Az ún. „humán” képzések és szakmák eléggé leértékelődtek nálunk manapság, sőt a közfelfogás is arrafelé tendál, hogy a filozófia, közgazdaságtan, pszichológia, történettudomány, jog és hasonlók nagy része nem eléggé egzakt mi több, jórészt szélhámosság. A humán értelmiség társadalmi szerepe igencsak kérdésessé vált, de ezeknek a szakmáknak a presztízsét bizonyos rosszemlékű ideológiák feléledése és elterjedté válása tovább csökkenti. (Ezek alapján állva bárki feljogosítva érezheti magát, hogy beleszóljon valós tudás nélkül is gazdasági vagy történelmi kérdésekbe.)

Büntiben az értelmiség a rendszerváltás miatt? 

A rendszerváltáskor elkövetett hibákat többen hajlamosak a főként humán értelmiségiekből (jogászokból, történészekből, közgazdászokból) álló „rendszerváltó elit” nyakába varrni.

A történelmi távlat nem elég nagy, hogy ezt megfelelően meg tudjuk ítélni, nincs még meg a megfelelő rálátásunk. Amivel vádolható volt ez az elit és amelyre hivatkozva a mai kormányzat az akkorinak az antitézise: naivitás a politikában, gyakorlatias szemlélet hiánya, a liberalizmus korlátozásának elmaradása (főként a gazdaságpolitikában), az állami tulajdon elfecsérlése, és hogy a régi rendszer fő támogatóinak az elszámoltatása (és kizárása a közéletből) szintén elmaradt. Erre való hivatkozás a katonás illiberalizmus, az erős állam eszméje, a nemzeti érdekeknek az irracionalitás szintjéig is menő, foggal-körömmel történő védelme, - amelynek velejárója a nem rendszer konform (azaz megbízhatatlannak tekintett) humán értelmiségiek partvonalra szorítása.

Én a humán értelmiségiek rendszerváltáskori szerepét kissé másként látom: a Szovjet Birodalom hirtelen széthullását senki nem látta előre, legfeljebb sejteni lehetett és humán értelmiségieknek voltak csak ilyen sejtései, emiatt körzük kerültek ki azok, akik a hitelüket vesztett profi politikusok (MSZMP-sek) pozícióit megörökölték. (Egy teljesen szabályos és demokratikus választás révén.)

Másrészt képtelenek voltak eléggé kiemelkedni az akkori közegből, hiszen az ún. „féltudású magyar elitünk” vakok között volt félszemű császár, ők a már teljesen hitelét vesztett és egyre komikusabbá vált marxista ideológusokhoz tudták mérni magukat. (A marxista tárgyak oktatása az egyetemeken egészen a rendszerváltásig kötelező volt.) Nem tudták tanulmányozni például a spanyol vagy a portugál átmenetet a diktatúrából a demokráciába és az EU csatlakozásukat, mert a látásmódjuk nem lehetett eléggé széleskörű. Sőt, mivel ahhoz szoktunk hozzá, hogy egy birodalom legfejlettebb része vagyunk, nem voltak tapasztalataink egy fordított helyzettel kapcsolatban.

Harmadrészt számomra az egész társadalom felelős, nem csak az értelmiség, hiszen mindenki tudott a visszaélésekről, de senki nem tett semmit ellenük, holott lett volna rá lehetősége, hogy büntetlenül tegye (nem verték volna meg Kádár rendőrei). Más kérdés, hogy a Kádár rendszerben a lopás és a korrupció általános normává vált, megszoktuk, hogy mindenki magának ügyeskedik, az országgal meg majd csak lesz valami, a fölül levők megoldják, hogy az állam is eltengődjön. Az akkori értelmiség hibája inkább az volt, hogy nem adott világos jelzéseket a társadalom felé, hogy a helyzet mennyire megváltozott. Az ő számukra legfontosabb érték, a nagyobb szabadság teljesült, de ezzel együtt az anyagi boldogulás az alsóbb rétegek számára igencsak nehezebbé vált.

Katonaállamnak nincs szüksége rájuk

Katonás berendezkedésű államoknak a szó igazi értelmében vett gondolkodó értelmiségre nincs szüksége, legfeljebb szakértelmiségre és a vezérkar döntéseinek engedelmes végrehajtóira. Az ez irányú tendencia nálunk is egyértelmű: utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá vált a kormány (eddig is meglévő) értelmiség ellenessége, a szellemi foglalkozásúak nagyobb része ma már nem úgy érzi, hogy a kormány az ő érdekeikben politizál. A radikálisok nagyobb térnyelése kiszorította a kormányzati pozíciókból a mérsékelt, a szó eredeti értelmében vett konzervatív felfogásúakat (ők lettek az. „fidesz-árvák” ).

A folyamat már 2010-ben megkezdődött a filozófusok megtámadásával (jogilag tisztázták ugyan a pályázatok érvényességét, de akkor már késő volt). Folytatódott a sor a tanárok bedarálásával a NER rendszerébe (a törvényhozás itt is, mint általában a Budapest-környéki viszonyokat vette alapul, azt hogy az ottani tanárok között volt egy réteg, amelynek eléggé jól ment, jelentős teljesítménykövetelmény nélkül). Ebbe a sorba tartozik az egyetemek kontrollja, a humán szakok (pl. közgazdaságtan) államilag támogatott keretszámának lecsökkentése, ellen-intézetek létrehozása (MNB alapítványok, állami „történettudományi” intézetek), az államigazgatás katonássá tétele, a CEU elüldözése és legutóbbi lépésként az MTA önállóságának megszüntetése.

A médiamunkások többsége ma már valóban egyszerű „munkás”, akinek a fő feladata a kormányzati propaganda végrehajtása, meglehetősen primitív szerepben és silány eredményekkel. A kormányzat azt sugallja, hogy például a történelem nem vizsgálható tudományként, nekünk csak a „mi igazságunkkal” kell foglalkoznunk – és az a baj, hogy a társadalom többsége, amely gyerekkorában marxizmus-leninizmuson szocializálódott, ezt be is veszi, főleg ha jól hangzó mítoszokat kap cserébe.

A joggal ugyanaz a helyzet, kormányzati szintről elhangzott, hogy a jogállam teljesen szubjektív, van aki szerint ebben áll, van aki szerint abban. (Egy frászt. Kívánom neki, hogy tapasztalja meg a saját bőrén azt, amikor az esetének megítélése nem a jog, hanem más, hatalmi szempontok alapján történik.)

Az MTA-nál világosan kijön az a kontraszt, hogy a szakmája alapján műszaki szakértelmiségi miniszter semmibe veszi a közvetlen hasznot nem hozó alapkutatást, valójában puszta bábként használja őt fel a hatalmi centrum a "nem rendszerkonform" kutatók kiszorítására. (Miközben persze folyton mellébeszél és hazudozik magyar politikushoz „méltóan”.) A művészeti pályákon szintén az állami ideológiát szajkózó előadók (pl. énekesek) és a „vonalas” színházak támogatása folyik, a körön kívüli vagy ellenzékinek számító művészek egyre nehezebb helyzetben vannak, az általuk képviselt színvonaltól függetlenül.

A jelen ugyan a szaktudásé, a jövő viszont az emberekkel foglalkozó szakmáké, amelyek nem automatizálhatóak

Manapság speciálisabb szaktudást igénylő szakmák egyértelmű felértékelődését látjuk: amire nagy szükség van az orvos, számítógép programozó, mérnök, műszerész, karbantartó, festő, villanyszerelő, kőműves, stb. Ezek a szakmák azonban nem konkurensei a humán területeknek, mert teljesen más készségeket kívánnak meg. Nem nagyon van olyan, hogy én történelem tanár szeretnék lenni, de ha kőművesnek vesznek fel, akkor az leszek, vagy jobb esetben talán mérnök. (A készségeim, érdeklődési köröm egész más: esetleg lehetek jogász vagy újságíró.)

A szakmunkásképzők eleve rossz hatékonysággal működnek, mert nagyon sok a pályaelhagyó már az iskolapadból kikerülők esetében is. A magyar iskolarendszer pedig olyan, hogy a tehetséges, tanulni akaró gyerekek is gyakran elkallódnak, ha szegénység sújtotta aprófalvakban nevelkednek vagy családilag hátrányos helyzetűek. A magyar társadalom látható "kasztosodása" miatt a merítési bázis eleve túl szűk nálunk és nem teszünk érte, hogy jobb legyen, ebben szinte biztos vagyok. Az oktatási rendszerünk színvonala is annyira leromlott már, hogy például a mérnökképzés szintjét is le kellett már szállítanunk (bár szerkezetileg eddig se volt jó, a legjobb egyetemeken sem).

A hiányszakmák megszüntetése érdekében szükséges egy jobb oktatási rendszer (amihez jobban megfizetett és motiváltan dolgozó tanárok kellenek), jobb tehetséggondozás, a továbbképzés nagyobb támogatása (OKJ képzések, szakmai csapatépítő és egyéb tréningek), mivel az emberek többsége nálunk nem nagyon képzi magát (amikor tehetné, akkor nincs rá ideje, később meg már megszokásból nem). A jövőben nagyon sokan fognak részmunkaidőben dolgozni vagy több állásuk lesz, ilyen szempontból előnyt jelenthet, ha egy tanárnak mondjuk a hobbija a villanyszerelés.

A jelen oktatásának azonban már a jövőre kell készülnie, amely egy-két évtizedes távlatban úgy néz ki, hogy például az autógyárak szerepe nálunk csökkeni fog (az elektromos autók miatt, de azokat se nálunk fogják gyártani, mert máshol olcsóbb lesz a munkaerő), és az automatizálás egyre elterjedtebbé válik, kivéve olyan szakmákban, ahol igényeljük a személyes kapcsolatot, vagy ami eleve nem is automatizálható. Egyre több ápoló(nő), pszichológus, munkaügyi és életmód tanácsadó, tanár (vagy képzéseket végző) foglalkozás kell, a magasabb életszínvonal miatt is megnő a szolgáltatások szerepe a termeléssel szemben.

A legtöbb szakmának szakmai és humán komponense is van

A legtöbb foglalkozás speciális szakismereteket is igényel és emberekkel való kapcsolattartást, kommunikációt is, ezért majdnem minden szakmának megvan ez a két komponense, és általában nem is egészséges dolog, ha csak az egyik érvényesül a másik rovására. Például a lelkipásztori foglalkozás sem nagyon népszerű mostanában, aminek egyik oka lehet, ha a pap túlságosan szakszerű akar lenni, és mereven ragaszkodik az általa megtanult dogmatika előadásához, ahelyett, hogy ezt életszerű módon, a gyülekezetével való élő kapcsolatban valósítaná meg. A tanárok esetében is többnyire felmerül a szaktudás (ill. a megtanulnivaló jó előadásának) fontossága mellett a gyermekekkel (más esetben felnőttekkel) való foglalkozás iránti pedagógiai érzék.

A humánum a szakmában mindig a saját egyéniségem felvállalását jelenti és empatikus készségeim fejlesztését, a másik ember személyi adottságainak és igényeinek figyelembe vételét.

A vállalatvezetők és menedzserek számára kötelezővé tenném a humánpolitikai jellegű oktatásokat: a szaktudás és a megfelelő határozott fellépés önmagában nem elég, mert a külföldön munkát vállalók egyre kevésbé a fizetések közötti különbségek miatt és egyre inkább a jobb munkakörülmények reményében mennek el az országból. Sokan vannak, akik leginkább emberséges bánásmódra vágynak, jó csapatszellemre és motiváló, támogató munkahelyre. Nagyon sok oktatóra lenne szükség, akik átadják azt a szemléletet, amely ahhoz szükséges, hogy egy cégnél javuljon a csapatmunka és vezetőség a beosztottakat hagyja egy kicsit önállóban dolgozni, az ötleteiket figyelembe véve és díjazva.

