőltették magukat másra és sosem gondolták, hogy csak ők ismerik a helyes utat.

A politikai hatalom koncentrikus körökből áll. Legbelül a kemény mag, az ország vezetése (vagy egy személyi vezetője) és természetesen a család + bennfentes haveri kör. Ezen kívül van a feltétlen, megbízható támogatók köre, az ezen kívüli kör pedig a fő szavazóréteg, akiknek a kedvében akar járni a kormányzat. Távoli külső kör azoké az állampolgároké, akik a rendszerbe elég jól beleillenek, de nem támogatják. Legkülső kör a rendszeridegen egyéneké, akiket a kormányzat vagy zárt helyen vagy a határokon kívül szeretne látni.

Igazán demokratikus országokban a belső körök területe kicsi, a „bennfenteseknek” nincs komoly hatalma a külső körökben levőkkel szemben, és nagyon kevés ember a körön kívüli (gyakorlatilag csak a többszörös visszaeső bűnözők). Ahol a demokratikus intézmények nem annyira jól működnek mint nálunk is, a belső két kör területe óriási, a hatalom nagy része ott összpontosul.

Kép forrása: Pixabay

A hatalom összefügg a kontroll igényével, ugyanis az egónk akkor érzi magát nagyobb biztonságban, ha mennél több dolgot kontrollál. Mivel viszont az egó hatalomigénye kielégítetlen, ezért mindig egyre több dolgot akar kontrollálni, például az „illiberálisnak” mondott rendszerekben mindent leszabályozni, - a nagyon sok szabály mindent bürokratikussá, nehézkessé tesz és megöli az egyéni kezdeményezőkedvet. A szabályok látszólagos, névleges betartása fontosabbá válhat mint a valódi teljesítmény. Vagy pedig az egyéb, nem szabályokon keresztül működő törekvések, az emberek csoportjai közti egyezségek.

A társadalmak egyébként nagyon jól rezonálnak a vezetőség nyilvánvaló hatalmi motívumai által hozott döntéseire éppúgy mint a kontroll igényére, hiszen a hatalmi játszmák a már jól ismert rossz világát jelentik a legtöbbünknek. A legnagyobb probléma ezzel, hogy az ilyen társadalmak működőképesek ugyan, de megrekednek egy szinten, nem fejlődnek.

A szélsőjobbos eszmék mögött is az van, hogy mivel a társadalom és a technika működése átláthatatlanul bonyolult az illető számára és elvesztette a kontrollt, kiszolgáltatottnak érzi magát ismeretlen erőknek. Szeretne a kályhához, a múltba visszatérni és hatalmat kapni fő területek fölött. Ilyen tömegigényekre építve jöttek fel egyes országokban populista vezetők. Keresik az a területet, ahol ők is hatalmat gyakorolhatnak és hajlamosak visszatérni a nyers erő politikájához: az amerikaiak, oroszok egyes vezetői a közelmúlt harcos tetteire építenek, ezzel szemben mi a régmúltból ásunk elő egykor „hősiesnek” mondott, mai szemmel nézve már sokkal kevésbé értékes hagyományt.

A határozottságot mutató hatalomgyakorlást és a kulturáltnak mondható agressziót semmi esetre sem szeretném elítélni, hiszen vannak és lesznek mindig, akik visszaélnek az enyhébb szabályozásokkal, naivitás volna tagadni azt, hogy időnként keményvonalas, harcias politikára is szükség van. A meghatározó, az alap azonban nem ez kell, hogy legyen.

Egykor majdnem mindenki azt gondolta, hogy a hatalmat koncentrálni kell és az embereket féken kell tartani a vallás és a törvények segítségével. (Megjegyzem, hogy az igazi vallásosságnak semmi köze a hatalomhoz, sőt alapfeltétele a hatalomról való lemondás és az egoizmus tagadása.) Voltak mégis, akik azt mondták, hogy próbáljuk ki fokozatosan, hátha mégse így van, és kiderült, hogy valóban nem a félelemben tartás jelenti az igazi megoldást. A hatalom lényege ugyanis nem a mások feletti uralkodás, az igazán jól működő társadalmakban az derült ki, hogy a hatalom arra való, hogy megosszuk másokkal.

Generációk közötti felfogáskülönbségek mindig is léteztek, de talán még sosem voltak ennyire feltűnőek mint manapság, ami az életmódunkban bekövetkezett jelentős változásoknak tulajdonítható. Úgy tapasztalom, hogy a hozzám hasonló korú középgenerációval, a 40-esekkel és 50-esekkel tudok a legjobban beszélgetni. Már az idősebbekkel is, de főleg a fiatalabbakkal kevesebb a közös témánk, aminek persze olyan oka is lehet, hogy az ő élethelyzeteik sok mindenben eltérhetnek az enyémtől.

Egy kis visszatekintés

Generációs ellentétek valószínűleg mindig is léteztek az emberi történelemben, de főként az utóbbi kétszáz évben történtek jelentős változások az ipari forradalom kapcsán: urbanizáció, gépesítés, elektromosság bevezetése, tömegkommunikáció „forgatták fel”, többek között az emberek addig csendesen csordogáló mindennapjait. A beszédtempó jelentősen felgyorsult, az utóbbi ötven évben is a duplájára nőtt, emellett sokkal több információ bombázza az érzékszerveinket. Miközben egyre inkább eltávolodtunk a természettől, egyre többet időt töltünk különféle virtuális világokban.

Az utóbbi évszázadokban szinte minden generáció nagyobb kényelemben élt mint az előtte levő, nagyszüleim például egy ideig még a falu kútjáról hozták vödörben vagy kannákban a vizet, a házaknál csupán ásott kút volt. Kissé mellékszál ugyan, de tény, hogy ma már a kényelem társadalmában élünk (és a biztonságra, az időmegtakarításra törekszünk), helytelenül „fogyasztóinak” hívott, de a termelt javak többségét valójában „nem-elfogyasztó” társadalmakban. Az áruk szállításához és tárolásához szükséges rengeteg csomagolóanyagot helyből kidobjuk, a termények egy része a földeken marad, az élelmiszerek jelentős része pedig az üzletekből vagy a háztartásokból kerül a kukába. A kissé használt ruhákat, cipőket vagy eszközöket egyszerűbbnek tűnik kicserélni mint megjavítani, és nagyon sok jó állapotú műszaki cikket selejtezünk ki csak azért, mert jön valami új, ami többet tud.

Az IQ tesztek (ennek ellenére) azt a tendenciát mutatják mintha okosodnánk, azonban az eredmények félrevezetőek, mert az elvont gondolkodást mérik, amelyet az egyes iskolarendszerek folyamatosan sulykolnak, nem pedig a használható gyakorlati tudást.

Nem könnyű összehasonlítani, akár etikai szempontból korunkat a régmúlt generációkkal, annyira mások voltak a körülmények. A legtöbb ilyen összehasonlítás számomra igen falsnak tűnik. A múltat hajlamosak vagyunk idealizálni, visszatekintve úgy látszik, hogy régen minden jobb volt. Igazából a problémáink voltak mások régen (például az ingerszegény környezet is lehetett ilyen), vagy az örök emberi problémák nyilvánultak meg a maitól eltérő módon.