A jelenlegi kormányzatban azonban a katonás szólamok dominálnak, ennélfogva teljesen vaknak tűnik ezekre a problémákra (illetve lehetőségekre, másik irányból nézve). Ezt mutatja az is, hogy a munka törvénykönyvében a munkavállalók terhére történő szigorításokat terveznek, holott manapság a munkapiac inkább keresleti, mint kínálati jellegű. A kormányfilozófia, a központi ideológia szolgálhat indoklásul annak, hogy például most is az oktatási törvényben a valós problémák helyett a magántanulói státusz megszüntetését is magában foglaló szigorítások kerülnek bevezetésre.

Nem pénzkérdésről, hanem felfogásbeli kérdésekről van szó

Azzal együtt, hogy a versenyszféra fizetései a legtöbb országban jóval meghaladják a hasonló jellegű foglalkozások állami szférában adott átlagbéreit, jelenleg nálunk nem annyira pénzkérdés a tanárok, bírók vagy előadóművészek fizetésének szintje (az ügyészek, egyes tisztviselők, kiemelt juttatású sportolók és edzőik bérezését alapul véve). A legtöbb országban a politikus kevesebbet keres mint civil foglalkozásában (a politikai tisztség leginkább a kapcsolatának bővítésére jó), a „megélhetési politikus” kelet-európai találmány: a szakmájába való visszatérés helyett foggal-körömmel ragaszkodni a megfelelő kenőpénzeket is biztosító pozíciókhoz. (Emiatt az új ötleteket hozó újakat nem engedik feljönni.)

Egyszerűen arról van szó, hogy a régi feudális logika ösztönös módon még mindig benne van számos vezető és jobboldali radikális elméjében: vannak a társadalomban urak és vannak csereszabatos parasztok. Nem veszik észre közben, hogy a világ a humanizálódás, az emberi készségek egyre teljesebb mértékű kibontakozása felé halad. A „humán” szakmák megnevezésében is benne van, hogy az ember a fontos számukra, a katonás felfogású társadalomban ezzel szemben az ember nem érték, leginkább mennyiségi tényező. A gondolkodó értelmiségi pedig zavarja azokat, akik mennél nagyobb hatalomra akarnak szert tenni. A világban a változások nagy része tőlünk függ, mi tesszük azzá, amilyen, a legtöbb jóslat önbeteljesítő jellegű.

A keresztény egyházak vezetői elvileg fel is háborodhatnának azon, ha kormányzati emberek „ősi magyar kultúrát” emlegetnek, hiszen szerintük a magyar kultúra alapját az a kereszténység képezi, amely mindenekelőtt európai, és sokkal inkább nyugati (katolikus, protestáns) mint keleti (ortodox), amelynek nincs nálunk semmilyen hagyománya. (A zsidó vallás is sokkal inkább a hagyományaink részének mondható mint az orosz ortodox vagy a balkáni görögkeleti. Ennek alapján történelmi egyházaink nyugat-orientációjúak kellenének, hogy legyenek, ha az ősi magyar kultúrát akarják védeni és fel kellene, hogy szólaljanak minden orosz befolyással szemben.)

Az ősmagyarok nem ismerhették többek között a paprikát, amely az amerikai kontinensről került át hozzánk és a pálinkafőzés gyakorlata is csak a 17.századtól kezdett elterjedni, a legtöbb szokásunk viszonylag új keletű, legfeljebb pár évszázadosnak mondható, és a legnagyobb részét nyugatról kaptuk. Miről beszélünk?

Semmi problémám azzal, ha valaki az ősmagyarság kulturális vagy genetikai rokonságával foglalkozik. Úgy vagyok ezzel mint a viccben, amikor egy ember az egyetem épületében megszólítja a szórakozott professzort: - Elnézést Uram, a férfi mosdót keresem. – Keresse csak nyugodtan.

Az olyanok mint Kásler éppígy teszik nevetségessé magukat, mert  úgy szólnak hozzá dolgokhoz, hogy előzőleg nem is tájékozódtak: léteznek most is különféle őstörténeti kutatások, genetikai vonatkozásban is. A kutatási eredmények azonban mindig sokrétűek és túl bonyolultak lesznek ahhoz, hogy politikusi észjárással felfoghatóak és felhasználhatóak legyenek. Ősi eredet és rokonságkutatással foglalkozó programok most is futnak, EU és állami támogatásokkal is. Ha intézetet hozunk létre ezekre, ezzel csak azt érjük el, hogy vezetőség ideológiai nyomást fog gyakorolni a kutatókra, lesznek „elvárt” eredmények, tehát azt lehet majd publikálni, ami az ideológiai irányvonalba jól beleillik. A világban sokfelé előfordul tendenciózus, azaz hamis kutatási eredmények publikálása, a tudományosság szigorú kritériumainak azonban ezek nem felelnek meg.

Ezek az ún. „honvédők” annyira nem képesek átgondolni a szavaik súlyát és következményeit, és nem jut eszükbe a német nácik fajelmélete, amely alapján (a kor színvonalának megfelelő) genetikai alapon sorolták be az embereket, társadalmi kasztrendszert kezdtek létrehozni (nem véletlen az indiai eredetű árja név használata sem).

A kultúránk jelenleg is folyamatosan változik és fejlődik, a „nyugati” hatások közt, amelyek között olyasmi is van mint a gyermekek védelme a családon belül (azt hallottam régebben, hogy a gyermeknevelés mint olyan a zsidó családokban létezett először, a középkorban a legtöbb családban egyáltalán nem foglalkoztak a gyerekekkel), vagy humanizmus, az illemszabályok (lényegileg angol eredetűek, tőlük vette át mindenki) és hasonlók.

Ha a kultúránkat meg akarjuk szabadítani a "rá rakódó szeméttől", akkor először a műanyagok használatát kezdjük el korlátozni (flakonok, evőeszközök, zacskók, poharak, tálcák, stb.), majd az egyéb kidobásra kerülő textil, élelmiszer és egyéb hulladékot kell a minimálisra csökkentenünk. Ettől eltekintve nincs olyan, hogy „a külföldi kultúra szemete”, jobb vagy rosszabb minőségű kulturális termékek léteznek csupán.

Olyan viszont létezik valóban, hogy kisebbrendűségi érzés, ami abból fakad, hogy a szellemi műhelyek nagy többsége tőlünk nyugatra működik és a legtöbb újdonság ezekben jön létre. A radikális jobboldaliak közül sokan nem hajlandóak elviselni, hogy ez ma a helyzet, ez alakult ki és kész. (100 év múlva nyilván más lesz, akkorra a kelet-ázsiai kultúra leural majd mindent.) Ők azt szeretnék látni, amiben jobbak vagyunk, mint mások. Azt nem látják, hogy micsoda nyereség a nyugati jogrendszer, politikai és gazdasági rendszer, számos szokás átvétele. A legjobbak manapság az ún.”éltanulók”, akik kevés dolgot találtak fel, de mindent jól alkalmaznak: Az élet a finneknél, svédeknél, dánoknál a legkönnyebb.

Másik vonásuk a szélső jobbereknek, hogy katonaemberek. Kövér László is például pályatévesztett, a katonaság lett volna neki való inkább, ott fokhegyről kiejtett szavakkal intézkedhetne, nem kellene bajlódnia holmi „más véleményűekkel”. Csak a harcos mentalitásúak keresik a rokonságot azokkal a népekkel mint a hunok, akik a katonáskodásukkal tűntek ki leginkább, kulturális hozzájárulásuk jelenleg csekélynek tűnik. Számukra egy ilyen rokonság dicsőséges lenne, a józan gondolkodásúak számára inkább szégyellni való.

A szélső jobboldali politikusok nagyon alkalmasak lehetnek a hagyományőrző falvak vezetésére, ezt komolyan gondlom. Ennél nagyobb nagyságrendű feladatokra viszont már nem. Az euroszkeptikusok arra lennének alkalmasak, hogy az európai kultúrát milliónyi kis falu hálózatává alakítsák át, teljesen falusivá tegyék Európát. Szembe mennek azzal a trenddel, hogy jelenleg a világ urbanizálódik, a legtöbb ember az információban gazdag és több lehetőséget kínáló városokban szeretne élni.

A magyar kultúra „védelmezői” , össze-vissza beszélnek teljesen értelmetlen és nevetséges dolgokat, arra sem veszik a fáradságot, hogy az indulataikon valahogy felülemelkedve pontosan és őszintén meg tudják fogalmazni, hogy mit is szeretnének. Néha azt szeretnék, hogy hagyják őket békén a kis világukban, vagy pedig harcolni akarnak, mert harcos természetűek. Az ellenség ilyen szempontból másodrendű, a lényeg, hogy legyen valaki, aki ellen harcolhatunk. (És közben sem kell gondolkodni, amely tudjuk, túl fárasztó tevékenység.)

A harcos ember nem őszinte, a harcban az őszinteség nem kifizetődő. A katonás mentalitás lényege, hogy a parancsokat pontosan teljesítsük, gondolkodásra nincs szükség csak karizmatikus vezérre. Olyan karizmatikus vezérre mint például Hitler vagy Ceausescu volt, - nem véletlen, ha a mérsékelt gondolkodásúak nem szeretik a politikában sem a túl karizmatikus, túlságosan domináns egyéneket, mint amilyen Orbán Viktor jelenleg. (Tehetséges és alázatos szakembereket szeretnének annál inkább látni.) Na és persze kell egy minta egy harcos országra, amely jelenleg Oroszország, amely egyébként egy tipikusan rosszul menedzselt ország, viszonylagos gazdagsága is csak az ásványkincsekre épül, főleg olajra és földgázra.

A radikális, hagyományőrző jobboldalnak azzal kell foglalkozni, amiben jók, hagyományőrzéssel, nem pedig hatalmi igényekre törve az állampolgár átnevelésével foglalkozni a nem létező „kultúrszenny” ellenében. Tanítsák meg a gyerekeket igényesen olvasni, hogy még egy Jókai regény se legyen nekik akadály (ez manapság lehetetlennek látszik). Hiszen a magyar kultúra rengeteg kincset hozott létre az évszázadok során és hoz létre ma is. Az ősi magyar kultúra az egésznek egy kis része, és lehet nosztalgiázni ugyan, de ebből 90%-ban csak giccs jön ki, a régi magyar kultúra hamis utánzata.

Egyébként nem csak a szélsőjobb, hanem szinte az egész magyar politikai élet tele van múltba révedéssel és hamis nosztalgiázással. Vannak, akik a nem létező Kádár-rendszer iránt nosztalgiáznak (Kádár egy helytartó volt csupán, ha Moszkvában sütött a nap, akkor nálunk is, ha esett az eső, akkor nálunk is), elfeledve azt, hogy Venezuela, Kuba, Argentína vagy épp a Szovjetunió gazdasági eredményei milyen csalókák voltak és mekkora buktákba szaladtak bele. De persze minden rendben volt nálunk a rendszerváltásig, addig paradicsom volt, utána viszont jött a pokol.

Másik hamis nosztalgia a kudarcot vallott Horthy rendszer iránti, amely amellett, hogy kiélezte a társadalmi ellentéteket, egyre kevésbé tudta megőrizni az ország önállóságát, a ’30-as évek végétől már az történt nálunk, amit a németek akartak.

További hamis ítélkezés egyes politikusok múltbeli tetteit venni alapul: ilyen mércével Orbán Viktor Soros György ügynöke kellene, hogy legyen, hiszen az ő ösztöndíjasa volt és a rendszerváltás idején is támogatta a Fideszt. Mindenki követett el hülyeségeket vagy a másik lehetőség, hogy épp most követi el őket (mint Orbán), minden politikai irányzatnak megvannak a maga ellenszenves oldalai. A liberális, szocdem, kereszténydemokrata, zöld, euroszkeptikus stb. politikának mind (f)el kell tudni ismernie a saját hibáit, és abban dolgoznia, amiben a legjobb. Nem pedig összefogni még az ördöggel is az ellen, akit a legjobban utál.

 A politika nem kell, hogy minden esetben csak küzdelem legyen, az empátia létező dolog a politikában is: racionális döntés a másik helyébe képzelnem magam. A jelenlegi szélsőjobb viszont nem mutatja semmi jelét annak, hogy erre képes lenne, kultúráról beszél miközben az alapvető kulturáltság hiányáról tesz tanúbizonyságot.

Nem érzem jogosnak az EU tisztségviselőinek megválasztását illető kritikákat, főleg egy erősen demokráciadeficites országban nem. A kritizálók nem nagyon ismerik a politika gyakorlati működését: igen, mindig rengeteg egyeztetés és háttéralku folyik a demokratikus rendszerekben, a politika mestersége mindenhol erről szól (kivéve a diktatórikus formákat, mert ott a központi döntéseket csak le kell tolni a társadalom torkán). Ez az átlagemberek számára időigényes, olykor idegőrlő és borzasztóan unalmas tud lenni. Sokkal jobban szeretnének látni lánglelkű magányos hősöket, akik folyamatosan megvédik, lerendezik, átviszik, keményen kiállnak stb… jellegű cselekvéseket hajtanak végre. Eszerint az amerikai akciófilmek em túl előnyös hatással vannak ránk, legalábbis a realitásérzék tekintetében.

Az EU szervezete jelen formájában mindenekelőtt a nemzetállamok Európája, - az ezzel ellentétes állítás puszta demagógia, - ez bizonyosodott be az egyeztetések során, hiszen az egyes állam- vagy kormányfőket mind megkérdezték a tisztségek elosztásakor, a jelöltek személyét gyakorlatilag jóvá kellett hagyniuk. Természetesen a rendszer nem teljesen igazságos, hiszen a legnagyobb országok vezetőinek a véleménye, Marconé és Merkelé volt a sorsdöntő, de ezen országok gazdasági ereje is lényegesen nagyobb külön-külön is, mint akár a V4-eké együttvéve.

Nyilván az egyeztetés most hosszabb ideig tartott, mert nem két tömörülés (a kereszténydemokraták és a szocdemek) osztották el a tisztségeket egymás között, hanem mivel viszonylag erősek maradtak a liberálisok (amely mint tudjuk nálunk a közmédiában egy szitokszó), minimálisan az ő beleegyezésük is szükséges volt. Most sírjunk azon, hogy a mostani parlament sokszínűbb, többféle érdeket jelenít meg mint a régi, emiatt az egyeztetések nehézkesebbek? Az euroszkeptikus pártok általában kibicként vannak jelen, és nem nagyon tudnak részt venni az EU működésében, főként mivel annak szétverésében érdekeltek, többségében orosz háttértámogatással. A Zöldek egy eléggé új, és a leginkább jövőorientáltnak mondható pártfrakció, még nem tudtak velük mit kezdeni a többiek, emiatt sajnos nem vették őket elég komolyan, súlyuknak megfelelő mértékben számításba a tisztségek elosztásakor.

Nem értem, hogy a legfőbb tisztségre, az EB elnöki posztjára mért éppen Webert kellett volna megválasztani? Ha a kereszténydemokraták szerint ő a legalkalmasabb, de a másik két legnagyobb tömörülés nem fogadja el, akkor kellett találni valaki mást, Ursula von Leyen személyében. Viszont ebből kifolyólag az EU Központi Bankjának élére nem lehetett keményvonalas, megszorításpárti német politikust választani, ami mindenképp pozitív fejlemény. A fő tisztségek elosztása első látásra jónak tűnik, senki nem arról beszélt, hogy valamelyik JELÖLT (még nem választották meg őket) alkalmatlan lenne. A döntéshozatali folyamatot kritizálni pedig botorság és nem túl gyakorlatias. (A diplomácia ugyanis úgy 90%-ban titkos megbeszélésekből áll napjainkban is.)

Az EU parlamentje NEM törvényhozó fórum, csak jóváhagyja a bizottság által kezdeményezett indítványokat, vagy elutasítja, esetleg módosíthatja ezt. Vessük össze a magyar parlamenttel, amely elvben ugyan törvényhozó hatalom, de az igazi törvényhozást a kormány végzi, a parlament engedelmesen végrehajtja csupán a kormánydöntéseket. Egy nagy színház az egész, nem ritkán a demokrácia karikatúrája. A szavazást a frakciófegyelem határozza meg, az egyéni lelkiismereti döntést a pártok szigorúan büntetik. Az EU működése ilyen szempontból tiszta vizet önt a pohárba: a parlament jóváhagyja (vagy pedig nem) a titkos tárgyalásokon és egyeztetéseken hozott döntéseket – emiatt a vezetőválasztás végül mégis csak demokratikus lesz.

Európa keleti felén valszeg. megszoktuk, hogy erős akaratú, „mindentudó” politikai vezérek döntenek a lényeges kérdésekben, azt furcsálljuk, hogy az EU parlamentjében ez nem így van, hanem minden a csapatmunkáról szól. Keressük a hatalmi motívumot mindenben, ez megint csak a mi optikánk torzítása, hiszen senkinek nincs és nem is lehet megközelítőleg sem olyan hatalma az EU szervezeteiben mint nálunk. Döntéshozatali folyamatokról van inkább szó, érdekek képviseletéről, senki nem akar „lenyomni” senkit – kivéve persze azokat, akik nem hajlandóak a közös munkában részt venni.

A dolog furcsasága azonban az, hogy a Fidesz hirtelen a Néppárt támogatója lett, a gyakorlati euroszkeptikus politikája ellenére. Úgy tűni, hogy a Néppárt frakciója annyira vékony többséggel rendelkezik, hogy szüksége lehet a Fidesz képviselőire is, és a felfüggesztett tagság ellenére mégis kapnak különféle pozíciókat fideszes képviselők. A lengyel kormánypárt azonban az euroszkeptikusok közé tartozik, a Fideszhez hasonló politikája ellenére… na ez már igen logikátlan. Ilyenkor szokás széttárni a karunkat és azt mondani, hogy a politika olyan mint a felvágott, jobb ha nem tudjuk, hogyan készül. (Amely valamelyest mintha ellentmondana a címbeli állításomnak…)

Mi azonban mégiscsak nyerhetünk a Fidesz „megtérésén”, hiszen legalább időlegesen, taktikai okokból fel kell hagyniuk a további „kultúrharccal”, az első engedmény a közigazgatási bíróságok felállításának elhalasztása volt. Kissé tehát lelassulhat a mini Ázsia kiépülése Európa közepén. (Bár ki tudja, Kínát most is nagyon támogatjuk.)

Az euroszkeptikusokról pedig kiderült, hogy nem alkotnak egy frakciót, mert az olaszoknak nem nagyon vannak közös érdekei a lengyelekkel, sem a franciákkal. A britekről már nem is beszélve, egy vicc, hogy ott vannak a parlamentben, de beleszólásuk az eseményekbe nem lenne értelmes, hogyha pár hónap múlva már eltűnnek onnan.

Hölgyeim és Uraim: az EU minden ellenkező híreszteléssel szemben működik, és még jobban működne, ha nem lenne az egyik kis országnak egy olyan kormányfője, aki minden fontosabb döntést folyamatosan gáncsolni igyekszik. Úgy adja el magát mint a nemzeti érdekek védelmezője, holott ez egy humbug, egyszerű bajkeverő csupán azért, mert nem ő szabja meg az EU fő irányvonalait.

Orbánék annakidején a Bibó szakkollégiumban nagyon jól megtanulták, hogy mit jelent a polgárosodás és milyen előnyöket jelent a társadalmak számára. A polgárt inkább a városi életmódhoz szoktuk kötni, de ez nem törvényszerűen van így, mert létezik parasztpolgár éppúgy mint városi kispolgárság is, az utóbbit az indulatosság és szűklátókörűség jellemzi sokkal inkább, mint a polgár tájékozottsága és mértéktartó viselkedése. A polgárosodás viszonylagos anyagi és szellemi függetlenséget jelent (nem „röghöz kötött”), képes az önszerveződésre és az önálló véleményalkotásra, leginkább a konzervatív etikai elvek állnak hozzá közel: a művelődés, tájékozottság és az alapvető viselkedési normák betartása fontosak a számára.

Orbánék a tanultakat némileg alkalmazva meg is próbálták ezeket az elveket a gyakorlatba átültetni első kormányzásunk idején, a kimondott cél a „polgári Magyarország” megteremtése volt. A választási vereség hatására azonban változtattak ezen a politikán és egy jóval szélesebb bázist céloztak meg. Hiába vették be a Fidesz nevébe azt, hogy „Polgári párt”, a „polgári Magyarország” eszméje mégis lassanként lomtárba került. Ez lehetett tudatos számítás eredménye is vagy pedig vezetőség habitusából következő lépés, mindenesetre a párt stílusa messze van ma már attól, amelyet polgárinak lehetne nevezni.

Történelmi terhek

A polgári mentalitást leginkább a parasztinak nevezett hagyományos felfogással tudom szembeállítani. A „parasztozás” gúnyolódásnak hathat, azonban nem tudok rá jobbat jelenleg olyat ráadásul, amit mindenki ismer. Tény, hogy a magyar társadalom nagy része még úgy száz éve a paraszti életmódban élt, és ezen a kommunista rendszer sem segített, hiszen erősen feudális vonásokkal bírt. (Kiváltságosok hatalma, tulajdon- és jogbiztonság hiánya, az önszerveződő és az önálló megélhetésre törekvők vegzálása.) Hozzánk hasonlóan például a lengyelekre az oroszokra is jellemző volt a polgárság kis aránya, a polgárosodottságban való elmaradás Európa nyugati részéhez képest. A magyar polgárság nagy része köztudottan német vagy zsidó származású volt. (A nemesi-dzsentri származás egyébként szintén feudális sajátságokkal bír, hiszen számára is a függelmi viszony a természetes, még ha ennek haszonélvezője is volt.)

A manapság domináns mentalitásban visszaköszönnek a paraszti, feudális reflexek

A földműves alapvetően biztonsági játékos és folytonos félelemben él, hiszen ha tönkremegy a termés, az súlyos anyagi gondokat jelent a számára. Röghöz kötött és pesszimista (mindig a rosszra számít). A közösség zárt, egymást árgus szemekkel figyelik és a kiemelkedő teljesítmény irigységet vált ki (ugyanis félnek attól, hogy az illető elhagyja a csoportot). A falu hagyományain túlmutató műveltség nem jelent különösebb értéket a számára, hiszen ott a kemény fizikai munkára volt szükség. Mivel művelődésre nem nagyon volt ideje, ezért könnyen a félműveltség csapdájába eshet: a félművelt emberre az a jellemző, hogy megtanul pár új dolgot, de tudását nem tudja megfelelően elhelyezni, mert az még nem elég mély és sokrétű ehhez. A tudása annak a felmérésére sem elég, hogy milyen sokat nem tud. Viszont a folytonos félelem kultúrája indulatossá, agresszívvá teheti a saját nézőpontjának védelmében.

Ezzel a mentalitással az a legfőbb gond, hogy az életmódunkban bekövetkezett óriási változások miatt már jórészt funkciótalanná vált, de még az ösztöneinkben, viselkedés mintáinkban erősen benne van. Például a pesszimizmusban, a zéró összegű játszmákban való hitben, a csordamentalitásban, a konfliktuskezelési és érdekvédelmi hiányosságainkban. Feudális reflexekről, tudattalanul átvett, átörökített viselkedésmintákról van szó, amelyek szinte fel sem tűnnek nekünk. Az utóbbi években nem nagyon volt előrelépés e téren össztársadalmi léptékben, a magyar társadalom polgárosodottsága értékvizsgálatok alapján még mindig alacsony szintű. Azok számára szoktak feltűnni a közéletünk elmaradottsága és primitív viselkedésmintáink, akik tartósan más országban élnek és néha hazalátogatnak.