Az öregedés beszűkültté tesz?

Sokakra jellemző, hogy idősebb korukban a gondolkodásuk beszűkül, amit annyira természetesnek vesszük, hogy gyakran beszélünk lekezelő módon „néniről”, „bácsiról”. Holott ennek a fő oka legtöbbször csak az, hogy (főként már nyugdíjba vonulása után) az illető jól elvan a saját kis világában.  Mindannyian ismerünk számos ellenpéldát, amelyek azt mutatják, hogy még 80 év fölött sem természetes, alatta meg semmiképp sem az a látványos szellemi hanyatlás, ami sok esetben nem is betegség következménye, csupán arra vezethető vissza, hogy az agyunk nem tanul új dolgokat, emiatt a gondolkodásunk visszafejlődik. A folytonos képzés és tanulás igénye nem nagyon van benne a szokásrendszerünkben, sajnálatos módon. Ez a fajta beszűkültség is nyilván gátja a generációk együttműködésének, holott rossz szokásokra épül, amelyekkel szemben majdnem mindenki tudna tenni.

„Ezek a mai fiatalok”

Hiába túrtam a netet, nem nagyon találtam adatokat a magyarok generációs különbségeiről. Létezik persze elmélet X, Y, Z és egyéb generációkról, ez azonban nekem egy kissé túl általánosnak tűnik országunk viszonylatában. A fiatalok fogyasztási szokásairól persze folyamatosan készülnek felmérések mindenhol, hiszen a cégek alkalmazkodni szeretnének a piaci ízlésben bekövetkező változásokhoz, azonban ezen túlmenően nagyon kevés használható adatot találtam.

Nyilvánvaló, hogy a számítógép és a különféle kütyük kezelése nagyon eltér a különféle generációk között. A legidősebbek közül sokan nem sajátították el vagy csak részben, viszont a telefon folyamatos nyomkodása a tizen-, huszonévesekre jellemző leginkább. (Érdekes módon, őket már kevésbé érdekli a Facebook, az idősebbek akik egyre inkább rákapnak az utóbbi években.) Az idősebbek a könyvolvasást szokták meg, mivel gyermekkorukban egy vagy másfél TV csatorna volt csak hétfőnkénti adásszünettel, a legfiatalabbak pedig élénk vizuális ingerek között nőttek fel, nekik egy könyv elolvasása már nehezükre eshet. (Egyébként agyunk számára megterhelő lehet a túl sok képi információ, amit kívülről kapunk, nem az agyunk állítja elő kreatív módon, mint ahogyan egy könyv olvasásakor történik.) Az persze aligha kérdés, hogy az oktatási rendszerünk is erősen sáros abban, hogy a fiatalok kevésbé olvasnak jól (és értenek meg hosszabb szövegeket) az idősebbekhez képest.

Hogy ne csak siránkozzunk: Személyes tapasztalatom volt az üzleti életben a fiatalabbak lényegre törő, direkt kommunikációja, mindenféle sallangok és udvariassági körök nélkül, ez például olyasmi volt, amit igyekeztem én is elsajátítani. (Gyerekkoromban még a marxizmusra jellemző hosszú, semmitmondó beszédek voltak jellemzőek az iskolai ünnepélyeken.) Kérdés persze, hogy a sebesség folyamatos növelése a kommunikációban, nem vezet-e egy ponton túl bizonyos szituációkban felületességhez? Az ilyen kritika persze már arról is szól, hogy mindenki titkon a saját generációját tartja a legjobbnak, rálegyinteni a „mai fiatatokra”, alighanem egy örökös lemez.

Konzervatívak-e a mai magyar fiatalok?

A fiatalság mint tudjuk relatív és a tinik, a huszonévesek és a harmincasok valószínűleg teljesen mások, összességében mégis eléggé konzervatívnak tűnnek értékrendszerüket tekintve (pl. egy ilyen felmérés alapján). Azt a tendenciát is leírták már, hogy sokan inkább a kapcsolataik révén szeretnének érvényesülni nem pedig a kiemelkedő teljesítményükkel, - feltehetőleg a szüleik életéből levont tanulságok alapján. (A rendszerváltás után domináns liberalizmusnak sokkal inkább a hátrányait éreztük mint az előnyeit, a felnövekvő generációk ezt látva jobban bízhatnak a közösség összetartó erejében.) Az egyes generációk általában is megpróbálnak más utakat keresni mint a szüleik, hiszen az ő megalkuvásaik és képmutatásaik nekik mindig nagyon szembetűnőek.

Kasztosodás a munkahelyeken, generációs alapon

Érdekes, hogy miközben elutasítjuk az elődeink normáit, nagyon sok mindent közben nem bírálunk felül, számos szokást hajlamosak vagyunk elfogadni és tudattalanul átvenni a szüleink generációjától egyszerűen azért, mert nem látunk más mintát és ezt szoktuk meg.

Ilyen például a magyar munkahelyek többségére jellemző, az idősebb munkavállalókkal szembeni elutasító magatartás. (Egy kimutatás szerint ez nincs mindenhol így Európában, szinte sehol nem ilyen mértékű mint nálunk.) Ugyanis nem nagyon van nálunk kultúrája a véleménykülönbségek kezelésének, az érvelésnek és a vitának, ha pedig a beosztott tapasztalati háttere (akár azért mert eltérő generációhoz tartozik) nagyon eltér a főnökétől, akkor a nézeteltérések is alighanem gyakoribbak lesznek. Ezt nem nagyon akarják sokan felvállalni, a legtöbb magyar vezető egy kissé diktatórikus felfogású. A szerzett tapasztalatot általában űbereli az alapból közös hangnem iránti elvárás (amely egyébként összecsiszolódás során is kialakulhatna), és van sok bizonytalan vezető is, aki félti a tekintélyét. (Viszont szeretne jókat bulizni is, amiben egy hozzá hasonló korú kolléga inkább partner lehet.) Az is benne van a pakliban, hogy az idősebbeknek lehetnek furcsa rigolyáik, saját kis merev szokásaik, a magyar közélet pedig kicsiben sem túl toleráns, gyarkan a felszínes dolgok alapján ítélkezik.

Mindettől függetlenül a fiatalabb generációknak legalább olyan fontos az anyagiak mellett az önálló munkavégzés és a karrierépítés lehetősége mint az időseknek, és nyilvánvalóan jóval mobilisabbak náluk, nem ragadnak le ott, ahol nem érzik jól magukat.

Az alapvető kommunikációs problémák fő oka

Előrebocsátom, hogy mivel nem nagyon tudtam konkrét adatokhoz jutni, a meglátásaim eléggé szubjektívek és valószínűleg vitathatóak. 