Vissza-parasztosodás

A polgárosodás tőlünk nyugatra sem egy örökre szólóan lejátszott dolog és befejezett tény, ez is visszafordulhat. A világ annyira áttekinthetetlen és bonyolult lett sokak számára, emellett pedig a gyenge minőségű oktatási rendszerek miatt olyannyira nem látnak esélyt a felemelkedésre, hogy szeretnének visszahúzódni, elmenekülni a saját világukba. Sokan hajlamosak feladni a versenyt és az önfejlesztés igényét, inkább visszalépnek egy szintet. Szeretnének látni egy „vezért”, aki biztos pont a számukra és a világban valahogyan „rendet tesz”, igazságot is szolgáltat nekik. A populista politikusok (mint a megnevezés is jelzi) pontosan az ilyen „népi” igényeknek a képviseletét vállalták fel, bár legtöbbször csak szimbolikus gesztusokat tudnak tenni (l. a verbális multi ellenesség, bevándorló ellenesség), az anyagi előrelépést csak kismértékben segítik (pl. a közmunkával). Nem is lehet máshogy, hiszen a gazdasági erőviszonyok és realitások határozzák meg a politika világát, ezeket figyelmen kívül hagyni tartósan nem nagyon lehet.

A káros hagyományokra építve jöhetett létre nálunk egy újabb kiváltságos „nemesi osztály” (NER lovagok, akik egész iparágakat sajátíthatnak ki, és tarolnak a pályázatokon). A mindenkit alapvetően egyenlően kezelő jog uralmával szemben a személyi függelmi viszonyok lettek a fontosak, különösen az állami szférában: a „közszolgák” megnevezésükkel szemben leginkább a feljebbvalóikat kötelesek tökéletesen kiszolgálni, akár elvtelen módon is.

A rendszerkonform értelmiségi elit a nyílt szókimondást összetéveszti a trágársággal és a bunkósággal. A kommunikációs stílusból a Fidesz vezetősége ad „követendő példát” éppúgy, mint arroganciára és agresszivitásra is. A kommunikáció legfőbb célcsoportjai az imént jellemzett gyengén polgárosodott rétegek, olyanok akik leegyszerűsített valóságértelmezéseket igényelnek, azaz nyilvánvaló hazugságokat akarnak hallani, mert ettől érzik jól magukat.

Felmerül az értelmiségi elitek felelőssége

A mai elitek nemritkán a saját kis hermetikus világunkba élnek, nincs élő kapcsolatuk a társadalom alsóbb rétegeivel. Régen a falusi plébános, orvos és tanító napi kapcsolatokat ápolt a hozzájuk fordulókkal – azonban például a mai magyar társadalomban egyiknek sincs már tekintélye, hiszen hivatalnoki, bürokrata működést kérnek rajtuk számon felülről. A magukat elveszettnek érzők nálunk is és máshol is keresik az alternatívákat, a durván leegyszerűsített világképeket, a saját „értelmiségüket” azaz a véleményvezéreket.

Mivel a siker fokmérője legtöbb esetben a társadalmi státusz és a vagyon (mondhatni sajnálatos módon van ez így), ezért sokan azt szeretnék bizonyítva látni, hogy a sikeresek és gazdagok nem tisztességes emberek, velük ellentétben (akik legfeljebb a mások által rájuk gyakorolt „nyomás” miatt lesznek függők különféle káros szenvedélyektől vagy maradnak az anyagi vegetálás szintjén). A tudás hasznosságát, az értelmiség létjogosultságát már dacból is megkérdőjelezik. Az értelmiség felelőssége voltaképp az lenne, hogy törekedjen jobban integrálódni a társadalomba, sznobság helyett alázattal elfogadni és értékelni tudni az egyszerűbb gondolkodású, gyakran nehéz fizikai munkát végző emberek életszemléletét.

A jelenség nem új keletű, minden korban voltak nagy tömegek, akik a táradalom perifériájára szorultak és leginkább csak „kenyeret és cirkuszt” szerettek volna látni. Az emberiség fejlődése igen lassú folyamat és nem egyenletes, még a legfejlettebb országban is vannak nagy számban olyanok, akik az életüknek nem találnak értelmes célokat és emiatt depressziósok lesznek vagy függőkké válnak. Nálunk pedig egy alapvetően járadékvadász társadalmi felfogás az, amely szembe megy az egzisztenciális függetlenséggel és a (teljesítményközpontú) polgárosodás folyamatával.

Oktatás fejlesztése, kulturált, világos és nyugodt közbeszéd, az értelmiségi szerep felvállalása, az emberek egyenlőként való kezelése státusztól függetlenül, a munkavállalók megbecsülése, anti-bürokratikus szemlélet, határozottabb kiállás önmagunkért, alternatív életmódminták elterjedése, az egyéni vélemények és nézőpontok tisztelete, önfejlesztés, igazságosabb adórendszer és közteherviselés, a jog valódi szerepének helyreállítása – többek között ezeket tartom olyan eszközöknek, amely elősegíthetik az általam kívánatosnak tartott polgárosodás folyamatának beindulását.

A nagy Oroszország a 2010-es évek elején éles fordulatot vett, különféle okok miatt divatba jöttek a két világháború közötti fasiszta Iljinnek (azt a bizonyos kommunista „Iljics”-et is háttérbe szorító) gondolatai. Az ő nyomán járva orosz ideológusok piedesztálra emelték azt az eszmét, hogy Oroszország „az ártatlanság” maga, erkölcsi fölényben van a bűnös nyugattal szemben. Putyin erre a vonalra ráállva teljes pálfordulatot hajtott végre és megkezdte az illiberális rendszerének kiépítését – amelynek első lépéseként az orosz alkotmányosságot mintegy meghekkelve ismét államfővé választtatta magát 2011-ben.

Szerintem itt lényegében arról volt szó, hogy Oroszország visszaerősödve ismét nagyhatalmi ambíciókkal lépett fel, ezért ennek érdekében lefektette az agresszív külpolitikát jól szolgáló és a köznépnek is nagyon jól eladható ideológia alapjait. Kellett persze egy Vezér is egy ilyen helyzetben, akinek elég tekintélye és megfelelő fellépése van ahhoz, hogy ennek a rendszernek az arca legyen, Putyin pedig habitusában pont megfelelt erre a feladatra. (Az elvont gondolkodást kevésbé művelők számára ugyanis nem létezik olyan, hogy "rendszer", csupán egyes személyek.)

Timothy Snyder: A szabadság felszámolása című könyve pontosan azt a folyamatot írja le, ahogyan az orosz külpolitika a diplomácia „ortodox” eszközeit elhagyva, úgy vált agresszívvá és úgy volt képes befolyásolni az eseményeket a világ jelentős részén (kavarva azt a bizonyos valamit), hogy az sok éven keresztül teljesen észrevétlen maradjon a naiv, kevéssé tájékozott nyugati médiumok és politikusok számára. (Éppúgy nem figyeltek Putyin írásaira és beszédeire, mint annak idején Hitlert sem vették komolyan. Az orosz propaganda voltaképp arról szólt, hogy az orosz lélek alapból ártatlan és felsőbbrendű a romlott „nyugathoz” képest, emiatt az oroszok számára szinte minden eszköz megengedett az ellenséggel szemben.)

Snyder könyvével kapcsolatban sokan leírták, hogy mért volt számukra megvilágosító erejű. Én viszont úgy vagyok vele, hogy mivel az orosz média különféle anyagait használja fel, számomra ezek a részei annyira olvashatatlan zagyvaságok, amennyire egy magyar közszolgálati tévécsatorna hírműsorai is többnyire nézhetetlenek. (A konklúziói viszont jónak tűnnek.) A nagyságrendek persze mások: az orosz hazugságáradat sokkal nagyobb tétekben blöfföl, mint azt mi errefelé megszoktuk. Nem beszélve arról, hogy az orosz lakosság 90%-a a kormányzat által uralt TV csatornákból tájékozódik, nálunk szerencsére (jelenleg) más a helyzet.

Mivel az oroszok éveken át folyamatosan megvezették az Európai Uniót a gátlástalan területszerzési céljaik érdekében, ezért nem tűnik nagy túlzásnak velük szemben a szankciók bevezetése. Nem beszélve arról a munkáról, amelyet az orosz hackerek a skót népszavazás és a brexit idején kifejtettek, és hogy a mai napig folyamatosan támogatják az euroszkeptikus szélsőjobbos pártokat, hiszen az orosz stratégiai cél a zavarkeltés, az EU teljes szétverése.

Kis-Oroszország pedig akkor jön létre, ha egy állam vezetése hűen követi az orosz módszereket és modellezni igyekszik azokat kicsiben, a saját országában. A kommunista rendszer alatt a magyar pártvezetésnek nem sok választása volt, afféle Kis-Oroszországot kellett létrehozni nálunk, csak apróságokban lehetett a hivatalos irányvonaltól eltérni. Most viszont megint nagyon közel került az Orbán rendszer ahhoz, az Európai Unión belül ugyan, de annak gyenge pontjait messzemenően kihasználva, önként és dalolva Kis-Oroszországot hozzon létre. Az is lehet, hogy már meg is valósította.

Az orosz külpolitikai érdekek feltétlen és szolgai követése már elég feltűnő évek óta, ezért mindenki tudja, hogy az EU-ban melyik kormányfő Putyin legnagyobb barátja. Az orosz módszerek átvétele az értelmiség megtörésében és a tudomány kontrolljában szintén jól látható, a médiumok központi irányítása és az agymosó propaganda is teljesen hasonló eszközökkel történik. (Kíváncsi vagyok, hogy kinek fizetünk jogdíjat.) Az Unióban nálunk valósult meg csak szégyenletes módon (a demokratikus elveknek ellentmondó és teljesen szalonképtelen) vezérelvű demokrácia, ahol a rendszer egyetlen ember hatalmára épül és minden gátló tényező (fékek és ellensúlyok) kiiktatása már rég megtörtént.

Egy alapvető eltérés az orosz rendszerhez képest, hogy Putyin már évek óta nem akar beleszólni mindenbe, például nem az ő saját véleménye dönt az oktatásról (amelynek folyománya, hogy az orosz oktatási rendszer tisztán jobb eredményeket produkál a miénknél). Nálunk egyetlen abszolút döntésképes személy van, és mindenki hozzá akar fordulni a problémáival, emiatt a rendszer nem nagyon működőképes (ami általában az állam szolgáltatásain jól lemérhető: oktatáson, egészségügyön, hivatali ügyintézésben és a tömegközlekedés színvonalában).

Persze nálunk az oroszokhoz képest régen is és most is, az intézkedések sokkal „lájtosabbak”, nem annyira durvák, például a mi kormányunk nem igyekszik az ellenzékieket börtönbe küldeni, megelégszik a szisztematikus lejáratásukkal. Nincs nálunk orosz szintű macsóság sem, amely globális „meleglobbit” emleget, csupán a homofóbia bátorítása, antiszemitizmus fedőnevű orosz kulturálatlanság (bunkóság) sem, csak folyamatos „sorosozás”, a gazdaság egyes területein a versenytársak kiszorítása sem feltétlenül maffiamódszerekkel történik. Ezen kívül habár nálunk nincsenek ásványkincsek mint az oroszoknál, a magyar oligarchákat kevéssé feltűnően, de arányában hasonlóan gazdagítják az EU támogatások (amely szintén egyfajta járadékvadászat).