A véleménykülönbségek kezelése nem csak a cég szintjén, hanem egy adott családban is lehet megoldatlan. Ennek gyakoriságát mutatja az is, hogy mennyire ódzkodik sok fiatal anya attól, hogy a szülei vagy az anyósék „beleszóljanak” a gyereknevelésre, és igyekeznek mennél távolabb költözni, hogy az önállóságukat megőrizzék. (Annak ellenére teszik ezt, hogy így jóval kevesebb segítséget fognak kapni.) A gyereknevelés terén is nyilván kijön a generációk eltérő látásmódja és értékrendszere, ez azonban nem feltétlenül tragikus dolog, ahol mégis az, ott a kommunikációs kultúránkkal vannak alapvető problémák.

A különféle generációk eltérő ízlésvilága, részben eltérő értékrendje, más fajta kommunikációs stílusa kicsit megnehezítheti az együttműködést, de csak akkor jelent komoly problémát, ha nincs egy közös alap, amelyet mindenki elfogad egy cég szintjén vagy egy vállalat szintjén, de akár még egy családban is. Ott ahol a különféle generációk nem értik meg egymást, ott egy olyan következtetés adódik, hogy az alapokkal (alapelvekkel és célokkal) feltehetően komoly baj van, ezek nincsenek tisztázva, akár egy cégről szintjéről beszélünk, akár egy egész országról.

Az ún. „humán” képzések és szakmák eléggé leértékelődtek nálunk manapság, sőt a közfelfogás is arrafelé tendál, hogy a filozófia, közgazdaságtan, pszichológia, történettudomány, jog és hasonlók nagy része nem eléggé egzakt mi több, jórészt szélhámosság. A humán értelmiség társadalmi szerepe igencsak kérdésessé vált, de ezeknek a szakmáknak a presztízsét bizonyos rosszemlékű ideológiák feléledése és elterjedté válása tovább csökkenti. (Ezek alapján állva bárki feljogosítva érezheti magát, hogy beleszóljon valós tudás nélkül is gazdasági vagy történelmi kérdésekbe.)

Büntiben az értelmiség a rendszerváltás miatt? 

A rendszerváltáskor elkövetett hibákat többen hajlamosak a főként humán értelmiségiekből (jogászokból, történészekből, közgazdászokból) álló „rendszerváltó elit” nyakába varrni.

A történelmi távlat nem elég nagy, hogy ezt megfelelően meg tudjuk ítélni, nincs még meg a megfelelő rálátásunk. Amivel vádolható volt ez az elit és amelyre hivatkozva a mai kormányzat az akkorinak az antitézise: naivitás a politikában, gyakorlatias szemlélet hiánya, a liberalizmus korlátozásának elmaradása (főként a gazdaságpolitikában), az állami tulajdon elfecsérlése, és hogy a régi rendszer fő támogatóinak az elszámoltatása (és kizárása a közéletből) szintén elmaradt. Erre való hivatkozás a katonás illiberalizmus, az erős állam eszméje, a nemzeti érdekeknek az irracionalitás szintjéig is menő, foggal-körömmel történő védelme, - amelynek velejárója a nem rendszer konform (azaz megbízhatatlannak tekintett) humán értelmiségiek partvonalra szorítása.

Én a humán értelmiségiek rendszerváltáskori szerepét kissé másként látom: a Szovjet Birodalom hirtelen széthullását senki nem látta előre, legfeljebb sejteni lehetett és humán értelmiségieknek voltak csak ilyen sejtései, emiatt körzük kerültek ki azok, akik a hitelüket vesztett profi politikusok (MSZMP-sek) pozícióit megörökölték. (Egy teljesen szabályos és demokratikus választás révén.)

Másrészt képtelenek voltak eléggé kiemelkedni az akkori közegből, hiszen az ún. „féltudású magyar elitünk” vakok között volt félszemű császár, ők a már teljesen hitelét vesztett és egyre komikusabbá vált marxista ideológusokhoz tudták mérni magukat. (A marxista tárgyak oktatása az egyetemeken egészen a rendszerváltásig kötelező volt.) Nem tudták tanulmányozni például a spanyol vagy a portugál átmenetet a diktatúrából a demokráciába és az EU csatlakozásukat, mert a látásmódjuk nem lehetett eléggé széleskörű. Sőt, mivel ahhoz szoktunk hozzá, hogy egy birodalom legfejlettebb része vagyunk, nem voltak tapasztalataink egy fordított helyzettel kapcsolatban.

Harmadrészt számomra az egész társadalom felelős, nem csak az értelmiség, hiszen mindenki tudott a visszaélésekről, de senki nem tett semmit ellenük, holott lett volna rá lehetősége, hogy büntetlenül tegye (nem verték volna meg Kádár rendőrei). Más kérdés, hogy a Kádár rendszerben a lopás és a korrupció általános normává vált, megszoktuk, hogy mindenki magának ügyeskedik, az országgal meg majd csak lesz valami, a fölül levők megoldják, hogy az állam is eltengődjön. Az akkori értelmiség hibája inkább az volt, hogy nem adott világos jelzéseket a társadalom felé, hogy a helyzet mennyire megváltozott. Az ő számukra legfontosabb érték, a nagyobb szabadság teljesült, de ezzel együtt az anyagi boldogulás az alsóbb rétegek számára igencsak nehezebbé vált.

Katonaállamnak nincs szüksége rájuk

Katonás berendezkedésű államoknak a szó igazi értelmében vett gondolkodó értelmiségre nincs szüksége, legfeljebb szakértelmiségre és a vezérkar döntéseinek engedelmes végrehajtóira. Az ez irányú tendencia nálunk is egyértelmű: utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá vált a kormány (eddig is meglévő) értelmiség ellenessége, a szellemi foglalkozásúak nagyobb része ma már nem úgy érzi, hogy a kormány az ő érdekeikben politizál. A radikálisok nagyobb térnyelése kiszorította a kormányzati pozíciókból a mérsékelt, a szó eredeti értelmében vett konzervatív felfogásúakat (ők lettek az. „fidesz-árvák” ).

A folyamat már 2010-ben megkezdődött a filozófusok megtámadásával (jogilag tisztázták ugyan a pályázatok érvényességét, de akkor már késő volt). Folytatódott a sor a tanárok bedarálásával a NER rendszerébe (a törvényhozás itt is, mint általában a Budapest-környéki viszonyokat vette alapul, azt hogy az ottani tanárok között volt egy réteg, amelynek eléggé jól ment, jelentős teljesítménykövetelmény nélkül). Ebbe a sorba tartozik az egyetemek kontrollja, a humán szakok (pl. közgazdaságtan) államilag támogatott keretszámának lecsökkentése, ellen-intézetek létrehozása (MNB alapítványok, állami „történettudományi” intézetek), az államigazgatás katonássá tétele, a CEU elüldözése és legutóbbi lépésként az MTA önállóságának megszüntetése.

A médiamunkások többsége ma már valóban egyszerű „munkás”, akinek a fő feladata a kormányzati propaganda végrehajtása, meglehetősen primitív szerepben és silány eredményekkel. A kormányzat azt sugallja, hogy például a történelem nem vizsgálható tudományként, nekünk csak a „mi igazságunkkal” kell foglalkoznunk – és az a baj, hogy a társadalom többsége, amely gyerekkorában marxizmus-leninizmuson szocializálódott, ezt be is veszi, főleg ha jól hangzó mítoszokat kap cserébe.

A joggal ugyanaz a helyzet, kormányzati szintről elhangzott, hogy a jogállam teljesen szubjektív, van aki szerint ebben áll, van aki szerint abban. (Egy frászt. Kívánom neki, hogy tapasztalja meg a saját bőrén azt, amikor az esetének megítélése nem a jog, hanem más, hatalmi szempontok alapján történik.)

Az MTA-nál világosan kijön az a kontraszt, hogy a szakmája alapján műszaki szakértelmiségi miniszter semmibe veszi a közvetlen hasznot nem hozó alapkutatást, valójában puszta bábként használja őt fel a hatalmi centrum a "nem rendszerkonform" kutatók kiszorítására. (Miközben persze folyton mellébeszél és hazudozik magyar politikushoz „méltóan”.) A művészeti pályákon szintén az állami ideológiát szajkózó előadók (pl. énekesek) és a „vonalas” színházak támogatása folyik, a körön kívüli vagy ellenzékinek számító művészek egyre nehezebb helyzetben vannak, az általuk képviselt színvonaltól függetlenül.

A jelen ugyan a szaktudásé, a jövő viszont az emberekkel foglalkozó szakmáké, amelyek nem automatizálhatóak

Manapság speciálisabb szaktudást igénylő szakmák egyértelmű felértékelődését látjuk: amire nagy szükség van az orvos, számítógép programozó, mérnök, műszerész, karbantartó, festő, villanyszerelő, kőműves, stb. Ezek a szakmák azonban nem konkurensei a humán területeknek, mert teljesen más készségeket kívánnak meg. Nem nagyon van olyan, hogy én történelem tanár szeretnék lenni, de ha kőművesnek vesznek fel, akkor az leszek, vagy jobb esetben talán mérnök. (A készségeim, érdeklődési köröm egész más: esetleg lehetek jogász vagy újságíró.)

A szakmunkásképzők eleve rossz hatékonysággal működnek, mert nagyon sok a pályaelhagyó már az iskolapadból kikerülők esetében is. A magyar iskolarendszer pedig olyan, hogy a tehetséges, tanulni akaró gyerekek is gyakran elkallódnak, ha szegénység sújtotta aprófalvakban nevelkednek vagy családilag hátrányos helyzetűek. A magyar társadalom látható "kasztosodása" miatt a merítési bázis eleve túl szűk nálunk és nem teszünk érte, hogy jobb legyen, ebben szinte biztos vagyok. Az oktatási rendszerünk színvonala is annyira leromlott már, hogy például a mérnökképzés szintjét is le kellett már szállítanunk (bár szerkezetileg eddig se volt jó, a legjobb egyetemeken sem).

A hiányszakmák megszüntetése érdekében szükséges egy jobb oktatási rendszer (amihez jobban megfizetett és motiváltan dolgozó tanárok kellenek), jobb tehetséggondozás, a továbbképzés nagyobb támogatása (OKJ képzések, szakmai csapatépítő és egyéb tréningek), mivel az emberek többsége nálunk nem nagyon képzi magát (amikor tehetné, akkor nincs rá ideje, később meg már megszokásból nem). A jövőben nagyon sokan fognak részmunkaidőben dolgozni vagy több állásuk lesz, ilyen szempontból előnyt jelenthet, ha egy tanárnak mondjuk a hobbija a villanyszerelés.

A jelen oktatásának azonban már a jövőre kell készülnie, amely egy-két évtizedes távlatban úgy néz ki, hogy például az autógyárak szerepe nálunk csökkeni fog (az elektromos autók miatt, de azokat se nálunk fogják gyártani, mert máshol olcsóbb lesz a munkaerő), és az automatizálás egyre elterjedtebbé válik, kivéve olyan szakmákban, ahol igényeljük a személyes kapcsolatot, vagy ami eleve nem is automatizálható. Egyre több ápoló(nő), pszichológus, munkaügyi és életmód tanácsadó, tanár (vagy képzéseket végző) foglalkozás kell, a magasabb életszínvonal miatt is megnő a szolgáltatások szerepe a termeléssel szemben.

A legtöbb szakmának szakmai és humán komponense is van

A legtöbb foglalkozás speciális szakismereteket is igényel és emberekkel való kapcsolattartást, kommunikációt is, ezért majdnem minden szakmának megvan ez a két komponense, és általában nem is egészséges dolog, ha csak az egyik érvényesül a másik rovására. Például a lelkipásztori foglalkozás sem nagyon népszerű mostanában, aminek egyik oka lehet, ha a pap túlságosan szakszerű akar lenni, és mereven ragaszkodik az általa megtanult dogmatika előadásához, ahelyett, hogy ezt életszerű módon, a gyülekezetével való élő kapcsolatban valósítaná meg. A tanárok esetében is többnyire felmerül a szaktudás (ill. a megtanulnivaló jó előadásának) fontossága mellett a gyermekekkel (más esetben felnőttekkel) való foglalkozás iránti pedagógiai érzék.

A humánum a szakmában mindig a saját egyéniségem felvállalását jelenti és empatikus készségeim fejlesztését, a másik ember személyi adottságainak és igényeinek figyelembe vételét.

A vállalatvezetők és menedzserek számára kötelezővé tenném a humánpolitikai jellegű oktatásokat: a szaktudás és a megfelelő határozott fellépés önmagában nem elég, mert a külföldön munkát vállalók egyre kevésbé a fizetések közötti különbségek miatt és egyre inkább a jobb munkakörülmények reményében mennek el az országból. Sokan vannak, akik leginkább emberséges bánásmódra vágynak, jó csapatszellemre és motiváló, támogató munkahelyre. Nagyon sok oktatóra lenne szükség, akik átadják azt a szemléletet, amely ahhoz szükséges, hogy egy cégnél javuljon a csapatmunka és vezetőség a beosztottakat hagyja egy kicsit önállóban dolgozni, az ötleteiket figyelembe véve és díjazva.

A jelenlegi kormányzatban azonban a katonás szólamok dominálnak, ennélfogva teljesen vaknak tűnik ezekre a problémákra (illetve lehetőségekre, másik irányból nézve). Ezt mutatja az is, hogy a munka törvénykönyvében a munkavállalók terhére történő szigorításokat terveznek, holott manapság a munkapiac inkább keresleti, mint kínálati jellegű. A kormányfilozófia, a központi ideológia szolgálhat indoklásul annak, hogy például most is az oktatási törvényben a valós problémák helyett a magántanulói státusz megszüntetését is magában foglaló szigorítások kerülnek bevezetésre.