Az EU-tól nem várható, hogy ezek ellen fellépjen, még a nagyobb országok is inkább a saját problémáikkal vannak elfoglalva, az ún. magországok megerősítése a fő cél, (ebbe próbált belekavarni Orbán, sikertelenül) és ezt tükrözi most a vezetők kinevezése is. Aki részt akar venni egy szorosabb együttműködésben az megteheti, aki nem arra viszont nem fogják, és igazából nem is nagyon tudják rákényszeríteni.

A legszomorúbb fejlemény annak a keleti (jobb szó híján) „kultúrának” a megszokottá válása a közéletünkben, amely orosz mintát követve az egymással szembeni bizalmatlanságot, az intoleranciát és az agressziót erősíti fel a társadalmon belül.

A net látszólag nagyon nagy hatalmat ad az embernek, hiszen pár kattintással elérhető bármilyen információ és különféle virtuális világokba léphetünk be. Ezzel azonban sokan visszaélhetnek és kihasználhatják a naivitásunkat, a hiszékenységünkre építve manipulálhatnak minket. Kérdés, hogy melyik fajta manipuláció a legveszélyesebb nekünk magánemberként?

A gyerekeket fenyegető veszélyektől eltekintve ide tartozhatnak: Cégek információt gyűjtenek rólunk, netfüggőség, pornográfia, élő kapcsolatok leépülése, álhírterjesztő hackerek, információbuborékban élés, politikai célú megfigyelések. Nagyon vázlatosan megprólom ezeket összefoglalni, nyilván lehetne még a bővíteni és pontosítani ezt a listát.

Én magam az úgymond fogyasztói szokásaink felmérését tartom a legkevésbé ártalmasnak és legkönnyebben kivédhetőnek. Ne gondolja senki azt, ha egy közösségi oldalt vagy videómegosztót használ ingyenesen vagy bármelyik más nem fizetős szolgáltatást vesz igénybe, azzal nem fog a nagy számok törvénye alapján a portál tulajdonosának valamilyen módon bevételt generálni. (Nyilván azért hozták létre valakik, hogy pénzbevételük legyen belőle.) Közismert, hogy bizonyos algoritmusok pontosan felmérik az ízlésünket és szokásainkat (a voltaképpeni adatgyűjtésre nincs is szükség), azonban ezt jobbnak tartom egy fokkal azoknál a TV reklámoknál, amelyek számunkra kevéssé szimpatikus vagy érdektelen termékeket hirdetnek. (Ízlés kérdése, aki fél attól, hogy kicsalják a pénzét, az "dugja el" maga elől még a hó elején fizetése 10-20%-át valamilyen jó hozamú, esetleg államilag támogatott befektetésbe.)

Egy biztos, ha a gépet kikapcsolom és megkérdezem a barátaim véleményét valamilyen termékről, azt nem fogja tudni kideríteni semmilyen algoritmus. (A tevékenységem elrejthető vagy alternatív módon is gyakorolható.)

A netfüggőség a sokféle függőségünk egyike, amikor különféle virtuális környezetekhez annyira hozzászokunk, hogy a valóságot a minimálisra korlátozzuk (a megélhetés szintjére, a személyes kapcsolatokat elhanyagolva). Ennek enyhébb fokozata, ha minden nap a telefonunkat nyomkodjuk vagy a laptopunkat pötyögjük, anélkül hogy legalább egy közvetlen baráti beszélgetésre, családi programra, természetjárásra, sportolásra vagy egy könyvben való elmélyedésre sort keríthetnénk. Az internet gyorsasága és hatalmas információtartalma nyilván felületességhez vezet.

Ha ráérzünk a net korlátaira, akkor ez a veszély kevésbé fenyeget: például egy közösségi médium nagyon jó a kapcsolattartásra, viszont ha sokat várunk tőle, akkor nagyon csalóka tud lenni, hiszen „élőben” mindenki teljesen más. A net egy rengeteg lehetőséget kínáló eszköz, amelyet jól használhatunk, az viszont már hiba, ha a net használ minket, vagy éppenséggel a videojátékok rabjává válunk. (T.képp pótcselekvés kategóriáról van szó.)

A munkahelyi digitalizációnak is megvannak a korlátai: meggyorsít sok folyamatot, de mindig marad sok olyan apró információ, amelyet nem lehet a rendszeren keresztül vagy e-mailben megosztani, csak személyes megbeszélésekkel lehet eléggé jól tisztázni. (Aki már látott egyre nagyobbra növő e-mail kígyót, mikor ezzel akarunk egy kissé bonyolultabb feladatot megoldani, de a kép egyre zavarosabbá válik és egyre kevésbé értjük, amiről beszélünk, az tudni fogja, hogy mit értek a korlátok alatt.) A legtöbben „humanizált” munkahelyeket szeretnénk, nem droidokként dolgozni még irodában sem.

A nyugati demokráciában az internetet nem korlátozzák, ezért bizonyos helyeken elterjedtek a neten bizonyos törvénysértő gyakorlatok: szexuális perverziók és zaklatások, szadizmus, illegális drog- vagy fegyverkereskedelem. A rendőrség nehezen tud az ilyenek ellen fellépni a nem mindig megfelelő technikai adottságaival, a szűrés az esetek nagy számra miatt is eléggé gyenge hatékonysággal működik. A bűnözőket lekapcsoló technikai fejlesztéseket úgy gondolom az adófizetők minden országban hajlandóak finanszírozni amellett, hogy a szenny kultúráját terjesztők elleni keményebb fellépés is igencsak megfontolandó.

Az internet ezen felül afféle globális faluként is működik, a rengeteg pletykával együtt (rosszindulatú és erősen túlzó vagy teljesen megalapozatlan híresztelésekkel). Az emberi hülyeség csoportosulását, egymás folytonos hülyítését érzem az egyik legnagyobb problémának, a netes kultúra hiányát, annak teljes kiforgatását és parodisztikus használatát. Ez a bizonyos információbuborék, amikor annyira győzködjük egymást arról, hogy a Föld lapos, hogy még el is hisszük. (Annak bevallása lenne fair, hogy mondjuk "földhöz ragadt" felfogású vagyok, nekem a világ egy 5km-es sugarú kör a falu határánál, emiatta a Föld gömbölyű volta számomra nem bír különösebb jelentőséggel.)

Ez a net teljesen felelőtlen használata nem kis arroganciával, amihez képest még súlyosabb eset a fizetett trollkodás, vagy azok az álhírterjesztő algoritmusok, amelyet hackerek terjesztenek (pl. az orosz hackerek küldte rá ilyen botokat a Brexit szavazás előtt a britek oldalaira, hogy a kilépés iránti hangulatot gerjesszék.)

Ezeken kívül még a „keleti országokban” – a határvonal tőlünk kicsivel keletre húzódik, de akár rajtunk keresztül is húzódhat a jövőben,- főként Oroszországban és még inkább Kínában, más ázsiai országokban a netet annyira cenzúrázzák, hogy a szerintük „társadalmi békét sértő” tevékenységbe néha még a kormányzatellenes, ellenzéki tevékenység is beletartozik, ezért azt is blokkolják. A központi kormányzat részéről a politikai cenzúra nagyon hatékonyan működik, az ellene vétők fizikai retorziókra is számíthatnak. A legveszélyesebb talán a kormányzat által működtetett netes cenzúra. (Nem beszélve a kínaiaknál az állampolgárokat azonosító és megfigyelő „orwelli típusú” kamerák tervezett rendszerbe állításától.)

A politikustól elvárjuk, hogy okos, minden hájjal megkent, kemény tárgyalófél legyen, ugyanakkor talpig becsületes is, ami enyhén szólva kissé ellentmondásosnak tűnik. A politika világa ráadásul egy olyan közeg, amelynek a működésmódját a legtöbben nem nagyon ismerjük és a saját magunk módján képzeljük el. (Olykor bele is vetítve a saját tulajdonságainkat másokba, de ezt most inkább hagyjuk.)

Túl könnyen ítélkezünk és zárunk ki politikusokat gyakorlatilag szubjektív szimpátia alapon, olyan érvek alapján, amelyek csak elsőre tűnhetnek igazán „perdöntőnek”. Azért ezt a szót használom, mert úgy viselkedünk, mintha bírósági tárgyaláson lennénk, ahol az illető bűnössége az ő erkölcsi elítélését jelenti, erre hivatkozva gyakorlatilag az együttműködés elutasítását az általa képviselt irányvonallal szemben. Néhány példát érdemes megnézni más bloggerektől kölcsönözve. (N.b:Még a legjobbak is könnyen beleesnek ilyen jellegű megítélésbeli hibákba.)

1.Falusi pletyka szintű kiragadott infók, háttérismeretek nélkül.

Az ALDE kompromittálta magát, mert A,Multinacionális cégektől fogadott el támogatásokat. – Ez Nyugat-Európa legtöbb országában jogszerű. Próbáljunk nem Pavlov kutyájává válni attól a szótól, hogy „multi” és nézzük meg egy kicsit a magyar kampányfinanszírozást, ahol ez nem lehetséges: Ami nálunk van e téren, az korrupció melegágya szakértők egybehangzó véleménye szerint. B, Olyan cégektől fogadott el mint a Monsanto.. a világ leggyűlöltebb mezőgazdasági cége valóban, de vegyük figyelembe, hogy a GMO nagyon sok országban NEM vörös posztó, mert nem mindenhol osztják a nálunk jellemző felfogást, másrészt a Glifozát „állítólagos” rákkeltő hatása pedig csak a helyenként idióta amerikai jogrendszerben ténylegesen az, az európai szerint nem. És igen, a multicégek valóban lobbiznak a legtöbb pártnál, ez van. De legalább nyilvánosan teszik ezt, ellenőrizhető módon. Akinek nem tetszik az reklamál és majd megbeszélik (ez is történt egyébként Verhofstadt és Macron között).

2.Lejárató cikkek arról, hogy fiatal korában mit tett az illető.

Egyetemista korában csatlakozhat az ember olyan mozgalmakhoz, amelyeket később esetleg megbán. Horn Gyula pufajkás volt, Orbán Viktor liberális, Schneider Tamás afféle szkinhed és Vona Gábor nézetei is sokat változtak – éppúgy mint mindenkié. A 25 éves korunkban vallott nézeteink egyáltalán nem meghatározóak. Mutasson nekem valaki olyan 20.századi magyar kormányfőt, akinek a pályája végig teljesen korrekt volt.

Ellenpélák is vannak bőven: Sztálin sem diktátorként kezdte, Hitler festőnek indult, aztán valahol kisiklottak. Szerencsére a legtöbben pozitív irányokban változunk.

3.Be nem vallott szubjektivitás.

Úgy ítélkezünk, hogy nem nézünk magunkba és az elfogultságainkat nem valljuk be. Akkor lenne frankó, ha azt mondom, hogy az illető nekem mondjuk túl „kocka”, vagy valahogy nem fog meg, amiről beszél, ezért bevallottan überkritikusan fogom szemlélni a fószert.

Például az is lehet egy szempont, hogy jól képviselje a határon túli magyarokat. Ilyet azonban éppolyan ritkán fogunk találni az EU Parlamentben, éppúgy mint mondjuk a katalánok ügyét támogatót, senkinek nem lesz a szívügye. Van aki kimondja ezt, van aki hallgat róla. Kivételes eset az, ha a magyar kormány tud valamit ígérni cserébe, akkor lehet, hogy támogatni fogja. Mert így működik a politika, érdek alapon.

Kinyilatkoztatások helyett be kell ismerni, hogy ezt a dolgot én ezért meg azért így látom, nem arról ítélkezni, hogy az illető úgymond „kóser” vagy nem az (azaz tiszta vagy ”tisztátalan”... eléggé furcsa szó).

4.A sumákságot díjazzuk.