Nem pénzkérdésről, hanem felfogásbeli kérdésekről van szó

Azzal együtt, hogy a versenyszféra fizetései a legtöbb országban jóval meghaladják a hasonló jellegű foglalkozások állami szférában adott átlagbéreit, jelenleg nálunk nem annyira pénzkérdés a tanárok, bírók vagy előadóművészek fizetésének szintje (az ügyészek, egyes tisztviselők, kiemelt juttatású sportolók és edzőik bérezését alapul véve). A legtöbb országban a politikus kevesebbet keres mint civil foglalkozásában (a politikai tisztség leginkább a kapcsolatának bővítésére jó), a „megélhetési politikus” kelet-európai találmány: a szakmájába való visszatérés helyett foggal-körömmel ragaszkodni a megfelelő kenőpénzeket is biztosító pozíciókhoz. (Emiatt az új ötleteket hozó újakat nem engedik feljönni.)

Egyszerűen arról van szó, hogy a régi feudális logika ösztönös módon még mindig benne van számos vezető és jobboldali radikális elméjében: vannak a társadalomban urak és vannak csereszabatos parasztok. Nem veszik észre közben, hogy a világ a humanizálódás, az emberi készségek egyre teljesebb mértékű kibontakozása felé halad. A „humán” szakmák megnevezésében is benne van, hogy az ember a fontos számukra, a katonás felfogású társadalomban ezzel szemben az ember nem érték, leginkább mennyiségi tényező. A gondolkodó értelmiségi pedig zavarja azokat, akik mennél nagyobb hatalomra akarnak szert tenni. A világban a változások nagy része tőlünk függ, mi tesszük azzá, amilyen, a legtöbb jóslat önbeteljesítő jellegű.

A keresztény egyházak vezetői elvileg fel is háborodhatnának azon, ha kormányzati emberek „ősi magyar kultúrát” emlegetnek, hiszen szerintük a magyar kultúra alapját az a kereszténység képezi, amely mindenekelőtt európai, és sokkal inkább nyugati (katolikus, protestáns) mint keleti (ortodox), amelynek nincs nálunk semmilyen hagyománya. (A zsidó vallás is sokkal inkább a hagyományaink részének mondható mint az orosz ortodox vagy a balkáni görögkeleti. Ennek alapján történelmi egyházaink nyugat-orientációjúak kellenének, hogy legyenek, ha az ősi magyar kultúrát akarják védeni és fel kellene, hogy szólaljanak minden orosz befolyással szemben.)

Az ősmagyarok nem ismerhették többek között a paprikát, amely az amerikai kontinensről került át hozzánk és a pálinkafőzés gyakorlata is csak a 17.századtól kezdett elterjedni, a legtöbb szokásunk viszonylag új keletű, legfeljebb pár évszázadosnak mondható, és a legnagyobb részét nyugatról kaptuk. Miről beszélünk?

Semmi problémám azzal, ha valaki az ősmagyarság kulturális vagy genetikai rokonságával foglalkozik. Úgy vagyok ezzel mint a viccben, amikor egy ember az egyetem épületében megszólítja a szórakozott professzort: - Elnézést Uram, a férfi mosdót keresem. – Keresse csak nyugodtan.

Az olyanok mint Kásler éppígy teszik nevetségessé magukat, mert  úgy szólnak hozzá dolgokhoz, hogy előzőleg nem is tájékozódtak: léteznek most is különféle őstörténeti kutatások, genetikai vonatkozásban is. A kutatási eredmények azonban mindig sokrétűek és túl bonyolultak lesznek ahhoz, hogy politikusi észjárással felfoghatóak és felhasználhatóak legyenek. Ősi eredet és rokonságkutatással foglalkozó programok most is futnak, EU és állami támogatásokkal is. Ha intézetet hozunk létre ezekre, ezzel csak azt érjük el, hogy vezetőség ideológiai nyomást fog gyakorolni a kutatókra, lesznek „elvárt” eredmények, tehát azt lehet majd publikálni, ami az ideológiai irányvonalba jól beleillik. A világban sokfelé előfordul tendenciózus, azaz hamis kutatási eredmények publikálása, a tudományosság szigorú kritériumainak azonban ezek nem felelnek meg.

Ezek az ún. „honvédők” annyira nem képesek átgondolni a szavaik súlyát és következményeit, és nem jut eszükbe a német nácik fajelmélete, amely alapján (a kor színvonalának megfelelő) genetikai alapon sorolták be az embereket, társadalmi kasztrendszert kezdtek létrehozni (nem véletlen az indiai eredetű árja név használata sem).

A kultúránk jelenleg is folyamatosan változik és fejlődik, a „nyugati” hatások közt, amelyek között olyasmi is van mint a gyermekek védelme a családon belül (azt hallottam régebben, hogy a gyermeknevelés mint olyan a zsidó családokban létezett először, a középkorban a legtöbb családban egyáltalán nem foglalkoztak a gyerekekkel), vagy humanizmus, az illemszabályok (lényegileg angol eredetűek, tőlük vette át mindenki) és hasonlók.

Ha a kultúránkat meg akarjuk szabadítani a "rá rakódó szeméttől", akkor először a műanyagok használatát kezdjük el korlátozni (flakonok, evőeszközök, zacskók, poharak, tálcák, stb.), majd az egyéb kidobásra kerülő textil, élelmiszer és egyéb hulladékot kell a minimálisra csökkentenünk. Ettől eltekintve nincs olyan, hogy „a külföldi kultúra szemete”, jobb vagy rosszabb minőségű kulturális termékek léteznek csupán.

Olyan viszont létezik valóban, hogy kisebbrendűségi érzés, ami abból fakad, hogy a szellemi műhelyek nagy többsége tőlünk nyugatra működik és a legtöbb újdonság ezekben jön létre. A radikális jobboldaliak közül sokan nem hajlandóak elviselni, hogy ez ma a helyzet, ez alakult ki és kész. (100 év múlva nyilván más lesz, akkorra a kelet-ázsiai kultúra leural majd mindent.) Ők azt szeretnék látni, amiben jobbak vagyunk, mint mások. Azt nem látják, hogy micsoda nyereség a nyugati jogrendszer, politikai és gazdasági rendszer, számos szokás átvétele. A legjobbak manapság az ún.”éltanulók”, akik kevés dolgot találtak fel, de mindent jól alkalmaznak: Az élet a finneknél, svédeknél, dánoknál a legkönnyebb.

Másik vonásuk a szélső jobbereknek, hogy katonaemberek. Kövér László is például pályatévesztett, a katonaság lett volna neki való inkább, ott fokhegyről kiejtett szavakkal intézkedhetne, nem kellene bajlódnia holmi „más véleményűekkel”. Csak a harcos mentalitásúak keresik a rokonságot azokkal a népekkel mint a hunok, akik a katonáskodásukkal tűntek ki leginkább, kulturális hozzájárulásuk jelenleg csekélynek tűnik. Számukra egy ilyen rokonság dicsőséges lenne, a józan gondolkodásúak számára inkább szégyellni való.

A szélső jobboldali politikusok nagyon alkalmasak lehetnek a hagyományőrző falvak vezetésére, ezt komolyan gondlom. Ennél nagyobb nagyságrendű feladatokra viszont már nem. Az euroszkeptikusok arra lennének alkalmasak, hogy az európai kultúrát milliónyi kis falu hálózatává alakítsák át, teljesen falusivá tegyék Európát. Szembe mennek azzal a trenddel, hogy jelenleg a világ urbanizálódik, a legtöbb ember az információban gazdag és több lehetőséget kínáló városokban szeretne élni.