Ez nekem egy vesszőparipám, hogy a magyar társadalomra különféle okok miatt a sumákság díjazása a jellemző. Medgyessyt nem nagyon ítéljük el Gyurcsánnyal szemben, holott az előbbi nem csinált gyakorlatilag semmit, az utóbbi legalább megpróbált pár dolgot. A pártján belüli nagy sumákok nem támogatták persze semmiben, inkább keresztbe tettek neki. Ezzel persze nem mondom, hogy Gyurcsány akárcsak megközelítette volna azt a szintet, hogy jó kormányfőnek lehessen nevezni, viszont volt neki például egy pénzügyminisztere is, akit később senki sem vett elő. Egy hibára ráugrunk és mindig azon rugózunk, amit száz eredménye se tehet jóvá: Merkel nagy hibát követett el 2015-ben a menekültválság idején, amit később el is ismert. Viszont a külpolitikai törekvései ettől függetlenül általában jónak mondhatóak, a belföldi, ezen belül a gazdasági eredményei kimondottan jók. A bűnbakképzés mechanizmusa azonban jól működött mindkét esetben.

Igen, ítélkezők vagyunk, ezt nem csak én mondom, hanem a Határátkelő bloggerei is gyakran említik.

5.Túlbecsülünk egyes tényezőket.

Én az USA elnökeinek szerepét a világpolitikában túlértékeltnek látom. Nekik is megvannak a korlátaik gazdaságilag, katonailag, azt sem feledve, hogy az Államok a világ népességének csak kis részét adja. A jelentőségük túlbecslése alighanem az amerikai kultúra (filmek), az angolszász popzene és az angol nyelv elterjedt használata miatt van így, a világ jelenleg legütőképesebb hadserege ehhez még önmagában kevés lenne.

Némelyik amerikai elnök megpróbál túllépni a korlátokon, de úgymond pofára esik. A Közel-Keleten éppúgy mint Irán vagy Észak-Korea esetében, Vietnamról nem is beszélve. Erőegyensúlyok vannak mindenfelé, sőt a „nagy játékosok” mint Kína úgy helyezkednek, hogy ez az egyensúly megmaradjon. A hatásuk ezekben a térségekben mondhatni elenyésző, többnyire negatív (bár nem minden esetben).

Az USA van leginkább kirakatban minden szempontból, de Oroszország hozzánk sokkal közelebb van, Putyin hatása nem véletlenül érződik ennyire a magyar politikában (a kormány stílusában és módszereiben is, azt másolni látszik). Az orosz vezetőkről és az ő hatásukról kevés szó esik, a régi nagyokat, Hruscsovot, Brezsnyevet és Jelcint is beleértve.

6.Távolról ítélkezünk az adott kultúra és a helyzet mélyebb ismerete nélkül.

A palesztin-izraeli konfliktust valószínűleg sosem fogjuk jól megérteni. Sőt még azt sem, hogy mi történik a szomszédunkban, hogy valójában mért mentek ki a csehek és a románok nagy számban tüntetni. (Lehet, hogy maguk a tüntetők sem értik, mert az érzelmi motívumaik voltak erősek. Nem túl jó hasonlat, de a békemenetek is inkább érzelemvezérelt demonstrációk voltak, nem annyira konkrét követelésekről szóltak.)

Mások ugyanígy nem tudnák megítélni Kossuth Lajos vagy Hunyadi Mátyás vagy Horthy Miklós vagy akár Nagy Imre szerepét, mert nem ismerik a magyar kultúrát és a magyar történelmet.

7.Nekem a kiszelektáláshoz ennél több kell.

Nekem az ALDE és a liberálisak kevéssé szimpatikusak és nem lesznek a kedvenceim, de nem szeretnék olyan ítélkező sem lenni, mint ami a magyar társadalomban általában szokás. Nálam ami kiveri a biztosítékot az a képmutatás, hogy „úgy teszünk mintha”. Bohócot csinálunk az intézményeinkből, a jogrendszerből, mindenből. A jogot betű szerint betartjuk, de valójában arra használjuk, hogy „betartsunk” vele, másoknak. Kamupártot alakítva, amelynek a neve majdnem ugyanaz mint az ellenzéki összefogásé. Ál-beadványokat adunk be népszavazási kérésként és „kopaszokkal” megakadályozzuk, hogy mások beadhassák. Az övön aluli technikák arzenáljának bevetése, amelyre az orosz hekker hadsereg is jó példa, álinformációk terjesztése, az számomra sokkal durvább, mintha valaki a nyilvánosság előtt elfogadja néhány nagyvállalat támogatását. A zavarosság fokozása a közéletben, annak a barnának a kavarása, ami sokkal inkább zavar.

8.Végül is a politika világa tele van érzelmekkel.

Szerintem ez a fő oka annak, hogy tüntetéssorozatok vannak mostanában mindenfelé a technokratákkal szemben, sárgamellényesek Macron ellenében, mert tíz forinttal megemelte a benzin árát, Babis ellen Prágában homályos és nem túl meggyőző vádaskodásokkal, Bukarestben korrupciós vádakkal a kormánnyal szemben éppen ott, ahol a korrupció még inkább népszokás mint erre mifelénk.

Nálam ezek csak ürügyek, a nagy megmozdulások mögött úgy gondolom érzelmek vannak, főként pedig alapvető elitellenesség éppúgy mint a brexit mögött is. Sejtésem az, hogy a legtöbben olyan politikusokat szeretnének látni, akik valahogy közelebb vannak hozzájuk. (Nem ilyen színű lovat akartak, amikor a szavazatokat rájuk adták, valahogy eltértek az általuk kívánatos iránytól. Szegény polgárok túlságosan hittek a demó verzió hitelességében?) És pontosan ebben rejlik a populista politika sikere, Le Pentől Salvinin át Orbánig és Putyinig. Ők azon a nyelven beszélnek, amit sokan hallani szeretnének, emiatt adott esetben jóval nagyobb bűnöket is megbocsátanak nekik.

Ja igen, pár magyar blogger (akik egyébként értelmes és művelt embernek tűnnek), úgy tűnik, hogy kicsiben lemodellezték a párizsi és a prágai tüntetéseket, a maguk módján „tüntettek”. Nagy dumás, jól odamondok alapon, aminek tapsol a publikum. (Ami ez esetben lájközön.)

A gondot viszont az jelenti, hogy az érzelmek bevallása általában nem szokás nyilvánosan, főleg a politikában nem, ahol mindenki erőt, keménységet vár el, na és persze jó sok képmutatást.

Valljuk be inkább nyugodtan, hogy mért nem szeretjük és milyen érzelmeket vált ki belőlük az bizonyos fószer vagy az úrhölgy. Sokkal inkább megvan ennek a maga létjogosultsága, mint erőlködni, mondvacsinált okokat keresni arra, hogy ők mért nem lehetnek okék nem csak nekünk, - de másoknak sem.

Nem lesz 11 milliárd ember a századfordulón

A természetes környezet pusztulása miatt előrejelezhető különféle törzsi és országok közti háborúk kitörése a vízért, a termőföldért és a jobb éghajlati körülményekért is. Az még alighanem elkerülhető, hogy rengeteg ember essen áldozatul, viszont a válságos helyzetek és fizikai létbizonytalanság elvezethet oda, hogy a népszaporulat erősen visszaeshet azokon a forró égövi területeken, ahol jelenleg nagyon magas (elsősorban Afrikában és Indiában). Akik elhagynak egy adott területet és táborokban élnek, ők örülnek annak is, ha saját magukat fenn tudják tartani. (Maltuziánus katasztrófának is szokták nevezni, amikor óriási embertömegek süllyednek le a puszta vegetálás szintjére.)

A populációs előrejelzéseket mind hibásnak tartom, hiszen csak a jelenlegi trendek meghosszabbításain alapulnak, de nem veszik figyelembe a pár évtizeden belül egyre nagyobb valószínűséggel fellépő drasztikus változásokat, amelyek eredményeképpen egyes területek eltartóképessége nagyon lecsökkenhet.

A nyilvánvaló összefüggések nagy erőket mozdíthatnak meg

A globális felmelegedés hatásai a forró égövi országokban lehetnek a legerősebbek, és még a legtanulatlanabb ember számára is felfogható egy olyan összefüggés, hogy ha egyre többet füstölünk és több hőt termelünk, akkor a Föld bolygó is lassanként egyre melegebb lesz (még ha az összefüggés az üvegházhatású gázokkal nem is ilyen direkt, és csupán durva leegyszerűsítése a valódi folyamatoknak). Emiatt sokan hajlandóak lesznek tenni ellene: védeni az erdőket, a növényzetet, a termőföldet és – megfelelő pénzügyi segítség esetén,- használni azokat a modern technológiákat, amelyeket a fejlett országokban már megvannak vagy a következő évtizedekben fejlesztenek ki és működtetni fognak.

Mindez persze nem jóslat, csupán egy optimista szcenárió felvázolása, gondolatébresztő jelleggel.

A különféle pártok és mozgalmak eltérő megközelítései is jól jöhetnek

Környezetünk védelme a gazdaság fejlesztéséhez vagy a népjóléti intézkedésekhez hasonlítható politikai értelemben, mert sokféle párt és politikai felfogás hozzá tudja tenni a magáét, eltérő szemszögekből.

A konzervatívok lényegében a hagyományos életmódokhoz és régi természetközeli eljárásokhoz való visszatérést hirdetik, ami egy részmegoldása lehet a problémának. Hagyományos mezőgazdasági kistermelés, a házak hőszigetelése bevált természetes anyagokkal és a termelés lokalizációja tartoznak ide többek között.

A baloldalhoz kissé közelebb álló technokrata szemlélet az anyagok jobb visszaforgatásában, a szén-dioxid és más üvegházhatású gázok megkötésében és a (megújuló forrásokból nyert) energiatárolás javításában mindenképpen szükséges.

A szocialisták az oktatás és életminőség javításában, az egyén szintjén segíthetnek abban, hogy a problémák súlyát és a változások szükségességét azok is érezzék, akik jelenleg a társadalom perifériáján tengődnek.

Feljövőben levő környezetvédő pártok, a zöldek fogalmazhatnak meg új prioritásokat és akcióterveket, jelentős forrásokat mozgósítva dolgozhatnak ezeken kormányra kerülve egyes minisztériumokban.

A radikális mozgalmaktól sok jó nem várható

A radikális mozgalmakat inkább a pozitív változások kerékkötőjeként látom, mivel nagyon sok ember összefogását érintő feladatokban jelentős kompromisszumkészségre van szükség, nem pedig a problémák kiélezésére és az erőszak kultúrájának reklámozására. A kommunizmus vagy az ultrakonzervativizmus prominensei a természetet is mindig legyőzendő világnak tartották, amely része a korlátlan egoista hatalomgyakorlásuknak. Igaz ez még a liberális ideológia mögé bújó emberi önzésnek és kapzsiságra is: a konzumerizmus nem véletlenül az USA-ban és más angolszász országokban a legjellemzőbb (tessék megnézni, hogy az ökológiai lábnyomuk mennyivel meghaladja az európai átlagot).

A radikális mozgalmak irigylik a jelenlegi elitek hatalmát és nem ritkán az ő életmódjukat szeretnék majmolni. Annyira „nagyban” gondolkodnak, hogy az élhető mikrokörnyezetek fogalmát nem ismerik, hiszen ez nem fér össze az alapvetően destruktív logikájukkal.

Vannak előrelépések az ökológiai tudatosságban (Európában és a világ számos részén)

Látható egy lassú tudati fejlődés: érzékenyebben viszonyulunk a természethez mint pár évtizeddel ezelőtt, bár tény az is, hogy igen ellentmondásos módon tesszük ezt. Például az állatok kínzása, élőhelyük pusztítása egyre kevésbé elfogadott, sőt nálunk is eljuthatunk lassanként oda, hogy még egy fa kivágása sem történhet meg önkényesen, nyomós indokok nélkül. A szemét eldobása is ma már büntetést érdemel, főleg az olyan, természetben nem lebomló anyagok esetében, mint a műanyag zacskó. Törekszünk az ilyen lehetőségek teljes kizárására és megelőzésére is, de a hülyeség ellen mint tudjuk, sosincs teljes körű védelem.

Mindez reményekre ad okot, bár a dolog igencsak Janus arcú: isszuk a sok palackos vizet teljesen fölöslegesen (akiknek nem tetszik a csapvíz, számukra vannak megfelelő vízszűrők), egyre nagyobb verdákkal járunk (mert az „biztonságos”) és rengeteg mindent kidobunk az élelmiszerektől kezdve ruhákig bezárólag, anélkül, hogy ténylegesen elfogyasztanánk vagy elhasználnánk. Ha ezeken a szokásainkon nem tudunk hamarosan változtatni, akkor hiába minden.

Hol az atom helye?

Egy mostanában divatos kérdés, hogy az atomnak van-e helye vagy tiltsuk ki teljesen. Az jól látszik, hogy a technológiáink még nem elég kifinomultak és biztonságosak az atomenergia kezelésére, főleg az atomerőművek esetében. Az atomhulladékok felhasználása energiatermelésre nem lehetetlen feladat és vannak is kutatások ebben az irányban, de még évtizedek is eltelhetnek az új technológiák bevezetéséig – ez lenne a legjobb megoldás a sugárzó hulladékok problémájára.

Az atomenergiát viszont régóta használjuk már tengeralattjárók, repülőgép anyahajók és jégtörőhajók esetében, sőt egy időben tankereket is építettek, amelyeket már kivontak a forgalomból, feltehetőleg a speciális logisztikai és szerviz igények miatt. Mivel a teherhajózás igen nagy környezetszennyező, ezért talán megfontolandó lehet az atommeghajtás hosszabb távú használata a hajózásban, - a biztonsági kockázatok nagyságrendileg kisebbek mint az erőművek esetében, eddig még egyetlen nukleáris baleset sem történt a tengerhajózásban.

Nem a technikai lehetőségeken fog múlni

Napenergiával akár még hűtőszekrény is működtethető, tehát nem kell feltétlenül minden modern vívmányról lemondani.

A számítógép nyújtotta lehetőségek pedig csökkenthetik, szerintem hosszabb távon csökkentik is a tárgyfetisizmust és a távolsági repülőutak iránti igényt. (Feltételezem, hogy a számítógépeket is zöld energia fogja működtetni.)

A technikai fejlődés és a globalizáció miatt az erőforrásaink óriásiak: nem embert kell küldeni a Marsra (szerintem teljesen felesleges), hanem a Földünket kell megóvni attól, hogy halott bolygóvá váljon.

A globalizációellenesség sem használ: a falusi ezermester nem fog tudni sosem mobiltelefont összerakni, de a helyben fellelhető anyagokból még egy jó minőségű golyóstollat sem.

Az sem életszerű, hogy mindenki zöldségeket termesszen a kiskertjében vagy a balkonon, akkor is ha nincs hozzá sem kedve sem ideje sem affinitása. A kistermelés sosem fog tudni elég élelmiszert előállítani viszonylag olcsón a városi lakosságnak, főként hagyományos eljárásokkal nem.

A globális kapitalizmust azonban korrigálni kell, hiszen a modellek jelentősen alábecsülték számos folyamat, például a hosszú távú szállítások valódi költségét (a környezeti károk figyelmen kívül hagyása miatt).

Lokális gazdálkodás fejlesztésére szükség van, azonban a jelenleginél sokkal kiterjedtebb globális együttműködésre is, enélkül nincs esélyünk a környezet pusztulásának megállítására. Az elzárkózás és a szűklátókörűség általánossá válása az erőszakos forgatókönyvek valószínűségét növelné meg.

Nagyon velős mondás az, hogy a stílus maga az ember, hiszen még a legjobb szándékú célokat is eltorzíthatja a cselekvések HOGYAN-ja. Pont nem úgy működik, mint ahogy sokan gondolják, hogy csatlakozom a "helyes" párthoz, irányzathoz, szervezethez vagy valláshoz és követem azt, amit a vezetők mondanak, akkor minden rendben lesz. A szélsőséges ideológiák pont erre alapozva, kis hógolyóként kezdik és ahogyan egyre többen csatlakoznak akár társadalmakat is elsöprő lavinákat hozhatnak létre, éppúgy ahogy a bolsevikok tették, az ő mentalitásuk sajnos ma is él. "Lenin él és élni fog" - ahogy régen mondták.

A bolsevizmus lényege, hogy adott egy nagyon céltudatos, gátlástalan kis csoport ("forradalmi élcsapat"), amely eleinte törpe kisebbség, de kinyilvánítják, hogy ők valójában a "többség" (a nevük is erre utal), és a szervezettségüknek és erőszakosságuknak köszönhetően fokozatosan mindenkit eltávolítanak az útjukból és a teljhatalmat építenek ki. Ők több szempontól a törvények fölött is állnak, sok mindent szabad nekik, amit a többi állampolgárnak nem.

Cél mindig a társadalom átformálása

Nem csupán az erőszakos fellépésük miatt ártalmasak, hanem azért is - és ez a felfogás lényegét képező másik pont,- hogy a társadalmat teljes egészében a maguk képére akarják formálni. Nem gyakorlatias szempontok szerint teszik ezt, hanem mindig "magasröptű elvek" mentén, ők tudják egyedül, hogy mi kell valójában a zembereknek, mi a helyes irányvonal, amitől letérni tilos, - kivéve persze azoknak, akiknek megengedik (l. bevándorlás). Harmadik pont, ami lényeges az a kontroll, hogy mindent ellenőrzésük alatt akarnak tartani, az autonóm és önálló szerveződések mindig gyanúsak, mert potenciálisan veszélyeztethetik a hatalmukat.

Nem feltétlenül balos szervezetek

Sokak számára az a bolsevik aki baloldali, pedig ez teljes tévedés, hiszen a mentalitás, a stílus fontosabb mint a gyakran változó pártszimpátiák. Az egyéni értékrendszereink eltérőek, de aki ezt nem fogadja el, hanem a saját eszméit akarja másokra ráerőltetni, az ilyen ember lényegében nem különbözik a régi bolsevikoktól.

Annak idején az SZDSZ-t vádolták egy bolsevik párt jellegzetességeivel, nem teljesen alaptalanul, merthogy hogy mindenkinél jobban tudni vélte, hogyan kell a társadalmat az elvek síkján megszervezni: "tudjuk-merjük-tesszük". Emellett ők akarták meghatározni azt a stílust, azt a "toleráns hangnemet", ami a közbeszédben elfogadhatónak mondható (de valójában mellébeszélést, hadoválást takart). Alapvetően tévedtek sok mindenben és teljesen vakvágányra futottak, emellett viszont nem voltak meghatározó párt sosem. Schmidt Mária még mindig utál egy olyan kis pártot, amely már rég megszűnt, a "liberál-bolsevizmustól" tart, amely egy nem létező veszély a mai társadalomban, legfeljebb ijesztgetésre jó.

Saját dogmatika és kiskáté

A Fidesz "kemény magos" hívei számára persze nem kérdőjeleződik meg az, hogy ki a "bolsevik" (egyenlő a baloldallal) vagy hogy ki a "liberális" (mindenki, aki nem osztja az ő nézeteiket, tehát Európa úgy 70-80%-a a kereszténydemokratákkal együtt, a pártszimpátiák alapján). A szektás gondolkodás pártállástól függetlenül mindig saját fogalmaival címkézi fel a vele együtt nem értőket. Szomorú, hogy a "szocialista" jelző (nem a kommunista!) Szijjártó szemében már megbélyegző értelmű, az már ellenség, mintha nem lenne szükség szociális elveken alapuló intézkedésekre a társadalomban. Egy svéd vagy finn tanulmányutat javasolnék neki, hogy lásson jól működő, jelentős részben szocialista alapon működő társadalmakat.

A kiskáté az adott kérdésekre adható válaszok gyűjteménye, szépen be kell magolni ezeket, és láthatóan a NER rendszer hívei között is igen elterjedt az ilyen "központi irányelvek" használata. Természetesen a kommunisták is felhasználták mert arra való, hogy gondolkodni ne kelljen, csak előhúzni a megfelelő válaszokat. Ez az ötlet eredetileg a katolikus egyházból jön, ahol a gyerekeket látják el "kiskátéval", hogy megismerhessék a dogmatikát. Szerintem mennél inkább felnőtt emberekről van szó, az ilyen gyakorlat annál több kárt tud okozni.

A Fidesz bolsevista vonásainak káros hatásai

A fentiek alapján a kormánypártunk jelentős részben bolsevista vonásokat mutat, amivel hosszabb távon károkat okoz. Ellenségkeresés, mások szidása, növekvő bizalmatlanság, barátságok megromlása, a katonás felfogás erőltetése, az intellektuális színvonal halála, cinizmus, tisztelethiány és a taplóság normává válása - mind olyasmi, amelyek felerősödtek és egyre jellemzőbbé váltak a Fidesz kormányzása idején.

Természetesen nem az egész párt és nem minden megnyilvánulása olyan mint a leninistáké, ez csupán egy erős vonal, amely a vezetőség és még inkább a mindent túllihegő "értelmiségi támogatók", más néven a janicsárok részéről gyakran felszínre tör. Mindig rá lehet licitálni még arra is, amit maga Orbán Viktor mond, lehet bármilyen hülyeség ha a pártideológiába jól beleillik.

A titkosság is ide tartozik: lehetőleg minden fontos döntést és bármit, ami rossz fényt vethet a társaságra elrejteni a nyilvánosság elől. A döntések és a döntéseket megalapozó információk egyre inkább titkosak, hogy ne adjon támadási felületet másoknak. Mivel ő viszont teljes átláthatóságot akar mindenhol, ez így egy nagyon sötét képet rajzol ki, diktatórikus vonásokkal.

Ideológiák újracsomagolva

Minden ideológia alapvetően káros ha túl mereven alkalmazzák, és mivel mindig új változatok születnek, ezért sok esetben nem felismerhetőek. Sose ismétli magát a történelem pontosan, bár nagy vonalakban olykor igen, a hatalom pedig kissé átfazonírozva ad el máshol már rég lejáratott eszméket. A kormányunk is erősen ideologikus beállítottságú (régi nacionalista ideológiát porolt le és feltupírozta némi kádárizmussal), - bár így is általában még valamivel gyakorlatiasabb mint az elődeinek a többsége. Ideológiai elvek alapján feláldoz sok mindent: nemzetközi kapcsolatokat, tudományt, oktatást, szociálpolitikát, hiteles tájékoztatást és a piaci versenyt is. Az eszmék nagy részét az oroszoktól importáltuk egyébként, a putyinizmus hatása tetten érhető, - amelynek lényegét úgy foglalnám össze, hogy egy ország nem hajlandó elfogadni, hogy világhatalomból regionális nagyhatalommá vált és a hagyományos erősségét (a fegyverkezést és a harciasságot) erőlteti szó szerint minden áron, semmilyen alattomos eszköztől nem riadva vissza. Ennek rendeli alá a társadalom fejlődését és a polgárainak boldogulását is. Orbán esetében szinten közismert, hogy ő akarja fújni a passzátszelet Európában, ezért egy militarizálódó, jól mozgósító társadalom látványa nincsen ellenére.

Fellépni a bolsevizmus ellen

Az a mondás, hogy "Mennél jobban meg akar változni, annál inkább ugyanaz marad", a magyar politikai élet esetében elég találó, hiszen Orbánék anno harcos fiatal szervezetként kezdték, amiből a harcosság mára is megmaradt. Miközben küzdöttek a kommunizmus ellen azt nem ismerték fel éppen, hogy az igazi változás az lenne, ha FELÜL TUDNÁNAK EMELKEDNI ezen a síkon. (Ők nyomtak el minket, most mi fogjuk őket elnyomni. Vagy a régi vicc szerint: A kapitalizmus az embernek az ember általi kizsákmányolása volt, a szocializmusban viszont ez fordítva lesz.)