A magyar kultúra „védelmezői” , össze-vissza beszélnek teljesen értelmetlen és nevetséges dolgokat, arra sem veszik a fáradságot, hogy az indulataikon valahogy felülemelkedve pontosan és őszintén meg tudják fogalmazni, hogy mit is szeretnének. Néha azt szeretnék, hogy hagyják őket békén a kis világukban, vagy pedig harcolni akarnak, mert harcos természetűek. Az ellenség ilyen szempontból másodrendű, a lényeg, hogy legyen valaki, aki ellen harcolhatunk. (És közben sem kell gondolkodni, amely tudjuk, túl fárasztó tevékenység.)

A harcos ember nem őszinte, a harcban az őszinteség nem kifizetődő. A katonás mentalitás lényege, hogy a parancsokat pontosan teljesítsük, gondolkodásra nincs szükség csak karizmatikus vezérre. Olyan karizmatikus vezérre mint például Hitler vagy Ceausescu volt, - nem véletlen, ha a mérsékelt gondolkodásúak nem szeretik a politikában sem a túl karizmatikus, túlságosan domináns egyéneket, mint amilyen Orbán Viktor jelenleg. (Tehetséges és alázatos szakembereket szeretnének annál inkább látni.) Na és persze kell egy minta egy harcos országra, amely jelenleg Oroszország, amely egyébként egy tipikusan rosszul menedzselt ország, viszonylagos gazdagsága is csak az ásványkincsekre épül, főleg olajra és földgázra.

A radikális, hagyományőrző jobboldalnak azzal kell foglalkozni, amiben jók, hagyományőrzéssel, nem pedig hatalmi igényekre törve az állampolgár átnevelésével foglalkozni a nem létező „kultúrszenny” ellenében. Tanítsák meg a gyerekeket igényesen olvasni, hogy még egy Jókai regény se legyen nekik akadály (ez manapság lehetetlennek látszik). Hiszen a magyar kultúra rengeteg kincset hozott létre az évszázadok során és hoz létre ma is. Az ősi magyar kultúra az egésznek egy kis része, és lehet nosztalgiázni ugyan, de ebből 90%-ban csak giccs jön ki, a régi magyar kultúra hamis utánzata.

Egyébként nem csak a szélsőjobb, hanem szinte az egész magyar politikai élet tele van múltba révedéssel és hamis nosztalgiázással. Vannak, akik a nem létező Kádár-rendszer iránt nosztalgiáznak (Kádár egy helytartó volt csupán, ha Moszkvában sütött a nap, akkor nálunk is, ha esett az eső, akkor nálunk is), elfeledve azt, hogy Venezuela, Kuba, Argentína vagy épp a Szovjetunió gazdasági eredményei milyen csalókák voltak és mekkora buktákba szaladtak bele. De persze minden rendben volt nálunk a rendszerváltásig, addig paradicsom volt, utána viszont jött a pokol.

Másik hamis nosztalgia a kudarcot vallott Horthy rendszer iránti, amely amellett, hogy kiélezte a társadalmi ellentéteket, egyre kevésbé tudta megőrizni az ország önállóságát, a ’30-as évek végétől már az történt nálunk, amit a németek akartak.

További hamis ítélkezés egyes politikusok múltbeli tetteit venni alapul: ilyen mércével Orbán Viktor Soros György ügynöke kellene, hogy legyen, hiszen az ő ösztöndíjasa volt és a rendszerváltás idején is támogatta a Fideszt. Mindenki követett el hülyeségeket vagy a másik lehetőség, hogy épp most követi el őket (mint Orbán), minden politikai irányzatnak megvannak a maga ellenszenves oldalai. A liberális, szocdem, kereszténydemokrata, zöld, euroszkeptikus stb. politikának mind (f)el kell tudni ismernie a saját hibáit, és abban dolgoznia, amiben a legjobb. Nem pedig összefogni még az ördöggel is az ellen, akit a legjobban utál.

 A politika nem kell, hogy minden esetben csak küzdelem legyen, az empátia létező dolog a politikában is: racionális döntés a másik helyébe képzelnem magam. A jelenlegi szélsőjobb viszont nem mutatja semmi jelét annak, hogy erre képes lenne, kultúráról beszél miközben az alapvető kulturáltság hiányáról tesz tanúbizonyságot.

Nem érzem jogosnak az EU tisztségviselőinek megválasztását illető kritikákat, főleg egy erősen demokráciadeficites országban nem. A kritizálók nem nagyon ismerik a politika gyakorlati működését: igen, mindig rengeteg egyeztetés és háttéralku folyik a demokratikus rendszerekben, a politika mestersége mindenhol erről szól (kivéve a diktatórikus formákat, mert ott a központi döntéseket csak le kell tolni a társadalom torkán). Ez az átlagemberek számára időigényes, olykor idegőrlő és borzasztóan unalmas tud lenni. Sokkal jobban szeretnének látni lánglelkű magányos hősöket, akik folyamatosan megvédik, lerendezik, átviszik, keményen kiállnak stb… jellegű cselekvéseket hajtanak végre. Eszerint az amerikai akciófilmek em túl előnyös hatással vannak ránk, legalábbis a realitásérzék tekintetében.

Az EU szervezete jelen formájában mindenekelőtt a nemzetállamok Európája, - az ezzel ellentétes állítás puszta demagógia, - ez bizonyosodott be az egyeztetések során, hiszen az egyes állam- vagy kormányfőket mind megkérdezték a tisztségek elosztásakor, a jelöltek személyét gyakorlatilag jóvá kellett hagyniuk. Természetesen a rendszer nem teljesen igazságos, hiszen a legnagyobb országok vezetőinek a véleménye, Marconé és Merkelé volt a sorsdöntő, de ezen országok gazdasági ereje is lényegesen nagyobb külön-külön is, mint akár a V4-eké együttvéve.

Nyilván az egyeztetés most hosszabb ideig tartott, mert nem két tömörülés (a kereszténydemokraták és a szocdemek) osztották el a tisztségeket egymás között, hanem mivel viszonylag erősek maradtak a liberálisok (amely mint tudjuk nálunk a közmédiában egy szitokszó), minimálisan az ő beleegyezésük is szükséges volt. Most sírjunk azon, hogy a mostani parlament sokszínűbb, többféle érdeket jelenít meg mint a régi, emiatt az egyeztetések nehézkesebbek? Az euroszkeptikus pártok általában kibicként vannak jelen, és nem nagyon tudnak részt venni az EU működésében, főként mivel annak szétverésében érdekeltek, többségében orosz háttértámogatással. A Zöldek egy eléggé új, és a leginkább jövőorientáltnak mondható pártfrakció, még nem tudtak velük mit kezdeni a többiek, emiatt sajnos nem vették őket elég komolyan, súlyuknak megfelelő mértékben számításba a tisztségek elosztásakor.

Nem értem, hogy a legfőbb tisztségre, az EB elnöki posztjára mért éppen Webert kellett volna megválasztani? Ha a kereszténydemokraták szerint ő a legalkalmasabb, de a másik két legnagyobb tömörülés nem fogadja el, akkor kellett találni valaki mást, Ursula von Leyen személyében. Viszont ebből kifolyólag az EU Központi Bankjának élére nem lehetett keményvonalas, megszorításpárti német politikust választani, ami mindenképp pozitív fejlemény. A fő tisztségek elosztása első látásra jónak tűnik, senki nem arról beszélt, hogy valamelyik JELÖLT (még nem választották meg őket) alkalmatlan lenne. A döntéshozatali folyamatot kritizálni pedig botorság és nem túl gyakorlatias. (A diplomácia ugyanis úgy 90%-ban titkos megbeszélésekből áll napjainkban is.)

Az EU parlamentje NEM törvényhozó fórum, csak jóváhagyja a bizottság által kezdeményezett indítványokat, vagy elutasítja, esetleg módosíthatja ezt. Vessük össze a magyar parlamenttel, amely elvben ugyan törvényhozó hatalom, de az igazi törvényhozást a kormány végzi, a parlament engedelmesen végrehajtja csupán a kormánydöntéseket. Egy nagy színház az egész, nem ritkán a demokrácia karikatúrája. A szavazást a frakciófegyelem határozza meg, az egyéni lelkiismereti döntést a pártok szigorúan büntetik. Az EU működése ilyen szempontból tiszta vizet önt a pohárba: a parlament jóváhagyja (vagy pedig nem) a titkos tárgyalásokon és egyeztetéseken hozott döntéseket – emiatt a vezetőválasztás végül mégis csak demokratikus lesz.

Európa keleti felén valszeg. megszoktuk, hogy erős akaratú, „mindentudó” politikai vezérek döntenek a lényeges kérdésekben, azt furcsálljuk, hogy az EU parlamentjében ez nem így van, hanem minden a csapatmunkáról szól. Keressük a hatalmi motívumot mindenben, ez megint csak a mi optikánk torzítása, hiszen senkinek nincs és nem is lehet megközelítőleg sem olyan hatalma az EU szervezeteiben mint nálunk. Döntéshozatali folyamatokról van inkább szó, érdekek képviseletéről, senki nem akar „lenyomni” senkit – kivéve persze azokat, akik nem hajlandóak a közös munkában részt venni.

A dolog furcsasága azonban az, hogy a Fidesz hirtelen a Néppárt támogatója lett, a gyakorlati euroszkeptikus politikája ellenére. Úgy tűni, hogy a Néppárt frakciója annyira vékony többséggel rendelkezik, hogy szüksége lehet a Fidesz képviselőire is, és a felfüggesztett tagság ellenére mégis kapnak különféle pozíciókat fideszes képviselők. A lengyel kormánypárt azonban az euroszkeptikusok közé tartozik, a Fideszhez hasonló politikája ellenére… na ez már igen logikátlan. Ilyenkor szokás széttárni a karunkat és azt mondani, hogy a politika olyan mint a felvágott, jobb ha nem tudjuk, hogyan készül. (Amely valamelyest mintha ellentmondana a címbeli állításomnak…)

Mi azonban mégiscsak nyerhetünk a Fidesz „megtérésén”, hiszen legalább időlegesen, taktikai okokból fel kell hagyniuk a további „kultúrharccal”, az első engedmény a közigazgatási bíróságok felállításának elhalasztása volt. Kissé tehát lelassulhat a mini Ázsia kiépülése Európa közepén. (Bár ki tudja, Kínát most is nagyon támogatjuk.)

Az euroszkeptikusokról pedig kiderült, hogy nem alkotnak egy frakciót, mert az olaszoknak nem nagyon vannak közös érdekei a lengyelekkel, sem a franciákkal. A britekről már nem is beszélve, egy vicc, hogy ott vannak a parlamentben, de beleszólásuk az eseményekbe nem lenne értelmes, hogyha pár hónap múlva már eltűnnek onnan.

Hölgyeim és Uraim: az EU minden ellenkező híreszteléssel szemben működik, és még jobban működne, ha nem lenne az egyik kis országnak egy olyan kormányfője, aki minden fontosabb döntést folyamatosan gáncsolni igyekszik. Úgy adja el magát mint a nemzeti érdekek védelmezője, holott ez egy humbug, egyszerű bajkeverő csupán azért, mert nem ő szabja meg az EU fő irányvonalait.

Orbánék annakidején a Bibó szakkollégiumban nagyon jól megtanulták, hogy mit jelent a polgárosodás és milyen előnyöket jelent a társadalmak számára. A polgárt inkább a városi életmódhoz szoktuk kötni, de ez nem törvényszerűen van így, mert létezik parasztpolgár éppúgy mint városi kispolgárság is, az utóbbit az indulatosság és szűklátókörűség jellemzi sokkal inkább, mint a polgár tájékozottsága és mértéktartó viselkedése. A polgárosodás viszonylagos anyagi és szellemi függetlenséget jelent (nem „röghöz kötött”), képes az önszerveződésre és az önálló véleményalkotásra, leginkább a konzervatív etikai elvek állnak hozzá közel: a művelődés, tájékozottság és az alapvető viselkedési normák betartása fontosak a számára.

Orbánék a tanultakat némileg alkalmazva meg is próbálták ezeket az elveket a gyakorlatba átültetni első kormányzásunk idején, a kimondott cél a „polgári Magyarország” megteremtése volt. A választási vereség hatására azonban változtattak ezen a politikán és egy jóval szélesebb bázist céloztak meg. Hiába vették be a Fidesz nevébe azt, hogy „Polgári párt”, a „polgári Magyarország” eszméje mégis lassanként lomtárba került. Ez lehetett tudatos számítás eredménye is vagy pedig vezetőség habitusából következő lépés, mindenesetre a párt stílusa messze van ma már attól, amelyet polgárinak lehetne nevezni.

Történelmi terhek

A polgári mentalitást leginkább a parasztinak nevezett hagyományos felfogással tudom szembeállítani. A „parasztozás” gúnyolódásnak hathat, azonban nem tudok rá jobbat jelenleg olyat ráadásul, amit mindenki ismer. Tény, hogy a magyar társadalom nagy része még úgy száz éve a paraszti életmódban élt, és ezen a kommunista rendszer sem segített, hiszen erősen feudális vonásokkal bírt. (Kiváltságosok hatalma, tulajdon- és jogbiztonság hiánya, az önszerveződő és az önálló megélhetésre törekvők vegzálása.) Hozzánk hasonlóan például a lengyelekre az oroszokra is jellemző volt a polgárság kis aránya, a polgárosodottságban való elmaradás Európa nyugati részéhez képest. A magyar polgárság nagy része köztudottan német vagy zsidó származású volt. (A nemesi-dzsentri származás egyébként szintén feudális sajátságokkal bír, hiszen számára is a függelmi viszony a természetes, még ha ennek haszonélvezője is volt.)