A mindent leegyszerűsítő, gyerekes "enyém a vár, tiéd a lekvár" stílusú bolsevik mentalitás ellen ezért talán leginkább az e fölött álló, higgadt és nyugodt kommunikáció javasolható. Erővel szemben persze erőt kell tudni mutatni, ez azonban nem feltétlenül hisztis vagy primitív erő kell, hogy legyen. Tájékozottságra és a többsíkú, több szempontú látásmódra szintén szükség van. Kérdéses az is, hogy a nagyképű és nagy dumájú embert legyőzheti-e az alázatos? Rövid távon biztosan nem, hosszabb távon remélhetőleg igen.

Ez nem egy politikailag korrekt poszt

Nem volt célom a cikk írása során a több szempontot és sokak érzékenységét figyelembe vevő "politikailag korrekt" megfogalmazás, ez most nem egy olyan cikk. Akik nem tartják hitelesnek a "polkorrektséget", azok részéről ez nem is lehet jogos elvárás. Úgy tűnhet persze a cikkből, hogy magyar kormány csak kárt okoz és minden rosszak forrása: nem tartom annak, de a nyilvánvaló tendenciákról szólni a kötelességem. A kormánynak ez a potenciálisan egyre veszélyesebb és már nyilvánvaló társadalmi károkat is okozott oldala több szempontól is a rossz emlékű bolsevik mentalitásnak felel meg.

Mivel a kormányunk nem tűri el semmiféle autonóm szervezet működését, ezért a magyar társadalomra jellemző szolidaritás hiányra alapozva, a tudományos életet is más területekhez hasonlóan is kézi vezérléssel akarja működtetni.

Emiatt nem bíznak a kormányban

A magyar tudományon valóban lehetne sok mindent javítani, és a magyar állam szeretné is a nemzetközi viszonylatban alacsonynak számító, a GDP 1,7%-t kitevő finanszírozást megnövelni. Azonban azt látjuk, hogy ahol az állam több pénzt vont a rendszerbe mint a sport támogatásokba, a tömegközlekedésbe, egyes médiumokba vagy bizonyos gazdasági szervezetekbe az borzasztó rossz hatékonysággal történt, és sehol sem eredményezte a színvonal növekedését. A köznyelvben ezt úgy szokták mondani, hogy a pénz nagy részét ellopják és a maradékot is hülyeségekre költik. Ezek alapján jogos a bizalmatlanság a tudomány részéről abban, hogy a több pénz bevonásával tényleg növekedhet-e a nálunk a tudomány színvonala.

Sőt, azt is nehéz kideríteni, hogy az egyes területekre mint az oktatás, sport vagy az egészségügy mennyi pénzt költött a kormány, ehhez is tudományos felkészültségre van szükség, a kormány egyik fő célja pedig éppen alighanem éppen az objektív és kritikus szellemű kutatók ellehetetlenítése. Olyan (sehol el nem ismert) "szakértőkre" van inkább szüksége, akik (kutatás helyett) kormánypropagandát folytatnak mint Nógrádi vagy a történészek közül Takaró, hogy csak két kiragadott példát említsünk a sok közül.

A saját ideológiájának keretei között élő fideszes vezetők természetesen nem mennek bele ezúttal sem semmiféle vitába az MTA képviselőivel. Az agresszív ideológiák jellemzője ugyanis, hogy a világ aszerint fog alakulni, ahogyan mi szeretnénk, még a globális felmelegedés és az éghajlatváltozás is úgy fog történni, ahogyan mi előírjuk (l. Trump vagy Kövér nyilatkozatait). A politika jelenlegi döntéshozóinak gőzük sincs a tudomány működéséről és a fejükben levő különféle zavaros képek mentén szeretnék átalakítani.

A tudományos műveltség összefügg az országok jólétével

A PISA eredmények mutatják meg leginkább egy országban az oktatás minőségét, ezek alapján mi közepes-gyenge szinten állunk jelenleg olyan országokkal együtt mint az USA, Egyesült Királyság, Oroszország, Görögország vagy Franciaország, ahol a társadalmakban elég jelentősek a vagyoni különbségek (ennélfogva a minőségi oktatáshoz való hozzáférés esélyei is), és nagy támogatást kapnak a különféle nacionalista irányultságú, populistának nevezett mozgalmak.

Egy másik ábrán az látható, hogy a GDP alakulása összefügg a tudományos-matematikai műveltséggel. Ezen az ábrán valamiért 500 pontnál többet kaptunk (valószínűleg régebbi PISA eredmények alapján, ugyanis ezen a területen észrevehető romlás következett be az Orbán-kormány idejében). Főként az olajhatalmak azok, amelyek nem illeszkednek bele ebbe a tendenciába, valamint a görbe alatt maradnak a gyorsan fejlődő feljövők mint India és Kína. Egyébként viszont teljesen egyértelmű, hogy ahol a tudományos és matematikai készségek egy adott országban fejlettebbek, ott a gazdaság egésze is jóval fejlettebb a magasabb technikai színvonalnak köszönhetően.

Gondoljunk csak bele, ha például van egy menedzser vagy HR vezető, aki embereket vesz fel egy adott céghez, és tudomány megismerése során elsajátított világos logikával teszi ezt az mennyiben más, mintha ismeretségi vagy szimpátia alapon hozza meg döntését?

Azok a vállalatok, ahol nem törekednek a dolgok mélyére ásni és a technológiai eljárásaikat rendszeresen javítani (megint csak alapvetően tudományos szemlélettel), ők csak bérmunkára lesznek alkalmasak. Ne csodálkozzunk tehát, ha a fejletlen oktatás miatt és a tudományos szemlélet hiányában továbbra is kiszolgáltatottak maradunk más országok nagyvállalatainak.

Én magam egy forintot se tennék arra, hogy az akadémiai önállóság megszüntetésével fellendül nálunk az innováció (amit mellesleg nem az MTA-tól lehetne elvárni), még ha ez is Palkovics valódi célja.

Tudományellenesség a társadalomban?

Komolyan felmerül a kérdés, hogy a mai magyar társadalomra mennyire jellemző a tudományellenesség és hogyan lehet ezen változtatni. Sajnos azt látom, hogy még művelt ismerőseim is minimum közömbösek a magyar tudománnyal kapcsolatban (annak a hasznavehetetlen ténynek az emlegetése mellett, hogy mennyi Nobel-díjast adtunk a világnak - egykor). Egy humán műveltségű rokonom például képtelen értelmezni és helyén kezelni azt a kutatási eredményt, amely szerint az elektromos autó környezetszennyezőbb mint a belső égésű, tehát kiragad egy neki tetsző (feltűnési viszketegségben szereplő kutatók által írt) részeredményt, anélkül, hogy a teljes képet látni akarná, amely kb. fél-egy órát venne el az életéből (bár tény, hogy akkor is csak azt látni, hogy az elektromos autó sem teljes megoldás). 

Mivel a legtöbbünkre a beilleszkedés, konformitás vágya a jellemző (tudományosan kimutatott, hogy képesek vagyunk saját magunkat elhülyíteni is ennek érdekében, mivel ennél egy fokkal nehezebb hitelesen hazudni másoknak), ÉS mivel az agymosó kormánypropaganda folyamatosan szembemegy minden józan, tudományosan védhető gondolatmenettel, ezek eredőjeként a legtöbb embert per pillanat teljesen hidegen hagyja, hogy mi lesz a magyar kutatással.

A családomnak minden meglegyen, a biztonságunkat ne veszélyeztesse semmi - nagyjából ez földhöz ragadt szemlélet erősödött fel az utóbbi idők magyar társadalmában. Az állam ha ezt biztosítja, akkor felőlem azt tesz, amit akar - elég szomorúan hangzik, de sokan gondolkodnak nagyjából ezzel a logikával.

Ennél mélyebb a probléma, hogy mért nem szeretik sokan

A problémának ennél mélyebb gyökereit is lehet találni, kezdve azzal, hogy a magyar iskolarendszer poroszos rendszere képes megutáltatni a gyerekekkel a matematikát és a természettudományos tárgyakat. Ezért habár a diákok természettudományos ismeretei európai viszonylatban az átlagnál mélyebbek (ha kikerülnek nyugati iskolákba, akkor általában jól is teljesítenek), ezek az ismeretek egyáltalán nem kötődnek gyakorlati dolgokhoz és később elfelejtődnek. A kísérletezések, a gyakorlati összefüggések bemutatásai sokszor elmaradnak a mechanikus magolással szemben (emiatt lesznek a PISA eredmények gyengébbek). Aki nem látta kicsiben a tudomány működését, nem végzett kísérleteket akár a saját kiskertjében, az sosem fogja érteni sem szeretni.

Van egy olyan emberi igény is, hogy a legtöbben különféle sztorikat szeretnénk hallani, nem elvont összefüggésekre vágyunk. Sztorikat világméretű összeesküvésekről, dicső származásról stb, - és erre nagyon jól rájátszik a jelenlegi kormánypropaganda. (Nem kell tenni mást mint egyszerűen hagyni, hogy az efféle hülyeség váljon a normává a médiumokban.) A tudomány képviselői is tehetnek azért, hogy közelebb hozzák azt a világot, amelyet alapból csak annyira tudunk felfogni, mint az egyszeri ember, hogy "Értem azt, hogy villany, de mitől megy?"

A különféle tudományos területek művelőinek nyitni kell abból, ami kívülről afféle szektás molyolásnak tűnik a közvetlen emberi kapcsolatok felé. Minden természet- vagy társadalomkutatási eredmény lényege összefoglalható olyan módon, hogy még az a bizonyos Mari néni is megértse. Ez megnövelhetné a tudomány tömegbázisát, és kevesebben tartanák afféle hókusz-pókusznak, vagy hinnének olyasmiben, hogy (mivel őket korrumpálhatja bárki, ezt másokra is kivetítve) a világ összes kutatóját kilóra megvették a nagy gyógyszergyárak.

A jelenlegi helyzet nem jól fest a tudomány szempontjából

Egyrészt kicsiben ott van a magyar kormány és a NER rendszerének alapvető bizalmatlansága minden olyan iránt, amely nem az országon belüli, hanem annál nagyobb pályán látszik (és hozzájárul nemzetközi eredményekhez, ahelyett, hogy kivenne belőle. Lassan már le sem írható szó lesz nálunk a "nemzetközi", csak a nemzeti lesz tolerálható).

Nagyban pedig ott van az, hogy a tudomány a vallásokkal ellentétben nem ad egységesen átfogó világképet, és mindig újabb kérdéseket vet fel. A tudományban dolgozóknak valamit tenni kell az ellen, hogy a kutatás egyre szűkebb területekre bomlik, amely még szakmabeliek számára sem mindig jól érthető, és elvesztik a kapcsolatot az emberek nagy részével. (Sőt ők maguk is túlságosan elvesznek a részletekben.) Kíváncsi vagyok, hogy történtek-e már lépések egyes országokban a tudomány részéről a bizalom visszaszerzésére - bár ennek alighanem feltétele a tudományos szemléletmódban való elmélyedés az általános és középiskolai oktatásban.

Így viszont azzal kell szembenéznünk, hogy a hatalom a jelenlegi tudományos műhelyeket is szétveri (az eredmények legnagyobb része mindig a pezsgő szellemi műhelyekben születik). Sok kutató várhatóan külföldön folytatja majd, a társadalomtudományok terén pedig a tényeknek kevéssé megfelelő, de az ideológiai vonalba jól illeszkedő publikációk fognak csak megjelenni.