A manapság domináns mentalitásban visszaköszönnek a paraszti, feudális reflexek

A földműves alapvetően biztonsági játékos és folytonos félelemben él, hiszen ha tönkremegy a termés, az súlyos anyagi gondokat jelent a számára. Röghöz kötött és pesszimista (mindig a rosszra számít). A közösség zárt, egymást árgus szemekkel figyelik és a kiemelkedő teljesítmény irigységet vált ki (ugyanis félnek attól, hogy az illető elhagyja a csoportot). A falu hagyományain túlmutató műveltség nem jelent különösebb értéket a számára, hiszen ott a kemény fizikai munkára volt szükség. Mivel művelődésre nem nagyon volt ideje, ezért könnyen a félműveltség csapdájába eshet: a félművelt emberre az a jellemző, hogy megtanul pár új dolgot, de tudását nem tudja megfelelően elhelyezni, mert az még nem elég mély és sokrétű ehhez. A tudása annak a felmérésére sem elég, hogy milyen sokat nem tud. Viszont a folytonos félelem kultúrája indulatossá, agresszívvá teheti a saját nézőpontjának védelmében.

Ezzel a mentalitással az a legfőbb gond, hogy az életmódunkban bekövetkezett óriási változások miatt már jórészt funkciótalanná vált, de még az ösztöneinkben, viselkedés mintáinkban erősen benne van. Például a pesszimizmusban, a zéró összegű játszmákban való hitben, a csordamentalitásban, a konfliktuskezelési és érdekvédelmi hiányosságainkban. Feudális reflexekről, tudattalanul átvett, átörökített viselkedésmintákról van szó, amelyek szinte fel sem tűnnek nekünk. Az utóbbi években nem nagyon volt előrelépés e téren össztársadalmi léptékben, a magyar társadalom polgárosodottsága értékvizsgálatok alapján még mindig alacsony szintű. Azok számára szoktak feltűnni a közéletünk elmaradottsága és primitív viselkedésmintáink, akik tartósan más országban élnek és néha hazalátogatnak.

Vissza-parasztosodás

A polgárosodás tőlünk nyugatra sem egy örökre szólóan lejátszott dolog és befejezett tény, ez is visszafordulhat. A világ annyira áttekinthetetlen és bonyolult lett sokak számára, emellett pedig a gyenge minőségű oktatási rendszerek miatt olyannyira nem látnak esélyt a felemelkedésre, hogy szeretnének visszahúzódni, elmenekülni a saját világukba. Sokan hajlamosak feladni a versenyt és az önfejlesztés igényét, inkább visszalépnek egy szintet. Szeretnének látni egy „vezért”, aki biztos pont a számukra és a világban valahogyan „rendet tesz”, igazságot is szolgáltat nekik. A populista politikusok (mint a megnevezés is jelzi) pontosan az ilyen „népi” igényeknek a képviseletét vállalták fel, bár legtöbbször csak szimbolikus gesztusokat tudnak tenni (l. a verbális multi ellenesség, bevándorló ellenesség), az anyagi előrelépést csak kismértékben segítik (pl. a közmunkával). Nem is lehet máshogy, hiszen a gazdasági erőviszonyok és realitások határozzák meg a politika világát, ezeket figyelmen kívül hagyni tartósan nem nagyon lehet.

A káros hagyományokra építve jöhetett létre nálunk egy újabb kiváltságos „nemesi osztály” (NER lovagok, akik egész iparágakat sajátíthatnak ki, és tarolnak a pályázatokon). A mindenkit alapvetően egyenlően kezelő jog uralmával szemben a személyi függelmi viszonyok lettek a fontosak, különösen az állami szférában: a „közszolgák” megnevezésükkel szemben leginkább a feljebbvalóikat kötelesek tökéletesen kiszolgálni, akár elvtelen módon is.

A rendszerkonform értelmiségi elit a nyílt szókimondást összetéveszti a trágársággal és a bunkósággal. A kommunikációs stílusból a Fidesz vezetősége ad „követendő példát” éppúgy, mint arroganciára és agresszivitásra is. A kommunikáció legfőbb célcsoportjai az imént jellemzett gyengén polgárosodott rétegek, olyanok akik leegyszerűsített valóságértelmezéseket igényelnek, azaz nyilvánvaló hazugságokat akarnak hallani, mert ettől érzik jól magukat.

Felmerül az értelmiségi elitek felelőssége

A mai elitek nemritkán a saját kis hermetikus világunkba élnek, nincs élő kapcsolatuk a társadalom alsóbb rétegeivel. Régen a falusi plébános, orvos és tanító napi kapcsolatokat ápolt a hozzájuk fordulókkal – azonban például a mai magyar társadalomban egyiknek sincs már tekintélye, hiszen hivatalnoki, bürokrata működést kérnek rajtuk számon felülről. A magukat elveszettnek érzők nálunk is és máshol is keresik az alternatívákat, a durván leegyszerűsített világképeket, a saját „értelmiségüket” azaz a véleményvezéreket.

Mivel a siker fokmérője legtöbb esetben a társadalmi státusz és a vagyon (mondhatni sajnálatos módon van ez így), ezért sokan azt szeretnék bizonyítva látni, hogy a sikeresek és gazdagok nem tisztességes emberek, velük ellentétben (akik legfeljebb a mások által rájuk gyakorolt „nyomás” miatt lesznek függők különféle káros szenvedélyektől vagy maradnak az anyagi vegetálás szintjén). A tudás hasznosságát, az értelmiség létjogosultságát már dacból is megkérdőjelezik. Az értelmiség felelőssége voltaképp az lenne, hogy törekedjen jobban integrálódni a társadalomba, sznobság helyett alázattal elfogadni és értékelni tudni az egyszerűbb gondolkodású, gyakran nehéz fizikai munkát végző emberek életszemléletét.

A jelenség nem új keletű, minden korban voltak nagy tömegek, akik a táradalom perifériájára szorultak és leginkább csak „kenyeret és cirkuszt” szerettek volna látni. Az emberiség fejlődése igen lassú folyamat és nem egyenletes, még a legfejlettebb országban is vannak nagy számban olyanok, akik az életüknek nem találnak értelmes célokat és emiatt depressziósok lesznek vagy függőkké válnak. Nálunk pedig egy alapvetően járadékvadász társadalmi felfogás az, amely szembe megy az egzisztenciális függetlenséggel és a (teljesítményközpontú) polgárosodás folyamatával.

Oktatás fejlesztése, kulturált, világos és nyugodt közbeszéd, az értelmiségi szerep felvállalása, az emberek egyenlőként való kezelése státusztól függetlenül, a munkavállalók megbecsülése, anti-bürokratikus szemlélet, határozottabb kiállás önmagunkért, alternatív életmódminták elterjedése, az egyéni vélemények és nézőpontok tisztelete, önfejlesztés, igazságosabb adórendszer és közteherviselés, a jog valódi szerepének helyreállítása – többek között ezeket tartom olyan eszközöknek, amely elősegíthetik az általam kívánatosnak tartott polgárosodás folyamatának beindulását.